"Koncepció" volt de a bányászmérnökök okosabbak voltak...

Amikor az ÁVH kudarcot vallott

Szerző: Szegő Iván Miklós(HVG)   EGY KIS TÖRTÉNELEM

A verések, kínzások ellenére sem tudta megtörni a szénbányászat vezetőinek jó részét az Államvédelmi Hatóság. Az eljárás során a vádlottak olyan keményen ellenálltak, hogy a fogdaügynökök adták fel a küzdelmet.

Péter Gábor és az általa vezetett kommunista állambiztonság, az ÁVH, hírhedt volt kegyetlenségéről a koncepciós perek előkészítésekor. A Rákosi Mátyás parancsait az ötvenes években buzgón teljesítő Államvédelmi Hatóság és annak nagyhatalmú ura nemcsak politikai, hanem gazdasági ügyekben is igyekezett kiszolgálni a hatalmat. Ez történt akkor is, amikor a gazdasági vezetés csúcsán álló Gerő Ernő úgy döntött, hogy felelősöket kell keresni a hazai széntermelés visszaeséséért.

A szénbányászat vezetőit azonban 1951-től kezdve hiába vonták eljárás alá, az ÁVH legkeményebb tisztjei hiába verték a foglyokat, a leghírhedtebb ügyészek és a vérbírók is mindhiába igyekeztek. Péter Gábor is sikertelenül jelent meg egyik-másik kihallgatáson – s noha halkan beszélt, ő is csak feleslegesen jártatta a száját, amikor iszonyatos veréssel fenyegetőzött. Minderről az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) tartott előadásában beszélt Cserényi-Zsitnyányi Ildikó történész-levéltáros az intézmény Történelmi Kávéház című rendezvényén.

Hiába

A nyomozás egyre csak húzódott, és a „koncepció” ugyan megszületett, de azt egyrészt folyamatosan módosították, másrészt nem tudták végighajtani az „igazságszolgáltatás” fórumain. Végül 1954-ben csak néhány részleges ítélet született.

Azt kérték tartótisztjeiktől, hogy váltsák le őket, küldjék őket más zárkába, mert nem tudnak kiszedni információt a vádlottakból. Sőt, a fogdaügynökök – akik korábbi koncepciós perek elítéltjei vagy éppen esetleg az ÁVH munkatársai voltak – beismerték, hogy nincsenek egy szellemi színvonalon a vádlottakkal, nem tudnak velük szót érteni.

Pedig a fogdaügynökök sem akárkik voltak az ötvenes években: magas rangú minisztériumi tisztviselők, egykori üzletemberek, jogászok. A fennmaradt feljegyzések szerint még az is előfordult, hogy a fogdaügynök maga adott utasítást a kihallgató tisztnek. Ebből az ÁBTL vezetői – köztük Kutrucz Katalin főigazgató-helyettes – arra következtetnek, hogy a fogdaügynökök akár maguk is ÁVH-s tisztek lehettek.

Pedig az ÁVH módszerei nem tértek el a korábban "megszokottaktól". A nyomozati szakaszban mindennapos volt a testi fenyítés, a lelki ráhatás, a zsarolás, sőt feltételezhető a gyógyszeres „kezelés” alkalmazása is. A többségükben idősebb letartóztatottaktól a vallomásokat napi rendszerességgel – esetenként 30-40 órán át – kényszerítő eszközökkel csikarták ki – tette hozzá az ÁBTL munkatársa.

A bányamérnökök pere végül azért nem valósult meg az eredeti verziók szerint, mert Nagy Imre időközben megalakította első kormányát 1953-ban. Ekkor a vérmes politikai vádak némileg enyhültek, és a kihallgatási módszerek is finomodtak. Ez azonban már nem menthette meg Schmidt Sándor életét. 1951-54 között ugyanis Magyarország legprofibb bányamérnökeivel akartak leszámolni, köztük volt Schmidt Sándor is, aki az első bányamérnök volt, aki Magyarországon tudományos doktori fokozatot szerzett. Schmidtet a Wikipedia ma „Dorog atyjaként” emlegeti, aki újra bányászati központtá tette az Esztergom melletti települést. A tudományterület első doktora a bányászper ÁVH-s előkészítésekor azonban belehalt a vallatásba.

Miért támadták a szénbányászokat?

