| Hiszen azokat, akik nem rendelkeztek magyar állampolgársággal, kitoloncolták. Amikor pedig kiderült, hogy sokakat közülük meggyilkoltak, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter lehetővé tette a kitoloncoltak Magyarországra való visszatérését. Írásomban korabeli levéltári adatok felhasználásával bizonyítom, hogy Szakály mindkét állítása valótlan: már a kortársak sem csupán idegenrendészeti eljárásként tekintettek az 1941-es (és hozzáteszem 1942-es) galíciai deportálásokra; Keresztes-Fischer belügyminiszter pedig semmit nem tett a deportáltak visszatérése érdekében. A kamenyec-podolszkiji deportálás volt a holokauszt történetében az első olyan akció, melynek eredménye ötjegyű számmal kifejezhető tömeggyilkosság volt. A deportálási akció kizárólagos kezdeményezői és végrehajtói a magyar állam különböző szervei voltak, a fronton elkövetett tömeggyilkosság viszont a németek és ukrán segítőik műve volt. A deportálás a Magyarország 1941. június végi háborúba lépését követő hetekben kezdődött, amikor a megszálló magyar csapatok először állomásoztak olyan területen, amely nem tartozott a trianoni békekötéskor elvesztett régiókhoz. A magyar állam hatóságai ide deportálták 1941 nyarától azokat a zsidókat, akiket nem tekintettek a társadalom szerves részének, mindenekelőtt – de nem kizárólag – a visszacsatolt területeken élő szegény zsidókat, a lengyel és orosz születésűeket, mindazokat, akiket a korabeli közvélemény a „galíciaiak” összefoglaló néven tartott számon. A galíciai deportálás kezdeményezőinek kérdésében a szakirodalom megosztott. Randolph L. Braham szerint a terv a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) két, zsidó ügyekben igen aktív munkatársának, Martinidesz Ödönnek és Kiss Árkádnak az ötlete volt. Kiss Árkád 1945-ben Pásztóy Ámon népbírósági perében tanú volt. Még ekkor is büszkén állította, hogy „1941 nyarán egy reggel jelentettem Pásztóynak, hogy Németország az általa megszállt országokból megkezdte a zsidók deportálását, és ezt mi is megcsinálhatjuk. Legjobb emlékezetem szerint erre Pásztóy azt mondta, hogy ez járható út és majd gondolkozni fog rajta”. Karsai László szerint viszont Werth Henrik, a honvéd vezérkar főnöke kezdeményezte az akciót egy szélesebb etnikai tisztogatás keretében, amire egy 1941. július 7-én kiadott parancsa alapján következtetett. Ormos Mária ezzel szemben Kozma Miklósnak tulajdonítja a kezdeményező szerepet. Kozma, Kárpátalja Horthy által kinevezett kormányzói biztosa már 1940 októberében felvetette a kárpátaljai szegény falusi zsidók esetleges kitelepítésének gondolatát. 1941 elején újra a zsidók kitelepítése mellett érvelt, mint írta: „Nagyon örülnék, ha ki lehetne őket valahová vándoroltatni, de egyelőre nem lehet”. A Szovjetunió megtámadását követően, amikor lehetővé vált a tömeges kitelepítés, 1941. július 10-én levelet írt Bárdossy László miniszterelnöknek, melyben többek között a következő állt: „A jövő héten a nem magyar állampolgár idemenekült galíciánereket, az exponált ukrán agitátorokat és a cigányokat át fogom tétetni a határon. A részleteket Barthával (Bartha Károly honvédelmi miniszterrel – F. K.), Szombathelyivel (Szombathelyi Ferenc altábornagy, a galíciai területeket megszálló Kárpát-csoport parancsnoka – F. K.) és a debreceni hadtestparancsnokkal megbeszéltem”. Annyi bizonyos e levélből, hogy az akció a legfelsőbb kormánykörök tudtával és legalábbis hallgatólagos beleegyezésével történt. Lehetséges, sőt valószínű, hogy Werthnek, Bartha honvédelmi miniszternek és a KEOKH középvezetőinek is volt szerepük az akció elindításában. Az azonban bizonyos, hogy 1941. július 12-én Siménfalvy Sándor, a KEOKH frissen kinevezett vezetője és Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa egymástól függetlenül akcióba kezdtek. Siménfalvy rendeletet adott ki „az ország területének elhagyására kötelezett külhonosok összeírása” tárgyában valamennyi I. fokú rendőrhatóság a vezetőjének. Ez csak az első volt azon bizalmas rendeletek sorában, mellyel a KEOKH, pontosabban a Keresztes-Fischer Ferenc vezette Belügyminisztérium a deportálást a legkisebb részletekre is odafigyelve lebonyolította. Keresztes-Fischer maga mondta 1941. november 26-án az országgyűlésben: „Amikor csapataink Galíciában már annyira előrenyomultak, hogy oda már zsidókat is ki lehetett vinni, én elrendeltem, hogy a galíciai kiutasított zsidókat, akiknek kiutasítását eddig nem lehetett foganatosítani, mert az oroszok nem engedték, vigyék vissza a szülőhelyükre”. Kárpátalján július 12-én már folyt a zsidók összeszedése, Havasaljára szállítása és ott a határon való áttételük. Kozma arról is gondoskodott, hogy azok se kerülhesssék el a kitoloncolást, akiket idegen állampolgárságuk és hontalanságuk ellenére besoroztak munkaszolgálatra. Július 25-én egy a hivatalából származó irat már nemcsak külföldi és hontalan vagy kétes állampolgárságú zsidók kiutasításáról ír, hanem a „zsidóktól mentesített határmenti területről”. 1941. július 30-án, amikor már hetek óta érkeztek az elfogott zsidók csoportjai Kőrösmezőre, majd onnan naponta tették át őket Galíciába, Siménfalvy látszatra pontosította, hogy akkortól kezdve kiket is kell kitelepíteni: „Felhívom az I. fokú rendőrhatóságokat, hogy a jövőben csak azon zsidófajú külhonosokat távolítsák el, akiknek lengyel vagy orosz leszármazását akár az eddig beszerzett adatok, akár a jövőben eszközlendő vizsgálatok valószínűsítik”. E rendelet talán legcinikusabb pontja az, mely szerint nemcsak azokat a lengyel és orosz származású külföldinek nyilvánítottakat kellett összegyűjteni és elszállítani, akiknek külföldi honossága bebizonyosodott, hanem azokat is, akikről ez csak a jövőben fog kiderülni. Magyarul szinte bárkit, akit csak gondoltak. Karsai László a deportálási akció kezdetét jelentő, Siménfalvy által kiadott bizalmas rendeleteket elemezve joggal jutott arra a megállapításra, hogy az akció „kifejezetten az ország zsidótlanítása érdekében elkezdett, de különféle okok miatt végig nem vitt politika kezdeti lépésének tekinthető”. Ennek egyik nyilvánvaló bizonyítéka éppen az, hogy a visszacsatolt területeken a hatóságok teljes közösségeket és igazolhatóan magyar állampolgársággal rendelkező zsidókat is deportáltak, valamint hogy Kozma teljes nyíltsággal Kárpátalja egészének zsidótlanítását tekintette az akció fő céljának. A Kőrösmezőn létrehozott táborból a katonaság telepítette át a megszállt galíciai területre az összegyűjtött zsidókat.. Az ungvári rendőrfőkapitányság adatai szerint 1941. július 15. és augusztus 9. között összesen 17 306 kiutasított érkezett a kőrösmezei táborba, ahonnan ugyanezen időpontok között összesen 15 567 személyt szállítottak át Galíciába. Keresztes-Fischer belügyminiszter, feltehetően mivel a magyarországi zsidó szervezetektől értesült arról, hogy a deportáltakra milyen körülmények várnak az ellenséges ukránok között, és még inkább azért, mert a tömeges deportálások teljesen felkészületlenül érték a Galíciában megszállóként jelen lévő németeket, akik ezért folyamatosan tiltakoztak, 1941. augusztus 8-án táviratot küldött Kozmának, melyben a deportálások addig gyakorolt módját azonnali hatállyal betiltotta: „Állami zsidóknak Lengyelország felé való eltávolítását azonnali hatállyal betiltom, lengyel és orosz vonatkozású zsidókról, akiknek lengyelországi eltávolításuk kívánatos ide előterjesztés teendő és a jövőben csak itten(i) engedély alapján távolíthatók el”. Egyértelmű tehát, hogy a belügyminiszter csupán a magyar állampolgársággal rendelkező zsidók – szavaival „állami zsidók” – további deportálását tiltotta be, a lengyel és orosz születésű zsidók a KEOKH illetékesei által eredetileg tervezett további deportálását kifejezetten kívánatosnak tartotta, csak éppen további eltávolításukat közvetlen hatáskörébe akarta vonni. A kiutasítások Keresztes-Fischer intézkedése ellenére zavartalanul folytatódtak még augusztus 9-én is. Aznap 1503, deportálásra szánt zsidó érkezett a kőrösmezei táborba, ahonnan 340-et tettek át Galíciába. A lengyel és orosz születésű zsidók deportálását ideiglenesen csak 1941 augusztus közepén függesztette fel az akciót hivatalosan alig több mint egy hónappal azelőtt megkezdő Siménfalvy Sándor. A valamennyi rendőrhatóságnak és KEOKH-kirendeltségnek szétküldött, augusztus 17-én kelt rendeletében felhívta valamennyi illetékes szervet, hogy „az eltávolítás céljából őrizetbe vett lengyel és orosz származású külhonos zsidókat bocsássa szabadon és állandó lakhelyükön kötelezze őket hetenkénti személyes jelentkezésre”. A Kőrösmezőn összegyűjtött zsidók úgy tudták, hogy Galíciában letelepítik őket, ez azonban csupán megtévesztés volt. A deportált száműzöttek, akiknek visszatérése ellen a magyar határvédelmet külön megerősítették, csoportokban bolyongtak Kelet-Galícia szerte teljesen magukra hagyva, kitéve a helyiek brutalitásának. 1941. augusztus 27–28-án az Einsatzgruppe-C kötelékébe tartozó, Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer parancsnoksága alatt álló 320. SS-rendőrzászlóalj Kamenyec-Podolszkijnál 23 600 zsidót ölt meg. A legyilkoltak között a környékről összeszedett helyi zsidók, kolomeaiak és Kamenyec-Podolszkijba valók is voltak, de többségében a Magyarországról kitelepítettek estek áldozatul a tömegmészárlásnak. Akiket a németek nem öltek meg, különböző galíciai gettókba kerültek, többek között Gajszinba, Delatinba, Horodenkába, Kolomeába, Nadwórnába és Tarnopolba. Az életben maradt magyarországi zsidók legnagyobb csoportja feltehetőleg a stanislaui (Stanislawów) gettóba került, amelynek lakóit először 1941. október 12-én tizedelték meg. A mintegy 10 ezer legyilkolt között kb. 2000 magyarországi zsidó is volt. A deportálások augusztus közepi ideiglenes leállítását követően a hontalanok és az elfogott külföldiek internálótáborokba kerültek Magyarországon. A Galíciából visszaszökdösőket külön e célra szervezett razziacsoportok újra elkapták, és kisebb, 70-80 fős csoportokban újra áttették őket a határon. Az utolsó akcióra, amely még az 1941 nyarán elkezdett deportálásokhoz köthető, 1942 októberében került sor. Október 28-án reggel a KEOKH 38, lengyel születésűként nyilvántartott zsidót indított útnak vonaton Budapestről Kőrösmezőre. Miután a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) erről értesítette Keresztes-Fischert, a miniszter még aznap magához rendelte a KEOKH vezetőjét. Siménfalvy Sándor arról tájékoztatta miniszterét, hogy a 38 főből senki sem magyar származású. Vagy Galíciából „szivárogtak” be frissen, vagy a múlt évben már kitelepítették őket, de „visszaszivárogtak”. Ezt Keresztes-Fischer tudomásul vette, de közölte, hogy értesülései szerint „a Kőrösmezőn át Galíciába kitett zsidókat az ottani megszálló hatóságok legtöbb esetben agyonlövik”. Ezért nem járult hozzá a Galíciába áttevéshez. Elrendelte azt is, hogy a 38 elszállított zsidót vigyék vissza a ricsei internálótáborba. A Keresztes-Fischer és Siménfalvy között lezajlott megbeszélésről készült feljegyzéshez utóbbi csatolta annak a 38 deportáltnak az adatait, akiket végül a belügyminiszter Ricsére küldött. E lista segítségével képet kaphatunk arról, kik is voltak a KEOKH hivatalnokai és detektívjei szemében „galíciai beszivárgók” vagy „visszaszivárgók”. A KEOKH által megkísérelt deportálás összesen 24 családot vagy egyedülálló embert érintett. Voltak közöttük 1942-ben Lengyelországból