2014. március 31., hétfő

A HETI SZAKASZ (3) – ME C O R Á – 2014

IRTA : ÁRIEL DARVAS rabbi

 

                

EGYÜTTMŰKÖDÉS . VAGY SZÉTHÚZÁS?

 

 

Hetiszakaszunk kapcsán nagyon nehéz nem szólni a rossznyelvűség (láson hárá) témájáról, hiszen a szidra címét is adó mecorá,  - amit többnyire poklosságnak fordítanak – a sokat idézett, bölcseink által tett megállapítás szerint annak a következménye, ha valaki “moci sém rá”, azaz rosszhírét kelti embertársának.

 

 A témával kapcsolatban a Talmud (Áráchin 15b) részletesen szól, most csak egy véleményt idéznék: „Ráv Chiszdá mondta Már Ukvá nevében: mindenki, aki láson hárá-t beszél, megérdemelné, hogy megkövezzék”. Ugyanitt megtudhatjuk, hogy nincs veszve minden ebben az esetben sem, mint majdnem minden más bűn, ez is javítható: „Rabbi Chámá, Rabbi Chániná fia mondta: „ha tálmidcháchám, akkor foglalkozzon Tórával, amint írva van: „a  szelíd nyelv életnek a  fája” (Mislé 15:4)…ha ám háárec, akkor tegye alázatossá gondolkodását”. A midrás (Vájikrá Rábbá Mecorá) részletezi, hogy mely más bűnökért járt[1] a poklosság büntetése.

 

“Ez legyen a poklos tana” (3Mózes 14:2). Ennek kapcsán van írva: “E hat dolgot gyűlöli az Örökkévaló, sőt hét dolog utálatos előtte” (Mislé 6:16). Rabbi Meir és a mesterek eltérően értelmezték a verset. Rabbi Meir azt mondta: “hat meg hét, azaz tizenhárom”, míg a rabbik azt mondták: “hét létezik összesen”, a versben olvasható “de hét” a hetediket jelenti, melynek súlyossága felér az összes többiével együttesen.

 

Melyik ez (a hetedik)? “Aki háborúságot idéz elő testvérek között” (uo.19). És ezek azok (mármint a többi): “kevély szemek”, “hazug nyelv”, “ártatlan vért ontó kezek”, “álnok gondolatokat forraló szív”, “a gonoszhoz sietséggel futó lábak”, a “hazugságot lehellő hamis tanú”, és “aki háborúságot idéz elő testvérek között”. Rabbi Jochanán mondta: mind mecorával lettek megverve”.

 

Akár a testvérek közti háborúság kapcsán is írhatta volna Rabbi Jichák Elhánán Spector: „a világban fellelhető összes bűnről elmondható, hogy a vétkesnek használ a megtérés (tsuvá), igaz ez az Isten ellen elkövetett és az emberek egymás közti vétkeire egyaránt. De ha valaki a saját népe ellen vétkezik, akkor bűnére semmilyen módon nem nyerhet engesztelést, és a tsuvá sem használ számára”.  

 

E gondolatnak nem elsősorban a hetiszakasz témája miatt van különleges jelentősége a mostani sábát alkalmával, hanem a dátum miatt. Szombaton lesz Niszán ötödike, egyebek közt annak az évfordulója, hogy Jósua, Mózes utódja kémeket küldött, hogy kikémleljék Jerikót. Kémtörténetből nem ez a legismertebb, inkább a sikertelenre emlékszünk, vagyis arra, hogy a Mose rábénu által kiküldött emberek negatív jelentésének következményeként kellett az Egyiptomból kivonulóknak a pusztában meghalni. 

 

Mózes kémei kapcsán ezt olvashatjuk: „Küldj el férfiakat, hogy kikémleljék Kánaán országát, amelyet én adok Izrael fiainak; egy-egy férfiút atyái törzse szerint küldjetek, mindegyik fejedelem közülük” (4Mózes 13:2), míg az Ország birtokbavételét megelőzően Józsua két férfit bíz meg a feladattal: „Menjetek, nézzétek meg az országot és Jerikót” (Jósua 2:1).

A kommentárok szerint a két idézett mondatból is lehetett következtetni a küldetések végső kimenetelére.

 

  A Mose rábénu által küldötteket mi jellemezte? A széthúzás és a bizalmatlanság érzése, amire a Tóra az „egy-egy férfiút atyái törzsei szerint” szavakkal utal, mert az hallatszik ki belőle, hogy a törzsfőket nem közös akarat hajtotta, hanem kizárólag egyéni és törzsi érdekeik érvényesítésének a vágya. Nem értették, hogy kizárólag egymással együttműködve teljesíthetik sikeresen küldetésüket. Ezzel szemben Jósua - aki egyike volt korábban Mózes sikeres kémeinek - megtehette, hogy nem minden törzsből küld embereket, hanem csak azt a kettőt, akit alkalmasnak tartott a feladatra, ami mindennél világosabban bizonyítja, hogy Izrael népét nem kilátástalan viták jellemezték abban az időben, hiszen senki sem kérdőjelezte meg a vezető döntésének helyes voltát.

 

A mostani sábeszkor talán nem árt, ha kivételesen nem a poklosság legismertebb kiváltó okát, illetve annak elemzését helyezzük előtérbe, hanem a testvéri szereteten alapuló együttműködés fontosságát.  

 

 



[1] létezik más lista is, pl: Áráchin 16a

ZSIDÓ FOGALMAK ABC SZERINT(9)

 

F

 

FÁRHESZJÁ – (görög eredetű szó) nyílt, nyilvános, ami nyíltan, mindenki tudtával történik. A Háláchá szigorúbban jár el azokkal szemben, akik F.vétkeznek. „Möchálél sábát böfárheszjá” – aki nyilvánosan szegi a szombatot – borát tilos inni, mintha nemzsidó lenne. A Talmud szerint tíz ember már F.

 

FÉLÜNNEP (lásd Chol Hámoéd)

 

FOGADALOM, FOGADALMÁR – (héberül názir). A Tóra külön fejezetben szabályozza a fogadalmár életvitelét (4Mózes 6. fejezet), és a Talmud egy teljes traktátust szentel neki A F.-nak tilos bort vagy szeszes italt innia, és nem nyiratkozhat vagy borotválkozhat fogadalmának időtartama alatt, ami általában 30 nap. Bölcseink ambivalens módon viszonyultak a F.-hoz, mivel a Tóra a F.-t áldozat bemutatására kötelezte. Volt, aki azt tartotta, hogy a F. vétkezik, amikor önmegtartoztató módon nem iszik bort. Az általános felfogás az volt, hogy a F.-t be kell tartani.                                                                                            

 

FOGADALOM FELOLDÁSA – (héberül: hátárát nedárim). A F.F.-val egy talmudi traktátus – Názir – foglalkozik. A Bölcsek – ma kompetens rabbik – jogkörébe tartozik a F.F., de ennek logikája és gyakorlata túllépi könyvünk kereteit. Általában az elv az, hogy megkérdezik a fogadalmárt: Ha tudtad volna, hogy fogadalmad ilyen és ilyen következményekkel jár, tettél volna fogadalmat? A negatív válaszra a Bölcs semmisnek nyilvánítja a fogadalmat. Ez nem vonatkozik a jótékonysággal kapcsolatos fogadalmakra, ott, amit ígértek (snóderoltak), meg kell fizetni. Erre vonatkoztatható a Prédikátor (Kohelet) azon mondása: „Jobb, ha nem teszel fogadalmat, mintha teszel, és nem fizeted ki” (5,4). Lásd még Hátárát Nedárim, ahol az intézményesített, egyszer egy évben foganatosított automatikus feloldásról van szó. (Lásd: KOL NIDRÉ)

G

GABELLA – (arab) adó, vám. Ezzel a török időkből fennmaradt kifejezéssel illették annak idején a baromfivágás után a hitközségnek fizetett illetéket.

 

GALUT száműzetés (héber), gólesz (jiddis); a zsidó nép státusa a második Szentély pusztulása óta. Ma, amikor Izrael állama már hatvan éves, a zsidó nép többsége még mindig a diaszpórában él.

 

GÁBBÁJ SEL CŐDÁKÁ – (héber) jótékonysági gondnok, egy olyan valaki, aki micvéből, fizetség nélkül gyűjt pénzt a szegények részére. Az előírt szabályok szerint egyedül tilos gyűjteni, csak kettesben mehetnek, és a pénzelosztáshoz három G. S. C. szükségeltetik.

 

GÁBE – (héber gábbáj) templomgondnok. Egyházfi, aki a zsinagóga anyagi ügyeiről gondoskodik, és felhívja a híveket, hogy a Tóra elé járuljanak.

 

GÁRTL – (jiddis) öv, amit a chaszidok öltenek magukra ima, vagy vallási jellegű tevékenység előtt (mint esküvőn, Bar-micván való részvétel), annak idején a papi öltözethez tartozott (héberül: ávnét). Feltételezett oka: elválasztani a test felső régióit az alsóktól.

 

G'DOLIM (héber) nagy többeszámban. Székelés (lásd K'tánim).

 

GEDÁLJÁ BÖJTJE –A zsidók kb. 2500 éve böjtölnek, Tisré hó harmadikán, mivel annak idején zsidó nacionalisták meggyilkolták Gedálját, Áchikám fiát, egy mérsékelt politikust, akit az összeomlás után Nebukodnecár megtett a legyőzött Júdea helytartójának. Az esetet Jeremiás könyve írja le röviden (lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (18) „Jeremiás – az első holokauszt prófétája” (Wesley Kiadó, Budapest, 2008).

 

GEMÁRÁ(arameus) ,gömóre (jiddis). A Misna (l.o.) utáni korszakokban, az amoriták(l.o.) által  tartott Szóbeli Tóramagyarázatok összessége. A G. együtt a Misnával képezi a Talmudot (l.o.)

 

GESEM – (héber) eső. Az esőért télen mondott ima neve. Az Ámida elején eszközölt mindennapi betoldás szövege: „aki szelet fúvat és esőt hullat”. Ezt Szimchát Tóra (l. o.) és Peszách között mondjuk. A G. ima bevezető szövege az imakönyvekben. Az év másik felében a harmatért imádkozunk. (l. o.)

 

GET (arameus, akkádi eredetű) héberül: Széfer kritut. Válólevél. A zsidóság ismeri és elismeri a válást, indokolt esetben. Egy férjes asszony szabadságát két esetben nyeri vissza: Ha G.-et kap férjétől, vagy a férj meghal. Egy asszony, akinek férje eltűnik, anélkül, hogy G.-et adott volna feleségének – Agunává (lebéklyózott asszonnyá) válik, lásd ott. A két Talmudban egy-egy traktátus (Gittin) foglalkozik a válólevéllel.

 

GEZÉRÁ(héber) rendelet, amit a Bölcsek hoznak (lásd Tákkánot), hogy elősegitsék a Tóra (l.o.) törvényeinek betartását. Bölcseink az az előirást követték, hogy nem hoznak olyan G.t amit a nép többsége nem képes betartani.

 

GÉR – (héber) a bibliában az idegen, akit szeretni kell, és tilos bántani. Ma egy betért nemzsidót jelez, aki szabályosan, a Háláchá szerint, betért. (Lásd:gijur)

 

GÉR CEDEK Egy „igazi” prozelita, vagyis egy nemzsidó ember, aki meggyőződésből betért a zsidó hitbe. Majdnem mindenben egyenértékű a született zsidóval, és a Tóra tiltja diszkriminálását. A történelem több ilyen gér cedeket ismer; több neves Talmudbölcs is ilyen családból származott.

 

GÉR TOSÁV Izraelben lakó idegen, aki nem fogadta el magára nézve kötelezőnek a zsidó hitet, hanem csak a noachiták hét micváját (lásd ott).

 

GID HÁNÁSE(héber) egy in a kóser állat hátsó fertályán (a csípő forgócsontján lévő in, vagy ülőideg ), amit el kell távolítani, mert nem kóser. A parancsolat történelmi háttere: Jákov birkozása a titokzatos Lénnyel, aki kificamította csípőjét (lásd 1Mózes 32,32). Mivel az itt levő, szóban forgó int és a szomszédos vérereket nehéz eltávolítani (zsigerelni – reinigolni), ezért szokásos külföldön az egész hátsó részt nemzsidóknak eladni.

 

GIJUR – (héber) betérítés, egy nemzsidó zsidóvá válása a Háláchá szerint. Előfeltétele: őszinte szándék, alapos tanulás, a zsidóság törvényeinek felvállalása, Mikvében (l. o.) való alámerülés akár férfi, akár nő a betérni vágyó, és körülmetélés a férfiaknál. A Háláchá hangsúlyozza, hogy a zsidóság nincs érdekelve a G.-ban, nem térítő vallás, sőt eleve elutasítja a betérni szándékozókat, akiket csak nehezen fogad be, de ha befogadja, akkor a betért (Gér) teljes értékű zsidónak számít. A G.-t az annullálja, ha a betért visszatér eredeti vallásához.(Gér sechozér löszuró). A kelet-európai betérítéseket általában nem fogadják el a zsidó világban (Izraelben sem), mivel nincsenek ott képzett rabbik.

 

GLÁTT, KÓSER – (jiddis) olyan élelmiszer, főleg hús, amelynek kóserságához (l. o.) semmi kétség nem fér, semmi probléma nem merült fel, sem az állat vágása vagy a tüdő vizsgálata során. Ha felmerült probléma, de a rabbi azt mondta, hogy kóser, akkor az a hús kóser, de nem glátt.

 

GLILÁ – (héber) göngyölés, a Tóratekercs összegöngyölése a felolvasás (leinolás) után. Felemelik az asztalról, kinyitják úgy, hogy több oldal látható legyen, és megmutatják a közönségnek. Utána az, aki felemelte (hágbe) leül, és aki a göngyölés feladatát kapta, összegöngyöli, rátesz egy övet, majd a tekercs „ruháját”. (Lásd: Hágbáhá)

 

GMILUT CHÁSZÁDIM – (héber) jótétemények gyakorlása. Lásd: Cödáká. A G. nem alamizsna, hanem konstruktív segítség – főleg kamatmentes kölcsön formájában – az elesett talpraállítására. Nem egyszer egy jó szó, egy jó tanács is segíthet és G.-nak számít.

 

GNIZÁ – (héber) elrejtés. Mivel tilos olyan papírfoszlányt, könyvet, brosúrát, stb. eldobni, amelyen héber nyelvű szent szövegek vannak, ősi szokás ezeket összegyűjteni és elraktározni valahol. Gyakran eltemetik őket. A leghíresebb G. ez idáig a Kairóban, egy ottani zsinagóga padlásán megtalált gyűjtemény, amelyet tudósok dolgoztak fel, és értelmeztek.

 

GOJ – (héber) nép, nemzetség. A Tóra Izrael népét is G.-nak nevezi (2Mózes 19,6), így teljesen nyilvánvaló, hogy a kifejezés nem pejoratív, még ha azt nemzsidókra alkalmazzák is. Mindamellett, ha a népek (gojim) nem korrektül viselkednek Izrael népével szemben – és ez egy  nagyon enyhe kifejezés (understatement)– akkor több mint érthető, ha fennakadnak a goj kifejezésen, mintha csak a tükörbe néznének.

 

GRÁMOLNI – (jiddis) régi zsidó szokás esküvőkön és egyéb ünnepségeken tréfás strófákat hallatni; ez a mókamester feladata, aki szavaiba bizonyos bírálatot füz az aktuális eseményekről, személyekről. Ma már csak bizonyos haszid „udvarokban” szokásos.

 

GUT SÁBESZ, GUT JONTEV (jiddis)jó szombatot, jó ünnepeket.

 

GYÁSZBESZÉD – (héberül heszpéd). A temetőben elmondott beszéd, amelyben az elhunyt érdemeit  méltatják. Igyekezni kell nem túlozni – nem mondani sem többet, sem kevesebbet a kelleténél. Ezért vannak, akik egyáltalán nem heszpedolnak, hanem megelégszenek az É-l Málé Ráchámin (l. o.) és a Káddis (l. o.)elmondásával. Kántor jelenléte a temetésen ajánlatos, rabbié – szükségtelen.

 

GYÁSZOLÓK VIGASZTALÁSA – (héber: nichum ávélim). Ez egy nagy micva (l. o.) kondoleálni a gyászolónak, és ezzel enyhíteni fájdalmát. Szokás minjánt (l. o.) szervezni a gyászházban, ahol a család „Sivá”-t ül (l. o.) , imádkozni és tanulni a halott lelki üdvéért. Távoztakor, a kondoleáló ezt mondja: Az Örökkévalő vigasztaljon meg téged, Cion és Jeruzsálem gyászolói között.

 

GYERTYAGYÚJTÁS – a péntek esti (és ünnepi) gyertyagyújtás a zsidó nők alapvető három micvájának egyike (a Chálá-vétel (l. o.) és a Nidda (a havi megmártózás a mikvében (l. o.) mellett. A GY. szimbolikus, a fény a zsidó ház és család békéjét szimbolizálja. Ezzel az aktussal – melynek pontos ideje a mindenkori zsidó naptárban van feltüntetve – a zsidó nő elfogadja magára nézve a Sábbát beálltát. Általában a zsidó világban elfogadott, hogy férjes asszonyoknak  kötelező a Gy. A néhai lubavicsi rebbe újítása, hogy 3 éven felüli kislányok is gyújtanak gyertyát, és édesanyjukkal együtt mondják el az áldást.

(Folyt.köv.)


The Jerusalem Post: csalóka zsidó reneszánsz

 

FRŐLICH  ֲ "megmutassa a náciknak..."

 

Magyarország kormányzó pártja növeli nacionalista és agresszív

 retorikáját a választások előtt,

 és csalóka a magyar zsidó reneszánsz, 

állítja a The Jerusalem Post című izraeli angol nyelvű napilap.

A lap  cikke Frölich Róbert, a Dohány utcai zsinagóga főrabbijának véleményét idézi, 

aki szerint a médiában gyakran hangoztatott „zsidó reneszánsz" mögött igen csekély

, csak mintegy tíz százalékos valós közösségi kötődés áll.

Ennek oka szerinte, hogy a zsidóság vallási meghatározásával nem tudnak azonosulni a 

nem vallásos, és a mindennapi élet dolgait korlátozó vallásos szabályokat elutasító zsidó származásúak. 

Ugyanakkor többségük ódzkodik zsidó identitásuk etnikai definíciójától is

 a "mai nácik" képviselte politikai ideológia miatt, amely szerint a zsidók nem magyarok.

 Ezen szembeállítás miatt zsidóságuk etnikai felvállalásával fel kellene adniuk magyar

 önmeghatározásukat, de a „holokauszt generációja miatt a magyarság részének kell maradnunk

, hogy megmutassuk a náciknak, hogy nem volt igazuk" – állítja Frölich. (MTI)
 

 



2014. március 30., vasárnap

  a kassai rosekólt hidegen hagyja a "szombat"

215 izraeli diák tanul itt, de a kóser kosztot

peszachra pestről hozzák * rabbi? az nincs

ÍRTA: GADÓ JÁNOS (Szombat)

 

Ha elutazom valamely vidéki városba az ottani zsidókról írni, a közösség vezetői rendszerint várnak rám és erősen törekszenek arra, hogy minden szempontból a legjobbat mutassák. Egy „pesti újságíró” megjelenése nagy lehetőségnek tűnik arra, hogy gyakran sziszifuszinak érzett erőfeszítéseiket országszerte elismerjék.

Kassán ilyesmitől nem kellett tartani. A hitközség elnöke nem is óhajtott velem találkozni: egyszer sikerült vele telefonon beszélnem, aztán semmi. Telefonja ki volt kapcsolva, e-mailekre, sms-re nem válaszolt. „Hát, ő ilyen” – mondják az ottani hitközségi székházban az emberek.

Valószínűleg a helyzet más, mint Magyarországon. Kassa nem vidéki város, hanem Szlovákia második legnagyobb metropolisza. Zsidó közössége hajdan népes volt gazdag és dicső. A pusztítás után írmagja is alig maradt, és most, „holokauszt tudatos” korunkban ez a roppant hiány hirtelen megmutatkozik. Az emlékezés és a főhajtás gesztusait országos és városi szinten a hitközség elnöke fogadja, s ez fontosságát, rangját igencsak megemeli. Ugyancsak ő (civilben egy ügyvédi iroda feje) intézi a zsidó közösség jóvátételi ügyeit, ami – a hajdani gazdagságra emlékezve – nyilván nem kicsiny tétel. Az elnök tehát nem kispályás játékos – a „pesti újságíró” neki valószínűleg nem sokat hoz a konyhára, tehát érdektelen. 

Aki készséggel válaszol

e-mailjeimre és Kassán fogad, az Tesser Tamás (Tomas Tesser) a B’nai B’rit helyi páholyának elnöke, amely 33 diplomás tagjával jelentős zsidó intézménynek számít a városban. A kárpótlás során visszakapott kétemeletes ingatlanjának jövedelméből még támogatást is nyújt rászorulóknak. Még az ukrajnai Lviv (Lemberg/Lwów) városában élő zsidóknak is juttat támogatást, az ottani páholy segítségével.

Tesser úrral a hitközség konyháján beszélgetünk. Az asztaloknál javarészt nyugdíjasok fogyasztják a Joint által dotált ebédet. A mintegy hatvan nyugdíjason felül (plusz több tucat ember, akiknek házhoz szállítják az ételt) itt étkezik jó pár izraeli diák is. Ők többségükben a városi állatorvosi egyetemre járnak – mintegy kétszázan! (Az orvosi karon tizenöt izraeli tanul.) Az egyetem évi 8000 eurós tandíj fejében fogadja a diákokat, akik még a kosztért kvártélyért is fizetnek. Mégsem laknak kollégiumban, lakást vagy éppen házat bérelnek. Az istentiszteleten is egy izraeli diák az előimádkozó.

 Kassán egyébként ez év januárig az ORZSE végzettje, (és a sipucca betéritettje – a  szerk.) Asztalos Károly volt a rabbi, a munkakapcsolat azonban ekkor véget ért.

Péntek este/szombat reggel nem mindig jön össze a tíz férfi, de nagyünnepen 40-50 ember is összegyűlik egy kisebb imateremben. Széder este negyven főt látnak vendégül az étkezőben – a kóser ételt, mint mindig, Pestről hozzák. A kivonulás történetéről szlovák nyelven beszélgetnek, nem mindenki tud magyarul. Az imaterem feliratai is héber/szlovák nyelvűek.

A széles főutcán sem látok magyar feliratot, az ottani könyvesboltban sincsenek magyar nyelvű könyvek, viszont Márai három művét, szlovák nyelven, a fő helyen látom. Úgy látszik, ő a szlovákok számára is a város szimbóluma lett.

Az ebédlőben magyarul is, szlovákul is társalognak a nyugdíjasok, de a 60-as éveiben járó Tesser úr szerint az ő nemzedékében már csak 40 százalék tud magyarul. Gyerekei korosztályában pedig ez az arány mindössze tíz százalék. Ő maga kivétel, erősen kötődik Magyarországhoz, ott volt a vallásos esküvője, sőt unokája brit milája és bár micvója is.

A hitközségi vezető, Pavol Sitar nevével még egyszer találkozom a főutcán: a plakátok szerint egy Holokauszttal kapcsolatos kiállítás megnyitóján mond majd beszédet. A kiállítás központi alakja Feld Lajos, a deportált kassai zsidók egyike, aki törpe növésének köszönhette, hogy túlélte Auschwitzot – a Halál Angyala, Mengele ugyanis állandóan kísérletezett rajta. Emellett rajzokat is készített a gyilkos parancsára. A felszabadulás után visszatért szülővárosába, és mint Ludovit Feld, haláláig itt alkotott és tanított, megörökítve a lágerek világát is. Úgy tűnik, napjainkban az ő személye mutatkozik alkalmasnak, amelyen keresztül Kassa városa szembenézhet a Holokauszttal.

A kérdés súlya még egy helyen megmutatkozik: a kassai dómban nemrég szentelték fel a város szülötte, Salkaházi Sára szobrát, akit 1944 decemberében az általa bújtatott zsidókkal együtt lőttek a Dunába. Alighanem a katolikusok értik meg a legjobban, mit jelent az, ha valakinek a nagytemplomban, a szentek között állítanak szobrot. Kétszáz éve ez az első szoborszentelés a templomban.

A Holokauszt kultúrája most van kialakulóban, a városban: az elhurcolt áldozatokról a zsidó temetőben emlékeznek meg, s mindezt a zsidó közösség szervezi. De az emlékműhöz már eljönnek a város vezetői is, élükön a polgármesterrel.

Az emlékezés kultúrája lassan kiterjed az egész országra: az 1942-ben kezdődött deportálások első helyszínén, Poprádon a miniszterelnök is rendszeresen részt vesz az emlékünnepségen, más miniszterek és a parlament elnökének társaságában.

Bármilyen populista, idegenellenes is egy szlovák politikus – húzza alá Tesser úr – az antiszemitizmustól tartózkodik. Még a szélsőségesen populista egykori miniszterelnök, Vladimir Meciar, vagy a mostani idegenellenes párt vezetője Jan Slota is óvakodik az antiszemita retorikától – utóbbi ehelyett a magyarokat és a cigányokat szapulja.

A politikai légkörről vendéglátóm óvatos optimizmussal nyilatkozik:

általában nyílt antiszemitizmus nincs.

Korábban előfordultak provokációk, most nincsenek. És a katolikus egyház is tartózkodik a zsidóellenességtől, fiatal papjai különösen. (A vészkorszak idején a katolikus papság járt élen az antiszemitizmus szításában.) A kormány az ilyesmit ma nem nézi jó szemmel. Hogy a fejekben mi van, azt persze nem tudni.

Jó óra múltán Tesser úr visszasiet fogorvosi rendelőjébe és engem egy idős férfi pártfogására bíz. Az 1932-ben született Kende Csaba a „Hidden child” nevű alapítvány egyik pártfogoltja. Az alapítvány, mint neve is mutatja, olyan embereket gondoz, akiket 1944-ben, gyerekként a városban vagy környékén bújtattak, s így megúszták a deportálást. Még vagy harmincan élnek a városban és környékén.

 

Csabát, a teljesen asszimilált, Ady rajongó család megkeresztelt gyermekét a háború előtt nem vették föl a városban működő premontrei rend gimnáziumába zsidó származása miatt. A háború után a család szlovák nemzetiségűnek vallotta magát – noha nem is tudtak szlovákul – hogy megússzák a kitelepítést. Ez sem mentette meg őt attól, hogy később osztályidegennek ne nyilvánítsák, aminek következtében nem vették föl egyetlen főiskolára sem.

A zsidóként/magyarként/osztályidegenként is üldözött férfi derűs kedélyű, amihez nyilván hozzájárul, hogy ötven évig volt cselgáncs-oktató. Végigkalauzol az egykori zsidónegyeden, amiből most egy nagyobb épületkomplexumot visszakapott a közösség. Három zsinagógát is megmutat. Az egyiket kívülről már bevakolták (Európa kulturális fővárosához mégsem illik egy romos zsinagóga), de belül tökéletesen üres, még a padlózata sincs meg, csak néhány üres kiállítási vitrin árválkodik benne. Az egykori ortodox zsinagógában ma valami laboratórium működik. A harmadik, a nagyzsinagóga  szintén elhanyagolt, környékén hajléktalanok ődöngenek, de nem romos. Az épületben kultúrprogramok zajlanak, de szoktak itt néha imádkozni is.

Úgy tűnik, a városban a zsidó örökség hatalmas, a még itt élő zsidó kevés. Az aránytalanság óriási, s ez most kezd tudatosulni.

A BÁÁL SEM  TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(19)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN

Amikor a Báál Sém Tov háromszor nevetett

Egyszer volt… Egy péntek este, a kidus után, a Báál Sém Tov minden látható ok nélkül hangos kacagásban tört ki. Rövid idő elteltével újra felnevetett, majd valamivel később harmadszor is jókedvűen mosolygott.

A tanítványok persze csodálkoztak, de senki nem merte megkérdezni a jókedv okát. Csak szombat este kérdezte meg reb Zeév Kicesz, aki személyesen nagyon közel állt a Báál Sém Tovhoz (és így sok mindent megengedett magának), mi volt a jókedv oka?

Anélkül, hogy válaszolt volna, a Báál Sém Tov azonnal befogatta a lovakat a szekérbe és útnak indultak, a mester és a társaság. Utaztak egész éjjel, majd egész nap és egy további éjszaka, amíg elérkeztek Kozsnitz városába és ott betértek egy fogadóba.

Amint kitudódott, hogy a Báál Sém Tov a városban van, eljött hozzá az egyik helyi zsidó vezető, hogy üdvözölje. Kérte őt a Báál Sém Tov, hogy hívja ide reb Sábszét, a könyvkötőt, mert szeretne beszélni vele.

A vezető oda volt a csodálkozástól. Mi dolga van a Báál Sém Tovnak ezzel az öreggel, aki egyáltalán nem „ben Tóra”, nem egy tanult ember, de a Báál Sém Tov csak annyit felelt, hogy szeretne beszélni vele. Amaz elküldött érte, és egyhamar ott volt reb Sábsze.

ß ß ß

Sólem aléchem, reb Sábsze! (béke veled!)” – köszöntötte az öreget a Báál Sém Tov. „Szeretnénk, ha elmesélné nekünk, miként fogadta a szombatot a múlt héten, otthonában. Mondja el nekünk reb Sábsze, mesélje el, töviről hegyire”.

Reb Sábsze nem hagyta magát sokat kéretni, és ezt mondta:

– Én egy öreg könyvkötő vagyok. Már elfáradtam, nincs erőm és a munkám sem tökéletes. Ebből kifolyólag a párnósze (megélhetés) nem olyan, mint kellene és vétkeim folytán bizony előfordul, hogy a házamban egy megveszekedett kopejka sincs, és így bizony nincs miből sábeszt csinálni.

– Az elmúlt pénteken is ez volt a helyzet, nagyon szorult helyzetben voltam és már elmúlt a dél és a házban nem volt se szombati kalács (bárchesz), se hús, se hal, borról már nem is beszélve. A feleségem, aki egy vallásos és szolid, erkölcsös asszony, szintén úgy gondolkozik, mint én, vagyis ahogy írva van: csináld a szombatot, mintha hétköznap lenne, de ne szorulj rá az emberekre (egy talmudi mondás: Sábát 118a.), vagyis ne kérj kölcsön senkitől semmit.

– Mit csinál tehát egy zsidó, akinek „nincs gondja” a szombat előkészítésével, nem kell vásárolnia, mert nincs pénze? Elmegy a beszemedresbe (bét hámidrás, tanház) és elmondja az Énekek Énekét (amit szokás a péntek esti ima előtt elmondani). Utána belenéz a Zohárba, majd mond néhány zsoltárt.

– Így tettem, amíg elérkezett a szombatfogadó ima ideje, és én, hála Istennek, a közösséggel imádkoztam. Hála Istennek, jól éreztem magam, nem éreztem, hogy valami hiányzik nekem. Egy zsidó, amíg a lélek benne van és képes mondani „Baruch átó” (Áldott vagy – ami sok ima kezdete), hál Istennek jó neki.

– A feleségem, aki egy kóser, szemérmes asszony, tette a magáét, kitakarította, kisöpörte a lakást, rendet csinált a szombat tiszteletére, mindenütt letörölte a port. És hirtelen, egy eldugott helyen, talált egy öreg ruhát, amelyen régi ezüstgombok voltak, valódi ezüst, még a régi, jó időkből, hála a Teremtőnek ezért. Azonnal ment, pénzzé tette az ezüstgombokat és a pénz, amit kapott értük, elég volt bőségesen a szombati kiadásokra. Vett tehát húst, halat, bort és gyertyákat, a szombat tiszteletére.

– Ima után, amikor hazamentem a beszemedresl és látom az égő gyertyákat és a megterített asztalt, rajta a hús és a hal és minden jó – azt hittem, hogy hátha, Isten őrizz, a nejem ment és kért adományt emberektől! Asszony, gondoltam magamban, mit tettél, de nem szóltam semmit, mert nem akartam őt faggatni. Most szombat van és a sábesz szentsége mindenek felett.

ß ß ß

– Áldást mondtam tehát a borra, kezet mostam, és áldást mondtam a kalácsra, ettem a finom halból, és szombati zsolozsmákat (zmirot) énekeltem. Ekkor a feleségem, éljen sokáig – már mondtam, hogy kóser és erkölcsös asszony, kinyitotta a száját és elmondta mi történt, úgy látszik azért, hogy ne gondoljak semmi rosszra. Szavaiból kiderült, hogy az Örökkévaló, áldva legyen a neve, aki az irgalom atyja, nem hagyott el bennünket és egy mecijét küldött nekünk a rég elfelejtett ruha és rajta az ezüstgombok képében.

Miután a feleségem elmondta részletesen, mi és hogyan történt, mondtam neki: Jó, jó, nagyon jó, de most szombat van, és szombaton nem beszélünk ilyen hétköznapi dolgokról. Azonban – tettem hozzá – táncolni, örömünkben és hálánk jeléül, nemcsak szabad, de egyenesen micva is.

Mondtam tehát a feleségemnek: Drága párom, élj sokáig! Látod, ettünk finom halat, valóságos mecháje, gyere, most táncoljunk! Feleségem felkelt az asztaltól és táncolt velem és azt énekeltük, hogy „Báruch Hásém, Báruch Hásém” (az Isten áldott, az Isten áldott!).

– A leves után újra táncoltunk és énekeltünk Isten segítségével, és harmadszor a kompót után, ami nagyon-nagyon finom volt. Újra táncoltunk és énekeltük a Cur miseló áchálnu című dalt[1]. Három táncot lejtettünk a vacsora folyamán – mondta reb Sábsze, majd eldúdolta a dalokat, amiket énekelt a vacsorán.

Miközben reb Sábsze még dúdolta a zsolozsmákat, megérkezett felesége a fogadóba. Gyorsan beszélt, mintha attól tartana, hogy nem fogják hagyni kibeszélni, és elmondta kívánságát:

– Hallottam, hogy a cádik és társasága a városba érkeztek. Láttam, hogy küldött a férjemért. Én csak azt kérem a cádiktól – hát nem azt mondják, hogy amit a cádik elrendel, azt az égben teljesítik?! – Én csak egy áldást kérek a cádiktól, semmi mást, csak egy áldást, hogy én és a férjem ne menjünk el gyermektelenül ebből a világból!

Mondván ezt az asszony sírva fakadt, és keserves sírása betöltötte a szobát.

A Báál Sém Tov erre azt mondta reb Sábsze feleségének:

– Nem azért jöttünk ide, hogy sírást halljunk. Mi a háromszoros kacagás dolgában jöttünk ide, ami a három tánc következménye volt az elmúlt péntek este. Te pedig, asszony, vedd hírül, hogy Isten segítségével fiad fog születni, aki egy nagy cádik lesz és a cádik tudvalevőleg „a világ alapja” (Példabeszédek 10:25.).

Így is történt. Reb Sábszénak, a könyvkötőnek, fia született, aki bevilágította a zsidó világot Tórájával és szentségével. Ez nem volt más, mint Jiszráél rabbi (1736–1814), a kozsnitzi mágid.

A Báál Sém Tov volt a koma körülmetélési szertartásán.

...és egy fölösleges nevetés

Egyszer a Báál Sém Tov tanítványai megkérték a mestert, mutasson nekik valami újat, amit nem ismernek. A Báál Sém Tov megígérte, egy feltétellel, hogy bármi is legyen, ne nevessenek.

A következő péntek este a Báál Sém Tov mutatott nekik a beszemedresben egy embert, aki úgy volt öltözve, mint egy ágról szakadt szegény ember és nagy lelkesedéssel és odaadással imádkozott.

Az ima befejeztével az illető mindenkinek örömteli Gut sábeszt mondott és látszott rajta, hogy nagy örömben leledzik. Amikor hazament, a Báál Sém Tov és tanítványai titokban követték és megálltak az ajtó mögött, ami félig nyitva maradt. Be is kukkantottak, hallgatóztak is.

Látták, hogy az asztalon kis gyertyák égtek, és a szobában füst terjengett. Az asszony rongyos ruhát viselt.

– Gut sábesz neked, drága feleségem, galambom! – mondta az ember a feleségének.

– Neked is gut sábesz, drága férjem, életem gyönyörűsége! – válaszolta az asszony.

Miután elmondta a Sálom áléchem kezdetű dalt, azt mondta a férfi:

– Most pedig, drágaságom, add a bort, hadd mondjak kidust a szombat tiszteletére!

– Ma este, szívem a kenyérre fogod az áldást mondani – válaszolta a hű feleség, és ezzel két kis korpakenyeret tett az asztalra.

– Nagyszerű, természetesen a kalácsra fogom a kidust elmondani – örvendezett a férj – és ez úgy fog ízleni nekünk, mintha óbort innánk.

Elmondta a kidust a férfi, örömittas hangon, szelt a kenyérből, adott a feleségének is és azt mondta:

– Most pedig szívecském, hozd a halat, amit főztél, a mennyei ízű halat, hadd együnk belőle a sábesz tiszteletére.

Az asszony behozott egy lábast, tele vízben főtt babbal. Egy merőkanállal adott a férjének és magának is vett egy keveset, majd ezt mondta:

– Egyél férjecském, és váljon egészségedre! Adja a jó Isten, hogy a bab íze olyan legyen a szádban, mintha finom töltött halat ennél.

Ette az ember a babot jó étvággyal és örömmel, és az arca csak úgy fénylett a derűtől, mintha valami felséges ízű delikateszt evett volna. Majd mintha csak magának mondta volna:

– Hála a jó Istennek, hogy nem szenvedünk semmiben hiányt és megvan mindenünk a „szombat királynő” tiszteletére. Ahogy mondják: a szombat íze olyan, mint a túlvilág. A sábesz az olyan nap, amelyben minden jó, jóízű és finom.

Miután elénekelte az idevaló zsolozsmákat, azt mondta nejének:

– Derék feleségem, most pedig szolgáld fel a mennyei ízű levest!

Az asszony ismét mert a babból, magának is vett, és azt mondta:

– Egyed, drága férjem a levest és érezd azt, mintha húst ennél és ne mondjuk azt, Isten ments, hogy bármi is hiányzik, amire sábeszkor szükség van.

Ette a férj a „levest” nagy örömmel, csettintett a nyelvével, hogy milyen jó, majd azt mondta feleségének:

– Milyen finom ez a leves, galambom drága. Csodálatos, hogy milyen jó. Eszem és a számban édes, mint a méz! Jobb minden finom ételnél! Nagyon jó. Íze jobb a hizlalt és töltött hattyúnál! Áj, áj, áj! Ilyen jót még nem ettem soha sábeszkor, amely a finomságok napja!

Miután harmadik merőkanál babot is kapott, mint húst és a negyediket kompót gyanánt, az ember szinte megrészegedett a sok jótól és elénekelte a „A Szikla, kinek javaiból ettünk, áldjuk őt! Jutott is, maradt is, mint ígérte nekünk”, majd táncra hívta a feleségét:

– Jer, drága feleségem, galambom, egyetlenem! Táncoljunk és örüljünk együtt a szombat királynő tiszteletére, és énekeljük el a Kol mökádés... dalát: „Mindenki, aki megszenteli illő módon a hetedik napot – nagyon nagy az ő jutalma, cselekedete szerint...” (Sámuel imája 192. old.)

Szavait tett követte. Táncra perdült, és a felesége is táncolt szemben vele, miközben azt énekelték, hogy „Boldogok vagyunk, milyen jó nekünk, milyen kellemes a mi sorsunk!”

ß ß ß

Amikor ezt látták a tanítványok az ajtón kívül – nagy nevetésben törtek ki. De a Báál Sém Tov azt mondta nekik:

– Látjátok, figyelmeztettelek benneteket, hogy ne nevessetek. Most, hogy nem álltátok szavatokat és nem tartottátok be ígéreteket, elveszítettétek az ajándékot, amit adni akartam nektek, miután láttátok, hogy szenteli meg a szombatot ez a szegény ember.

– Mi lett volna ez az ajándék? – kérdezték a tanítványok.

– Az, hogy ti is részesüljetek ennek az embernek a felsőfokú szellemi kvalitásában, hogy ti is így tudja tok örülni és vigadni – nem a finom ételekben, hanem magának a sábesznak a szellemi mivoltában. Ezt most elveszítettétek!...(Folyt.köv)



[1]  „A Szikla [Isten elnevezése], kinek javaiból ettünk!” – lásd Sámuel imája – Zsidó imakönyv 196. oldal.

 A HETI SZAKASZ(2) - MECÓRA - 2014

IRJA: Slomó Köves. Rabbi

 

Élet  ÉS HALÁL – A   NYELV  FÜGGVÉNYE


A mecorá betegsége a láson hárá a rossz beszéd miatt éri az embert. Bölcseink keményebbnél keményebb intelmekkel hívják fel a figyelmünket a láson hárá   -
kibeszélés, pletyka  - súlyosságára, amely nem egyszerűen pletyka, hanem olyan rossz beszéd amit akár ha valós is, tilos mások előtt terjesztenünk.

„Ne engedd, hogy nyelved bűnbe hozza tested!” – tanítják Bölcseink (Tánchumá, Mecorá 1.) – „Hiszen ha rosszat beszélsz nyelveddel, akkor vétket hozol testedre, azzal hogy kiütésekkel leszel teli”.


A Talmud (
Áráchin 15b) a következőket írja: „Azt mondta az Örökkévaló a nyelvnek: Minden testrész egyenes, te pedig fekszel, minden testrész külső, te pedig belül vagy. Sőt még két falat is tettem köréd egyet csontból, és egyet bőrből…”. Nem véletlen, hogy ilyen nagy védelemre van szükség, hiszen „halál és élet a nyelv kezében” (Példabeszédek 18:21.). Egy jó szóval éltetni, egy rossz szóval pedig ölni lehet.

Bölcseink mindehhez még azt is hozzáteszik (Áráchin uo.), hogy „ha valaki másról rosszat beszél, az a saját vétkeit emeli az Égig…”. Azaz, ha mi másokat a rossz szemmel ítélünk meg, akkor az Égben is hasonló rossz szemmel ítélik majd meg a mi vétkeinket.

A kimondott szónak, tehát nagyon nagy ereje van. Olyan nagy ereje, hogy rabbi Lévi szerint nem is férhetne meg egymás mellett, hogy egy és ugyanazon száj vétkes szavakat és a Tóra szent mondatait vegye nyelvére (Jeruzsálemi Talmud, Bráchot 1:2.): „Azt mondta rabbi Lévi: Ha ott lettem volna a Szináj hegynél (a Tízparancsolat isteni kinyilatkoztatásánál), két szájra lett volna szükségem. Egyre a Tóra szavaihoz, és egy másikra a világi ügyekhez…”.

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi ezt a következő verssel kapcsolja össze: „Ha lesz prófétátok, én az Örökkévaló, látomásban fogok neki megjelenni, álomban fogok vele beszélni. Nem így az én szolgám, Mózes…szemtől szemben beszélek vele”. (4Mózes 12:6-8.) Miután Áron és Mirjám  rosszat beszélnek Mózesről, az Örökkévaló ezzel a mondattal illusztrálja Prófétájának különlegességét.

De miért kellett más prófétákat álomba ejtenie, amikor Mózest egyenesen is el tudta érni. Azért, mert neki nem volt szüksége a fent említett „két szájra”: Mózes a világi ügyekben is annyira képes volt ajkát a szentségben tartani, hogy nem kellett más állapotba kerülnie az isteni szavak átvételéhez. Nem így a többi próféta, akiknek világi szavai tisztátalanná tették ajkukat és csak egy más tudat állapotban voltak képesek befogadni az isteni  üzenetet.

 

2014. március 29., szombat

A HETI SZAKASZ CHASZID SZEMSZÖGBŐL – MECORA - 2014

 

A  JÖVŐ MÁR ITT VAN

 

    Ez a heti szakasz – Mecora (a bélpoklos) – régen ezen a néven volt ismeretes "Ez legyen a törvény (a poklosságról" (3.Mózes 14,2), mig a későbbi nemzedékek egyszerüen csak Mecora, vagyis néven nevezik.  Ez ugyan csak egy szokás, de nálunk, zsidóknál, a szokás olyan mint a törvény.

De azért meg lehet kérdezni, miért ez a változás? Hiszen a Mecora egy negativ dolog és mint ilyen, nem illik hogy ez legyen egy Tórai szakasz neve.

 

    Talán ez jobban érthető lesz, ha megértjük, miként müködik a poklos tisztulásának folyamata. Először azt mondja a Tóra hogy a poklost el kell hozni a kohanitához, de azután kiderül hogy a kohanita ment ki hozzá, a táboron kivülre (*), ahol a poklos helye volt

 

 Itt azonnal felmerül a kérdés: hogy mehetett a poklos a kohanitához, amikor helye a táboron kivül volt? Hiszen ezt jelzi a másik vers  is, ameky szerint a kohanita jött el hozzá a táboron kivülre, hogy lássa a poklost és megállapitsa helyzetét.

 

IGÉRET A MEGTÉRÉSRE

 

     A VÁLASZt A KÉRDÉSEKRE CSAK a dolgok belső, kabbalisztikus értelmezésében tudjuk felfogni. Mint tudjuk, a poklosság büntetés a rossz nyelvek,  a pletyka és kibeszélés vétkére. Ezért aki ebben vétkes, el kell hagynia Izrael mindhárom szentség-táborát, mivel a pletyka viszályt szit és ez ellentétben va a szentséggel, ami az egység és szolidaritás eredménye.

 Másrészt viszont minden zsidóra vonatkozóan, legyen bárki és bármi -  biztositva vagyunk hogy "a végén bizonyára meg fog térni", mivel az Irás is statuálja, hogy "az eltaszitott sem lesz (vagy ne legyen) eltaszitva" véglegesen (2.Sámuel, 14.14). Erre a Tóra abban a versben utal amely azt mondja hogy "és elhozzák a kohanitához" – ami egyfajta igéret, hogy a végén megtér és eljut a kohanitához. Az "elhozzák" kifejezés arra is utal, hogy akarata ellenére hozzák el és ez az igéret, hogy a végén megtér – még  ha nem is saját szándékából.

 

ÖNERŐBŐL

 

      Azonban, az Örökkévaló azt  akarja, hogy a megtérésre való hajlandóság ne csak "fentről" jöjjön, hanem ő maga is besegitsen ebben; ő maga is ébredjen rá, hogy ez igy nem jó és felhagy rossz szokásaival – meg akar térni.

  

  Bár a folyamat kezdete "fentről" jön – ezt hangsulyozza az, hogy amikor a poklosság kitör rajta – "elhozzák" a kohanitához, akár erőszakkal is – de a folyamat végén  ő maga is átérzi helyzetét és a helyet ahol most van – a táboron kivül – és megtér önerőből, ami a tulajdonképpeni cél.

 

    Ezt jelzi az a pászuk is hogy "kiment a kohanita a táboron kivülre". A kohanita képviseli itt a szentséget és ebben a fázisban a szentség fénye elérkezik és behatol a "táboron kivüli"(*), legeltaszitottabb helyekre is, kivül a szentség három táborán. Ott is fellángol a szentség fénye – maga a "kitaszitott" belátására és kezdeményezésére.

 

A SÖTÉTSÉG VILÁGIT

 

      Ez a helyzet, amelyben maga a sötétség világit és válik világossággá, lesz az "idők végén", amire a zsoltáros azt mondja hogy "az éjszaka világos lesz mint a nappal" (Zsolt. 139, 12). Ezért, az első nemzedékekben, amikor még távol voltunk ettől a nagy fénytől, ami a Messiás idejében lesz – a Mecora (poklos) egy negativ fogalom volt és ezért nevezték a szakaszt úgy hogy"Ez legyen a törvény (a poklosságról".

 

Azonban – mondja a rebbe – az utóbbi nemzedékekben – amelyek elnevezése "a Messiás nyomdokain", a Messiás fénye már világit a zsidó lelkekben és már érezzük magunkban hogy közel vagyunk ahhoz hogy a sötétségből világosság lesz – nagyon rövidesen.

 

    Ennélfogva ma már képesek vagyunk a Mecorából egy tórai szakasz csinálni – és azt nevén nevezni – mert a Tórában már világit a jövő megnyilatkozása és "az éjszaka világos lesz mint a nappal"-

 

     (Likuté Szichot, 7.kötet, 103 oldal).

 

(*) A pusztabeli táborozás során Izrael törzsei három részre oszlottak: A legbelsőbb – a Szentség tábora – ahol a Hajlék volt és a kohaniták, kivül ezen volt a leviták tábora és a legkülsöő, az izraeliek tábora, ahol a törzsek táboroztak a Tóra által előirt rend szerint.

DÁNIEL KÖNYVE: :NEGYEDIK FEJEZET

 

„FÜVET ESZEL, MINT AZ ÖKRÖK!”

                   

A király elmondja az újabb álmát, amelyben benne foglaltatik megfejtése: a despota agya

elborul, elhagyja a palotát (vagy eltávolítják), állatok között él, és füvet eszik. Az álom

megvalósítja magát: Nebukodnecár eltűnik, és haláláról nincs tudósítás

  

„Én, Nebukodnecár, békében éltem házamban, és boldog voltam palotámban. Ám egyszer álmot láttam, amely megijesztett, és a látomások, amelyeket fekhelyemen láttam megrémítettek. Ennélfogva parancsba adtam, hogy vezessék elém az összes babilóniai bölcset, és azok fejtsék meg álmomat.

 

  Jöttek is a mágusok, varázslók, csillagjósok és asztrológusok, és én elmondtam nekik álmomat, de azok nem fejtették meg. Utoljára jött Dániel, akinek neve az én istenem után Béltsácár, akiben szent, isteni lélek van – és elmondtam neki álmomat:

 

      Béltsácár,te, aki a varázslók feje vagy (a király korábbi kinevezése alapján, amikor előző álmát megfejtette), jól tudom, hogy szent, isteni lélek lakozik benned. Nincs olyan titok, amit ne tudnál megfejteni (vagy ami rejtve maradna előtted). Magyarázd tehát meg nekem a látomást, amelyet álmomban láttam.

 

      A látomás pedig,  amelyett nyoszolyámon láttam, ez volt:

 

     Láttam egy igen magas fát a föld közepén. A fa magas volt, egyre nőtt és erősödött, olyan magas lett, hogy az égig ért, és még a föld széléről is látható volt. Lombja gyönyörű volt, gyümölcse bőséges, táplálék volt mindenkinek. Alatta mezei vadak tanyáztak, ágain az ég madarai fészkeltek; róla (a fáról) táplálkozott minden élőlény.

 

    (A továbbiakban) láttam nyoszolyámon egy  látomást, amelyben egy szent angyal leszállt a mennyből, (és) hangos szóval kiáltotta: Vágjátok ki ezt a fát, vagdaljátok le ágait, tépjétek le leveleit, és szórjátok szét gyümölcseit! Meneküljenek alóla az állatok, és ágairól a madarak! Azonban a tövét gyökerestül hagyjátok a földben, vas és rézbilincsbe verve a mező füvén! (Innen tovább a hasonlat!) Hadd áztassa az ég harmatja, és egye a füvet, mint az állatok! Boruljon el (emberi elméje (vagy: szíve vetkőzzön ki emberi mivoltából) és állati értelem maradjon csak benne. Hét időszak teljék el így fölötte!

 

     Az angyalok határozata ez a rendelkezés, a szentek parancsa ez a végzés. Hadd  tudja minden élő(lény), hogy a Felséges (Isten) uralkodik az emberek királysága fölött: annak adja, akinek akarja, és az alja-embert is trónra emelheti!” (Dániel 4,1–14)

 

    Nebukodnecár második álma több szempontból érdekesebb, mondhatnánk egy ide nem illő szóval, kacifántosabb, mint az előző. Amaz közérdekű volt, magát az államot érintette hosszabb távon, míg ez egy személyes jellegű, azonnal megvalósuló látomás volt, amely a királyt személyében érintette, és egy éven belül be is következett, amint azt a továbbiakban látni fogjuk.Annál is, ennél is „megrettent” és „megrémült”, de itt (talán) azért volt nyugodtabb, mert tudta, hogy itt van Dániel, aki nem fogja felültetni és félrevezetni, mint  a „tudósai”.

 

    Még egy jelentős azonosság-különbség: mint József, aki nem csak megfejti az álmot, hanem praktikus tanácsot is ad a fáraónak a megoldásra, ami által Egyiptom megmenekül az éhhaláltól és az álomfejtő alkirály lesz – itt majd látni fogjuk, Dániel is tanácsot ad a despota királynak: hagyjon fel vétkeivel és térjen meg. Még nincs késő... Hálából ezért, később ( majd a 6. fejezetben) ,  oroszlánverembe dobják...

 

A gojok hálátlansága a zsidókkal szemben az idők folyamán gyorsabban jelentkezett.: A fáraónál több nemzedéken át tartott  amig "sikerült" "elfelejteniük", mit tett értük a héber József. Babilóniában ez hamarabb következik be, de nem biztos, hogy ez Nebukodnecár labilis elmeállapotára vezethető vissza.

 

*

     Most hogy előre elárultuk, mi lesz a következőkben, lássuk hogyan értsük és értelmezzük az itt elmondott álmot, amelyben a király megálmodja saját vesztét.

 

  A hasonlat – a babilon megalománia szerint – egy hatalmas, égig érő fa, amely „természetesen” a király, vagy a vele azonosított államhatalom. Minden tőle függ, mindenki belőle él – nem is rosszul –, emberek, állatok, mindenki. Akárcsak a hatalmas bálványszobor, amelynél nagyobb nincs és nem lesz soha, amely előtt természetesen mindenkinek fejet kell hajtani.

 

    Az, hogy Nebukodnecár valószínűleg borgőzös állapotában elalszik, és egy angyalt lát leszállni az égből, arra mutathat, hogy valahol a tudata mélyén hisz egy felsőbb hatalomban, amely nem bálványai szintjén működik, és amely – ha összekapcsolja a Dániel által képviselt szellemiséggel – néha, józan állapotában, kényszeríti őt, hogy gondolkozzon egy keveset. Ez nem tesz jót neki, mert ennek  konklúziója az lehet, hogy ennek a túszként idehozott zsidónak és három nyakas társának esetleg igaza van. Igaza pedig, Babilóniában, csak a királynak lehet.

 

Ne irigyeljük Dánielt sem. Ő feltehetően tudja, hogy Jeremiás hetven évben állapította meg, illetve ennyire saccolta a babilóniai galutot – utána majd mehet haza, már aki majd   haza akar menni. Ez lesz az első masszív zsidó csalódás, melynek ódiumát a mai napig nyögjük..

 

    Dániel tehát kivárásra dolgozik. Nem tudjuk, hány éves most – az évszámokkal itt nehezen boldogulunk, akárcsak az egymást követő királyokkal – nem tudjuk, mennyi van még hátra a Cirus (Kóres) deklarációjáig. Egyelőre a helyzet otthon nagyon rossz. Már meggyilkolták Gedálját, már befellegzett az utolsó kísérletnek: menteni, ami még menthető, és  Dániel, itt és most, hallgatja a despota álmát. Mit mondjon neki?

 

          „Én, Nebukodnecár király, ezt az álmot láttam, te pedig, Béltsácár, fejtsd meg nekem, mivel  országom egyetlen bölcse sem tudta megfejteni. Neked viszont tudnod kell, mert szent, isteni lélek van benned.

 

    Ekkor Dániel, vagy másik nevén Béltsácár, egy percre megdöbbent, mivel gondolatai megrémítették. De a király azt mondta neki: Béltsácár, ne rémülj meg az álomtól és jelentésétől!

 

    Béltsácár ekkor azt válaszolta: Uram! Szálljon az álom gyűlölőidre, jelentése pedig ellenségeidre! (Vagyis: nekik legyen mondva, nem neked.)

 

     Az a fa, amelyet láttál, és amely olyan nagyra és hatalmasra nőtt, hogy az égig ért, és látható volt az egész földön, szép lombja és sok gyümölcse volt, táplálékot nyújtott mindenkinek, alatta tanyáztak a mezei vadak, és ágain fészkeltek az ég madarai – ez a fa te magad vagy, ó király! Te lettél naggyá és hatalmassá, hatalmad megnőtt, felér az égig, és uralmad eléri a föld határát!

 

    Annak pedig, hogy a király egy angyalt látott leszállni a mennyből, aki azt mondta: Vágjátok ki ezt a fát és pusztítsátok el, de a tövét gyökerestül hagyjátok a földben, vas- és rézbilincsben a mező köve között, hadd áztassa az ég harmatja, és azt egye, amit a mezei vadak, amíg csak hét időszak el nem telik fölötte – ennek pedig ez a magyarázata, ó király:

 

     A Felséges (Isten) ítélete ér utól téged, ó király. Száműznek téged az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és az ég harmatja áztat. Hét időszak telik így el fölötted, amíg el nem ismered, hogy a Felséges (Isten) uralkodik az emberek királysága fölött, és azt annak adja, akinek akarja. Azt pedig, hogy a fa tövét gyökerestül hagyják meg – azért mondták, mert királyságod megmarad, mihelyt elismered az ég hatalmát.

 

   Ezért, ó király, fogadd meg tanácsomat: Hagyj fel vétkeiddel, légy igazságos, és gonoszság helyett bánj irgalmasan a szegényekkel! Így boldogan élhetsz sokáig.

 

                                                             *

      Mindez (valóban) megtörtént Nebukodnecár királlyal. Tizenkét hónap elteltével egyszer palotája tetején sétált Babilonban. Ekkor így szólt a király: Ez az a nagy Babilon,  amelyett én építettem királyi székhellyé, hatalmam teljében, fenségem dicsőségére.

