A HETI  SZAKASZ(5) -  VÁJÁKHÉL  2014

IRJA: SMUEL GLITSENSTEIN, rabbi

 

GYERMEKNEVELÉS ÉS ADOMÁNYGYŰJTÉS

 

 Az ajtóról ajtóra járó cedákágyűjtők (adománygyűjtők) a legtöbb zsidó környéken igen megszokott látványt nyújtanak. Akár jótékonysági intézmények képviselői, akár valami privát ügyben gyűjtenek, hagyományosan barátsággal fogadják őket, kedves szavakat és adományt kapnak, s aztán mennek tovább. A mi népünk a nyitott szívekről és pénztárcákról híres, s ez olyasmi, amire büszkék lehetünk.

 

Gyerekkorunkban azon versenyeztünk, hogy ki ér először az ajtóhoz, köszönteni az adománygyűjtőt. A  szüleink adtak komolyabb adományt, aztán mi következtünk. Átadtuk a magunk sekeljét, és kaptunk nyugtát róla. A mesulach általában nem bánta, hogy feltartjuk, mulattatta őket a komolyság, amivel az ügyletet lebonyolítottuk. A nyugtákat a legfelső fiókomban tartottam, és élénken emlékszem, hogyan hasonlítgattuk össze a különféle intézmények más-más stílusú nyugtáit.

A szüleim igyekeztek megértetni velünk, hogy cedákát adni kiváltság, nem pedig teher, és ha szegények kopogtatnak az ajtón, tiszteletre méltó vendég érkezik, nem pedig  olyanok akik zaklatnak minket.

Az eheti pársá éppen erről az aspektusról szól. A Szent Sátor építését a pusztában élő zsidók nagylelkű adományaiból finanszírozták.

Mindenki boldogan sorakozott fel, hogy adakozhasson az ügynek. Aligha képzelhetjük, hogy a gyerekek kicsi adományai sokat számítottak egy ekkora vállalkozásban. A Tóra elbeszéli, hogy az első felhívás kiadása után nem sokkal Mózesnek be kellett záratnia az ajtókat, mert nem tudták feldolgozni a spontán adományokat, azok mennyisége miatt. A gyerekek adakozását nyilván pedagógiai okból szorgalmazták, nem azért, mert szükség volt rá.

A Szent Sátor az Örökkévaló háza volt, otthona, ahol lakozik. Mindannyiunkban megvan a képesség és a felelősség, hogy változtassunk a világon, és hogy az Örökkévalót az életünkbe meginvitáljuk. Ha túl soká várunk, és nem tanítjuk a gyermekeinket arra, hogy a társadalom szükségleteihez hozzájáruljanak, eljön az idő, amikor már késő lesz. Ha bátorítjuk a gyerekeket, hogy a magukéval is járuljanak  hozzá a közös ügyhöz, segítünk működő polgárrá nevelődniük, ha értékeljük az ajándékaikat és a készségüket, amellyel megosztják, amijük van.

Ha ezzel a látással és a nagylelkűség e lelkületében tudjuk felnevelni a gyermekeinket, arra is érdemesek leszünk, hogy részt vegyünk a végső nagy feladatban, a harmadik és végső jeruzsálemi Templom felépítésében.