BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(34)MÁLÁCHI

 IZRAEL UTOLSÓ PRÓFÉTÁJA

 Jövendölés. Az Örökkévaló szava Izraelhez, Máláchi által:

    Szeretlek benneteket – mondja az Örökkévaló. De ti azt mondtátok : Miben nyilvánul meg ez a szeretet (miből látható)? Abban (válaszolja a próféta az Örökkévaló nevében), hogy Ézsau testvére volt Jákobnak, mégis Jákobot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem, hegyeit pusztává teszem (tettem), és birtokát a pusztai sakáloknak adtam (adom).” (Mál 1,1–3)

 

   Nem ez az egyetlen hely a Bibliában, ahol az Örökkévaló „szerelmet vall” Izraelnek. Dáát Mikrá(*) felsorol erre nézve egy sor idézetet. Miért említi, illetve hozza fel példának ebben a vonatkozásban a próféta Edomot? Van, aki aktualitást lát ebben: Máláchi korában, a második Szentély első periódusában szerencsétlenség érte Edomot, az arabok elűzték őket országukból, és lerombolták azt. Így Máláchi felhasználja ezt próféciája illusztrációjaként.   

 

     Máláchi volt Izrael utolsó prófétája, ő zárja a tizenkét kispróféta sorát. Két társával, Chágájjal és Zechárjával ők kísérték a második Szentély felállításának heroikus folyamatát.

 

  Személyéről alig tudunk valamit, és így sok a találgatás körülötte. Valójában még a nevében sem vagyunk biztosak. Mivel Máláchi azt jelenti héberül, hogy „küldöttem”, van, aki azt mondja, hogy az itteni próféta Isten küldötte (Septuaginta(*). Ezt mondja Jonatán ben Uziél(*) fordítása is, de hozzáteszi, hogy az itteni, tizenkettedik próféta azonos Ezrával, az Írástudóval. Talmudbölcseink szerint Máláchi volt a neve, és ezt az álláspontot teszi magáévá Maimonides(*), valamint Kimchi és Ibn Ezra is.

 

 Dáát Mikrá szerint (Mordecháj Zér-Kávod) az Ezrával való azonosítás onnan eredhet, hogy mindketten bírálták a papság viselkedését, és élesen ellenezték a vegyes házasságokat. Van a Talmudban (Megilla 15a) olyan vélemény is, amely Mordechájjal, a Purim hősével azonosítja. A modern kommentátorok szerint lehet, hogy Jehósuá ben Jehocádák, a főpap álneve volt Máláchi.

 

   Az sem tudjuk pontosan, mikor élt, mivel erre vonatkozólag csak homályos utalásokkal találkozunk. Bölcseink szerint a százhúsz tagú „szent gyülekezet” (Knészia gdolá*) tagja volt két prófétatársával együtt, de mivel ez az intézmény több mint száz éven keresztül működött – ez sem mondja meg nekünk, mikor prófétált Máláchi. Így itt is találgatásokra vagyunk utalva.

 

      Dáát Mikrá véleménye posszibilis. Ő Nechemjá korára teszi Máláchi működését, mivel: nem említi a Szentély építését, ami ekkor már rég készen volt. Ugyanez a helyzet Jeruzsálem várfalának építésével is. Nem említi Dávid házát sem, mint a hatalom várományosát, mivel ekkor már nem élt Zerubável. Ezzel szemben Áser Weiser(*) arra az átmeneti korszakra időzíti Máláchi működését, amely Chágáj és Záchárja próféciája és Ezra, majd Nechemjá megjelenése között eltelt (kb.  460 évvel az időszámítás előtt). Nem egyértelmű, hogy ez a korszak hány évet ölelt fel.

 

                                                                 * * *

    Ennél persze fontosabb Máláchi mondanivalója. A könyv felépítése egyszerű: három fejezetből és ötvenöt versből áll, a szöveg nagy része dialógus  formában íródott, a próféta és hallgatósága között. Különleges jellegzetessége, hogy a végén felhívást intéz a zsidó néphez, emlékezzenek Mózes Tórájára és őrizzék meg azt, majd kilátásba helyezi Élijáhu, a rég elment próféta eljövetelét, aki a megváltást fogja hirdetni.

 

Tematikailag Dáát Mikrá a könyvet hét részre osztja: 

1) Bevezető és a Jákob–Ézsau közötti különbség;

2) Prófécia a kohanitákról;

3) A vegyes házasságok ellen;

4) Az ítélkezés napja;

5) A tizedek és a truma (kohaniták adománya);

6) Felhívás az istenfélőkhöz;

7) A könyv lezárása.

 

 

    

           „Máláchi által” szó szerint „Máláchi kezében”. Ez arra készteti Rásit, hogy a Midrásokra(*) támaszkodva azt állítsa, hogy „Minden korok prófétái ott álltak a Szináj hegyénél a Tóraadás idején, és ott adták át nekik próféciájukat, amelyek így a kezükben voltak réges-régen”, és időnként jelzést kaptak, mikor hozzák nyilvánosságra a próféciát.   

