BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(2)

 

1. Felelősségünk azért, ami történt

FEJEZETEK

• A ZSIDÓTÖRVÉNYEK
• A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK ÉS ZSIDÓGYILKOLÁSOK
• A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓTÖRVÉNYEK
• A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK
• A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA
• A MAGYAR SZELLEMI ÉLET ÁLLÁSFOGLALÁSA
• A MAGYAR TÁRSADALOM ERKÖLCSI CSŐDJÉNEK OKAI
• ÉRVEK A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ELLEN
• FELELŐSSÉG ÉS FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

1944 nyarára már mindezekről meglehetősen világos kép kezdett kialakulni mind a magyar hatóságok, mind a magyar közvélemény előtt, s körülbelül egyszerre futott be a kormányhoz a svéd király, a pápa és a magyar egyházak intervenciója a deportálások beszüntetése iránt, s a szövetséges hatalmak nyilatkozatai mélységes undorukról és komoly fenyegetéseik a bekövetkező retorziókról. Ezzel egyidejűen s ezzel összefüggésben történt a Sztójay-kormány nyilas elemeinek a háttérbe szorulása, míg az imrédysták más okból már korábban kiváltak. Mindennek együttvéve az lett a következménye, hogy a deportálások félbeszakadtak, és a budapesti zsidók deportálása elmaradt. A Pest környéki zsidókat azonban egy vidéki táborba vitték, amelyet utóbb a németek rajtaütéssel elfoglaltak és szintén deportáltak.

{2-630.} A következő pár hónapot a zsidók különféle címeken való mentesítésének s a németek felé a zsidóellenes buzgalom markírozásának az ellentmondó és felemás kísérletei töltötték ki egészen 1944. október 15-ig, amikor a kormányzó bejelentette a háborúból való kilépést, de egyúttal minden ellenállás és ellenállási parancs nélkül átadta a hatalmat a nyilasoknak. A zsidóüldözések addigi szünetét ezzel újabb, de most már csaknem teljesen fejetlen akció váltotta fel. A budapesti zsidókat egy nagy gettóba tömörítették, a várost pedig nyilaskülönítmények járták, melyek gyermekotthonokban elrejtett gyermekek, kórházakban fekvők, bujkálók s a gettóból ötletszerűen összeszedettek legyilkolásával foglalkoztak. Az ostrom fejetlenségei a gettó elpusztításának az utolsó percig táplált terveit végül is elodázták egészen a felszabadulásig, amit itthon százezer-egynéhány magyar zsidó élt meg, túlnyomórészt Budapesten.15

Az elpusztult zsidók száma a deportált, munkaszolgálatos, újvidéki és egyéb áldozatokat egybevéve minden körülmények között felül maradt a félmillión, ami gyakorlatilag a vidéki, kárpátaljai és erdélyi magyar zsidóság részbeni vagy teljes elpusztulását jelenti.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓTÖRVÉNYEK

Ha mármost azt keressük, hogy a magyar nép mindezeket az akciókat hogyan fogadta, akkor különbséget kell tennünk a között, hogy ki mindenki és hogyan engedett a zsidók gazdasági visszaszorítását központi nemzeti kérdésként beállító közvélekedés szuggesztiójának, és a között, hogy ki mindenki és hogyan asszisztált az emberi méltóság megcsúfolásának és emberek tömeges halálba hurcolásának akcióihoz. A zsidók gazdasági háttérbe szorítására irányuló akciók a maguk idejében egy meglehetősen erős országos tömeghangulatot tudtak maguk mögött. Ha azt a kérdést vetjük fel, hogy e tömeghangulat mögött ott volt-e vagy nem volt ott a magyar nép többsége, akkor mindenekelőtt arra kell vigyáznunk, hogy ilyen kifejezésekkel, mint a „magyar nép többsége”, ne űzzünk szemfényvesztést. A magyar nép {2-631.} többségét a paraszti társadalmi helyzet zártságában élő magyar szegényparasztság alkotja, mely egészben soha nem volt sem ellene, sem mellette azoknak a dolgoknak és ellentéteknek, amelyek a „messzi város” lakóit egymással szembeállították, s így volt a zsidótörvényekkel is. Ha azonban a magyar szegényparasztság e passzív közönyétől eltekintünk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a zsidótörvényhozás mellett, ha nem is egy világosan látható többség, de mindenesetre több tömegerő mutatkozott meg, mint ellene, s az 1939-es választások pillanatában kétségtelenül úgy látszott, hogy az a szimpátia, mely Magyarországon mindenkor kijárt a legaktívabb és legtámadóbb ellenzéki pártnak, ezúttal a nyilas és más jobboldali pártok mellett áll leginkább.16 Az ugyan nem volt vitás, hogy az ország egyetlen, igazán szervezett tömegereje, a szervezett munkásság politikai mozgalma a zsidótörvényekkel szemben áll; de ha ezt a szervezett tömegerőt valaki teljes erővel a zsidótörvényhozás ellen akarta volna – ha abban az időben egyáltalán tudta volna – mozgósítani, akkor ebben a kérdésben csak a mozgalom legöntudatosabb és legszervezettebb tagjaira számíthatott volna, de semmiképpen sem a csatlakozók ama sokaságára, mely egy öntudatos és szervezett mag körül tömegeket hoz létre.

A zsidótörvényhozás mellett megnyilvánuló eme tömeghangulat kétségtelenül súlyos tünete volt a magyar politikai fejlődés zsákutcájának, a vezető rétegek és tömegek politikai érettséghiányának s a minden ember politikai egyenlőségét és egyenlő emberi méltóságát valló európai eszmevilág elégtelen begyökerezettségének. Ha azonban tekintetbe vesszük a magyar politikai fejlődésnek az utóbbi száz esztendőben, különösen pedig az ellenforradalom huszonöt esztendejében való súlyos zsákutcába szorulását, akkor különösen nem csodálkozhatunk, hogy oly meggyőzővé és általánossá tudott lenni az a nézet, mely szerint a magyar közélet és gazdasági élet egészségtelenségének központi jelensége a zsidóknak a magyar kapitalizmus szerkezetében elfoglalt kiemelkedő helyzete – holott valójában ez csak egy mellékes tünete volt annak, hogy a magyar tömegek polgári {2-632.} fejlődése feudális-hierarchikus szerkezetekben rekedt meg, s a belőlük való kitörés egyenes lehetősége teljességgel elakadt. Ilyen módon válhatott az a szólam, hogy „a zsidókérdést valahogyan meg kell oldani”, ama szólamok egyikévé, melyeket szinte reménytelen volt kereken tagadni, hosszadalmas és alapos megcáfolásukat pedig az emberek eleresztették a fülük mellett. A zsidókérdés e „megoldása” alatt pedig legtöbben azt a gyermekesen egyszerű dolgot értették, hogy néhány törvényes intézkedés „rendelje el”, hogy a zsidók kevesebbet s a nem zsidók többet keressenek, anélkül hogy a gazdaság és társadalom egész szerkezete lényegesen megváltoznék. Az, hogy a jövedelemeloszlás bizonyos egyenlőtlenségeinek a kiegyenlítése címén szított vagy szabadjára hagyott zsidóellenes tömeghangulat és ezt megkönnyítő leszármazási megkülönböztetés nagyon könnyen átmegy zsidók üldözésébe és gyilkolásába is – ez a történeti tapasztalat a harmincas években csak a zsidók idegeibe volt beírva, a többiek számára ennek semmi különös meggyőző ereje nem volt, s ezen valóban nem lehet csodálkoznunk. Azt pedig irreális lett volna elképzelni, hogy az állampolgársági egyenlőség elveinek a zsidókkal szemben való áttörésével komoly erővel szembeforduljon egy olyan ország, melynek vezető rétege az állampolgári egyenlőséget a saját népével szemben sohasem vette komolyan, s melynek értelmisége, polgársága és középosztálya – keresztény és zsidó egyaránt – idestova száz éve asszisztált túlnyomó részében meglehetősen passzív módon olyan kormányzási rendszereknek, melyek az állampolgársági egyenlőséget elvben vallották, de komolyan nem vették.

A zsidótörvények vonatkozásában felállítandó erkölcsi mérlegnek azonban a zsidótörvényhozás helyeslésének a kérdésén kívül van egy sokkalta súlyosabb tétele is: a zsidótörvény végrehajtása során napvilágra jutott társadalmi erkölcsi süllyedés. E törvények ugyanis széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb {2-633.} egzisztenciákat alapíthattak, anélkül hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. Hiába jelentkezett az egész akció a szociális igazságtételnek, a javak egyenletesebb elosztásának a jegyében, valójában semmi ilyen nem nőhetett ki belőle, mert hiszen az volt az egésznek lényege, hogy igazi társadalmi reformra ne kerüljön a sor, s ha a szociális frazeológia vagy demagógia bizonyos határokon túllépett, az oly kapkodó ellenforradalmi államhatalom egyszerre megtalálta az ökleit. A szociális frazeológia csak arra volt jó, hogy sok ingadozó ember erkölcsi ellenkezését eloszlassa, nem is beszélve azokról, akik csupán közvetve, az állások és lehetőségek megszaporodása által részesedtek az egész folyamatból, s így nem kerültek közvetlenül szembe magával azzal, akit eddigi egzisztenciájából kimozdítottak. Az egész politika alapvető hazugsága tehát gyakorlatilag azzal az eredménnyel járt, hogy mivel nem támaszkodhatott igazi és tiszta reformszándékokra, kénytelen volt az alantasabb indulatokra apellálni. Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is.

