| Kamenyec-Podolszkij túlélője (a történtek idején: Traub Irén) New Yorkból, telefonon mondta el lapunknak deportálása történetét. „Két óra alatt az egész életünket kellett magunk mögött hagynunk” – emlékezik vissza. Mint mondja, soha nem értette, miért nem kaptak az 1941-ben történtek hangsúlyt a nyilvánosságban. 1944-ben másodszor is deportálták, ekkor Auschwitzba, és 1945-ben Bergen-Belsenben (Alsószászország) szabadult fel. Családtagjai odavesztek. Az Idézés „Egy napon rendőrségi idézést kapott az apám. Az ügyvédünk azt mondta, ne apám menjen, aki kis, szakállas ember volt, hanem én, a 22 éves nagylány, hátha a nőkkel udvariasan bánnak. Ám a rendőrnek ez nem volt elég: fiákerrel az apámért küldött. Két detektív kísért, ekkor már nem voltam szabad. Amikor már apám is ott volt, egy magyar tiszt felolvasott egy végzést, miszerint le vagyunk tartóztatva, és ki vagyunk utasítva az országból. Apámat bent tartották, én – kísérettel – hazamehettem összecsomagolni. Úgy ért ez minket, mint derült égből a villámcsapás. Ha engedtek volna visszamennem Halmiba (Halmeu, település a magyar–román határon – a szerk.), az ottani papírokkal bizonyítani tudtuk volna magyarországi kötődésünket. Nem törődtek a jogainkkal, pedig itt, a visszacsatolt területeken már megint Magyarországhoz tartoztunk ekkor”. Született: Lengyelország Traub Irén édesanyja és nagyszülei Bikszádon születtek (Bixad, Szatmár-megye – a szerk.), ő maga két bátyjával és két nővérével együtt Halmiban. Magyar uralom alatt nevelkedtek, magyar volt az anyanyelvük, magyar zsidó konyhán nőttek fel. „1941-ben már hírét vettük, hogy elvisznek lengyelországi származású zsidókat, de valamiért nem vettük komolyan. Biztonságban éreztük magunkat. Nagy hiba volt. Más családok megúszták az egészet, mert elmentek mondjuk Bukarestbe. Apám lengyelországi születésű volt, de a magyar hadseregben szolgált az első világháborúban három évig, és mi magyarul beszéltünk. Házassága révén később apánk is magyar állampolgár lett. Szatmárnémetiben éltünk, de eredetileg Halmiba valósiak voltunk. 1935-ben áttelepültünk Szatmárra. Asztalosműhelyünk és bútorüzletünk volt, nyolcan voltunk testvérek, én voltam az ötödik gyerek. Apámék háromféle adót fizettek. Szép, háromszobás lakásban éltünk: nagy belmagasságú, parkettás volt”. A Kitoloncolás „Be kellett zárnom a nővérem kalapüzletét is, a detektívek oda is elkísértek. A szomszédoktól kaptunk útravalót. Másnap a zsidó hitközség vitt minket ki az állomásra. Két-három ilyen család szállt csak fel a vonatra Szatmárnémetiből, de a szerelvény már tele volt hasonló kiutasítottakkal, Pestről is jöttek. Szerencsére több testvérem sem volt otthon, így közülünk csak a szüleimet, engem és egy öcsémet toloncoltak ki. A csendőrök utálatosak voltak, durvák. Utaztunk vagy két napot a lengyel határig, majd teherautóra raktak bennünket, és félórás távolságra leraktak egy mezőn, a semmi közepén”. A gyűjtőhely Kőrösmező (Jaszinya) volt, a határnak a megszállt szovjet-galíciai oldalán. „Haza ne térjenek!” „Távolról sem látszott egy fa sem. Lehettünk talán háromszázan. Leültünk az árok szélére. Ekkor egy magyar csendőr elkezdett szónokolni: „Ez a maguk országa, itt van a maguk messiása. Ne igyanak a vízből, mert a kutak meg vannak mérgezve, és ne próbáljanak hazatérni, mert le fogják lőni magukat!” Ezzel otthagyott minket. Az árok szélén a helybéliek megdobáltak minket kövekkel, az öcsémnek a fejét is eltalálták”. „Szabadok” voltak ekkor, 1941 augusztusában. Egy közeli pajtában bújtak el. A helybéli, itt már szovjet-ukrán zsidók adtak nekik élelmet. Faluról falura bolyongtak. De az idő nekik dolgozott: a németek a kamenyec-podolszkiji vérengzést 1941 augusztusának végén végrehajtották. A történészek adatai szerint mintegy 15-16 ezren végezték a tömegsírban. 2-3 ezer deportált jutott idővel vissza Magyarországra. Köztük a Traub család. Ahogy bolyongtak, látták az előttük járók nyomait. Így rengeteg szegény kárpátaljai batyus zsidót, „ezt a borzalmas, siralmas tömeget”. „Később Monasterzyskára, Buczaczba (Bucsacs) mentünk. Ennek közelében született az édesapám”. (Utóbbi Kamenyec-Podolszkijtól mintegy száz kilométerre található – a szerk.) „Rokonokra leltünk itt, náluk húztuk meg magunkat. De borzalmas állapotok voltak. Az emberek éhen haltak, felpüffedt hullák hevertek az utak mentén. Akinek volt vagyona, mindenét eladta, az utolsó párnáig, egy pohár lisztért. A Judenratnál (Zsidó tanács – a szerk.) mindenét le kellett adnia annak, aki enni akart. Így éltünk 1942 augusztusáig”. Vissza Magyarországra Menekülteknek számítottak. „Kaptunk valahogy iratokat a németektől, és így juthattunk vissza a magyar határig. Bujdosva, éhezve eljutottunk Sztrijig (Ukrajna, lembergi terület, a magyar határ közelében – a szerk.), de tudtuk, hogy veszélyes a határszakasz. Szörnyű állapotok között éltünk, de volt még nálunk néhány kisebb értéktárgy. Egy tűnek vagy egy harisnyának is nagy értéke volt ekkor, élelemre lehetett cserélni. Nem mertük Sztrijt elhagyni, a halál torkában éreztük magunkat. Az irataink később lejártak, a német deportálás már zajlott”. Kaptak egy fülest egy embercsempészről, aki visszaszöktetett menekülteket a határon. „Amikor megérkeztünk hozzá, kirakott elénk egy tál főtt krumplit, és azt mondta: „Egyetek!” Egy év után ekkor először laktunk jól. Vele aznap este elindultunk még, nyolcfős csoportban. Csavargók támadtak ránk, de a zsebeink üresek voltak ekkorra. Még az éjszaka átjöttünk, sárban, feltört lábbal. Elvezetett minket egy házhoz Volócon, ahol a háziak a szabadságukkal játszva rejtegettek minket egy éjszakára. Kaptam annyi pénzt, hogy másnap egyedül eljussak Munkácsra, ahol az ottani zsidóktól pénzt szereztem. Így jutottunk lassan mind haza.” Újabb Deportálás Szatmárnémetiben a szülőket négy hét börtönre ítélték tiltott határátlépésért. Traub Irén vitte nekik naponta a kóser élelmet. Majd egy évre internálótáborba kerültek, nem engedték őket haza. Traub Irén ekkor egyedül élt, majd szoba-konyhás lakáshoz jutott a család. Egy évig élhettek „nyugodtan”. 1944-ben Auschwitzba, majd Bergen-Belsenbe deportálták őket. Itt ölték meg szüleit és egy testvérét. A világháború után Traub Irén Kolozsvárra költözött, ahol megházasodott, gyerekei születtek (lánya Lya Stern amerikai hegedűművész). 1964-ben, Gheorghe Gheorghiu-Dej Romániájából vándoroltak ki az Egyesült Államokba. Amerikában Irene (Traub)Weiss tizenöt éven át tartott holokauszttudatosító beszámolókat amerikai középiskolákban. 2000-ben megjelent angolul egy könyve (Life at The End of The Tunnel, Élet a csatorna végén), amelyben leírta a családját ért kettős tragédiát. Mivel, mint mondta, nem tájékozott a mai magyar közéletben, a kamenyecpodolszkiji deportálásások és a német megszállás 70. évfordulója kapcsán itthon fellángolt vitákhoz, így Szakály Sándor történész-főigazgató megnyilatkozásaihoz, vagy a Szabadság térre tervezett emlékműhöz nem kívánt hozzászólni. De megkérdeztük: „idegenrendészeti eljárásként” vagy „deportálásként” élték-e meg 1941-et? „Erdélyi zsidónak tekintettem magam mindig. Persze, hogy nem voltunk idegenek. Kitoloncoltak bennünket”. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése