A BÁÁL SEM  TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(12)                                              

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN  

                                               

                                                                     12. fejezet

A Báál Sém Tov tézisei

Keresvén a Báál Sém Tov írásba foglalt elméleti téziseit, melyeket, mint mondtuk, első tanítványai rögzítettek, gyakran azonos vagy hasonló dolgokat találunk, más és más megfogalmazásban. Példa erre a hatodik lubavicsi rebbe, Joszéf Jichák Schneersohn rabbi által feljegyzett rövid tézisek, melyeket a Széfer Hászichot 5743 című könyvében (160–161. oldal) találunk.

A Báál Sém Tov tézisei cím alatt ezt találjuk négy pontban összefoglalva:

1. A Tóra (meg)értése

Az egész Tóra nem más, mint az Örökkévaló nevei (Zohár 2:87a., de Nachmanidés is említi tóramagyarázata bevezetőjében). És a-hogy a Név ismerete is csupán ismeret (tudnivaló), de nem teljes, alapos felfogása a név viselőjének, így a Tóra is – és a belőle kifolyólag ismert háláchák – is „csak” tudnivalók, de nem érthetjük őket teljes mélységükben, miután a Tóra belső értelme és jelentése végtelen (és a végtelent az ember véges értelme nem képes felfogni). Egyébként a haszid (Chábád) terminológia szerint, maga a haszid doktrina tanulása, elsajátítása jelenti a „Tóra bensejében való elmélyedést”.

2. Hásgáchá prátit: A részletes isteni gondviselés

Ez nem csupán azt jelenti, hogy az Örökkévaló gondját viseli minden egyes teremtményének a legapróbb részletekig, hanem azt is, hogy „az Örökkévaló szelet vet” (Zsoltárok 135:7.), hogy az megmozdítsa a szalmát és a lekaszált fűszálat, falevelet, vagyis az isteni gondviselés apró részletei mind az isteni terv (elgondolás) kivitelezés. Valamint, mindemellett ez az adott Isteni Terv, maga az adott teremtmény éltető és teremtő ereje – általában és konkrétan is –, amely által az adott teremtény egyáltalán létezik minden pillanatban.

A Báál Sém Tov tanításának első ellenzői tagadták ezt a tézist, azt állítván, hogy az Örökkévaló gondviselése csak az emberekre vonatkozik, de az állat- és növényvilágra nem, még kevésbé az élettelen anyagra. A Báál Sém Tov viszont a Zohárra és a kabbalára alapozva azt tanította, hogy a Teremtő nem fejezte be „munkáját” a világ hat nap alatti megteremtésével, hanem a teremtés tovább folyik, nap, mint nap percről percre és óráról órára, és a Teremtő figyelmes gondoskodása (hásgáchá) az, ami a világot képezi, fenntartja és élteti. Abban a pillanatban, amikor és ahogy ez megszűnne – a világ és a maga létezés visszatérne a semmi állapotába.

A Chábád megalapítója, Snéor Zálmán rabbi, aki a Báál Sém Tov-i filozófia folytatója és fejlesztője volt, és a hagyomány szerint „életét adta” a Mester tanaiért (amiért, mint ismeretes, besúgták, feljelentették és börtönbe zárták nemegyszer) az ellenzőkkel folytatott vitái során kifejtette részletesen a Báál Sém Tov-i Gondviselés-elméletet.

Ezt egy haszid parabola így magyarázza:

A Báál Sém Tov egyik különleges tanítása az volt, hogy az isteni gondviselés mindenre és mindenkire vonatkozik, nemcsak az emberekre, hanem még egy falevélre vagy porszemre is. A Mester egyik tanítványa nem volt képes ezt felfogni , és kérdéseket intézett A Báál Sém Tovhoz, hogyan lehetséges ez, miként működik ez a Gondviselés, és mi a falevél szerepe a világmindenségben?

A Báál Sém Tov ideológiai válasz és magyarázat helyett azt mondta a tanítványnak: Menj ki az erdőbe, válassz ki magadnak egy fát és nézd figyelmesen az egyik falevelet. Amikor az lehullik, és a szél elkezdi görgetni, menj utána, és nézd figyelmesen, hová jut el és mi lesz vele.

A tanítvány így is tett. Figyelemmel kísért egy lehullott falevelet, utána iramodott, és követte, ahová csak a szél vitte. Hosszú utat tett meg a tanítvány, amíg kijutott az erdőből és a nyitott mezőn „kísérte” a falevelet, amíg csak az két nagy kő között megakadt és megállt. A figyelő tanítvány nagy megdöbbenésére, a kövek alól kimászott egy kis féreg, rávetette magát a levélre, és jóízűen megette.

Amikor visszatért a Mesterhez, még mielőtt kinyithatta volna a száját, a Báál Sém Tov azt mondta neki: Az Örökkévaló, aki táplálja az egész világot, azért görgette a falevelet odáig, ahol a kis féreg már várt rá, hogy legyen mit ennie. Mindez a hásgáchá prátit (részletes isteni gondviselés) alapján és keretében.

A hásgáchá prátit ilyetén való felfogása, azon a Báál Sém Tov-i tételen alapszik, amely azt tanítja, hogy a világ teremtése nem fejeződött be, hanem az állandóan folytatódik, és az Örökkévaló folytatólagosan és állandóan újra élteti és „teremti” a világot. A chábád filozófia ezt a Báál Sém Tov-i tételt egy Zsoltár-versre (119:89.) alapozza, ami úgy szól, hogy „Istenem, az igéd örökké szilárdan áll az égben”. Ezt úgy értelmezik, hogy ez az a tíz vers, ami által a világ lett teremtve, és ezek szilárdak örökké, vagyis állandóan működnek, és általuk a Teremtő újra és újra teremti a világot, élteti és feltölti energiával.

Ez a Báál Sém Tov-i vélekedés az aprólékos, mindenre kiterjedő gondoskodást illetően, sarokkő a haszid felfogásban. Ebből következik, hogy mindenből, amit az ember lát és hall, lehet és kell a megfelelő következtetést levonni, illetve mindenből tanulni, okulni lehet, ami az istenszolgálatot illeti, mivel ez a célja az ember teremtésének.

A Báál Sém Tov-i tanítás szerint tehát nincsenek véletlenek, mivel az isteni gondoskodás, illetve „felügyelet” mindent felölel. Ha az ember szem előtt tartja ezt, akkor nem lesz búskomor, ha valami nem sikerül neki, mert minden eleve el van rendelve. Ez persze nem jelent fatalizmust, az embernek mindent el kell követnie, hogy célt érjen – a pozitív dolgokban – de tudnia kell, hogy mindent „fentről” irányítanak.

 

3. A zsidó ember értéke (fontossága)

A Báál Sém Tov tanítása szerint a legegyszerűbb zsidó ember is annyit ér, mint a legnagyobb talmudista zseni (gáon). Írva van: „gyermekei vagytok ti az Örökkévaló Isteneteknek” (5Mózes 14:1.). Az is írva van: „Ezek Izsák, Ábrahám fiának a nemzetségei, Ábrahám nemzette Izsákot...” (1Mózes 25:19.), ami azt jelenti (Rási szerint), hogy a fiú arcban nagyon hasonlított apjára. És ez az, amit az Írás mond arról, hogy ti gyermekei vagytok az Örökkévalónak, mivel a fiúk – Izrael hasonlíttatik úgymond az Örökkévalóhoz (vagyis ismert tulajdonságaihoz). Mármint ahogy ők irgalmasak, szégyenlősek és jótéteményeket gyakorlók, az Örökkévaló is megbocsát az ellene vétőknek. Ahogy Ő örök és Tórája és parancsolatai örökérvényűek így népe és öröksége is az. Izrael kisemberei díszként szolgálnak a „nagy az Örökkévaló és dicsőséges” (1Krónikák 16:25.) elvéhez.

4. Áhávát Jiszráél: Izrael (a zsidók) szeretete

Ez azt jelenti a Báál Sém Tov felfogása szerint, hogy nemcsak a „jó” zsidókat kell szeretni és velük szolidárisnak lenni (ami magától értetődne, és nem lenne különleges dolog), hanem minden zsidót testvérként kell szeretni, és mindent megtenni értük, azokért is, akik úgy tűnnek neked, hogy nem „jók”, vagyis nem viselkednek , és nem teljesítik a parancsolatokat abban a mértékben, ahogy szerinted kellene.

Ezen felül – tanítja a Báál Sém Tov – nemcsak azért kell szeretni zsidó testvéreidet, mert ez jó, helyes és irgalmas cselekedet, hanem önmagért, vagyis „ok nélkül”. Vagyis minden zsidónak erőt kell vennie magán, hogy legyűrje és eltávolítsa magától azokat a rossz tulajdonságokat, mint a dölyfösség, a hazudozás, az irigység, a gyűlölködés és az ezekhez hasonlókat és ezzel szemben elsajátítani az olyan jó tulajdonságokat, mint az istenfélelem, a Tóra szeretete, a parancsolatok szeretetteljes betartása, a szerénység, az igazmondás és az emberszeretet. Mindezek benne foglaltatnak azon három fő tulajdonságban, amelyeket Bölcseink a zsidó nép jellemzőjeként tartanak nyilván: könyörületesek, szemérmesek és jó cselekedeteket gyakorlók (Jövámot 79a. alapján).

A hatodik lubavicsi rebbe így fogalmazta meg, dióhéjban, a Báál Sém Tov ideológiáját: Minden, ami a világon létezik nem más, mint az Istenség megnyilvánulása, az Istenség minden, és rajta kívül nincs semmi más.

Ugyanez a rebbe arra a kérdésre, mit újított a Báál Sém Tov, hiszen előtte is voltak muszár (moralizáló) könyvek (Résit chochmá, Sné luchot hábrit és mások) és voltak nagy cádikok azelőtt is egy hasonlattal válaszolt:

Ha egy embernek háza, kertje, gazdasága, állatai vannak, kétféleképpen őrizheti őket a tolvajoktól. Vagy őrt áll az udvarban éjszaka, és amikor lát egy besurranó tolvajt, elkiáltja magát „tolvaj, fogják meg”! és a tolvaj elmenekül.

Van azonban egy másik lehetőség is. Engedni, hogy a tolvaj behatoljon a házba, elfogni őt és átadni a rendőrségnek.

Az első módszernek az a hátránya, hogyha elriasztják a tolvajt, az visszajöhet egy másik alkalommal, és akkor talán sikerrel jár. Ha átadják a rendőrségnek és bíróság elé állítják, akkor az a veszély, hogy visszajön minimálisra csökken. Viszont ehhez az kell, hogy a gazda erős és okos legyen, hogy képes legyen elfogni a tolvajt, és ártalmatlanná tenni...

Így van ez a szellemi-vallási életben is – tanította a Báál Sém Tov. A muszár (moralizáló) iskola hívei, ha látják, hogy valaki – vagy ők maguk – vétkezni készülnek, elkiáltják magukat: „Bűn, vétek”! Ezzel elérik, hogy a vétek nem következik be. Hiszen, ahogy ezt valaha mondták, hogyan képzelhető el egyáltalán, hogy egy zsidó vétkezzen és áthágja a Tóra, a zsidó etikai kód törvényeit? (De ez persze nem jelenti azt, hogy a vétekre csábulás nem jön vissza.)

A Báál Sém Tov módszere viszont az volt, hogy el kell fogni a tolvajt (vagyis nem elég kiabálni) és átadni a rendőrnek.

ß ß ß

Egy másik Chábád filozófus így foglalja össze a Báál Sém Tov téziseit:

A Báál Sém Tov – ellentétben egyes „vádakkal”, melyekkel ellenzői illették – tulajdonképpen nem „újított” semmit, legfeljebb újonnan fogalmazott meg egyes dolgokat, de minden tézise Bölcseink felfogása és elvei alapján áll. Más szóval: A Báál Sém Tov megvilágított egyes elveket, melynek alapján lelket és életet lehelt a (gálutban elnyomott és szenvedő) zsidóságba, valamint fényt és örömet kölcsönzött a Tóra tanulásának és a micvák gyakorlásának.

Négy alapvető tézist „világított meg” a Báál Sém Tov:

– Az istenség egysége (áchdut hásém),

– Izrael szeretete (áhávát Jiszráél),

– Az isteni gondviselés (hásgáchá prátit),

– Az életöröm igenlése (szimchát chájim).

Ezekből az alábbiakban kettőt kifejtünk.

Az istenség egysége (áchdut hásém)

Ez a zsidóság kifejező alapfogalma – annak tudása, hite és belátása, hogy egy az Isten. (Ezen alapszik a Smá Jiszráel – Halljad Izrael – hitvallás is.)

Ha az egyszerű, szó szerinti fordítást vesszük alapul – ami azt mondhatja, hogy „egy, de nem kettő vagy három”, vagyis különböző (tév)hitek teóriáját akarná ez a kulcsmondat cáfolni és eliminálni – akkor a dolog magától értetődik. Hiszen ez természetes. Mondhatná valaki, hogy fontos volt ezt hangsúlyozni a régi, bálványimádó világban, amikor minden városnak, klánnak és népcsoportnak, megvolt a maga „istene”, illetve házi bálványa – de a „mai világban”?!...

A Báál Sém Tov szerint azonban, a Chábád megvilágításában ez így hangzik:

Az a bibliai vers, amely úgy szól, hogy „tudd meg ma, és vedd a szívedre, hogy az Örökkévaló az Isten az égben fönt és a földön lent, nincs más!” (5Mózes 4:39.), első látásra úgy is értelmezhető lehetne, ahogy fentebb mondottuk; vagyis hogy „egy és nem kettő”, vagy ha úgy tetszik nemcsak az eget uralja és a földet a csillagoknak hagyta, hanem ő az egész világmindenség ura. Azonban a Báál Sém Tov megvilágításában ennek mélyebb értelme van, vagyis ez azt jelenti, hogy senki nem képes egy mozdulatot sem tenni vagy egy szót szólni anélkül, hogy ne az Örökkévaló ereje mozgatná a kezét vagy a száját. Ez jelenti azt, hogy „telve van a föld dicsőségével” (Jesája 6:3.).

A Báál Sém Tov szerint ez a prófétai vers szó szerint értendő. Az Örökkévaló betölti az egész világot – a szó szoros értelmében. Nemcsak hogy nincs Isten rajta kívül – ami természetes –, de nincs semmi létező valóság rajta kívül. Hiszen minden, ami úgymond létezik a világon, él és létezik – a szavai által van és létezik (az a bizonyos tíz mondat, ami a világot teremtette, lásd Atyák 5. fejezet).

Eszerint – nincs rajta kívül semmi, és ha az Örökkévaló elveszi a világot éltető erejét, a világ visszatér a teremtés előtti őskáosz állapotába.[1]

Izrael szeretete (áhávát Jiszráél)

„Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (3Mózes 19:18.). Erre mondta Akiba rabbi, hogy ez egy nagy alapelv a Tórában (Rási, uo., Szifré és egyéb midrások alapján).

Valójában, ha belegondolunk ez az egyik legnehezebben teljesíthető micva, hiszen vannak emberek, akiket nem könnyű szeretni. És már Náchmánidész is feltette a kérdést: Hogy lehet valakire ráparancsolni, hogy szeresse felebarátját, mint önmagát? Hiszen ez képtelenség. Hogy lehet érzelmeket előírni? Hiszen ez természetellenes.

Ezért voltak, akik különböző gyakorlati módon értelmezték ezt a „nehéz” micvát: ne tedd senkinek azt, amit nem szeretnél, hogy neked tennének (ahogy Hilél mondta a betérni szándékozó nem-zsidónak, aki arra kérte , hogy tanítsa meg a Tóra lényegére, oly rövid idő alatt, amíg fél lábon tud állni).

A Báál Sém Tov úgy értelmezte ezt a parancsolatot, hogy az érzelmi vonalon (is) érvényesül, vagyis szívből kell szeretni minden zsidót.

Snéor Zálmán rabbi, az „öreg rebbe” mondta mestere, a mezricsi mágid nevében, aki ebben a Báál Sém Tovot idézte:

„Áhávát Jiszráél (Izrael szeretete) azt jelenti a gyakorlatban, hogy szeretni kell szívből minden zsidót, tekintet nélkül arra, hogy tanult ember-e, vagy csak egyszerű zsidó. A szeretetnek testvérinek kell lenni, mintha édes testvéred lenne, akit megcsókolsz, mint a Tóra tekercset”. Ugyanez tűnik ki Maimonidész szavaiból is.

A zsidók szeretete egy érthető hasonlat alapján úgy magyarázható, hogy minden zsidó olyan, mint egy nyersgyémánt, ami – bár sáros és piszkos, és nincs csiszolva – vagyis a vétkek eltakarják ragyogását, de aki ért a gyémántokhoz, az felismeri és „szereti” őket – hiszen ki nem szeretne gyémántokat?...

Ebből az következik, hogy amint a nyersgyémántot, amely ugyan piszkos, mégsem dobja el senki, hanem „segít neki” megtisztulni – úgy kötelességünk a zsidó testvéreink lelkét „megtisztítani” a rájuk tapadó salaktól, azáltal, hogy szeretjük őket, mint önmagunkat, szolidárisak vagyunk velük.

ß ß ß

És a kérdés, hogyan lehet parancsolni az érzelmeknek? Ugyanezt lehetne kérdezni az Örökkévaló szeretetével kapcsolatosan is. Erre azt mondja az említett mezricsi mágid, hogy a parancs úgy szól: mélyedj el és gondolj bele Isten mérhetetlen nagyságába, ami a te nagyságrendeddel teljességgel összehasonlíthatatlan – és ez a belegondoló elmélkedés, vonzást teremt a szívben, valamint mérhetetlen szeretetet iránta.

Ennélfogva vannak haszidok, akik hosszú órákon keresztül imádkoznak, illetve elmélyednek az imában. Ez korántsem jelenti azt, hogy az ismert szöveget ilyen hosszasan mondják, hanem elmélyednek Isten nagyságában, mindenhatóságában, és így az ima egész más dimenzióban folyik.

Ugyanez vagy hasonló a helyzet az áhávát Jiszráél vonatkozásában is. Miután belegondolunk abba, hogy minden zsidó az istenség egy parányi része, az isteni lélek az Örökkévaló szerves része és így édestestvérünk – hogyan lehet nem szeretni őt?

ß ß ß

Ez a téma – a zsidó emberek szeretete, vagyis az áhávát Jiszráél azért különösen nagyon fontos, mert itt ütköznek egyes talmudi és midrási tételek, amelyek az Istentől elrugaszkodott ám hóórec zsidókról szólnak, igencsak pejoratív módon, azzal a Báál Sém Tov-i tézissel, amely minden zsidóban – kivétel nélkül – szeretetre méltó és szeretendő alanyt lát. Ennek magyarázására és értelmezésére M. A. Teichman rabbi egy teljes könyvet szentelt, melynek címe A Báál Sém Tov tana – bölcseink szemével nézve.

Elöljáróban tudnunk kell, hogy a midrásokban sok nézet előfordul, néha egymással ellentétes nézetek is. Az említett könyv szerzője elsősorban azokat a nézeteket domborítja ki, amelyek alátámasztják és mintegy „igazolják” a Báál Sém Tov maximalista hozzáállását a témához.

Ezek főleg a zsidó egység hangsúlyozását támogató és propagáló midrások. Például: ha az ünnepi csokor, az etrog és társai, a zsidó egységet jelképezik, ebben benne kell legyen az árává is, a szomorúfűz ága, amelynek se íze, se szaga nincs és mint ilyen, az egyszerű zsidókat „képviseli”, akikben semmi jó nincs, sem Tóra, sem jó cselekedetek, de egybekötve, egységben a többiekkel, az ízes-illatos, tudós, jótéteményeket cselekvő zsidókkal együtt jelentik a zsidó népet... (Midrás rábá, Vájikrá, Emor, 32.)

Ennél még messzebbre megy Tánchumá rabbi midrása, amikor azt mondja, hogy nem lesz megváltás, amíg Izrael egy egységet nem alkot (Tánchumá, Nicávim). Ebben az egységben persze nemcsak a tanult elit van jelen, hanem minden zsidó, az ám hoórecek is valamint azok, akik jelenleg nem tartanak semmit. Ezeknek egy talmudi tétel ígér „amnesztiát” oly módon, hogy a készakarva elkövetett súlyos vétkeik (zödonot) tévedésekké (sö-gágot) szelidülnek (Bává möciá 33b.). Egy kevésbé ismert midrási forrás (Ávot dörábi Nátán 16:5.) pedig egyenesen tiltja az ám hóórec gyűlöletét. Mivel „mindenkit szeretni kell”. (Folyt.köv,)

.