A hazai szénbányászat felfuttatása elengedhetetlen volt a Rákosiék által meghirdetett „vas és acél országának” felépítéséhez az ötvenes években. Az 1950-ben indult első ötéves terv erőltetett iparosításának egyik hazai erőforrása volt a barnaszén és/vagy a lignit. Arról, hogy a kettő közül melyiket kell kitermelni, szakmai vita folyt a Magyar Tudományos Akadémián, később azonban a vitát az ávósok használták fel azok ellen, akik az olcsóbb és könnyebben hozzáférhető – viszont alacsonyabb fűtőértékű, vagyis rosszabb minőségű – lignitet akarták kitermelni.

A jobb minőségű barnaszenet meghagyni kívánó tudósokat azzal vádolták meg 1951-ben, hogy a kapitalizmus visszaállítására készültek, és azokra az időkre „tartalékolták” a bányakincseket. A vád persze komikus (inkább tragikomikus) volt: a mennyiségi hajszában, amit az ötvenes években előírtak, a szakértők egy része ugyanis egyszerűen csak a „könnyebb ellenállás” irányába ment volna, hogy teljesíteni tudja a – teljesíthetetlen – előírásokat. Nem volt ugyanis elég szén, és az sem volt kibányászható, és még ha kibányászható is lett volna, a bányák egy része víz alatt állt a második világháborús károk miatt. Hiányzott mindemellett a korszerű technika is.

A lehetetlen tervek miatt a politika persze nem magát, hanem a mérnököket kezdte el hibáztatni. Gerő Ernő nehézipari miniszter 1951-ben arra adott utasítást, hogy kutassák fel az erőltetett kitermelés dacára visszaeső ágazat felelőseit. A szénbányászat recessziójának okozóit a "politikailag megbízhatatlan" szakemberekben vélték fellelni. A mérnökök a vádak szerint külföldi felbujtásra szabotázscselekményeket hajtottak végre, bányaszerencsétlenségeket idéztek elő, és szándékosan megsértették a „tervfegyelmet”.

A külföldi szálat a Nyugatra emigrált Chorin Ferenc személye szolgáltatta, aki „felbujtóként” adott megbízást a „szabotázsra” – mondta Cserényi-Zsitnyányi. (Chorin a második világháború előtt a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója volt.) A vád igazolására tartóztatták le Chorin egykori munkatársait, akik Magyarországon maradtak. Dr. Déry József és dr. Kelemen Ferenc is így került az ÁVH börtönébe.

A bizalmas nyomozás 1951 májusában kezdődött, az első letartóztatásokra 1952. augusztus 6-án került sor. Az államvédelem összesen tizenhárom gyanúsítottja között ismert bányaipari szakemberek vagy tapasztalt mérnökök voltak: Vargha Béla, dr. Káposztás Pál, Krupár Géza, Hansági Imre, dr. Vitális Sándor, Dzsida László, dr. Mohi Rezső, Heinrich Henrik – és a már említett, tragikus sorsú Schmidt Sándor.

Enyhülő módszerek

1953 tavaszán az ÁVH új módszerekkel és új koncepcióval lényegében újrakezdte a vizsgálatot. A vizsgálati főosztály maga ismerte el 1953-ban, hogy „az őrizetesek meg nem engedhető, törvénytelen eszközök alkalmazása után vallottak […], az ügyben olyan dokumentum, amely jogi erővel bírna, nem áll rendelkezésünkre”. A vizsgálati főosztály ráadásul 1954-ben elismerte, hogy a 16 hónapos ügyészségi vizsgálat alatt nem tudták bizonyítani, hogy Vargha Béla és társai szabotázscselekményt hajtottak végre. Ebben Cserényi-Zsitnyányi szerint nagy szerepe volt annak, hogy a bányamérnökök szakmailag sokkal magasabb szinten álltak, mint vádlóik. Többször bebizonyosodott, hogy az ÁVH-nak szakvéleményt adó bányaipari specialisták képzettsége jelentősen elmaradt a vádlottakétól.

Mindezek után a pereknek is csak egy része zajlott le, több foglyot időközben szabadon engedtek, másokat kisebb-nagyobb börtönbüntetésekre ítéltek. Igaz, az ítéletekbe beleszámították az esetleg már fogolyként eltöltött időt a börtönökben. A szakemberek többsége aztán visszakerült a bányászatba, hiszen még a börtönben is nélkülözhetetlen munkát végeztek. Persze akit az ÁVH letartóztatott, sokszor alacsonyabb beosztásba került, vagy más bányába, mint ahol korábban dolgozott. A többség sosem beszélt e sötét évekről, és sokaknak a rokonai csak a rendszerváltás után tudták meg – a levéltár iratai között böngészve –, hogy mi történt édesapjukkal, nagyapjukkal az ötvenes években.