 

   Alighogy kimondta ezeket a szavakat, egy hang hallatszott a mennyből: Neked szól az üzenet, Nebukodnecár király! Elvesztetted királyságodat! Száműznek az emberek közül, a mezei vadak közt tanyázol, füvet eszel, mint az ökrök, és hét időszak múlik el feletted, amíg csak el nem ismered, hogy a Felséges (Isten) uralkodik az emberek királysága fölött, és azt annak adja, akinek akarja.

 

 Azon nyomban beteljesedett ez a dolog Nebukodnecáron. Száműzték az emberek közül, füvet evett, mint az ökrök, és az ég harmatja áztatta testét,amíg olyan hosszúra nem nőtt a szőre, mint a sasnak a tolla, és olyan karmai nem lettek, mint a madaraknak.

 

    Amikor eltelt ez az idő, én, Nebukodnecár, föltekintettem az égre, és értelmem visszatért. Áldottam a Felségest (Istent), dicsőítettem és magasztaltam az Örökkévalót, mert az ő uralma örök uralom, és királysága nemzedékről nemzedékre szól. A föld minden lakóját semminek tekinti, tetszése szerint bánik a menny seregével és a föld lakóival. Senki sem foghatja le a kezét, és senki nem mondhatja neki: mit csinálsz?

 

Abban az időben értelmem visszatért, és királyságomhoz méltóan visszatért tündöklő dicsőségem is. Az udvari emberek és főurak fölkerestek engem, visszahelyeztek királyságomba, és még nagyobb hatalmam lett.

 

  Most ezért én, Nebukodnecár, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt, mert minden tette helyes, eljárása igazságos, és módjában van megalázni azokat, akik kevélyen élnek.” (Dániel 4,15–34)

 

     Itt több súlyos kérdés merül fel, amelyekre a válasz nem egyértelmű. Egyrészt: mi történt  valóban Nebukodnecárral, a nagy királlyal, miután elmondta Dánielnek ezoterikus álmát? Hogy értsük azt, amit az Írás úgy fejez ki, hogy száműzték az emberek közül, és mint az ökör füvet evett? Detronizálták?  Elkergették?

 

És mit jelentsen ez a „hét időszak”, amiről itt szó van? Hét hónapot, esetleg hét évet? És miért nyújtott mentőövet Dániel a gonosz királynak,  azzal, hogy van lehetősége megtérni, és akkor minden meg van bocsátva? (Ezért, egyébként, Talmudbölcsek is elmarasztalták Dánielt.) Ezt főleg azok a hagyományos exegéták kérdezik, akiknek semmi nehézséget nem okoz Nebukodnecár „eltűnése”, majd visszajötte.

 

   A király által elmesélt álom és Dániel megfejtése azt sugallja, hogy a nagy király beleunt a nagy jólétbe, megcsömörlött, már mindent elért, amit akart, és egy súlyos melankólia, illetve búskomorság vett erőt rajta, ami arra késztette, hogy eltűnjön, elbujdosson, elhagyja palotáját, esetleg országát is egy huzamos időre. Mennyire? Nem tudjuk.

 

     Hagyományos exegétáink szinte egyöntetűen hangsúlyozzák, hogy Nebukodnecárból nem lett a szó fizikai értelmében fűevő ökör, hanem értelmi szintje alásüllyedt, és alkalmatlanná vált az uralkodásra. Ennélfogva helyét, régensként, egyik fia töltötte be, lett légyen ez Evil-Merodách vagy a következő fejezetben szereplő Bélsácár – esetleg a zsidó forrásokban egyáltalán nem említett Nebunaid, akiről a babilóniai történetírás megemlíti, hogy egy időben bélpoklos lett, és bezárkózott Téma városába hét éven keresztül, mikor is fia helyettesítette. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez nem más, mint a mi „nagy királyunk”, akinek betegségéről a bábeli források mélyen hallgatnak.

 

    Ibn Ezra tanúsítja, hogy megbízható források tudatnak egy szardíniai esetről, amikor valaki eltűnt, a szarvasok közé került, kezén-lábán járt, és füvet evett. Amikor egyszer, egy vadászaton, becserkészték, nem tudott ember módjára enni, s mikor találkozott apjával, nem beszélt vele, és éjnek évadján megszökött és visszament a szarvasokhoz …

 

     Még kevésbé tudjuk, hogyan történt, és mi váltotta ki a király visszatérését a civilizációba. Rási nyomán Dáát Mikrá és mások a „hét időszak” alatt hét évet értenek. Ezalatt a nem rövid idő alatt Nebukodnecár búskomorsága (ez az a bizonyos márá schorá, amelyről exegétáink beszélnek) egyre súlyosabb méreteket ölthetett, melyett alig ad vissza az a néhány szó, amit ennek, maga az érintett később szentel, amikor kvázi már meggyógyult.

         

      Egyes hagyományos exegétákat nem hagyja nyugton a kérdés, miért járt Nebukodnecárnak ez a nem mindennapi büntetés? Az isteni igazságszolgáltatás egyformán mér mindenkinek, és egy Nebukodnecár nagyságrendű gonosz király is elvárhatja, hogy legalább megindokolják neki a rámért büntetést.

 

Rabbi Smuel ben Niszim Misnot (a szicíliai Messinából – D. M.) Dániel könyvének egyik korabeli értelmezője (Midrás Dániel cimmel), alátámasztja ezt egy Midrás-idézettel, amely nincs a kezünkben: „Mondá az Örökkévaló Nebukodnecárnak: Te gonosz, rossz ember! Hát nem mondtad, hogy nem vagy érdekelve az emberek társaságában?! Hiszen azt mondtad: Fölmegyek a felhő csúcsára... (Jes 14,14). Életemre mondom, hogy megkapod, amit akartál: az emberi társadalomtól el leszel távolítva!” Vagyis ami történt vele, az csupán fennhéjázása jutalma...

      

          Dáát Mikrá, fejezet-összefoglalójában, Nebukodnecár megalázását, kvázi detronizálását, abban a hitbeli összefüggésben látja, amelyben az isteni világrend mechanizmusa megbünteti a fennhéjázókat: „szegénnyé és/vagy gazdaggá tesz, lealáz, de fel is emel” (1Sámuel 2,7), vagy „Mert az Örökkévaló a bíró, ezt lealacsonyítja, azt meg felemeli” (Zsolt 75,8). Ezt maga a király is elmondja itt, levele végén, amikor kijelenti, illetve belátja, hogy az Örökkévalónak, a felséges Istennek, „módjában van megalázni azokat, akik kevélyen élnek”. Ezt a motívumot Izrael prófétái is felhasználták koruk pogány uralkodóival szemben. Ezt mondta Jesája Ásur királyával szemben (Jes 10,12–13), és Ezékiél is hasonlóképpen példálózott (Ez 17,23 és tovább).

 

  Az esetleges időrendbeli és egyéb ellentéteket és lehetséges feloldásukat – már ami a babilóniai királyok uralkodásának (sor)rendjét illeti – lásd az első Függelékben, Haraszti György történész rövid összefoglalójában.

 

A zsidó hozzáállást itt a Széder Olám nevű talmudi ihletésű történelemkönyv adja. Szerinte (a 28. fejezetben) Nebukodnecár 45 évig uralkodott Babilóniában, fia, Evil-Merodách 23 évig, míg másik fia, Bélsácár, 3 évig.. Ez összesen kitenné azt a hetven évet, melyet Jeremiás kilátásba helyezett mint babilóniai száműzetést – ha nem lenne egy évvel több. Ezt úgy magyarázták, hogy amikor betelt a hetven év, várta Bélsácár, hogy történik valami a zsidók szabadulása ügyében. Amikor látta, hogy nem történik semmi – elővette a Szentély zsákmányolt edényeit, és azokból rendezett nagy ivászatot, melynek utána jelent meg a  mene tekel felirat, és még azon az éjjelen meggyilkolták. Lásd mindezt a következő (5.) fejezetben.

 

Nebukodnecár haláláról nem tudósít az Írás, és ennek körülményeiről és az utódlás körül felmerült nehézségekről csak nem hivatalos forrásokból, vagyis a Midrásokból tudunk.

 

                                                                      *

    A Midrások, amelyek érthetően nem szimpatizálnak a Szentélyt leromboló pogány királlyal – sok ezoterikus részletet fednek fel arról, ami Nebukodnecárral történt.  (Lásd a Dániel a Midrásokban című Függeléket)

(Folyt.Köv)