  

     Miért mondja a nép – a képzelt vagy valódi vitában – a prófétának, hogy nem tudja, miben nyilvánul meg az Örökkévaló szerelme-szeretete? Azért – mondja SLG(*) –, mert a helyzet nagyon nehéz, a perzsa  helytartó szipolyozza a népet, a nagy remények nem váltak valóra, a Szentély sem emeli magasra a lehervadt kedélyeket, a gazdasági helyzet nagyon rossz, és a nép azt gondolta vagy úgy tudta, hogy ez isteni büntetés. Akkor jön ez a próféta, és Isten szerelméről szónokol. Hol van ez? – kérdezi a nép.

 

      A válasz – egy kis külpolitika. Máláchi nem mondja, hogy a helyzet nem rossz. Ehelyett azt mondja, hogy az Örökkévaló kivételez Izraellel, illetve itteni megnyilvánulásával, a kis és szegény Júdeával. Ugyanis – mondja – Jákov és Ézsau testvérek voltak, egyikük sem dicsekedhet nagyobb és érdemesebb őssel, mint a másik, tehát sorsuknak azonosnak kell lennie. És íme, Ézsau hegyeit pusztává teszi az Örökkévaló, míg ti itt mégis csak megvagytok valahogy, valami látszatfüggetlenséggel. És a próféta folytatja, ebben a szellemben:

 

        „Ha Edom azt mondja: Összezúztak bennünket, de mi felépítjük a romokat! Így szólt a Örökkévaló, a Seregek Ura: Ők csak építsenek, én majd lerombolom! Gonosz országnak nevezik őket, olyan népnek, amelyre mindig haragudni fog az Örökkévaló! Saját szemetekkel fogjátok látni, és magatok fogjátok mondani: Nagy az Örökkévaló Izrael határain túl is!” (Mál 1,4–5)

 

       Mióta Dávid királyunk elfoglalta és vazallussá tette Edom országát, elmérgesedett az amúgy sem baráti viszony a mostohatestvér Edommal, akik mindent megtettek, hogy felszabaduljanak a „testvéri” iga alól. Jorám, Josáfát fia idejében (2Kir 8,20) az edomiták királyt állítottak,  hogy borsot törjenek a testvéri Júdea orra alá. Jeruzsálem Titus általi ostromakor, ott találjuk az edomita segédcsapatokat, amelyek vérszagra gyűltek, és főleg a rablásban segédkeztek a rómaiaknak. Ennek emlékét megőrizte a Zsoltárok is egy elkeseredett versben, amelyben a zsoltáros felhívja az Örökkévalót: „Emlékezz az edomiták fiaira Jeruzsálem napján...” (lásd Zsolt 137,7 és Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (9) Dávid Zsoltárai (2), ill. a vers háttere és részletes magyarázata).

 

„ADD A helytartódnak, MAJD MEGLÁTOD!...”

 

     Mennyiben győzték meg a próféta szavai a szenvedő és közönyösségbe süllyedő népet – nem tudjuk. Mindenesetre Máláchi egyhamar témát vált, és minden átmenet nélkül az Isten tiszteletét kéri számon a papoktól (kohanitáktól), akiknek feladata lenne Isten tiszteletét propagálni, terjeszteni és jó példát mutatni. Módszere – mint az előbb – itt is a párbeszéd.

 

      „A fiú tiszteli apját, a szolga az urát. Ha én apátok vagyok – hol a tiszteletetek? Ha uratok vagyok – hol a félelmetek (vagyis, miért nem féltek engem)? – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura nektek, ti papok, akik megvetitek nevemet.

 

   Ti meg mondjátok : Mivel és mennyiben vetettük meg a nevedet?

   – Azzal hogy oltáromra tisztátalan kenyeret (áldozatot) hoztok.

   – Mivel tettük tisztátalanná? – kérdezitek.

   – Azzal, hogy azt mondjátok (gondoljátok), az Örökkévaló asztala (oltára) semmibe veendő! Ha vak állatot hoztok áldozatul, az nem rossz?! Ha sánta és beteg állatot mutattok be áldozatul, az nem rossz?! Vidd csak, és add a helytartódnak, majd meglátod, tetszik-e neki és kegyes lesz-e hozzád? – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura.

 

     Esedezzetek Istenhez, hogy kegyelmezzen meg nekünk! (– mondják az áldozatot hozók a kohanitáknak.)

(Mire a próféta válasza:) Rajtatok múlik (ha egyszer ilyen áldozatot hoztok), hogy szívesen fogadja-e tőletek – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Bár akadna valaki közületek, aki bezárná a Templom ajtaját, és ne gyújtanának hiába oltáromon tüzet! Nem telik kedvem bennetek – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura –, nem kívánok tőletek ajándékot (áldozatot)!” (uo. 1,6–10)

 

  Az egyik leghosszabb részt a kohanitáknak szenteli a próféta. Ízeire szedi a szentségszolgálatot, amelyben nemcsak a kohanitákat marasztalja el. A nép olyan, mint a kohaniták ; azt hiszi, hogy Istent be lehet csapni, olyan áldozati állatot hoznak, amely a Tóra szerint alkalmatlan és piaci értéke kevés, a kohanita félrenéz, nem érdekli őt más, mint saját jövedelme. Mint szélsőséges hipotézist vágja oda a próféta a kohaniták szemébe, hogy ha így viselkednek, inkább zárják be a Szentélyt és szüneteltessék a szolgálatot, aminek ebben a formában semmi értelme. Ez megdöbbentő, még szónoki fordulatnak is, de a próféta tudhatta, hogy erre is volt precedens: Ácház, Júdea királya, akinek megbotránkoztató pogány viselkedése köztudott volt, egy időben bezárta a Szentélyt és az utcasarkokon áldozott, a környező népek isteneinek (lásd részletesen viselt dolgait 2Krón 28,24). Csak fia, Hizkijáhu, aki egy jámbor király volt, nyittatta ki a Szentély apja által bezárt ajtóit, és újította fel a szentélyszolgálatot.

