A BÁÁL  SÉM TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(13)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN

 Ki az ám hóórec?

Mivel azonban sok helyen a Talmudban és a Midrásokban ennek ellenkezőjét találjuk itt az ideje feltenni a kérdést: ki is az az ám hóórec, akiről szó van?

Teichman rabbi, említett könyvében, nagy teret szentel ennek a kérdésnek, míg arra a következtetésre jut, hogy az egyszerű, tanulatlan zsidót, akinek nem volt alkalma tanulni nemcsak, hogy nem szabad gyűlölni, hanem egyenesen szeretni kell, mint édestestvéredet és mindent el kell követni, hogy közelebb hozzuk őket a Tóra világához és világosságához, ami egy és ugyanaz a Báál Sém Tov által hirdetett áhávát Jiszráél koncepciójával. Az, akit a Talmud több helyen olyan élesen elítél, a gyűlölt ám hóórec, nem más, mint egy velejéig romlott zsidó, aki besúgó (majszer), rabló és heretikus, istentagadó egyszerre.

Maimonidész is ezt pászkenolja nagy művében (Hilchot Déot 6:3–5.), hogy „minden zsidót szeretni kell”, beleértve a betérteket. És mindenki, aki gyűlöl egy zsidót, megszeg egy tórai (tiltó) parancsot.

A későbbi haszid vezetők még jobban megerősítették a Báál Sém Tov szavait. Vagyis azokat úgy értelmezték, hogy az áhávát Jiszráél parancsolata kötelez még egy vétkes zsidóval szemben is. A mezricsi mágid, a Báál Sém Tov után következő nagy haszid rebbe ezt mondta egyszer tanítványának, a lizsenszki Elimelechnek: „Hallod, Elimelech, mit mondanak most az égi bét dinben? Hogy az áhávát Jiszráél micvaja érvényben van, és kötelez még egy vétkes zsidó vonatkozásában is, akárcsak mint egy cádikkal szemben!” (Széfer Hászichot 5705 117. oldal).

Ennek az a népszerű magyarázata, hogy ámbár rossz cselekedeteit a vétkes zsidónak nem kell szeretni, de őt magát, esszenciáját, mibenlétét kell szeretni, mivel mibenléte az isteni lélek, ami benne van, és ez minden zsidóban ugyanaz. Ez nem vétkezik, még ha a vétkek el is fedik és be is borítják a lelket.

A Báál Sém Tov azt szokta mondani, hogy minden egyes zsidó olyan drága az Örökkévaló előtt, mint egy egyetlen gyerek, aki szülei öregségére született, sőt még ennél is drágább!” (Keter Sém Tov). Még nagyobb nyomatékot ad ennek – mondja Teichman rabbi – az a talmudi mondás, amely nem kevesebbet állít, mint azt, hogy „Izrael vétkesei teli vannak micvákkal, mint egy gránátalma (amely teli van magokkal)” (Éruvin 19a.).

ß ß ß

A fentiek alapján az áhávát Jiszráél kötelessége (parancsolata) három szinten képzelhető el, a haszid nézőpont szemszögéből (Likuté Szichot, 2. kötet, 992. oldal):

1. A Báál Sém Tov-i koncepció, amely kiterjeszti a fogalmat az egyszerű emberekre, akik teljesítik a parancsolatokat szent naivitással, de nem volt módjukban tanulni. Ezeket úgy kell szeretni, mint a nagy talmudtudósokat. Sőt, még jobban, mivel bizonyos szempontból jobbak, mint a talmudisták.

Hogyan?

A Báál Sém Tov hasonlatában, amely arról szól, hogy az Örökkévaló tfilinje a zsidó nép (Bráchot 6a.), azt mondja, hogy a tfilinnek két része van. Az, amit a kézre és az, amit a fejre tesznek, ám előbb teszik fel a karra és csak aztán a fejre. Mivel a kar az egyszerű kétkezi munkásokat példázza, míg a fej az intelligenciát, a tanult embereket. Így nyilvánvaló, hogy az egyszerű emberek, a cselekvés emberei, előbbre valók, mint az értelmiségiek!

2. A mezricsi mágid koncepciója kiterjeszti az elgondolást a rosszakra, a gonoszokra is! Ez a forradalmi elgondolás nem tesz különbséget a cádik és ellentéte között – mindkettőt egyformán kell szeretni.