A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK

Ismerve azokat az okokat, melyek a zsidókérdésnek a zsidótörvények formájában való „megoldását” az ország széles rétegei előtt oly eredményesen tüntették fel társadalmi reformnak, meglehetősen {2-634.} hiábavaló lett volna ebben a helyzetben azt várni, hogy az ország elemi erejű felháborodással visszautasítja a zsidókat megkülönböztető törvényhozást és a zsidók gazdasági visszaszorítására, arányszámaik leszorítására, földjük szétosztására stb. vonatkozó intézkedéseket. De igenis nem lett volna irreális azt várni, hogy amikor ez átmegy az emberi méltóság arculcsapásába és a fizikai üldözésbe, hogy akkor ugyanez a társadalom meghőköljön, és az akció ellen forduljon. Ennek voltak is bizonyos tünetei, s annak az arculatnak, amit a magyar társadalom ebben a helyzetben mutatott, nem vitásan van pozitív oldala is. Emberek sokasága, köztük olyanok, akik azelőtt sem különösen zsidóbarátok, sem különösen demokraták vagy antifasiszták nem voltak, foglalkozott ettől kezdve a zsidók megmentésével: akciókat kezdeményeztek, hatóságokhoz szaladgáltak, a hatalmon levők lelkiismeretét rázogatták, beadványokat gyártottak, külföldi képviseletek keretében, zárdákban, lelkészi hivatalokban, munkásszervezetekben, magánlakásokban, pincékben, falusi házakban bújtattak embereket, vettek át gyerekeket, gyártottak hamis papírokat, irányították az embereket biztosabb helyre, s néha az ismeretlenség vagy elfelejtettség homályából bukkant elő olyan segítő szándék, melyre nem is számított senki. Bizonyosan vannak ezrével olyan emberek, akik életüket ezeknek a hol egyéni, hol szervezettebb erőfeszítéseknek köszönhetik.

De mindez csak csepp volt a tengerben, s nem is az ellenségesség tengerében, hanem, ami ennél sokkal rosszabb, a zavarodottság, az ingadozás, a segíteni nem merés és a segítés előli kitérés tengerében. Ne felejtsük el, hogy a megmaradt kétszázezernyi magyar zsidóságból17 százezernyi a budapesti gettóban élte át az ostromot, ahol nem annyira a gettó érdekében közbenjárók, még kevésbé a magyar társadalom jóvoltából maradtak meg, hanem azért, mert pribékjeiknek már nem volt idejük és elszántságuk az elpusztításukra: a többi zsidóság nagyobb része deportálásból tért meg. Optikai csalódás, ha azt számoljuk, hogy ismerőseink közül mily sokan bujkáltak s menekültek meg mások segítségével; azok ugyanis, akiken valaki segített, igen nagy részben kikeresztelkedettek, {2-635.}társaságbeliek, összeházasodottak, magyar szakmai és intellektuális közösségek tagjai vagy a szervezett munkásság mozgalmi közösségének tagjai voltak, vagyis olyanok, akik számára valamilyen szorosabb, zártabb közösség szolidaritásába való beletartozás adott menekülési lehetőséget és kapcsolatokat. Azok, akik minden ilyen külön kapcsolat nélkül egyszerűen csak a magyar társadalom átlagos, véletlenül melléjük került tagjainak az emberszeretetét, a segítőkészségét és az áldozatkészségét tapasztalták meg, kétségtelenül nagyon erősen kisebbségben vannak. Bármennyi együttérzés, segítőkészség volt itt is, ott is ebben az országban, az üldözöttek nem érezték és nem érezhették azt, hogy az ország, a közösség egészben mellettük áll, egészben velük együtt érez. Elmondhatunk annyi igaz történetet, amennyit akarunk, az emberszeretet és a segítés hazai hőseiről; azt komolyan egy percig csak képzelni is, hogy az üldözött zsidóság egészének a magyarság egészével szemben hálára van oka, hogy az üldözések alatt a magyarság viselkedése folytán vele jobban összeforrt, mint addig – mint ahogy igenis jobban összeforrt a dánokkal, hollandokkal, jugoszlávokkal, franciákkal, sőt olaszokkal is –, azt komolyan nem állíthatja senki sem. S ez a döntő, a többi csak mese. Ha mondjuk Dániában – hogy egy nem harcoló országról beszéljünk – egy üldözött abba a helyzetbe került, hogy az első nyitott kapu alá be kellett menekülnie, az első útjába eső házban segítséget kellett kérnie, túlnyomó valószínűséggel arra számíthatott, hogy ezt valami módon meg is kapja, s ha nem is talál minden házban a teljes önfeláldozásig menő segítségre, mindenesetre olyanokra talál, akik magukat az ő ügyével azonosítják, s a gondját igyekeznek felvenni; kisebb részben számíthatott esetleg közönyre, elutasításra vagy óvatos elhúzódásra; arra pedig, hogy üldözőinek feladják, csak mint valami kivételes szerencsétlenségre kellett számítania. Ezzel szemben Magyarországon, ha ismeretlen házba egyáltalán be mert kopogni, a közönyre, elutasításra és elhúzódásra számíthatott, mint normális valószínűségre, a feladásra mint aránylag kisebb mértékű, de még mindig reális valószínűségre, s a segítségre, {2-636.} mint váratlan, alig remélt szerencsére. Ezekben a valószínűségi számokban benne van az, ami a magyarságnak mint egésznek, mint közösségnek a viselkedéséről az üldözöttek szemében megmutatkozott: s annak ellenére, hogy a bajba jutottak és cserbenhagyottak túlnyomó része nem élte túl a bajt, még a túléltek között is többen vannak azok, akik elfordulásra, cserbenhagyásra, hajszoltságra és kiszolgáltatottságra emlékeznek, mint azok, akik segítségre és együttérzésre. S ezekben a tapasztalatokban nem a zsidógyűlölő vagy a kereken és egyszerűen részvétlen vagy gyáva emberek viselkedése volt a legsúlyosabb. Hiszen a zsidók azt, hogy őket sok ember gyűlöli szerte a világon s itt nálunk is, régóta tudják; hogy az emberek között sok a részvétlen, hálátlan, kényelmes és gyáva, ezt minden bajba jutott és segítségre szoruló megtapasztalja. Nem ezt a legnehezebb elfelejteni, hanem a zsidókkal továbbra is érintkező, őket sajnáló, sőt esetleg a segítséget sem megtagadó, tisztességes embereknek a felemásan zavarodott és süketen értetlen viselkedését az ő végső kiszolgáltatottságukkal, hajszoltságukkal és halálfélelmükkel s üldözőik embertelenségével, vad vérszomjával és erkölcsi nihilizmusával szemben: azt az ismerőst, aki egyszerűen nem volt hajlandó elhinni mindazt, amitől ők joggal és okkal rettegtek; azt, aki teljes együttérzésének kifejezése mellett kifejtette nekik, hogy ennek ellenére kénytelen, mint magyar hazafi vagy mint meggyőződéses antibolsevista, tovább is a németek győzelmét kívánni; vagy azokat az együttérzőket, akik sajnálkozásukat megtoldották egy kis erkölcsi leckéztetéssel arról, hogy „lám, nem kellett volna, míg jól ment, ilyennek vagy amolyannak lenni” vagy arról, hogy „lám, még most is milyen szemtelenek és követelődzőek vagytok”; vagy azokat, akik kijelentették, hogy készek segíteni vagy eljárni azok érdekében, akik ezt „megérdemlik”; vagy azt a papot, aki készséggel és előzékenyen fogadta áttérési szándékukat, de ingerülten kérte tőlük számon, hogy nem tanulják eléggé a katekizmust, s meggyőződés nélkül, „érdekből” térnek ki; vagy azt a tisztviselőt, aki udvariasan kiadott nekik valami bizonyítványt, de mikor ezen felbátorodva {2-637.} egy kis igazítást kértek azon a bizonyítványon, felháborodottan utasította el őket, s azt mondta vagy éreztette, hogy „íme ilyenek vagytok: nem átallanátok önző »érdekeitekért« egy feddhetetlen közhivatalnokot bűnre csábítani”. Ezek az élmények adták az üldözött zsidók számára azt az elviselhetetlen érzést, hogy ebben az országban gyűlöleten és gyávaságon túl a süket értetlenségnek és idegenségnek egy olyan fala létezik számukra, melyet nem lehet áttörni.

(folyt.köv.)