2014. február 6., csütörtök

Az EMIh Közösségi Párbeszéd Fórumának összefoglalója

 KÖVES SLOMÓ:"KEVESEBB ÁLDOZAT, DEPORTÁLÁS, LETT VOLNA  A KÁLLAY

 KORMÁNY TÉNYKEDÉSE NÉLKÜL"

 

Ellentmondásos vélemények keringenek a Holokauszt megemlékezésekkel kapcsolatosan, amelyek nyitánya egybeesik a választási kampány időszakkal. Sokan a zsidókat is vádolják, mondván, a zsidóknak semmi sem elég jó. Ráadásul politizálnak. Balra húznak, illetve jobbra. Ellenzékiek, illetve kormányhűek. Visszaadják a pályázati pénzeket, illetve nem adják vissza, csak kritizálnak.

 

Vajon hol az igazság a sok, egymásnak is ellentmondó bírálat között, melyeket nem csak jobbról, nem csak balról, de esetenként még a zsidó közösségek soraiból is intéznek a magyar zsidóság ellen. Sok kérdés merül fel: Pályázni, vagy nem pályázni? Tiltakozni, vagy nem tiltakozni (esetleg bojkottálni)? Visszaadni, vagy nem visszaadni? Mi az egyházi vezetők felelőssége ebben a kényes politikai időszakban és közegben? Mi az egyházi vezetők identitása a magánéletben, és mi a nyilvánosság kereszttüzében?

Ezekről a dilemmákról szervezett brain stormingot Köves Slomó vezető rabbi az EMIH Keren Or székháza dísztermében vasárnap délután, amelyre  több mint hatvanan, zsidó szervezetek vezetői, tisztségviselői, tagjai és magánszemélyek, holokauszt-túlélők jöttek el.

"Botrányos, felháboritó"
Abban egyetértettek, hogy bizonyos jelenségek, például a német megszállás emlékművének, a Sorsok Házának ötlete, egyes történészek megnyilatkozásai  botrányosak és felháborítóak. Az emlékmű a német megszállókra tereli a felelősséget, mondván, ők tehetnek a gettósításokról, deportálásokról. A valóság ezzel szemben Köves Slomó vitaindító előadása szerint ennek épp az ellenkezője. Sokkal kevesebb deportálás és áldozat lett volna Magyarországon a Kállay kormány ténykedése nélkül. A Numerus Clausus, a zsidó törvények már 1920-tól kezdve, tehát még Hitler fellépése előtt sújtották a magyar zsidóságot. Ezek a törvények jóval kegyetlenebben voltak még a nürnbergi törvényeknél is.

A Schmitt Mária nevével fémjelzett Sorsok Háza projekt ugyancsak rengeteg pénzt emészt fel, miközben kevés értelme, jelentősége lesz, hiszen a már meglévő, hasonló jellegű intézmény látogatottsága sem számottevő. Inkább tankönyvekre, oktatási anyagokra lenne szükség. Van olyan gyerekeknek szóló történelmi atlasz, amely a zsidókról, a holokausztról , egyetlen mondatban tesz említést, imigyen: „Hitler 1942-ben megkezdte zsidó programját.” A németeket könnyebb hibáztatni. Nem beszélünk a deportálásból visszajött túlélőkről, akik hazatérve nem jutottak be egykori lakásaikba, mert azokat távollétükben elkobozták. Ingóságaikat széjjelhordták, holmijaikat már mások használták, ruháikat mások viselték. A mai gyerekek semmit nem tudnak a holokausztról, de arról sincs fogalmuk, mi az, hogy zsidó. Enélkül pedig nehezen érthető meg a vészkorszak történelme.
Pedig  a szembenézés nem zsidó ügy, hanem nemzeti ügy, a magyar nemzet kollektív ügye. Mi nem azért vagyunk itt, hogy emlékeztessük őket az ellenünk elkövetett bűnökre. Nekünk, mint zsidó közösségnek  az a feladatunk, hogy elmondjuk fájdalmunkat, véleményünket, meggyőződésünket. Magyarország felelőssége pedig a szembenézés lenne, amit azonban mindeddig nem tett meg.

  "Jogos kritika"
Az ezt követő vitában elsőként Böhm András mutatott rá hozzászólásában, hogy jogos a Holokauszt 70 Emlékév kritikája, hiszen annak égisze alatt botrányos megemlékezések zajlanak, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Sürgősen tisztázni kéne azt is, hogy ilyen helyzetben mi az egyházak feladata. A MAZSIHISZ elvárná, hogy mi szálljunk szembe a kormánnyal, miközben ők továbbra sem mondanának le az állami támogatásokról.
Lefkovics Péter mindezek ellenére is az összefogás szükségességét hangsúlyozta, egymás támogatását, egységet, elsősorban egymás meggyőzése által. Olti Ferenc szintén a tankönyvek szerepét és fontosságát emelte ki, hiszen, mint megjegyezte, a z antiszemitizmus elleni küzdelem lényege a tudatlanság elleni küzdelem.  Elmondta, hogy szervezésében 16 zsidó szervezet folytat közös kampányt a tantervekben, tankönyvekben megjelenő erőteljesebb zsidó reprezentációért. Csoportjuk eddig négy írásos megállapodást írt alá a kormánnyal, mindeddig eredmény nélkül.
Sipos András, aki korábban a Duna TV munkatársa volt, arról számolt be, hogy egy filmet készített, amely megörökítette, hogy a zsidó mentők (igazak) emléktáblája elé Horthy szobrot állítottak. Miközben a német megszállás emlékművének tervén Kőbányai  János Izraelben élő író kiegészítése szerint, a zsidó szó még csak el sem hangzik.
Jamnik Judit csatlakozott az oktatás és a kutatás fontosságát hangsúlyozó hozzászólásokhoz. Második generációs holokauszt túlélőként elmondta, nagyon fontosnak tartja, hogy az áldozatok és a túlélők történetei fennmaradjanak.
"Imádkozni pénz nélkül is lehet"

Nyitrai Ferenc ezzel szemben úgy vélte, nem a mi dolguk a magyarság szembenézésével foglalkozni. Nekünk az lett volna a dolgunk, hogy tiltakozzunk. Tiltakoznunk kellet volna már az első árpádsávos zászló megjelenésekor, a gárda megalakulásakor, nem pedig megvárni, amíg idáig fajul a gyűlölet. Nem kellett volna félni, és most sem kéne félni a tiltakozástól, hiszen nincs mit vesztenünk. Imádkozni pénz nélkül is lehet.

Kovács Tamás a magyar sajtó és a zsidó sajtó reagálásáról érdeklődött,  illetve arról, hogy a hitközség milyen metodikával fogalmazza meg a közvéleménynek címzett üzeneteit.

Kórodi Péter véleményével megerősítette a korábbi felszólalók meggyőződését, miszerint az elhangzott kérdések nem zsidó kérdések, hanem nemzeti kérdések, melyekről nem nekünk, hanem történészeknek kell beszélniük.

Az idő vészesen fogyatkozott, így Köves Slomó ezen a ponton megpróbálta lezárni a vitát, ám a hozzászólások, beszélgetések még sokáig folytatódtak a zárszó után is, amelyben a vezető rabbi megfontoltságra intett. Amikor túl gyakran kiáltunk farkast – mondotta – egy idő után az emberek nem rohannak már a segítségünkre akkor sem, ha valóban farkas támad. A bojkott a legvégső fegyver. El lehet fogadni azt is, hogy a MAZSIHISZ ezt nem így gondolja, de szerencsés lenne, ha a zsidó szervezetek összehangolnák kommunikációikat, hiszen ha sokféleképp nyilatkoznak, az utca embere nem a témákra, hanem a különbözőségekre összpontosít majd. Erre példa a pályázatok, a visszaadni vagy nem visszaadni kérdése is. Alakult egy emlékbizottság, amely 1,8 milliárd forintot osztott szét civil szervezeteknek megemlékezésekre. Az EMIH  szándékosan nem pályázott, mert úgy vélte, ez a támogatás a civileké. Az általuk szervezett programok a szembenézést segítik, és ha pályáznak, az garancia arra, hogy lesznek jó programok, jó megemlékezések. Miért lenne ez baj?

 (Forrás:Zsido.com)

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése