A LEGJOBB NYILASBÓL LESZ A LEGJOBB ÁVÓS

Az SS-hez jelentkezett, végül

 ávós lett ,Kádár karhatalmának feje

Szerző: Szegő Iván Miklós(hvg)

---

Miként vált az ÁVH az elnyomás jelképévé 1956-ra? Hogyan gyűrte maga alá az 1953-ban elvileg „lefokozott” államvédelem az egész belügyet? Miért próbálta a politikai vezetés – különösen Rákosi – az ávósokra hárítani a teljes felelősséget az 1956-ig elkövetett bűnökért?

Valencsák János Csehszlovákiában született 1922-ben, de magyar katonai parancsnok, később pedig államvédelmi tábornok lett. Karrierje alakulhatott volna másképp is, hiszen 1944-ben SS-katonának jelentkezett. Sorozott katonaként, szabadságáról visszatérve mégsem oda állt be, hanem régi (magyar) alakulatánál maradt. Erre csak 1951-ben derült fény, ám a szigorú pártmegrovás után is hadosztályparancsnokká nevezték ki még abban az évben. Valencsák 1953-tól a határőrség és a belső karhatalom közös parancsnoka lett – államvédelmi ezredesként, majd vezérőrnagyként. Az 1956 utáni megtorlásban „bizonyított”: ő tisztította meg Keszthelyt és a Balaton környékét. 1959 után a karhatalom országos parancsnokának nevezték ki, így a Kádár-korban maradt a leghosszabb ideig, 1966-ig ugyanabban a pozícióban.

Rákosi és Kádár államvédelmi, illetve belügyi vezetői között nem Valencsák az egyetlen, aki eltitkolta múltja kellemetlen részleteit. Tóbiás Sándor már rendőr alezredes volt, amikor Valencsákhoz hasonlóan, 1951-ben fennakadt a szűrésen. Az ő karrierje ezzel meg is tört: a BM Közrendészeti Főosztályának vezetője lett volna, de kiderült, hogy az Andrássy út 60. alatti nyilas pártközpontban pár hétig háziszolga volt 1944-ben, így elrakták a bűnügyi nyilvántartóba „porosodni”. (Szerencséje volt, hogy nem az Andrássy út 60.-ba került vissza – fogolyként –, hiszen ott 1945 után az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH egyik központja működött.)

Szovjet import: a magyar „gulág” szervezője

Garasin Rudolf 1895-ben Csáktornyán született, az akkori Zala megyében (ma: Horvátország). Orosz fogságba esett az első világháborúban, 1919-ben lovasezredet parancsnokolt a szovjet-orosz Vörös Hadseregben, 1931-ben elvégezte a Sztálin Népgazdasági Akadémiát. 1945-ben már megint itthon partizán. Ám a békeidő nem neki való: 1946-ban gazdasági szabálytalanságokat követett el egy pesti könyvkiadónál, ezután újra a Szovjetunióban találjuk, hogy két év múlva onnan vegyen részt a magyar kényszermunkatábor-rendszer (ennek része volt Recsk is) kialakításában. 1951-ben a magyar pártvezetés „hazakérte”, így folytatta a „magyar gulág” hálózatbővítését. 1953-tól a büntetés-végrehajtás parancsnoka. Nemcsak a leghírhedtebb akkori börtönök (Vác, Márianosztra), hanem a tiszalöki „munkahely-parancsnokság”, vagyis munkatábor is az alárendeltségébe tartozott. 1955-ben figyelmeztetést kapott a Budapesti Országos Börtönben történt súlyos bűncselekmények miatt. Utolsó egyenruhás posztja a határőrség országos parancsnokhelyettessége volt 1957-ben, a kádári megtorlás idején.

Trójai faló a Belügyminisztériumban

E három életrajzot a Trójai faló a Belügyminisztériumban című kötet alapján vázoltuk fel, amely egyrészt 186 rövid életrajzot tartalmaz (belügyi és államvédelmi vezetők pályafutásáról), másrészt a magyar államvédelem, az ÁVH 1953-56 közötti „túléléséről” szól. Ennek jegyében közlik Cserényi-Zsitnyányi Ildikó tanulmányát a Belügyminisztérium 1953-56 közötti szervezeti változásairól is.

Rákosi és Nagy furcsa társbérlete

Az amúgy is zaklatott magyar történelem egyik legfurcsább helyzete állt elő 1953-ban: Nagy Imre miniszterelnökké előléptetésével Moszkva a pártvezér Rákosit – az aktuális szovjet példa nyomán – elvileg a második helyre rangsorolta. Sztálin ugyanis utolsó éveiben miniszterelnökként gyakorolta a hatalmat, és nem pártfunkciója döntött. A szovjet generalisszimusz 1953-as halála után megkezdődött Nagy Imre Új szakasz-politikája itthon, de ez az irányzat már a születés pillanatában megbicsaklott. Ugyanis a kommunista világrendszer enyhítését célul kitűző posztsztálinista szovjet vezetés az 1953 nyarán kirobbant kelet-berlini munkásmegmozdulások fegyveres leverése után megingott elhatározásában, majd Hruscsov megerősödésével 1964-ig állandóan a lazítás és a keménykedés között ingadozott.

Így a frissen hatalomra került reformista, Nagy Imre miniszterelnökként a ravasz sztálinistával, Rákosival volt kénytelen „társbérletben” osztozni Magyarországon. A szovjet vezetés ugyanis nem távolította el az addigi vezért a kommunista párt éléről 1953-ban. A hatalmi harc 1955 elejéig tartott, amíg Rákosi teljesen fel nem őrölte Nagy Imrét. Az utóbbi részeredményeket elért ugyan, így az internáltak jelentős része kiszabadult, és megkezdődött a koncepciós perekben elítéltek elengedése is.

Az 1953-55-ös társbérlet sok területen – a gazdaságban, a kultúrában, a sajtóban – kiélezte a helyzetet, de mindennél súlyosabb állapotot teremtett az államvédelemben és a belügyi vezetésben. Gyarmatiék nem véletlenül adták a trójai faló címet könyvüknek. 1953-ban elvileg az ÁVH önállóságát megszüntették, és beolvasztották a Belügyminisztériumba. Ám a belügyminiszter, Rákosi addigi vezetőtársa, a szovjetek bizalmát élvező Gerő Ernő lett, ami garancia volt arra, hogy a korábbi törvénytelenségeket ne tárják fel túl alaposan. (Az összevonás ötlete 1953-ban Berijától, Sztálin véreskezű belügyesétől származott, aki ekkoriban reformerként „tündökölt” pár hónapig, ám Hruscsovék viszonylag gyorsan félreállították, majd kivégeztették.)

Az 1953-as változások gyengeségét az is jeli, hogy az ÁVH megszüntetését nem is hozták nyilvánosságra. A közvélemény nem értesült erről, az egyenruhák és a rangok is változatlanok maradtak. Gyarmatiék szerint ezért szerepelt az 1956-os forradalom követelései között is az államvédelmi hatóság felszámolása.

Belügyesek, ávósok a forradalom oldalán

A friss kötet szerzői kimutatják, hogy az ÁVH hamarosan „felfalta” a belügyet. A fontosabb belügyi vezetői posztok döntő részét egykori államvédelmisek foglalták el. S ha nem azok, akkor például a Garasinhoz hasonló, Moszkvából importált „hősök”. Az ávósok mindig népszerűtlenek voltak a katonák, a rendőrök, az ügyészek és a bírók között, ám 1953-tól 1956-ig különösen az államvédelmisek és a rendőrök ellentéte fokozódott.

A rendőrök félreszorítottsága az 1956-os forradalom idején derült ki. A legismertebb rendőri vezető ekkor Kopácsi Sándor volt, Budapest főkapitánya, aki már 1956 tavaszán nyilvánosan bírálta Rákosit, októberben a forradalom mellé állt, s november 3-án a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka lett. Később a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglanra ítélték, s az 1963-as amnesztiával szabadult. Kopácsi 1953-55 közötti rendőri helyettese, Kiss István – aki korábban ávós százados volt, majd rendőr őrnagy lett – hasonlóan aktív volt a forradalom napjaiban. Szervezte a Nemzetőrséget és a forradalmi karhatalmat, s ekkor emelkedett rendőr alezredesi rangra. Kádár hatalomra kerülése, a forradalom leverése után, november 8-án szolgálatra jelentkezett a Belügyminisztériumban, és 1957 januárjáig ott dolgozott az Elnöki Főosztály vezetőjeként. Márciusban tartóztatták le, és bár egyszer már majdnem kiengedték, 1958-ban végül elítélték, de ezzel együtt szabadlábra is helyezték Kisst.