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a mágid felfedi a belső „csücskét” a zsidó léleknek, amelyhez ha elérkezünk, kiderül, hogy a nagyon rossz is éppolyan drága, mint a nagyon jó. (M. A. Teichman fogalmazása)

Azonban, ha belegondolunk, ez is csak egy feltételes módja a szeretetnek. Ha azt mondjuk, hogy „úgy kell szeretni, mint...” – akkor már feltételeztük, hogy vannak különbségek zsidó és zsidó között, de – ennek ellenére – szeretni kell mindet egyformán.

3. Snéor Zálmán rabbi, a Chábád megalapítója és a Tánjá szerzője még egy lépéssel tovább megy.

Snéor Zálmán rabbi koncepciója szerint nincs szükség összehasonlításokra. Minden zsidót úgy kell szeretni, ahogy van, mintha édestestvéred lenne. Szerinte a „szeresd felebarátodat, mint magadat” szó szerint értendő. Semmi előfeltétel, semmi elvárás. Ahogy egy ember saját magát szereti, akkor is, ha tudja, hogy ilyen és olyan rossz tulajdonságai vannak, ugyanúgy kell szeretnie társát is, minden számítás és/vagy feltétel nélkül.

Hogyan lehet eljutni erre a – nem könnyű és nem magától értetődő – szellemi piedesztálra? A haszidizmus tanítása alapján.

Ez azt jelenti, hogy a zsidók szeretete (áhávát Jiszráél), az Örökkévaló szeretetének egyenes következménye. Aki szereti az Örökkévalót – és ez minden zsidó természetes öröksége, hiszen „gyermekei vagytok az Örökkévaló Isteneteknek” (5Mózes 14:1.) – az természetszerűleg szereti az Örökkévaló gyermekeit is, a zsidókat.

Vagy még mélyebben: lelkük mélyén minden zsidó egy tőről – az isteni lélekből – fakad és így egy zsidó ember, aki szereti zsidó testvérét tulajdonképpen saját magát szereti, saját lényének, lényegének egy részét!

Az „én” (ego) és a „másik”

Szorosan ide kapcsolódik az a tétel, amely a Báál Sém Tov-i haszidizmusban és annak chábádi megnyilvánulásában, az „én”, vagyis az ego és a „másik” egységét véli, vagy szeretné látni. Ezt példázza az alábbi megtörtént eset.

Reb Léjb Pózen, a negyedik lubavicsi rebbe – Smuel rabbi (MáHáRáS) híve – dúsgazdag haszid zsidó volt. Vityebszkben lakott, és kiterjedt üzleti tevékenységet fejtett ki. Több ház tulajdonosa volt és vagyona szerteágazó. Nagy háztatást tartott, és sok cedóket is adott.

Ugyanebben a városban lakott egy másik haszid, reb Smuél Brin. Azon felül, hogy ő is gazdag volt, reb Smuel nagy tálmid cháchám és a haszidizmus tanaiban is jártas volt. Főfoglalkozása az volt, hogy építőanyagokat szállított állami vállalatoknak, de nagy elfoglaltsága mellett is naponta szentelt időt a tóratanulásra.

1880-ban történt, hogy reb Smuel üzlete csődbe ment. A nagy veszteségek mellett csalók hálójába került, elvesztette egész vagyonát, és nagy adósságokba keveredett. Rövid idővel ezután reb Léjb Pózen ellátogatott a rebbe udvarába, elbeszélte üzleti ügyeit (ahogy ez szokásban volt), és a rebbe áldását kérte. Utána egy nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Reb Smuel Brin nagyon nehéz helyzetben van, és nagy irgalomra van szüksége”. Azonban rögtön hozzátette: „Az Örökkévaló igazságos, és ha ez történt – ennek kellett történnie. Ennek ellenére sajnálatra méltó!”

A rebbe gondolataiba mélyedt és nem reagált reb Léjb szavaira.

Rövid idővel ezután tűz ütött ki reb Léjb lenraktáraiban. Lakóháza és a közelben lévő üzlete is a tűz martaléka lett. Az üzletben kb. 20 ezer rubel értékű áru volt. A kár nagysága meghaladta az ötvenezer rubelt.

Elkeseredésében reb Léjb azonnal Lubavicsba utazott. Amint a rebbe elé került, sírva fakadt és elmondta, mi történt vele. Miközben beszélt, a rebbe átható tekintettel nézett rá és amikor befejezte azt mondta neki: Amikor ez barátoddal, reb Smuel Brinnel történt, aki egész vagyonát elvesztette, találtál az esetre magyarázatot, és igazságosnak nevezted az égi döntést. Most pedig, amikor a te üzletedről és lenraktárodról van szó, úgy teszel, mintha a világ dőlt volna össze. Pedig még maradt a tulajdonodban két bérház és állami kötvények. Eszerint tehát nálad a „másik” és az „én” két különböző kategória!

A rebbe szavai villámként hatoltak reb Léjb tudatába. Lesütött szemekkel hagyta el a rebbe szobáját anélkül, hogy egy szó is elhagyta volna az ajkát. Kint leült a bét hámidrás egy sötét zugában, visszahúzódva, amikor a rebbe szavai az „én”-ről és a „másik”-ról, visszhangzanak fülében. Két napig, mint holdkórós járt-kelt, majd elhatározta, hogy újra bemegy a rebbéhez és kéri, mondjon neki valamit, amivel jóváteheti, amit a rebbe szerint vétett. Szívében már elhatározta, hogy ezentúl mindent megtesz a „másik” érdekében, és háttérbe szorítja az egót.

Ezúttal a rebbe már sokkal barátságosabban fogadta. Jóságos tekintettel nézett rá, majd azt mondta: A Báál Sém Tovtól tanultuk, hogy minden, amit egy ember a társára „pászkenol” (vagyis gondolja, hogy jár neki), akár jó, akár rossz, az ő magára üt vissza. Ha ő igazolja az ítéletet, illetve „belátja”, hogy járt a társának, amit kapott ezzel ő felidézi saját maga ellen az ítélet szigorát. Ellenkező esetben pedig, ha részt vesz társa fájdalmában, és igyekszik bajában segítségére lenni, ezzel irgalmat és könyörületet kelt magával szemben.

Menj most haza – mondta neki a rebbe. – Vigyél reb Smuélnek 3000 rubelt készpénzben, kamatmentes kölcsönként (gmách), hogy módja legyen új árut venni, azt tutajokon továbbítani és így rendbe hozni a párnószéját. A pénzt add jó szívvel, szíves örömest és hálával szívedben az Örökkévalónak, hogy módodban van segíteni neki. Utána azonnal utazz Moszkvába, és vegyél új árut üzletednek, és az Örökkévaló teljesítse kérésedet és adja meg, ami neked hiányzik – duplán!

Amint hazatért reb Léjb Vityebszkbe, azonnal felkereste reb Smuél házát, a zsebében a háromezer rubellel. Azonban reb Smuél nem volt otthon. Egy álló hétig kereste, de nem találta meg. Neki magának sürgősen Moszkvába kellett utaznia, hogy új árut vegyen, de a rebbe kérése szent volt a szemében, és ő várt, amíg alkalma nyílt, hogy teljesíthesse és átadhassa a kölcsönt.

Amikor végre megtalálta reb Smuélt, aki ugyanis a szombat tiszteletére hazajött, a szombat kimenetelekor reb Léjb elsietett hozzá, hogy átadja a kölcsönt. Reb Smuél vonakodott azt elfogadni. – Mi-ket beszélsz?! – mondta. – Nem fogadhatok el tőled ekkora összeget, és neked sem szabad ezt tenni! Isten őrizz, hogy veszélyeztessem más pénzét üzleteimben!

Ekkor reb Léjb kénytelen volt elmondani, hogy a rebbe utasítására hozta a pénzt. Reb Smuél feszülten figyelt, de a végén azt mondta: Te, a küldetésedet teljesítetted, de én nem fogadom el a pénzt.

Még azon az éjszakán elutazott reb Léjb a rebbéhez, és letette a 3000 rubelt a rebbe asztalára. Szerencsés utat kívánt neki a rebbe.

Hétfő reggel megérkezett a rebbe samesza reb Smuél házába, és letett asztalára egy lepecsételt borítékot, melyben a rebbe kézírása volt. „Itt küldök neked 3000 rubelt – írta a rebbe –, amivel kereskedj, amíg eladod a tutajokat Rigában. Sok sikert!”

A két kereskedő mostantól Isten áldását látta üzleteiben. Reb Smuél szállított árut tutajokon Rigába, és sok pénzt keresett az üzleten. A haszon elég volt adósságai kiegyenlítésére és még maradt arra, hogy egy házat és telket vegyen.

Reb Léjb Moszkvába utazott, és régi üzletfelei, akiktől az árukat szokta beszerezni – elhatározták, hogy kisegítik szorultságából, és elengedik adóssága felét. Az áru, amit most vett, megdrágult, háromszoros áron adta el, és sok pénzt keresett.

Legfontosabb nyeresége azonban a tanulság volt: megtanulta, hogy a „másik”, ami az „én” ellentéte, nem két dolog, hanem egy és ugyanaz! (A. Ch. Glitzenstein Admor Máhárás című könyve nyomán).

Az öröm és vigasság

A Báál Sém Tov megjelenéséig azok a zsidók, akik odaadóan szolgálták az Örökkévalót, böjtökkel és egyéb önsanyargatással próbálták megtörni magukon a rossz ösztön eluralkodását. Ahogy ezt már a Talmud bölcsei megállapították, a rossz ösztön (jécer hárá) születésénél fogva kíséri az embert, míg a jó ösztön csak 13 éves korban jelentkezik (amikor a zsidó fiú bár micva lesz). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a rossz ösztön nagy előnyre tett szert, és nem könnyű dolog leküzdeni és ártalmatlanná tenni.

Azonban a gyakorlat azt mutatja, hogy a böjtök és egyéb önsanyargatási akciók nem segítenek a rossz ösztön leküzdésében, és azok a vándorprédikátorok (mágidim), akik ostorozták a „vétkes” zsidókat, és kígyót-békát kiáltottak rájuk, gyakran a céllal ellentétes eredményt érték el.

Jött a Báál Sém Tov és vele a haszidizmus és azt mondta: nincs böjt (kivéve a Sulchán áruchban előírt évi hat böjtöt) és nincs önkínzás, hanem öröm és vigasság. Az Örökkévalót örömmel kell szolgálni, ahogy a Zsoltáros (is) mondja (100:2.): „Szolgáljátok az Örökkévalót örömmel, és gyertek elébe vigassággal!”

A Báál Sém Tov ezt a nevében, de nem az általa írott ún. „végrendeletben”, így fogalmazta meg: „Központi elv az Örökkévaló szolgálatában, hogy az ember tartózkodjon a szomorúságtól és szolgálja az Örökkévalót örömben, önsanyargatás nélkül” (Cáváát Hárivás 45. oldal).

A rebbe mint geológus

A Báál Sém Tov által életre hívott mozgalom – a haszidizmus – központi alakja a rebbe, a mindenkori mozgalom szellemi feje. A Báál Sém Tov korában ez egyértelmű volt. Egy mozgalom, egy fej, egy szellemi mozgatóerő. A későbbi korokban, amikor a Báál Sém Tov tanítványai különböző haszid irányzatok élére álltak ez megváltozott ugyan. Több mozgalom, több rebbe, különféle árnyalatok, hangsúlyok, de a lényeg, az elv ugyanaz maradt

Nem feladatunk itt felsorolni és elemezni a jelenleg működő haszid irányzatokat és azok fejeit. Elvi elkötelezettségünk oda vezet, hogy példaként állítsuk az olvasó elé a Chábád haszidizmust és fejét, a rebbét. A Báál Sém Tov univerzalitása után a lubavicsi rebbe volt az, aki szintén univerzális szintre emelte a Chábád haszidizmust, és így a Báál Sém Tov méltó követője volt.

Egyszer, amikor zsidó akadémikusok egy csoportja kereste fel a rebbét megkérdezték tőle, mi a feladata, miben látja működése célját és értelmét?

A rebbe ezt válaszolta: Ha az a kérdés, hogy én miben látom feladatomat, a válasz egyszerű. Teljesítenem kell amit az apósom (az előző rebbe, Joszéf Jichák Schneersohn rabbi) testált rám.

Viszont ha a kérdés úgy fogalmazódik meg, hogy mi a rebbe egyáltalán, mi a feladata, erre a válaszom az lesz, hogy egy rebbe olyan, mint egy geológus. Látván az arcokon kirajzolódó kérdőjeleket, a rebbe megmagyarázta.

„A geológus leás a föld mélyére és ott keresi a mélységben levő kincseket. A szakértő geológus tudja, hol kell ásni, és hogyan kell keresni. Ha a megfelelő helyen és megfelelő módon ás akkor megtalálja, amit keres. Ez lehet nemesfém, arany, ezüst, gyémánt vagy ritka radioaktív anyagok.

Ezzel szemben egy laikus geológus, aki nem ura a szakmának szintén ás és keres. Ő is talál a föld mélyén, de nem nemesfémeket, hanem sarat, iszapot, mocskot, köveket és sziklákat. Tehát tudni kell, hogyan és hol kell ásni.

Ebben a hasonlatban – folytatta a rebbe – a föld mélye nem más, mint az ember, konkrétan a zsidó ember lelke. Hiszen tudjuk, hogy az első ember a földből teremtetett. Ahogy a föld mélyében, úgy a zsidó lélekben is sok a »nemesfém«, sok magasröptű és szintű kincs rejtőzik benne. Azonban tudni kell ásni, hogy ez felszínre jusson. Ha nem tudunk „keresni” – csak sarat találunk. Mint Freud (a neves zsidó pszichoanalitikus), aki próbált az ember lelkében ásni, de csak mocskot talált. Adler (a róla elnevezett pszichológiai iskola feje) szintén ásott, de csak köveket és sziklákat talált (a hatalomvágy és erőszak szinonimája). Viszont ha tudjuk, hogyan kell ásni az emberi lélekben, megtaláljuk az ott rejlő kincseket. Ez a rebbe feladata! Megtalálni a zsidóban rejlő kincseket, a lelket és benne az isteni szikrát…”.

Ezzel magyarázta meg a rebbe a zsidó akadémikusoknak – az ő nyelvükön – a rebbe feladatát.

ß ß ß

Azonban a rebbe nem csak „geológus”, hanem akárcsak az első rebbe – a Báál Sém Tov – nevel, tanít és oktat is. De ez sem minden. Ő irányít is, útbaigazít, illetve utat mutat a haszidnak, aki keresi útját a világban. Ezen kívül és ezzel együtt, ő jó barát is, aki odaadóan szereti a haszidokat; ő az, aki lát dolgokat, amit mások nem látnak, de még ez sem minden. A lényeg lényege az a belső és bensőséges legtöbbször láthatatlan lelki kapcsolat, ami a rebbe és hívei között van.

Ebből következik, hogy a rebbének különleges embernek kell lennie. Csak egy nagyon magas szellemi szinten álló ember képes egy ilyen lelki kapcsolatra. Egy átlagos ember nem érzékeli a saját lelkét sem és fölösleges mondani, hogy nem képes érzékelni egy másik ember lelkét. Hát még „felébreszteni” és működtetni azt. Eszerint természetes, hogy a rebbe egy nem átlagos, nem mindennapi zsidó, hanem valaki, aki az átlagon jóval felüláll.

A haszidoknál általában és a chábád haszidoknál partikulárisan a hívek nemcsak hogy nem hagyják el a rebbét, hanem az utóbbi 200 évben ennek az ellenkezője történik. A haszidizmus egyre növekszik, egyre erősödik és a kapcsolat a hívek és rebbéjük között egyre mélyebb gyökereket ver.

Az objektív szemlélő nem képes más konklúzióra jutni, mint arra, hogy a rebbe valami egészen más, valami speciális szellemi fenomén, akinek bárkivel való összehasonlítása nélkülöz minden logikát.

Akkor mi is az a rebbe?

Ha a zsidó népet egy emberhez hasonlítjuk, akinek különböző testrészei vannak akkor a rebbe a „fej”. Minden tesztrész fontos, de a fej a legfontosabb, a legközpontibb. A kabbalisztikus felfogás szerint minden nemzedékben van egy „Mose rábénu”, egy bizonyos zsidó ember, aki eléri a mózesi szintet, már ami a szellemi kvalitását illeti. Ez az ember a „fej”, a rebbe. Minden haszid közösségnek megvan a maga feje, a maga rebbéje. A különbség – ha általánosítani lehet – csak az, hogy a többi haszid csoport fejei, cádikjai főleg a saját híveikkel foglalkoznak, törődnek, míg „a” fej, a lubavicsi rebbe nemcsak egy bizonyos csoport lelki jólétével foglalkozik, hanem látása felöleli az egész zsidó népet, annak létét, fejlődését.

Ez nem jelenti azt, hogy a többi cádik nem teljesíti feladatát. Isten őrizz! Ez a természetes és egészséges helyzet: mindenki teszi a dolgát azokkal szemben, akik az ő közvetlen befolyása és „fennhatósága” alá tartoznak, míg a „fej” gondoskodása minden zsidóra kiterjed.(Folyt.köv.)