 

       Ez történik, ha az istenszolgálat mechanikussá válik és lélektelen lesz. A kohaniták „tanítása” nyomán az egyszerű nép azt hitte, hogy tehet, amit akar, viselkedhet, ahogy akar, ha utána hoz egy áldozatot, amely automatikus bűnbocsánatot eredményez (akárcsak másoknál a gyónás, ami még annyiba sem kerül, mint egy sánta bárány vagy vak kecske). Ez persze ellenkezik az eredeti zsidó felfogással. Ez ellen keltek ki Izrael prófétái, akiket emiatt – tévesen – az áldozati rend ellenzőinek tartottak sokan, főleg a bibliakritikusok, akik nem ismerték a próféták gondolkodásmódját és a prófétai szellemiség mélységeit.

 

* * *

      Máláchinak nincs nehéz dolga, ha a nép értésére akarja adni azt az abszurdumot, ami a vak és sánta állatok áldozásában rejlik. Nem kell messzire mennie: ott a perzsa helytartó, akinek a nép évi adóként rendszeresen „pasa kenyerét” és egyéb kvázi „ajándékokat” kényszerült fizetni. Próbáljanak csak az idegen despotának  vak vagy sánta állatot adni, majd meglátják, hogy reagál rá. A  helytartó itt van és hatalma kézzelfogható, míg a láthatatlan Istent „niemand” kohaniták képviselik, akiknek édes mindegy.

 

      A fiú és a szolga tiszteletére az apa, illetve az uraság iránt – a Midrás(*) Ézsaut (!) és Nebuzrádánt, Nebukodnecár hadvezérét hozza fel követendő példának. Ézsau naponta ment vadászni, az elejtett vadat megfőzte, bevitte az öreg Izsákhoz és megetette őt, nap mint nap. Nebuzrádán, amikor Jeruzsálemben volt, távol királyától, naponta tisztelgett előtte, a magával hozott arckép (Ikon) előtt, mintha egy élő ember előtt állna, olyan tisztelő félelemmel (Smot rábbá 46, 4).

 

A Zóhár a szülői tisztelet iskolapéldájaként Izsákot említi, aki 37 éves volt, amikor százéves apja, Ábrahám vitte, hogy feláldozza őt az isteni parancsra. Egy rúgással megszabadulhatott volna Izsák idős apjától, de ő – tiszteletből – kinyújtotta nyakát a kés elé.

     A szolga, aki tiszteli urát – a Zóhár(*) szemében nem más, mint Eliezer, Ábrahám szolgája. Tíz megrakott tevével érkezett Cháránba menyasszonyt keresni Ábrahámnak (lásd a történetet Naftali Kraus Az Ősi Forrás (1), Mózes öt könyve, A Heti Szidrák, Chájé Szárá szakasz, 39–40. oldal), de nem adta ki magát Ábrahám rokonának vagy barátjának, hanem úgy mutatkozott be, hogy „Ábrahám rabszolgája vagyok én” (Zóhár 1,103,a).

 

       A továbbiakban a próféta összehasonlítja a jeruzsálemi Szentély papjainak viselkedését azzal, ahogy világszerte a népek (zsidók?) viseltetnek a zsidók Istene iránt, és ezt mondja, részben ismételvén az előbbieket:

 

            „Hiszen napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a népek között, és mindenütt tiszta (tömjénezett?) áldozatot mutatnak be nekem, mert nagy és tisztelt az én nevem a népek között – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Ti pedig megszentségtelenítitek nevemet azáltal, hogy azt mondjátok (gondoljátok), hogy az Örökkévaló asztala (oltára) tisztátalan  undorító eledellel.  Azt is mondjátok: Milyen fárasztó ez a munka , és még lihegtek is (vagy fütyöltök, vagy felfújjátok az állatot, hogy kövérnek nézzen ki – Abarbanel(*) – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. (Valójában) Lopott, sánta vagy beteg állatot hoztok áldozatnak, és (elvárnátok, hogy) szívesen fogadjam?– mondja az Örökkévaló. Átkozott (legyen) a csaló, akinek van ép hím állata a nyájában, és ő mégis fogadalmat tesz és hitványat hoz a mindenség Urának. Hiszen (pedig) én nagy király vagyok, és nevemet félik a népek!” (Mál 1,11–14)

 

     Az első fejezet végén Máláchi kiélezi kritikáját, és most már nemcsak az indifferens kohanitákat, hanem magát a népet is célba veszi, amely a kohaniták viselkedése alapján bebeszéli magának, hogy az egész Szentélyszolgálat humbug, és az Istent be lehet csapni. Egy nehezen értelmezhető szó alapján – Hipáchtem – mondja Abarbanel, hogy mint a cigányok a lóvásáron, korpalevet itattak az áldozatnak szánt állattal, ami felfújta beleit, és ezáltal kövérnek és egészségesnek tűnt. Mások ugyanezt az igét (N.P.Ch) gúnyos füttynek vagy lihegésnek értik, vagyis úgy tettek, mintha az állat behozása a Szentélybe mennyire fárasztó lenne (mintha a vállán cipelné – Kimchi).

 

  Azt, hogy „napkeltétől napnyugatig”, vagyis az egész világon dicsérik és imádják az Örökkévalót, úgy érti Dáát Mikrá, hogy Máláchi korában voltak istenfélő  népek, akik magukénak vallották a zsidó monoteizmust, és eszerint viselkedtek – Izrael határain kívül. Mások a külföldön szétszórt zsidókra gondolnak, akik áldoztak az Örökkévalónak speciális, privát szentélyeikben, mint Jéb (Elefantina) vagy Chonjó (Onias) háza Egyiptomban.

 

A KOHANITA ÁLDÁSA ÁTOKKÁ VÁLIK   

   

    Miért szentel Máláchi ilyen nagy és központi helyet a papoknak és a Szentélyszolgálat romlásának (majdnem másfél fejezet a háromból)? Valószínűleg azért, mert király és központi hatalom híján, idegen elnyomás alatt, egy perzsa helytartó basáskodását elszenvedve – aki ellen a mindenkori főpap tehetetlen volt – az egyetlen dolog, ami a látszatfüggetlenséget, illetve a vallási autonómiát biztosíthatta, az a Szentély volt. Ha ezt a papok lejáratják a nép szemében – akkor mi marad? Egyébként innen is láthatjuk – amit a könyv elején megjegyeztünk –, hogy Máláchi próféciája valószínűleg arra az átmeneti időre esett, ami Zerubável visszarendelése Bábelbe (és halála), valamint Ezra és Nechemjá megjelenése között volt. Ekkor a vákuumot a prófécia töltötte be. Ennélfogva a próféta a második fejezetben már a levita szövetség megszegéséről és felmondásáról beszél.         

             

          „Ez a figyelmezetés nektek szól, kohaniták: Ha nem hallgattok rá, ha nem szívlelitek meg , ha nem adjátok meg nekem (szó szerint: nevemnek) a kellő tiszteletet – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura –, akkor átkot bocsátok rátok (áldás helyett), átokká változtatom áldásaitokat (a hármas áldást, amivel a kohaniták a népet áldják); bizony átokká változtatom, ha nem szívlelitek ezt meg. És ráparancsolok a magvakra , hogy ne sarjadjanak , és szemetet szórok arcotokba, ünnepeitek szemetét, (vagyis megvetem és elutasítom áldozataitokat ), vétkeitek visznek benneteket idáig (Mecudot).

 

   Akkor majd megtudjátok, hogy azért küldtem nektek ez a figyelmeztetést, hogy érvényben legyen (és maradjon) a Lévi nemzetségével kötött szövetségem – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. (Hiszen) szövetségem volt és van vele, az élet és béke szövetsége. Azért adtam neki, hogy féljen engem – félt is, és megalázkodván tisztelte nevemet. Igaz tanítás volt szájában, és nem volt álnokság az ajkán. Békességben és becsületesen járt el, és sokakat visszatérített (vagy visszatartott) a vétektől. Mivel a pap ajkai őrzik az isteni Tórát, és tanítást várnak el tőle, hiszen az Örökkévalónak, a Seregek Urának, küldötte  ő.

 

Azonban ti letértetek az útról, és (téves) tanításotok miatt sokan elbuktak. Megrontottátok Lévi szövetségét – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura –, ezért én is megvetetté és megalázottá teszlek benneteket az egész nép előtt, mivel nem jártátok útjaimat, és kivételeztetek (részrehajlók voltatok, a jómódúakkal), amikor a Tóra törvényeit tanítottátok (vagy a Tóra szerint ítélkeztetek).” (Mál 2,1–9)

 

         Itt szükségeltetik néhány megjegyzés azon olvasóink számára, akik előző könyveinket nem olvasták:

 

     Lévi (Jákob harmadik fia), illetve törzse lett kiválasztva, hogy Izraelben a Szentélyszolgálatot ellássa. Egy részük – Áron, az első főpap vezetése alatt, aki a Tóraadó Mózes fivére volt – a kohanita, vagyis a papi réteg, az egész törzs pedig a „leviták”, akik a kohaniták segítőtársai a nép tanításában. Akárcsak a kohanitáknak, a levitáknak sem voltak birtokaik és a tizedből éltek, amit a nép a termésből adott nekik. Ők voltak az énekesek és a kapusok a Szentélyben, de az áldozati renddel nem foglalkoztak. Itt és más prófétáknál, amikor a kohanitákról van szó – őket felváltva levitáknak és kohanitáknak (papoknak) nevezi az Írás, és a „Levita szövetség” felmondásával a kohaniták viselkedését teszi felelőssé.

A kohaniták – egyes kohaniták – kapzsiságáról, népnyúzó viselkedéséről már Eli, a főpap fiaitól kezdve vannak értesüléseink (lásd Eli címszavát). Az ókori „állami ellenőr” szerepét a próféták töltötték be. Szavaik gyakran azt a benyomást kelthették, mintha a prófécia az áldozati rendet, mint olyant, ellenezné. Ez azonban nem állja meg a helyét.

 

   A Talmudban(*) (Pszáchim 57a) közölnek egy éles hangú gúnydalt, amely a nép száján forgott, és amelyben név szerint pellengéreznek ki egyes, a második Szentély utolsó századában funkcionáló főpapokat, akiket elnyomó, kizsákmányoló, basáskodó emberekként mutatnak be, akik szolgáikkal veretik a népet...

 

* * *

      Nem tudjuk, miként reagáltak az akkori kohaniták a próféta feddésére. Mindenesetre az elvárások igen magasak voltak. Máláchi szerint a gyakorlatban a kohaniták felelősek mindenért; azért, hogy a nép ismerje a Tórát, azért, hogy a kezükben lévő igazságszolgáltatás feddhetetlen legyen, hogy az áldozatok terén ne legyenek visszaélések – egyszóval: olyan legyen a kohanita, mint „Isten angyala” – követe, küldötte. Ebből a Talmudban azt a következtetést vonták le, hogy a rabbinak olyannak kell lennie, mint Isten angyalának (aki feddhetetlen életet el). Ha nem ilyen, nem kell hallgatni tanitására. (Moéd Kátán 17,a)

 

A részrehajlás vádja azokra a kohanitákra vonatkozik, akik mint bírák (is) működtek. Mivel ők voltak a Tóra ismerői, nem mindig lehetett elválasztani a bíróságot a papságtól, ahogy az talán kívánatos lett volna, és azt tudjuk, hogy a bíró első feladata pártatlannak és nem részrehajlónak lenni. A Tóra előírja, hogy a nincstelent sem szabad előnyben részesíteni, mivel a törvény előtt mindenki egyenlő.

PRÓFÉCIA A VEGYES HÁZASSÁGOK ELLEN

 

Próféciájának jelentős részét Máláchi a vegyes házasságok elleni küzdelemnek szenteli. Ez akkoriban csak úgy, mint később is, napjainkban is, a legnagyobb veszélyt jelentette a zsidóság létére és fennmaradására nézve. Ugyanis a Szentély körüli visszásságokat el lehetett úgy-ahogy boronálni; lehetett a népet és a kohanitákat ránevelni, szoktatni a helyes útra. A vegyes házasságok okozta veszély terminális volt: felnőhetett egy nemzedék, amely nem volt zsidó, amely nem ismerte atyái Tóráját és szokásait, mert a gyerekek az anya vallását és szokásait szívják magukba. Halljuk, mit mond erről a próféta:

 

„Hiszen egy atyánk van mindnyájunknak, egy Isten teremtett bennünket (ez az érve azoknak a kohanitáknak és a köznépnek egyaránt, akiket Máláchi a vegyes házassággal vádolt, és akik nem hajlandók elválni idegen feleségeiktől)! Miért vagyunk hűtlenek egymáshoz, meggyalázva az atyáinkkal kötött szövetséget (azáltal, hogy nem zsidó nőt vettünk feleségül)? (uo. 2,10)

 

 A próféta szavai ezek,  aki így vezeti be dorgáló szavait. Értelmük: mivel egy apánk és egy Istenünk van, tehát egyenlők vagyunk, milyen jogon hagyja el a férj hites, zsidó feleségét, hogy idegen nőt vegyen el? Itt a Midrás besegít a dolgok mögé látni: „Amikor felmentek Babilóniából Izrael fiai Erecbe, Cirus felhívása nyomán, asszonyaik arca az erős napsütéstől megfeketedett (és így megcsúnyultak), férjeik elhagyták őket és idegen nőt vettek feleségül helyettük. Jöttek az elhagyott asszonyok, körülvették az oltárt a Szentélyben és sírtak...” ( Brésit rábbá 18, 5)

 

       A jelenség főleg a felsőbb köröket érintette, köztük a főpap, Jehósuá családját, fiait is ( lásd Zechárjá cimszavában, 3,3), tőlük tanulták el az egyszerűbb emberek is. Aki csak tehette, vett idős és megcsúnyult felesége mellé egy fiatal sikszét. Sokan elváltak zsidó feleségüktől, és így sok család szétzüllött. Ez ellen kelt ki Máláchi szokatlanul éles nyelvet használva.

 

      „Hűtlenné  vált Jehuda, undorító  dolgokat vittek véghez Izraelben és Jeruzsálemben; mivel Jehuda meggyalázta Isten szentségét (azáltal, hogy) idegen isten lányait szerette, és velük házasodott össze. Irtson ki az Örökkévaló mindenkit Jákob sátrából, aki ilyet csinál, ne maradjon írmagja sem , ne legyen közöttük olyan, aki áldozatot mutat be a Seregek Urának!  Ennek utána meg ezt teszitek: könnyekkel öntözitek az Örökkévaló oltárát, sírtok és sóhajtoztok, mert nem tekint az áldozatra, és nem fogadja kegyesen tőletek. És aztán még kérdezitek, hogy miért?

 

Azért, mert az Örökkévaló volt a tanú (esküvődön) közted és ifjú feleséged között, akihez hűtlen lettél, pedig ő társad és nejed, akivel szövetség köt össze! Hát csak egy valaki viselkedett így? És mit akar az ember? Hogy életképes fia legyen . Uralkodjatok magatokon, és senki ne legyen hűtlen ifjúkori feleségéhez!

 

Mert gyűlöli (az Örökkévaló) azt, aki elvál feleségétől - mondja az Örökkévaló, Izrael Istene –, mert erőszakot ölt (aki elvál) – mondja a Seregek Ura. – Uralkodjatok magatokon, és ne legyetek hűtlenek !” (Mál 2,11–16)

 

         A próféta a családi élet szentségéért száll síkra. Nemcsak arról van szó, hogy a vegyes házasság a zsidóság alapjait rázkódtatja meg; hogy a goj nővel való együttélés olyan, mintha egy bálvánnyal házasodnánk össze (Szánhedrin 82a) –, itt a zsidó nép puszta létéről van szó. A nemzsidó nő magával hozza bálványait, szokásait, beidegződéseit – ő neveli a gyerekeket, és vezeti orránál fogva zsidó férjét. Ez ellen kel ki, a legélesebb szavakkal, a próféta.

Egyúttal megemlíti a válásokat is, azt is elítéli, akár úgy értelmezzük szavait, hogy csak az vál el, aki meggyűlölte feleségét, akár úgy, hogy az Örökkévaló gyűlöli a válást, bár a Tóra megengedi azt.

 

               Nem tudjuk, mennyiben jártak eredménnyel Máláchi szavai. Feltehetően a falra hányt borsó szerepét töltötték be. Csak amikor Ezra, később Nechemjá megjelentek, akkor alakult ki egy erőskezű zsidó autonóm hatalom, és Ezra nyilvánosságra hozta drámai felhívását a vegyes házasságok ellen, és kiközösítéssel fenyegette azokat, akik nem hallgattak rá. Ekkor tört meg a jég, és a nép egy precedens nélküli akcióban eltávolította az idegen nőket, és ezzel megmentette a zsidó népet a végzetes asszimilációtól. (Lásd Naftali Kraus az Ősi Forrás (12) Ezra és Nechemjá – az őscionizmus története, Budapest, 2003, PolgART Kiadó)

 

* * *

AKIK MEGKÉRDŐJELEZIK AZ ISTENI IGAZSÁGOT

          

   „Fárasztjátok az Örökkévalót  szavaitokkal. És még kérdezitek: Mivel fárasztjuk? Azzal – mondja a próféta –, hogy azt mondjátok: Minden gonosztevő jó az Isten szemében, mert ezekben telik kedve. Vagy : Hol van az igazságos Isten?

    A továbbiakban hozza Máláchi az Örökkévaló válaszát a fenti érvekre:

 

      „Én majd elküldöm követemet), aki egyengeti az utat előttem. Utána hirtelen megjelenik Szentélyében az Örökkévaló, akire kérdeztetek, és a szövetség angyala, akit kívántok. Íme jön – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. De ki bírja majd ki eljövetele napját, és ki tudja megállni  megjelenését? Hiszen olyan lesz, mint az ötvösök tüze és a mosodások lúgja. Ahogy nekiül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztítja majd meg (az Örökkévaló) a levitákat és finomítja őket, mint az aranyat és ezüstöt. Akkor majd igaz áldozatot mutatnak be, méltóképpen az Örökkévalónak. És olyan kedves lesz az Örökkévalónak Jehuda és Jeruzsálem áldozata, mint az ősrégi napokban, a hajdani időkben.

 

 (Akkor majd) eljövök és törvényt űlök felettetek. Hamarosan tanúskodok a varázslók ellen, a házasságtörők ellen és a hamisan esküdők ellen – azok ellen, akik kizsákmányolják a napszámost, az özvegyet és az árvát, és elnyomják a jövevényt, mert nem félnek engem! – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Hiszen én, az Örökkévaló, nem változtam meg, de ti is megmaradtatok Jákob fiai! Atyáitok idejétől fogva eltértetek törvényeimtől, és nem tartottátok be azokat. Térjetek meg  hozzám, és én is visszatérek hozzátok! – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Erre kérdeztétek: Mivel térjünk meg?” (Mál 2,17 és 3,1–7)

 

A próféta ígérete az Örökkévaló és angyala megjelenéséről – előre vetíti a már sokszor említett „Ítélet Napját”. Ki volt ez a szövetség angyala, aki „egyengeti az Örökkévaló útját”? Van, aki azt mondja, hogy ez Élijáhu, a próféta, a Messiás(*) heroldja – ahogy ezt maga Máláchi mondja könyve végén –, míg a kabbalisták ebben jelt láttak egy elő-Messiás – Másiách Ben-Joszéf – megjelenésére. Ez, mondják, meg fog halni a Góg és Magóg(*) háborújában, és utána jön az igazi Messiás, Másiách Ben-Dávid – a Dávid dinasztia sarja, kinek jöttével megszűnnek a háborúk.

 

      Én nem változtam meg –mondja az Örökkévaló –, és véleményem sem változott. Ugyanúgy szeretem a jót és gyűlölöm a rosszat, ahogy őseitek idejében, és nem úgy, ahogy mondjátok, hogy „minden rossz jó az Örökkévaló szemében”. Nincs igazatok, de ti is maradtatok, akik voltatok, Jákob fiai, azzal a negatív konnotációval, amit Jákob neve jelent , utalván arra, ahogy Jákob megvette az elsőszülöttséget Ézsautól, és kicsalta az apai áldást. Ezért nem mondja itt a próféta, hogy Izrael fiai, hanem Jákob fiai.

 

    Itt azt mondta a próféta, hogy a zsidók terhesek az Örökkévaló számára, „kifárasztják” őt beszédeikkel.. A továbbiakban, amikor a papi adományok és a levita tizedek körüli visszaélésekről beszél – már nyíltan csalással vádolja a népet. Előbb azonban felhívja őket, Isten nevében, hogy térjenek meg, ők pedig azt kérdik: Hogyhogy megtérni, miért, mit csináltunk? A próféta válasza:

 

                                                                      * * *

 

     „Becsaphatja-e  ember  Istent?  Ti pedig becsaptok engem! És (még) kérdezitek: Mivel akarunk becsapni? A tizedekkel és a papi juttatásokkal. Átok sújt benneteket, az egész népet, mert be akartok csapni engem!

 

   (Itt a próféta egyezséget ajánl, az Örökkévaló nevében): Hozzátok be hiánytalanul a tizedet a Szentély kincstárába, hadd legyen eleség a házamban (a levitáknak) és így tegyetek próbára engem – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok. Elriasztom a sáskát, nem pusztítják el földetek termését, nem teszik tönkre a szőlőt a határban – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura. Boldognak mond  majd benneteket minden nép, mert gyönyörű lesz országotok – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura.” (Mál 3,8–12)

 

        Ebben a passzusban a próféta egy érzékeny pontot érint. A leviták tizede (Máászér)  adó volt, ami a leviták megélhetését volt hivatva biztosítani. Eredetileg ez a gyakorlatban úgy történt, hogy a levita odament aratáskor a gazdához, aki kiadta a neki járó tizedet, miután már előbb levette terméséből a kohanita adományt, az ún. Trumát. Zűrös időkben az adómorál meglazul és most is az volt a helyzet, hogy a leviták nem kapták meg juttatásaikat. Emiatt sok levita, aki a Szentélyben mint énekes vagy kapus szolgált, „megszökött” Jeruzsálemből és elment vidékre, ahol volt valamelyest lehetősége járandóságát a gazdáktól behajtani.

 

    Nechemjá volt az, aki rendeletben kötelezte a földek tulajdonosait, hogy a kohaniták és leviták járandóságait szolgáltassák be a Szentély raktárába, és majd onnan osztják ki az erre jogosultak között. (Erről bővebben lásd a már említett Nechemjá könyvében – Ősi Forrás 12. kötet.) Itt úgy tűnik, hogy az ötlet Máláchitól ered, míg akinek hatalmában volt kivitelezni azt, az Nechemjá volt, aki a perzsa karhatalom felett rendelkezett.

 

Máláchi az, aki itt rendhagyó példát statuál: annak ellenére, hogy a Tóra kimondja: „Ne tegyétek próbára az Örökkévalót, Isteneteket...” (5Móz 6,16) – itt azt mondja az Örökkévalót idézve, hogy ebben az egyetlen témában szabad őt próbára tenni, mennyiben érdemes a levita adót beszolgáltatni, mivel ezzel lehetett a leviták megélhetését biztosítani. A Talmudban hangsúlyozták, hogy az ígért áldás olyan nagy és bőséges lesz, hogy „nem győzitek majd mondani, hogy elég, elég.”(Sábát 32,b)

 

      Az ígéret valóban grandiózus: nemcsak bőséges csapadék, ami Izraelben nem csekélység, nemcsak jó, bőséges termés, hanem nemzetközi elismerés – a népek csodálni fognak, mert országotok gyönyörű lesz!                         

 

A JÓK JUTALMA, A ROSSZAK BÜNTETÉSE

 

Próféciája vége felé Máláchi szembesíti az istenfélő, rendes, becsületes embereket azokkal, akik homlokegyenest ellenkezően viselkednek. Az igazak szájába ad súlyos érveket, amelyek, úgymond, megkérdőjelezik az isteni igazságot. „Nem érdemes Istent szolgálni” – mondják az igazak, hiszen a rosszak élik világukat és a végén sikerül elkerülniük a büntetést. Az isteni válasz az Ítélet Napjára mutat, amikor a rosszak elnyerik büntetésüket, míg az istenfélők az isteni igazság napfényében fürdenek.

 

      „Keményen  beszéltetek velem – mondja az Örökkévaló, és ti kérdezitek,: Mit beszéltünk ellened?

 

Azt mondtátok: Hiábavaló Istent szolgálni, mi haszna, hogy őriztük, amit ránk testált, és mint a  szenvedők jártunk a Seregek Ura előtt? Most pedig a rosszindulatú gonoszokat tartjuk boldognak, hiszen ők (a gonosztevők) gyarapodnak , kísértik Istent és (mégis) megmenekülnek.

 

(A próféta megjegyzése): Amikor ezt beszélték egymás között az istenfélők , az Örökkévaló odafigyelt és meghallotta, és beíratott az emlékezés könyvébe  az istenfélők és azok javára, akik tisztelik nevét. Ők az enyéim lesznek – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura – mint kiválasztottak, az Ítélet Napján. És megkönyörülök rajtuk, ahogy az apa könyörül fián, aki tiszteli őt. Akkor majd meglátjátok  a különbséget az igaz ember és a gonosz között, illetve azok között, akik szolgálják és akik nem szolgálják az Örökkévalót.

 

  Mert íme eljön az a nap  amely olyan lesz, mint az izzó kemence. Olyan lesz minden rosszindulatú és minden gonosztevő, mint a szalma, és elégeti őket az eljövendő nap – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura –, nem marad sem gyökerük, sem águk . (Ezzel szemben) felragyog majd az igazság  napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak . Akkor majd úgy ugrándoztok , mint a hizlalt borjak. A gonosztevőket pedig eltiporjátok, úgy, hogy porrá lesznek talpaitok alatt azon a napon, amelyet előkészítek! – mondja az Örökkévaló, a Seregek Ura.” (Mál 3,13–21)

 

* * *

     Ebben a passzusban a próféta a nép szájába adja azt az érvelési komplexumot, amely azóta is kíséri a zsidó népet, és foglalkoztatja a zsidó gondolkodás, filozófia, haszidizmus és kabbala minden ágát. Hogy van az, hogy lehet az, hogy a jó, becsületes, istenfélő embereknek rossz ezen a világon, míg a rosszak, a semmirekellők vigadnak és gyarapodnak. A Talmud(*) hosszan tárgyalja a témát, és a megoldást kétfelé választva ajánlja: Először is a jók a túlvilágon nyerik el jutalmukat, míg ezen a világon levezeklik vétkeiket, (amelyek nekik is vannak, mert nincs olyan  igaz ember, tökéletes jámbor, aki azért itt-ott ne vétkezne. A rossz ember (Rásá), akinek jó ezen a világon, itt kapja meg jutalmát esetleges jó cselekedeteiért, mivel ő sem a teljesen rossz megtestesítője, neki is vannak azért jó oldalai, illetve mentségei. A problematikát széltében-hosszában tárgyaltuk Jób könyvében (lásd ott, Ősi Forrás (11), Jób szenvedései, Budapest 2002) valamint a Tánjában(*), ahol a habad haszid felfogás jut kifejezésre ebben a kardinális kérdésben (lásd Zsidó kabbala és misztika – A közepesek könyve, írta Snéur Zálmán Miladi, fordította Naftali Kraus, Budapest, Filum Kiadó, 2001).

 

      Míg a többi, őt megelőző prófétánál az Ítélet Napja a népek és Izrael közötti permanens küzdelmet van hivatva eldönteni Izrael javára (Góg és Magóg(*) háborúja), addig ezt Máláchi a jók és a rosszak, az igazak és a gonoszok választóvizévé teszi – a zsidó népen belül. Az Isten meghallgatja a panaszokat, feljegyzik előtte, és ennek megfelelően bánik el a jókkal, és ellenkezőleg a rosszakkal, vagyis az idők végén kiegyenlítődik az a – látszólag igazságtalan – helyzet, amire az igazak itt panaszkodnak.

 

EMLÉKEZZETEK MÓZES TÓRÁJÁRA

 

        Amit egyfajta utóiratnak lehet tekinteni, Máláchi, aki az utolsó próféta szerepét töltötte be, figyelmeztet és emlékeztet: Ne felejtsétek el Mózes Tóráját, mert ez az alapja és kezdete mindennek:   

 

     Arra a kérdésre válaszolva, hogy mivel és mennyiben térjünk meg, (lásd fent) mondja Máláchi:

 

     „Emlékezzetek szolgám, Mózes, tanítására (a Tórára), a rendelkezésekre, törvényekre , amelyeket Chorévben (Szináj) parancsoltam egész Izraelnek.

 

       Íme én elküldöm nektek Élijáhu prófétát, mielőtt eljön az Örökkévaló nagy és félelmetes napja. Ő az atyák szívét gyermekeikhez téríti, a gyermekek szívét pedig az atyákhoz, különben pusztulással sújtom a földet , amikor eljövök!” (Mál 3,22–24)

 

     Ez méltó befejezése a tizenkét kispróféta könyvének. Bármit is mondanak a különböző korok profétái az aktuális kérdésekről, problémákról – a fontos az, hogy ne felejtsük el a lényeget, és térjünk vissza hozzá minden adandó alkalommal! A lényeg pedig a Tóra, amelyben, többek között, a zsidó életforma „receptje” is megtalálható.

 

    Bölcseink szerint az idők végén, amikor az Örökkévaló leküldi újra a földre Élijáhut (itt röviden Éliját), a zelóta prófétát, aki „nem halt meg”, ő békét fog teremteni a családok, apák és fiúk, és különböző nézetek között, és így az áhított világbéke egyik fontos komponense lesz.(Folyt.Köv)