Kik dolgoztak Moszkvának, a magyar vezetés tudtán kívül?

Gyarmatiék felhívják a figyelmet, hogy az államvédelemmel foglalkozók jelentős része „közvetlen moszkvai alárendeltségben tevékenykedett” (ami „időlegesen még a magyar kommunista pártvezetés számára is homályban maradt”). Közéjük tartozott Pálffy György, Tömpe András, Földy Lajos, Szűcs Ernő.

Pálffyt még a Rajk-per környékén kivégezték. Tömpe 1945-ben Péter Gáborral konkurálva szervezte a magyar politikai rendőrséget, majd elbukva a küzdelmet, a szovjet felderítés ezredeseként Latin-Amerikába küldték 1947-ben. Később, a hatvanas években Kádár bizalmasaként próbált az ötvenes évekbeli törvénytelenségek „rendezésével” foglalkozni, de végül a főtitkár is ejtette őt, és 1971-ben öngyilkos lett.

Szűcs Ernőt ávós kollégái verték péppé 1950-ben Rákosi utasítására, aki nehezen viselte, ha valaki a megkerülésével dolgozott Moszkvának. Sztálin viszont fél év múlva figyelmeztette Rákosit, hogy Péter Gábor ÁVH-főnökhöz és Farkas Mihály hadügyminiszterhez csak a Kreml előzetes jóváhagyásával nyúlhat – ez Gyarmati György 2011-es, korábbi könyvéből, A Rákosi-korszakból derül ki. Ráadásul Péter Gábor egyik helyettesének kiléte máig ismeretlen. Kovács János (ál)néven emlegették, és valójában a szovjet államvédelem alezredese volt. Mindez Gyarmatiékat nem lepi meg: szerintük Magyarország ekkoriban a Szovjetunió „nyugati tartományainak egyike” volt.

Mindenki mindenki ellen

Rákosi saját leghűségesebb pribékjéhez, Péter Gáborhoz is hozzányúlt, de ekkor már betartotta Sztálin játékszabályait: 1953 elején fogatta el, akkor éppen cionista összeesküvés vádjával készültek fellépni Péter ellen, Sztálin aktuális üldözési mániáját kiszolgálva. Rákosi 1955-ben, Nagy Imre félreállítása után megpróbálkozott a „resztalinizálással” is, azaz a diktatúra fokozásával, amiben Piros László és államvédelmisei segédkeztek neki. Piros ekkor szerette volna újra önállósítani az ÁVH-t, ezt azonban már nem tehette meg, mert Moszkvában 1956 elején a desztalinizáció győzedelmeskedett éppen.

A szovjet kommunista párt XX. kongresszusán elmondott Hruscsov-beszéd után, amely a törvénytelenségeket ítélte el, Rákosi körül kezdett megfagyni a levegő. Ő ugyan még az önimázs mentése érdekében igyekezett beáldozni az ÁVH-t, mint a bűnök fő felelősét, de 1956 első felében kénytelen volt elismerni saját szerepét is a korábbi törvénytelenségekben. Végül ennek az évnek a nyarán bukott meg, és ebben szerepe volt a börtönben ülő Péter Gábornak is. A Rákosi ellen szervezkedő magyar pártvezetők ugyanis Moszkvában Péter börtönbeli írását felhasználva „fúrták meg” a hazai pártvezért.

Gyarmatiék arra is felhívják a figyelmet, hogy az ötvenes évek közepén Moszkvában paradigmaváltás történt a titkosszolgálatok kezelésében. A KGB élére Szerov tábornok került – ő 1956-ban mutatta meg Magyarországon, hogy azért ért a sztálinista módszerekhez is –, aki a megelőzés, a technikai felderítés, a kémelhárítás elsődlegességét hangsúlyozta, nem a karhatalmi feladatokat. Ettől Rákosi emberei, különösen Piros László, aki 1954-ben váltotta a belügyminiszteri poszton Gerő Ernőt, eltért, és inkább a karhatalmat próbálta erősíteni.

Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1956-ra, a forradalom előestéjére a rendőrök, katonák, a Rákosit követő hazai politikai vezetés, de még talán Moszkva is idegenkedve nézett a magyar államvédelemre, amelyről a magyarok azt sem tudták, hogy már nem is ÁVH-nak hívják…