érkezett menekültek, akik az ottani gettók likvidálása elől menekültek a biztonságosabbnak vélt Magyarországra. A deportálásra szántak másik jelentős csoportját a még jóval a második világháború előtt, főleg Lengyelországból érkezettek és többnyire már Magyarországon született családtagjaik alkották. Fränkel Dávid például 1897-ben, 17 évesen érkezett Magyarországra, pontosabban az Osztrák–Magyar Monarchiába. Négy gyereke mind 1918 előtt született Verebesen. A családot ennek ellenére 1941-ben a KEOKH Galíciába deportálta. A deportálást követően a galíciai Delatinban született meg Fränkelék ötödik gyereke, Feige. A családnak 1942 augusztusában sikerült visszaszöknie Magyarországra, ahol még abban a hónapban elfogták és internálták őket. (Az anyáról a dokumentum nem tesz említést, így az ő sorsa ismeretlen.) 1942 októberében Fränkel Dávid és öt gyereke újra egy deportálóvonaton utazott Galícia felé, hogy aztán a belügyminiszter utasítására végül visszakerüljenek egy magyarországi internálótáborba. Az 1941 júliusában elkezdett deportálás tehát 1942. október 28-án zárult le. Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter ezen a napon utasította véglegesen a KEOKH-ot, hogy a továbbiakban a lengyelországi születésű zsidókat és egyáltalán a hontalanokat és külföldieket ne deportálják, hanem Magyarországon internálják. Az 1941/42-es deportálásoknak minimum 20 ezer olyan magyarországi zsidó esett áldozatul, akik 1941 júliusáig az országban éltek. Legtöbbjük a kamenyec-podolszkiji vérengzés áldozata lett, de több ezerre tehető azok száma is, akik valamely kelet-galíciai gettóban lettek a holokauszt áldozatai. 1941/42 során Keresztes-Fischer belügyminiszter semmit nem tett a deportáltak visszatérése érdekében. Sőt, kifejezetten támogatta, hogy az úttalan utakon visszajutó keveseket a KEOKH raz ziái során újra elfogják és internálótáborokba zárják. Egy ilyen, a legmagasabb kormánykörök jóváhagyásával majdnem másfél éven át zajló deportálási akciót történelemhamisítás idegenrendészeti eljárásnak nevezni, ami durván sérti a holokauszt áldozatainak emlékét. A szerző történész *** MÁS FORRÁSBÓL TUDJUK HOGY SLACHTA MARGIT - SZERZETES, (1884-1972) AZ ELSŐ NŐI KÉPVISELŐ A MAGYAR PARLAMENTBEN (1920-TÓL) ÉS A JÁD VÁSÉM KITÜNTETETTJE BÁTOR ZSIDÓ MENTÉSÉÉRT - A KAMENEC-PODOLSZKI DEPORTÁLÁSOK IDEJÉN BEJÁRTA A VIDÉKET AHONNAN A LEGTÖBB ÁLLAMPOLGÁRSÁG NÉLKÜLI ZSIDÓT A HALÁLBA KÜLDTÉK – ÉS ERRŐL RÉSZLETES LEVELET IRT HORTHYNÉNAK, A KORMÁNYZÓ FELESÉGÉNEK – BEAVATKOZÁSÁT KÉRVE. AZ EREDMÉNY – NULLA. A SZERK. Magyar fotós felvételei Az USA Holokauszt Emlékmúzeumától kapott képeket Spitz Gyula készítette 1941-ben. Az újpesti taxis a megszállt Ukrajnában szolgált. Az 1945-ben, Mauthausenben megölt férfi fia, Svéd Iván, így nyilatkozott erről a Népszabadságnak (1996. október 12.): „Édesapám 1940 és 1942 között... mint gépkocsivezető honvéd szolgált... Sírva mesélte, hogy Magyarországról elhurcolt zsidók ezreit, öregeket, nőket, betegeket... szabad mezőn, esőben, hidegben, étlen-szomjan tartották őrizet alatt magyar és német tábori csendőrök... puskatussal verték őket. Édesapám... néhány társával, akik között keresztények is voltak, kérték a csendőröket, hogy saját élelemadagjukból legalább a kisgyermekeknek adhassanak enni. Gorombán elzavarták és feljelentéssel fenyegették meg őket. Azt nem tudták megakadályozni azonban, hogy a gépkocsik vezetőfülkéjéből ne készítsenek fényképfelvételeket... Az oszlopparancsnokság tisztikarából... is megpróbáltak segíteni a deportáltakon, kérték, hogy fedett helyen helyezzék el őket, mégiscsak magyarokról van szó. A válasz: nincs már szükségük elhelyezésre, mert másnap megkezdik likvidálásukat, egyébként is csak zsidókról van szó”. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése