2012. augusztus 31., péntek

ZSOLT BÉLA/KILENC KOFFER(6)


   (VISSZA)SZÖKÉS A GETTÓBA


12.


Este a sírásók visszatértek a gettóba. Elcsigázott arcukon letörtség, bosszúság tükröződött, mint aki nem tud beletörődni, hogy elmulasztott egy alkalmat, talán a legjobbat és talán az utolsót. Szóval, a furgonok után baktattak, vállukon az ásóval, a temetőbe vezető hosszú úton. Ijesztő volt először megint kilépni a palánk mögül, fájdalmas az emlékektől, a szégyentől és a tehetetlenségtől, s egészen kicsit reményt keltő, de még inkább a védtelenség érzését. Most kiderült, hogy a palánk nemcsak a fogság sánca, de a védelemé is. A palánkon innen mégiscsak együtt az egy sorsúak, egy tömegben, s ha gonosz ellenség kezei között is - de az ellenség egyenruhában járt, messziről fel lehetett ismerni, s mégsem volt mindig és mindenütt jelen. 


A palánkon kívül azonban mindenki ellenség - az egész város, az egész világ. Nem mertek se jobbra, se balra nézni, az ismerősöktől féltek, mint a bűnös a szemtanútól, aki felismeri és rá vall. A legtöbb gyalázatot megint az asszonyoktól kellett elviselniük - s a gyerekektől nemcsak durva szidalmat, de követ is. A gyerekek nyomukba szegődtek, mint a rezesbandának vagy a cirkusznak, s nem maradtak le, amíg a csendőr rájuk nem mordult, de messziről még sokáig kísérték őket. Áthaladtak a piactérre, a hetivásáros parasztemberek és parasztasszonyok a szekéren gubbaszkodtak, vagy aludtak az árnyékban: alig kíváncsian megnézték őket a szemük sarkából, mint akiknek ez az ügy se nem rossz, se nem jó, nincs hozzá komoly közük, nem felelősek érte, s nem is avatkoznak bele. Urak és csendőrök csinálják, tehát némiképp ellenszenves is - viszont ezeken a sírásókon is pantalló van, ezek is nadrágosok, azonkívül zsidók, akik az Úr Jézust megfeszítették, és a bőrük alatt is pénz volt, mialatt a szegényembert agyonvegzálta a végrehajtó. A németek dolga és az uraké - nem az övék. S az ő fiaik is oda vannak a háborúban, azok is meghalnak. Vonogatták a vállukat.

Csak a piac másik végén, a vaskereskedés előtt történt valami bátorító; alig húszéves munkás állott ott félrongyosan, eltökélten, zsebre dugott kézzel: „Türelem, Friedlánder úr, nem tart sokáig - suttogta.

-           Pest az éjjel megint kapott egy zuhit, az oroszok Rahón vannak/' Hátha mégis? - a versenyfutás az utolsó pillanatig nyílt. Lehet, hogy egy orrhosszal mégis befut az orosz hadsereg vagy a partraszállás. Vagy a kormány mégis észhez tér, és rájön, hogy a háború végén nem lehet ilyen baromi módon megterhelni a számlát. Ebben a latolgató, reménykedő hangulatban baktattak tovább a temető felé.

Negyvenkilenc halottat terítettek ki a piszkos, gazos fűre - micsoda állapotban és micsoda bűzben de mintha a világ minden zöld legye előre tudta volna, hogy nagy temetés lesz - valamennyi összegyűlt a váradvelencei temetőben. A zsidó temető öt régi, foglalkozásszerű sírásója, aki ezeket az alkalmi, úri sírásókat régóta ismerte, mert legtöbbjük ide kísérte ki valamelyik szülőjét vagy rokonát, a tömegtemetés hírére előkerült a környékbeli kocsmákból. A csendőr, aki a gettóban, a rakodáskor még recsegve parancsolt, kifelé jövet megváltozott, furcsán, gyanúsan lehalkult. S már az is meghökkentette a sírásókat - az egyiknek jólesett, a másikban növelte a gyanakvást, hogy egy puskarándítással elugrasztotta a csúfolódó-dobálódzó gyerekeket. S amikor most észrevette a profi sírásókat, rájuk szólt:

– Hallják, emberek! Maguk szakértők, segítsenek nekik!

Neki is álltak, szakavatottan kimérték a tömegsírt. Előhozták a szerszámbódéból élesre kopott ásóikat, s már mélyült is a gödör. A zsidók is ástak, s csak eleinte kerekedett hangosabb izgalom, amikor valaki agnoszkálta a halottját. Aztán csak komoran, izzadtan, erőlködve ástak, félénk szolgálatkészséggel hátra-hátrapislogva a csendőrre. Ügyvédek, tanárok, tisztviselők, de a legtöbbjük ért a földmunkához, mert az utolsó négy évben majdnem valamennyiüket behívták SAS behívóval, hogy hadiutat építsenek, vagy a Kárpátokban erődöt az oroszok ellen, vagy a Donnál bunkert, vagy csak turkálják a földet, hogy ne legyenek otthon, ne dolgozhassanak a szakmájukban, s ne konkurráljanak az árjákkal. De ha értettek is hozzá, reggelig se készült volna el a sír, ha a profik nem segítenek. Csak itt derült ki, hogy a gettóbeli emberek mennyire legyengültek az étlen-szomjan-álmatlan drukkolástól, s voltak közöttük olyanok is, akiket már összevertek a sörgyárban. Egyre-másra kidőltek. A csendőr csak nézte őket, szót sem szólt, elfordult, majd elment sétálni a sírok közé. Akkor se szólt semmit, amikor a profi sírásók feleségei vizet hoztak kannában, s amikor alkalmazottak, felületes ismerősök, szomszédok, kuncsaftok - azok a bizonyos outsiderek, akikkel az ember azelőtt nem volt semmiféle közelebbi viszonyban, s most mégiscsak ők azok, akik amint megneszelték, hogy Friedlánderék ötvened magukkal a temetőben dolgoznak - élelmiszercsomagot, cigarettát, újságot hoztak, A barátok, a lekötelezettek, a volt szabadkőműves testvérek és törzsasztali tagtársak helyett ezek jelentkeztek, majd amikor látták, hogy a csendőr nem akadékoskodik, beljebb merészkedtek - végül már együtt üldögéltek a régi sírokon a zsidókkal, feljegyezték a noteszükbe az instrukciókat és az üzeneteket, beszaladtak biciklin a városba, és visszajöttek, elintéztek valami sürgős megbízást. A zsidók nem tudtak borravalót adni a sírásóknak, ők hozattak nekik pálinkát és szalonnát. Aztán kigyalogolt néhány idősebb cselédlány is, akik megtudták, hogy volt gazdájuk sírt ás Velencén. Sírtak velük egy verset, hoztak valami hirtelen összekapott ennivalót, s reszkető szájjal érdeklődtek a gyerekek után. így telt el a nap, a tömegsír lassan készült. A csendőr most már kiment a temető elé, a kapu előtt nézte hosszan a szőlőhegyet a piros tetős villákkal s a fehérre meszelt présházakkal és a vörös kupolás kálváriával. Más vidékről való volt, síksági, mustrálta ezt az újfajta vidéket, ezt az Erdély széli tájat, ahonnan a hegyek eliramodnak, hogy a célban havasokká nőjenek. Aztán lassú léptekkel visszatért, s az üldögélő emberek ijedezve s katonásan felugráltak a sírokról. A csendőr azonban ezt mondta:

- Csak maradjanak. Kiké ezek a présházak?

Négyen is voltak az ötven közül, akiknek szőlőjük volt a hegyen, csinos nyaralóval. A család, amikor véget ért az iskola, felköltözött, s az apák este üzletzárás vagy irodaidő után felgyalogoltak, rossz időben négyen béreltek egy taxit. Remek levegő van odafönt, s tetszik tudni, ide ötven kilométerre már ezerméteresek a hegyek! S a bor is jó - és stréberkedő szakértőként magyarázták a borisszának vélt csendőrnek a homoki és a hegyi bor minden zamata benne van! Egyikük még azt is megmondta, hogy a bor hány maligános ...

A csendőr komoly, nyugodt érdeklődéssel hallgatta őket, aztán megint elment, és csak fél óra múlva jött vissza. Negyven év körüli lehetett a csendőr, értelmes tatárarca volt, vörös bajsza és őszülő haja. Csak nézte őket, mint akinek a nyelve hegyén van valami, de nem mondja ki, meggondolja magát. Aztán megint elment, és visszajött. Délután három lett, aztán négy óra. A hivatásos sírásókon kívül ekkor már senki sem dolgozott. Az apák, a testvérek, a barátok és a gyerekek egymás után a gödörbe kerültek. Már nem volt sok hátra, csak a földet kellett rájuk szórni, és megépíteni a dombot.

Ekkor a csendőr rámutatott Friedlánderre:

-           Az a szőkebajuszos jöjjön ide!

S normális, egyenrangú emberi hangon ezt mondta neki a csendőr:

-           Hallja-e, uram ... Mondja meg ezeknek az embereknek ... aki el akar tűnni, tűnjön el... Úgyse számolják magukat! Olyanok maguk most, mint a széna. Névjegyzék nincs. Útközben lecsorog valami, nem állítják meg a kocsit. De csak ügyes ember menjen, mert ha elfogják, vége.

-           Tetszik gondolni, őrmester úr? ...

-           öt kilométer a román határ! Aki meri, próbálja meg!

Friedlánder visszatámolygott az emberekhez. Hebegve közölte, mit ajánl a csendőr. Az emberek felálltak, aztán nem tudtak mozdulni, a lábuk földbe gyökerezett. Pusmogtak, tanakodtak és gyanakodtak. Hátha be akarja ugratni őket - elindulnak, és beléjük lő! S ha jót is akar... hova menjenek ebből a temetőből? Merre menjenek? Az országút tele van katonával, csendőrrel, ismerősök jöhetnek ... Tíz lépés után lefogják őket, A szőlőhegy minden kerítése mögül ismerős vincellérek, városi nyaralók, gonosz asszonyok kukucskálnak. S még ha el is jutnának a határig, ami csakugyan öt kilométerre van, hogyan kerülik meg a határőröket? S ha már át is evickélnek a magyar határokon, ki tudja, nem puffantja-e le őket az első román granicsár? Odaát is bent vannak a németek, vasgárda, Antonescu. .. ezek is deportálták a zsidókat a Dnyeszter mellé ... S ha a románok nem is puffantanák le őket, mi lesz a gettóban a családdal? A családot nem lehet otthagyni, a szülőket, a gyerekeket és az asszonyt, férfi nélkül. Igaz, hogy most nem tudnak segíteni rajtuk. De ha elviszik őket valahová, végük van, ha nincsenek velük a férfiak. S ha hallottak is valamit arról, hogy a családokat szétszedik, hogy külön női és férfitáborok vannak - de mit szól a család a gettóban, ha a férj vagy az apa megszökik?

Csak egyetlen sírásó akadt, a vörös Grosz, aki ki-jelentette, hogy megszökik. A vörös Grosz nemrég jött vissza Ukrajnából. Mialatt odakint a tetvek rágták, a felesége összeállt egy árja közjegyzőhelyettessel, és elrömizte minden pénzét. A vörös Grosznak mindegy volt: legfeljebb agyonlövi a csendőr. A bokrok mögött letépte a melléről a sárga csillagot - kilépett az országútra. Ment az országúton, eleinte kicsit tántorogva, aztán biztosabban, lassan, aztán egyre gyorsabban, majdnem futva. A csendőr hátat fordított, a sírásók megbabonázva néztek utána. Aztán a kanyarodónál a porfellegben eltűnt a vörös Grosz. S közben a tömegsír is elkészült kis, félméteres púppal. A profi sírásók pár percig még paskolták a lapát hátával, hogy sima legyen.

-Bevonulni, emberek 1 - rendelkezett nyersen a csendőr. Aztán megint magához intette a szőke bajszos Friedlandert, s ezt mondta neki:

-De gyáva emberek maguk! Mit csináljak velük? Én tudom, hogy a családomat fél év múlva azért irtják ki, amit itt csinál a csendőrség. De aki maguk közül élve marad, ne felejtse el: Torma Sándor csendőr tizedes, Kaposmérő, segíteni akart magukon. Lapátot vállra - ordította, és a gettóbeli sírásók glédába álltak. A napnyugtától vörösen tündöklő por megvilágította Őket, mint a bengáli fény. A városban maszatos, fojtogató meleg volt, s mintha az emberek a hőségtől fáradtabbak, lettek volna gyűlölködni is. Most mintha- senki sem vette volna észre őket - ingujjas férfiak újságot olvastak az ablakban, fel se néztek belőle, nekivetkőzött nők virágot öntöztek, s a cserépbe rejtették az arcukat. Szólt a rádió, szidta az oroszokat, angolokat, a légi gengsztereket - állandóan szólt a légó miatt. A villamosperonról sem néztek rájuk, a boltajtókból sem. Mintha láthatatlanokká lettek volna.

Az Oroszlán patikánál, közel a gettóhoz azonban hirtelen megriadtak, hátrapislogtak a közeledő lábdobogástól.'A vörös Grosz ügetett utánuk, fehéren a portól. Fedetlen, vörös feje is megfehéredett. A csendőr is élesen hátrafordult. Megállt, dobbantott, és köpött egyet. A vörös Grosz besomfordált a sorba, elvegyült, s már egyszerre is lépett, mintha soha ki sem vált volna a sorból. Szóval az történt, hogy ment, aztán futott egy darabig, amíg találkozott egy parasztkocsival. A parasztok rá sem köptek. Tisztekkel és nőkkel teli autó robogott el mellette - észre se vették. Száz lépéssel odébb jött egy biciklis csendőr - na, most végem van! - gondolta a vörös Grosz. De a biciklis csendőr azt kérdezte tőle: hány óra, testvér? - Nincs órám, de lehet vagy negyed hat! Ment tovább, kihűlt lábakkal, közben szembejöttek emberek, elhagyták a kocsik, autók, teherautók, s a kutya sem kérdezte, hogy mit keres az országúton. Már az erdőnél járt, már csak három kilométerre a román határtól, amikor egyszerre csak érezte, hogy nem bírja tovább . .. hogy nem bírja ideggel. . . Szembejött egy zöld kalapos, ősz bajuszos, rossz arcú férfi. Gy festett, mint egy nyilaspárti elnök. Ránézett Groszra, és azt mondta: „Hát csak igyekezzék, barátom, vágjon le a fürdő felé, kerülje meg az uszodát és balra!" - mert a szép Püspökfürdő parkjának szélén volt a román határ. - Felismert! didergett a vörös Grosz, most mindjárt szólni fog valakinek!

Két idősebb népfölkelő bújt ki a bokorból. A szíjukkal bíbelődtek, a dolgukat végezhették. A vörös Grosz, ahogyan munkaszolgálatos korában a katonás szolgaságot megtanulta, összevágta a bokáját, és tisztelgett:

-           Honvéd urak, megszöktem a gettóból! Tessék szíves lenni visszakísérni!

-           Kísérje vissza a nyavalya! Miattam szökjön, ahova akar - rázta le az egyik. Idegenkedve továbbmentek.

Csak állt az országút közepén, földbe gyökerezve, s felkínálkozva várta, hogy valaki elfogja. Még mindig jöttek-mentek az emberek, de nem kellett senkinek. Megint nekirugaszkodott, és megint bebújt az erdőbe - hát igen, de kihez menjen Romániában? Nem ismer senkit, nincs egy címe sem Aradon, sem Belényesem Nincs egy vasa sem ... és nincs egy váltás fehérneműje . .. így ezt nem lehet! Ezt előre meg kell szervezni valami csempésszel. .. így gyűjtögette magában az ellenérveket. Vaktában nem lehet, az a biztos halál! S akkor hirtelen megfordult, és rohant visszafelé. Talán, ha valaki megállítja, verekedett volna, talán le is üti, s most futna, amerre lát. De mert nem követett el semmit a törvény ellen, máris bocsánatot kért a fensőbbségtől, hatalomtól - csak egy kicsit elkódorgott, egy kicsit lemaradt a többiektől. Ezért nem kaphat nagy büntetést, és különben is . . . A csendőr is hibás ... a csendőr jóformán beugratta... Nem is fogja jelenteni, örül, ha eltussolhatja .. . S loholt, loholt, mint a szekér mögül lemaradt kutya, s már csak attól rettegett, hogy „visszaszökés" közben állítja meg valaki, s nem éri utol idejében a sírásókat, mielőtt még bemennek a gettóba. Attól félt, hogy egyedül kell bekéredzkednie. Rohant, s még egy szódáskocsira is felkapaszkodott - a kocsisnak odaadta utolsó cigarettáját, amit kifejtett a kabátbélésből. S az Oroszlán patikánál szerencsésen utol is érte Őket, s amikor besurrant a sorba, megkönnyebbült sóhajjal adott túl a félelem és az izgalom gőzén, amely majdnem szétrepesztette. Az arcán a vezeklő kifejezés: mint aki elismeri, hogy megszegte a parancsot, de mindjárt jóvá is tette a hibáját. Esdeklő és stréberkedő tekintetet vetett a csendőrre: látja, őrmester úr, itt vagyok, nem csinálok kellemetlenséget.

A csendőr utálkozva nézte végig villogó szeme sarkából, s elordította magát:

- Élénkebben, az anyátok, vacak zsidók 1 - s keményen szalutált egy szembejövő alezredesnek, aki kedvtelve fogadta a tisztelgését.

A sírásók előtt kitárták a gettó kapuját. A vörös Grosz tolakodva, szinte önfeledten csusszant be rajta, mint a megbűvölt antilop az óriáskígyó torkán.

 

(Folyt.köv.)

 

  PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

  - kizárólag  ZSIDÓ NŐKNEK!!!

  

  PÉNTEK ESTI GYERTYAGYUJTÁS

  - kizárólag  ZSIDÓ NŐKNEK!!!

 

Zsidó "származásu" mamák és nagymamák figyelmébe!

 

MA – 19.08  – KÉSŐBB TILOS, MERT MÁR BEJÖTT A SÁBESZ

                                                        

    A szombat és ünnep fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga. EZ a három specifikus női micva egyike és a szombat fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka és ezért irigylik mások a zsidó nőket.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint hogy hány gyereke van.

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – 19.08 órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL  SÁBÁT KÓDES

 

HÉBER ERDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם, אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת קודש            

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat fényeit.


 Zsidó "származásu" mamák és nagymamák figyelmébe!


  שבת שלום

A HETI SZAKASZ(3) KI TÉCÉ - 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA: SMUEL GLITSENSTEIN, rabbi

 

MIRE VAN PÉNZÜNK?

 

Mi az ami  nekünk tényleg kedves? Mit értékelünk igazán? Mire szánunk időt?

Az eheti párásában különös szempontok látszanak keveredni egymással. A Tóra figyelmeztet minket, hogy ne engedjük az ammonita és moábita férfiakat áttérni és csatlakozni a zsidó néphez.

Az oka?

Először: „mert nem jöttek elétek kenyérrel és vízzel az úton, mikor kivonultatok Egyiptomból”.

 

Másodszor: „mivel fölbérelte ellened Bileámot…, hogy megátkozzon”. (5Mózes 23:5)

 

Ez  a két vétek említtetik így együtt a versben. Egyazon lélegzettel adatik tudtunkra, hogy meg kell vetnünk őket, mert nem voltak jó vendéglátók, amikor fáradt és éhes népünk átkelt a pusztán Egyiptomból, valamint  mert felbérelték a pogány Bileám prófétát, hogy elpusztítson minket. Hogy lehet ezt a két okot egymás mellé tenni? Az első a vendégbarátság hiánya egyszerűen, a második viszont nem kevesebb, mint népirtási kísérlet!

A válasz az, hogy ez a kettő bizony összefügg. Az egyik erősíti a másikat, az egyik bizonyítja a másik vétkes voltát. Ha csak arról volna szó, hogy nem mutattak irántunk nagylelkűséget az úton, azt menthetnénk mondjuk a szegénységükkel. Talán Ámmon és Moáb gazdasági válságban volt éppen. Talán le voltak gatyásodva, nem engedhették meg maguknak, hogy nagylelkű vendéglátót játsszanak. Ha nem volt nekik maguknak sem elég, hogyan várhatnánk, hogy másokat etessenek?

 

De mikor tapasztaltuk, hogy felbérelték Bileámot, a prófétát, átkozza el a zsidó népet, mindjárt tudhattuk, hogy nem a pénz volt a probléma. Gondoljátok, hogy Bileám olcsón vállalta a dolgot? Bileám igen drága szaktanácsadó volt. Egy ház „tele arannyal és ezüsttel”, ezzel kecsegtették honoráriumképpen. Ha erre volt pénzük - pár sékelt a fáradt, éhes utazók kenyerére és vizére is szánhattak volna. Önmagában a tény, hogy hajlandóak voltak ilyen irtózatos summát kifizetni, mutatja a vétkük irtózatos voltát.

                                                            *

Ámmon és Moáb mára kihalt, de az örökségük tovább él.

 

A közel-keleti konfliktuscsokor egyik gyökere a palesztin probléma. Hányan élnek nyomorban a menekülttáborokban? Igazi ráchmánut ez, szörnyűség, kiáltó szégyen. Na de miért van az, hogy testvéreik nem siettek segítségükre a hosszú évek alatt? Izrael befogad zsidó menekülteket az arab országokból – Szíriából, Jemenből, Iránból, Irakból.  Sok etióp és orosz zsidót is. Izrael nem nagy ország, erőforrásai korlátozottak, mégsem tagadták meg ezen az alapon a belépést senkitől. Minden zsidót szívesen látnak.

Azaz Izrael meg tudja tenni, az arab világ egyesült vagyona és földjei viszont nem elégségesek hozzá? Szaud-Arábia palotákat épít, királyi luxusban tobzódik. Járt valaki már a dubai repülőtéren? Milliárdokat költenek elképesztő luxusra, de ha szegény palesztin fivéreiknek és nővéreiknek kellene segíteni, nincs otthon senki!   

 

Sajnos ez a probléma a mi közösségeinkben is megmutatkozik. Hányszor fordul elő, hogy akit nemes üggyel keresnek meg, azt mondja, sajnos szegény ő ehhez, másnap viszont egy vagyont költ el szerencsejátékon? Nem érünk rá a sulba menni előadásra, de egész éjszakát átpókerezni – az nem gond.

Eszembe jut egy felebarátunk, aki megkérdezte tőlem, tényleg minden ajtófélfára ki kell-e tennie a mezüzét otthon. Mondtam, hogy igen. Hatalmas sóhajtás. Azt mondja: „Rabbi, de hiszen most építettünk új házat, tizennyolc helyiség van benne! El tudod képzelni, mennyibe kerül az a sok mezüze?!”

Az elul hónapban vagyunk, a befelé fordulás, az önvizsgálat hónapjában, rós hásáná, az ítélet napja előtt. Figyeljünk csak egy kicsit oda, hogy mennyi pénzt és időt költünk erre-arra, és tegyük meg, ami tőlünk telik, hogy következetesen, tisztelettel viseltessünk az Örökkévaló és embertársaink iránt.

(Forrás: a Nagyfuvaros körzet hetilapja)

 

2012. augusztus 30., csütörtök

HETI SZAKASZ(2) KI TÉCÉ – 2012

VENDÉGOLDAL

IRJA:SLOMÓ KÖVES, RABBI

Mikor (ne) váljunk?

Ez a kérdés feltehetően minden NŐS férfi és férjezett asszony fejében legalább egyszer életében megfordul. Mit tegyünk, ha úgy érezzük, nem találtuk meg az igazit, vagy ha éppen azt mondja szívünk, hogy megtaláltuk ugyan az igazit, de az nem az, akivel összekötöttük életünket? Mi a teendő, ha tévedtünk, és nem illünk össze, életünk párja nem ért meg bennünket és nem érezzük magunkat boldognak?


A kérdés valójában mélyebb, és túlmutat a férfi és a nő kapcsolatán. Általánosságban is feltehetjük: Mikor vállaljunk nagy változásokat életünkben? Mikor költözzünk? Mikor váltsunk munkát? Mikor keressünk más társaságot?

Ezek a kérdések nem csak a kockázatvállalás illetve a megszokott kényelem vagy a bejáratott kiszámíthatóság mérlegének kérdései. Mély filozófiai dilemmáról van szó. Salamon megfogalmazásában (Példabeszédek 20:24.) „Az Örökkévalótól valók a férfi léptei, s az ember - miképp értheti az útját?”. Ha valahova eljutunk, ha valamilyen életszituációba kerülünk, az – a zsidó vallás tanítása szerint – sohasem véletlen. Oda mindig valamilyen feladat miatt kerültünk. Ráadásul olyan feladat miatt, amit csakis mi tudunk elvégezni, ami a Teremtés óta ránk vár.

 Különösen így van ez a házassággal, hiszen a Tóra szerint életünk párja által nem csak testünk, hanem lelkünk is „eggyé lesz”. A „basert” fogalma nem mást jelent, mint hogy kiválasztottunk, lelki társunk az, aki által lelki fejlődésünk kiteljesül. Ha ezen az élethelyzeten, vagy az adott párválasztáson idő előtt (vagy egyáltalán) változtatunk, akkor lehet, hogy a ránk szabott életcél elől futamodunk meg.

De honnan tudjuk mikor jött el a váltásnak ideje? Mikor számit ez a feladat előli megfutamodásnak, és mikor éppen az aktuális feladat megoldása és egy új feladathoz való érkezés előkészülete a nagy váltás? Végső soron Bölcseink azt is tanították, hogy „aki helyet vált, az (pozitív értelemben) szerencséjén is változtat” (Jeruzsálemi Talmud, Sábát 6:9.).

 

Csak ha szemérmetlenséget talál benne

Heti szakaszunk egyetlen összetett mondatban tesz említést a házasság és a válás intézményéről:

„Ha valaki feleséget vesz magának és férjévé lesz, és  ha nem talál az kegyet szemeiben, mert talált rajta valami szemérmetlen dolgot és ír neki válólevelet, kezébe adja és elküldi házából – az elmegy házából és megy és más férfiúé lesz.” (5Mózes 24:1-2.)

Válni jogi értelemben mindig lehet, a talmudi bölcsek azonban  (Gitin 90a) megoszlanak abban a tekintetben, hogy mikor áll be elegendő morális ok a válásra:

1.       Sámáj iskolája szerint az ember csak akkor váljon el, ha szemérmetlenséget talál benne…

2.       Hilél iskolája szerint akkor is (kezdeményezhet a férfi  válást) ha az asszony odaégette ételét…

3.       Rabbi Akiva szerint akkor is válhat, ha szebbet talált párjánál…

A háláchá (Even háezer 119:3.) végül is Hilél útmutatását fogadja el a törvény betűjének, de ezzel együtt „aki a törvény betűjénél lelkiismeretesebb” akar lenni, az Sámáj tanításához tartja magát.

Ha a fenti három véleményt a mai kor nyelvére fordítjuk, akkor a következő értelmezést feltételezhetjük:

1.       A válás legkézenfekvőbb oka a szemérmetlenség. Ha életünk párja visszafordíthatatlanul lelki és erkölcsi rontásba taszít bennünket, ha vele való közös életünk állandó lelki fájdalommal, spirituális romlással és árulással jár (lelki vagy fizikai erőszakról nem is beszélve), akkor tudhatjuk, hogy életünk szent célját nem vele kell teljesítenünk, hiszen általa nem a spirituális fejlődés, hanem a lelki romlás irányába megyünk. Sámáj esetében mindenki egyetért, hogy válasszuk a válás lehetőségét.

2.       Hilél tanítása az „odaégetett ételről”, kiterjesztve értelmezhető úgy is, hogy általában fizikai és materiális jólétünkről van szó. Ha együttlétünk materiális nehézségekkel, anyagi vagy szellemi gyarapodásunk hátráltatásával jár, ha úgy érezzük életünk párja visszafogja kiteljesedésünk, -  a törvény szava szerint, ez elegendő ok a válásra.

Elegendő ok, de mégsem ajánlatos. Más szóval a válás (legyen az házastársunktól, vagy egy adott  élethelyzettől) indokolt lehet, ha valódi károkat okoz fizikai és materiális jólétünknek, ha megfoszt mind anyagi mind szellemi szükségleteinktől. Ebben az esetben a Tóra elfogadja döntésünket, és lehetőséget ad egy új házasság, vagy egy új élethelyzet megteremtésére.

De ez csak a „törvény betűje”. Az önzetlenebb hozzáállás -  azok számára, „akik a törvény betűjénél is erkölcsösebbek akarnak lenni” -   az, hogy csak abban az esetben váltsunk, ha jelenlegi házasságunk, vagy jelenlegi élethelyzetünk etikai, morális vagy vallási értékeinket sérti. Csak akkor váljunk, ha spirituális fejődés helyett permanensen romlásba taszít bennünket adott helyzetünk. Ebben az esetben még Sámáj szigorúbb iskolája is a válásra és a váltásra ösztönöz. Ennek híján viszont arra kell emlékeznünk, hogy „Az Örökkévalótól valók az ember léptei”. A ránk osztott élethelyzet, minden nehézség ellenére -  és éppen minden nehézség okán -  megoldandó feladat, melyhez eszközöket és kellő muníciót is kaptunk az Égiektől.

„Nem az én esetem…”

Egy lehetőséget azonban nem fogad el a háláchá, ez pedig rabbi Ákivá változata: az, ha valaki a jelenleginél „szebbet talál”, ha úgy érzi, nem ő az igazi - ez nem elegendő ok a válásra. Még ha az is a megérzésünk, hogy férjünknél lenne megértőbb, okosabb, rugalmasabb férfi, akivel összeköthetnénk életünket, vagy hogy feleségünknél lenne soványabb, csinosabb, szebb, kiegyensúlyozottabb, szeretőbb, vonzóbb nő, akit meg tudnánk magunknak nyerni, nos, mindez nem alapozza meg a válás szándékát.

És hogy miért nem? Tanulságos választ ad erre Jákob, Lea és Ráchel esete.

A Tóra elbeszélése szerint Jákob hiába a Lábán fiatalabbik lányának, Ráchelnek kérte meg a kezét, csalafinta apósa rászedte, és kevésbe kelendő leányát, Leát adta hozzá első nekifutásra.

„És Jákob szerette Ráchelt; és mondta: Szolgállak téged hét évig Ráchelért, kisebbik leányodért. És mondta Lábán: Jobb, ha neked adom őt, mintha adom őt más férfinak; maradj nálam. És szolgált Jákob Ráchelért hét évig; és olyanok voltak szemeiben, mint egynéhány nap, mivelhogy szerette őt. És mondta Jákob Lábánnak: Add ide feleségemet, mert leteltek napjaim; hadd menjek be hozzá. Erre egybegyűjtötte Lábán a helység összes embereit és csinált lakomát. És volt este, vette leányát, Leát és bevitte őhozzá; ő pedig bement hozzá. […] És volt reggel, íme Léa az; akkor mondta Lábánnak: Mit tettél velem? Nem-é Ráchelért szolgáltam nálad, miért csaltál meg?” (1Mózes 29:18-25)

Hogyan történhetett mindez, hiszen Jákob mindennél jobban ismerte dörzsölt apósát? Rási magyarázata szerint (Uo. 29:25.) a következő dolog volt a háttérben:

„Jákob ugyanis korábban [bizonyos] jeleket adott Ráchelnek, [hogy azok révén majd azonosíthassa őt,] és amikor Ráchel látta, hogy Leát viszik be [Jákobhoz], azt gondolta: „Nővérem most meg fog szégyenülni,” [mire] készséggel átadta neki azokat a jeleket.”

Jákobot tehát rászedték, de miért hagyta magát? Miért nem adta be válókeresetét, rögtön ahogy kiderült a turpisság? A Tóra elbeszélése szerint (Uo. 31.) Jákob kifejezetten nem szerette Leát… Mi értelme volt hát, hogy mégis együtt maradtak? Ő aztán igazán mondhatta volna, hogy Lea nem az igazi, nem benne találta meg élete kiválasztottját.

Lehet, hogy Jákob ősapánk nagy önuralmat tanúsítva ráébredt arra, hogy Leával kötött házassága és a vele szemben érzett ellenszenv nem Lea hibájából, hanem saját szegénységi bizonyítványából adódik. Jákob talán rájött, hogy az „ő nem az igazi”, tulajdonképpen a „fű mindig a másik oldalon zöldebb” tipikus esete, amiben a házastársak közötti konfliktus nem a másik ember hibájáról, hanem saját lelki ínségünkről szól.

A Midrás a következőképpen jellemzi ezt:

„Azon az éjszakán, egész éjjel hívta és szólította. »Ráchel!« - mondta neki. És ő válaszolt. Reggel azonban »íme Léa az«. Azt mondta neki: »Te csaló, csalónak a lánya! Egész éjszaka Ráchelnek szólítottalak, és te válaszoltál?!« Így felelt erre neki: »Van talán mester tanítványok nélkül? Nem így volt ez atyáddal is, aki [Ézsauként] szólított, és te feleltél neki…?!«” (Brésit rábá 70. ===)

Jákob talán felismerte, hogy a Leában talált hibák saját hibáinak tükröződései. Rájöhetett arra, hogy a házasságban adódó konfliktusok, saját gyengeségeinket segítenek nekünk megtalálni, hiszen torz tükröt elénk téve a legőszintébb képet adják nekünk arról milyen emberek is vagyunk tulajdonképpen. A külső emberi kapcsolatokhoz használt képmutató álarcot levetve, otthonunk igazi énünket előhozó valóságában ismerhetjük meg önmagunkat igazán, és ezt alaposan kihasználva juthatunk el testi-lelki fejlődésünk csúcspontjára.


Ha tehát úgy érezzük, párunk nem az igazi, váltani szeretnénk, és túl sok a konfliktusunk, akkor - mielőtt a visszafordíthatatlan döntést meghoznánk -  őszintén gondolkodjunk el azon, hogy megromlott, vagy csak nem túl fényes kapcsolatunkban nemcsak férjünk vagy feleségünk van benne, hanem mi magunk is. Ha a házasság valóban küldetésről szól, akkor az „Ő”-vizsgálata előtt, tartsunk alapos önvizsgálatot is.

„Ezeknek anyját válasszam el magamtól?!”

Mindezek mellett van a válás előtti dilemmának még egy nagyon fontos szempontja. Ez pedig a közös gyerek(ek). Eddig saját szellemi, lelki és anyagi jólétünkről és fejlődésünkről szóltunk csak. Ha azonban közös gyermekünk van, akkor minden fent említett érv felerősödik – szóljon az a válás ellen vagy mellett. Úgy ahogy a Sámáj által említett erkölcsi romlás esetében felerősíti a válás kötelezettségét egy gyermek iránt érzett fokozott felelősség, úgy a „nem ő az igazi” esetében még nagyobb a kötelességünk az önzetlenebb utat választani.


A Tóra a következőket írja Jákob fent részletezett esetéről:

„Az Örökkévaló pedig látta, hogy Lea gyűlölt és megnyitotta méhét […] Lea fogant és fiat szült…” (Uo. 30-31.)

A Midrás ezt a következőképpen kommentálja:

„Ahogy látta Jákob atyánk, hogy csapta be Lea, húgának kiadva magát, arra gondolt, talán érdemes lenne elválnia. Azonban amikor az Örökkévaló fiakkal áldotta meg általa, így szólt [magában]: »Ezeknek anyját válasszam el magamtól?«” (Brésit rábá 71.)

MIT MOND Az aktuális HALACHA?



  A KÖRÜLMETÉLÉS –  és  a "másság"

 

   

 

      A circumcisiót a Tóra szövetségnek (brit, brisz) tekinti. Szövetség Isten és népe között, melynek látható jele a körülmetélt himvessző. Ez az ami Ábrahám óta megkülönbözteti a zsidókat a többi néptől.

 

     Ez a micva – az első amit Ábrahám kapott az Örökkévalótól -  végigkiséri a  zsidó népet történelme folyamán. Voltak idők amikor az elnyomó rómaiak és egyéb gójok, betiltották a körülmetélést, ezzel akarván a zsidók speciális különállását és önkéntes megkülönböztetését megakadályozni és végső fokon  a zsidókat beolvasztani a gój tengerbe.

Ezek az idők most visszatérni látszanak és ezért több mint aktuális több mit fontos a körülmetélés fontosságát hangsulyozni.

 

   Ábrahám ugyan idős korban hajtotta végre magán az isteni parancsot, 99 éves korában (1. Mózes, 17,23-25); első fiát, Jismaelt, 13 éves korában metélte körül, de a nemzedékekre szóló micva szerint nyolc napos korában kell a fiugyermeket körülmetélni. Fiát Izsákot már eszerint vette fel a szövetségbe az első ősatya és azóta ez a norma a zsidóságban.

      

Jákob és fiainak afférja Schemben – amikor a helyi potentát megerőszakolta Dinát, Jákob egyetlen lányát és azután el akarta venni feleségül – mutatja hogy  a körülmetéletlenség állapota (árélim) gyalázat volt az első héberek szemében és ezért reagáltak a chivita agresszióra olyan erélyesen (lásd 1. Mózes,34. fejezet). A héber nyelvben az á.r.l. ige nyesetlenséget, vagyis darabosságot, durvaságot jelent és "árál-Lév" a nyesetlen sziv, érzéketlenséget jelent. Jeremiás próféta szembeállitja a zsidókat, akiknek a szivük "nyesetlen" (árlé-lév) mig a népek nincsenek körülmetélve (árlé-bászár") (Jer.9, 25). Ugyancsak Jeremiás kéri hogy Izrael fiai nyessék meg szivüket, vagyis tartsák távol maguktól és vessék ki szivükből az állatias ösztönöket, vágyakat (Jer. 4, 4). Ezékiél is gyakran használja a nyesetlen sziv idiómáját (Ez.44, 7). Bölcseink szerint a  nyesetlen (körülmetéletlen) szivü  egy olyan zsidó aki "elidegenett mennybeli atyjától".

 

    Akik lebeszélték Ábrahámot...

 

           Elképzelhetjük hogy nem egykönnyen szánja rá magát valaki, hogy 99 éves korában körülmetélje magát. A Midrás elárulja, hogy Ábrahám is hezitált és tanácskozott barátaival és szövetségeseivel, Ánérral, Eskollal és Mámreval. Az első kettő lebeszélte: Ánér azt mondta neki:Mi ütött beléd Ábris? Már száz éves vagy, most akarod megcsonkitani magad? Eskol  valami olyasmit mondott, hogy észnél légy barátom, Megjelölöd magad hogy ellenségeid könnyen felismerjenek?! Ezzel szemben Mámre rábeszélte, mondván neki: Nem értelek Ábrahám! Istened megmentett téged a tüzes kemencéből (ahová Nimrod dobta, mert Ábrahám megtagadta idoljait); győzelemre vitt a négy királlyal folytatott háboruban és éltetett a nagy éhinség idején – és ezt az apróságot hogy körülmetéld magad – nem vagy hajlandó megtenni neki? Ezért – mondja a Midrás – az Örökkévaló Mámre ligetében jelent meg Ábrahámnak (Brésit rábbá 42, 8). A Midrás másutt hozzáteszi hgy a három barát is körülmetéltette magát és Sém, Noé fia, volt a mohél (uo. 55, 4 és Midrás Hágádol Börésit, 17, 22).

 

Amikor Mózes ellazsálta fia körülmetélését, felesége, Cippora, volt az aki megmentette a helyzetet és egy éles kövel körülmetélte a fiut.

 

     Az Egyiptomból kiszabaduló zsidók körül voltak metélve, de a pusztaságban, a negyven esztendős bolyongás során, nem teljesitették a micvát, mivel  a sivatagban ez veszélyes lett volna. A szituációt a Biblia mint "Egyiptom szégyenét" (Jósua 5, 9 )definiálja és Jósua körülmetélte a népet, miután átkeltek a Jordánon és már Kanaánban voltak (uo.3).

 

      Minek örült Dávid?

 

       Innen kezdve úgy látszik, hogy  Brit Milá szerves része lett a zsidó életnek. Még amikor a környező népek kultúrájának hódoltak és bálványt imádtak – akkorról sincsenek hivatalos értesüléseink hogy felhagytak volna a körülmetéléssel. Dávid királyról meséli a talmudi legenda, hogy amikor a fürdőben volt, ruhátlanul, elszontyolott, gondolván, hogy  ime most lemeztelenedett a micváktól. Amikor azonban eszébe jutott, hogy körül van metélve, nagyon megőrült és erről irta a "nyolcadik"ról szóló zsoltárt (Ál Hásminit) vagyis a körülmetélésről, ami a nyolcadik napon történik.(Menáchot, 43b).

 

   Midrási legenda szerint amikor Salamon birodalma kettévált, az Efrájim vezetése alatt álló tiz törzs birodalmában negligálták a körülmetélést. Nem tiltották központilag, de a nép nem tartotta a micvát. Élijáhu, (Illés) próféta, a fanatikus zelóta, élesen kikelt ez ellen és ennek jutalául kapta Istentől a Brit Angyalának (Málách Hábrit) titulusát, ami a mai napig is emlékezetes, amennyiben minden körülmetélési szertartáson egy külön széket rezerválnak az örökké élő prófétának (Pirké d'rabbi Eliezer, 29. fejezet)

 

A Talmud szerint a Milá (vagyis a circumcisió) azon micvákhoz tartozik, amikért a zsidók életüket is áldozták, hogy betarthassák. Ez az oka annak – mondják Bölcseink – hogy ez a micva a mai napig is fennmaradt (Sábbát, 130a). Ez az önfeláldozás előszőr a görög majd a római hódoltság idején volt aktuális és esedékes. A hellénisták és zsidó kollaboránsaik szép szóval próbálták a zsidókat a hagyományoktól eltériteni. Azzal a csellel éltek, hogy a meztelenül tartott torna játékokon a zsidó fiuk szégyelljék "másságukat" és különbözö praktikákkal próbálják a brit látható jeleit eltüntetni, meg nem történtté tenni.

 

A rómaiak ennél tovább mentek és volt idő amikor halálbüntetés terhe mellett tiltották a circumcisiót. Voltak zsidók, akik életüket áldozták, de nem hódoltak be a pogány terrornak. Egy időben voltak a római birodalomban  felvilágosodott patriciusok, akik – titokban – felvették a zsidó hitet és körülmetéltették magukat. Ezek egyike volt Onkelos, a császár unokaöccse, aki később – a mai napig – a Tóra arameus forditásáról lett hires. Zsidó források felfedik, hogy unokabátyjának ez nagyon nem tetszett, föleg az nem hogy alávetette magát a Szövetség (Brit) operációjának. "Meg akartál ismerkedni a zsidóság tanaival? Rendben van. Mentél volna Tórát tanulni. De miért kellett ezért megbélyegezned magadat? Onkelos türelmesen megmagyarázta Hadriánusnak, hogy az árél, a "nyesetlen", nem képes a zsidó tant megérteni, felfogni. (Midrás Tánchumá, Mispátim, 5).

 

      A zsidó hagyományban igaz embernek számit, aki úgy született, hogy nem kell körülmetélni őt, mert nincs előbőre. Ez ritka eset de előfordul. A Midrás (Sochér Tov a Zsoltárok 6. fejezetére) felsorol 13 embert, akik igy születtek, már "készen", köztük Noé, Sém, Jákob, József, Mózes, Sámuel, Dávid, Jesája, és Jeremiás.

 

    A római prokonzul, Tineus Rúfus, aki állandó hitvitákat  tartott rabbi Akibával (mielőtt kivégeztette) egyszer azt kérdezte a márhalált halt tanaitától: ha a brit olyan fontos, miért nem teremi Isten a férfiakat már körülmetélve? Akiba válaszában mutatott neki egy búzakalászt és egy  finom süteményt. Melyik jobb? Ezt Isten teremtette ( a kalászt) és ezt az ember csinálta (a süteményt). A dolog értelme: az embernek kell tökéletesiteni és "véglegesiteni"  a teremtést és ezzel – magát. (Midrás Tanchuma, Tázriá, 5).

 

     A körülmetélés értelme

 

      A Milá – vagyis a körülmetélés aktusa (egyébként a szemérmes héber magát a férfi testet is igy nevezi) – a Szövetség jele. Ugyanilyen "Jel" a hagyomány szerint, a szombat és a Töfilin is. Mind a háromnál a Tóra használja a "jel" kifejezést. Egyik fontosabb mint a másik. A szombat fontosabb mint a Töfillin (amit szombaton nem tesznek fel) és a körülmetélés fontosabb mint a szombat, mivel ha a nyolcadik nap szombatra esik – akkor körülmetélik a gyereket, ami valamelyest a szombat felfüggesztésével jár. (Nachmanidés).

 

        Ez a második micva a Tórában (a "szaporodjatok" után) és az első amit Ábrahám személyesen kapott. A parancsolat értelme, a Chinuch könyve szerint: az Örökkévaló meg akarta jelölni népét fizikai mivoltában is, ahogy ők "mások" szellemi valójukban, ami a Tóra és parancsolatai által jut kifejezésre. Ez a "másság" abban a testrészükben jut kifejezésre – a körülmetélés által – amely a fajfenntartás kifejezője és kivitelezője. Ez egyébként a közvetett kapcsolat a két első micva között.

 

Egyes exegéták egy sor további okot, illetve magyarázatot hoznak fel  a körülmetélés parancsának indokolására, illetve magyarázatára:

 

     Maimonidés (Rámbám): ha egy testrészt megoperálnak, az legyengül valamelyest és ez a gyengeség megmarad azután is, hogy a seb beforrt. Ennélfogva kötelezték a zsidó embert, hogy körülmetélje (megoperálja) nemi szervét, hogy ezáltal gyöngüljön nemi vágya és ne legyen állandóan "ösztöne foglya". Valószinü hogy Maimonidés ezt nem annyira mint orvos, inkább mint filozófus mondta.

 

      Ábárbánel: A Milá az ember eredendő vétkére hoz bocsánatot. Mivel a körülmetélendő testrész a fizikai öröm forrása, - megszentelése a körülmetélés által, megszenteli a gyerek nemzését és születését is.

 

     Náchmánidés: A körülmetélés olyan mint az áldozat és az ezen alkalommal ontott vér olyan mint az áldozatok vére az oltáron. Ahogy az áldozatként bemutatott jószág nem lehet nyolc napnál fiatalabb (erre külön micva van a Tórában, a 267.) úgy a kisfiut is csak nyolc napos korában lehet körülmetélni.

 

     És miért pont a nyolcadik napon? Ezt kérdezték tanitványai rabbi Simon Bár Jochájtól, a nagy kabbalista tanaitától, akinek a Zóhár szerzőségét tulajdonitják? Kabbalisztikus válasz helyett Rásbi egy nagyon is reális választ adott: azért hogy ne legyen az, ahogy az egész világ örvendezik – a Brit Milá lakomán – és a gyerek apja és anyja szomoruak (mivel az asszony tisztátalan és megtisztulásáig férje nem nyúlhat hozzá) (Niddá 31,b).

 

        A gójok circumcisiója

        És Spinóza...

 

 

  A Milá nem egyszerü operáció, kirurgikus, esetleg plasztikai beavatkozás. Hiszen  vannak gójok is, akik körülmetélik magukat – például a moszlimok, 13 éves korukban, a bibliai Jismáél nyomdokain haladva. Az angol királyi ház férfi tagjait is rendszerint körülmetélik egészségügyi okokból. Ma az orvostudomány nagy jelentőséget tulajdonit a circumcisiónak, mint az Aids és egyéb nemi betegségek fékezőjének – de a zsidó britnek nem ez az oka, értelme és jelentősége.

 

   Ahogy Eskol megpróbálta lebeszélni Ábrahámot ("megjelölöd magad, hogy ellenségeid könnyen felismerjenek?!"), úgy megtörtént valóban nem egyszer, vérzivataros történelmünk során, hogy a milá képviselte másság a zsidók életébe került. Vannak még akik emlékeznek 1944-45 őszére-telére, amikor a nyilasok zsidókra vadásztak Budapest utcáin és a legjobb bizonyiték az áldozat életveszélyesen zsidó voltáról a letolt nadrág volt.

 

 Ennek következményei sajnos a mai napig is élnek a maradék magyarországi zsidók zsigereiben és ez katasztrófális hatással van a körülmetélés rátájára. "Miért jelöljük meg a gyereket? – mondják-kérdezik az aggódó szülők, akikről pedig minden szomszéd tudja hogy zsidók, néha jobban mint ők maguk.

 

     Világszerte – kivéve a volt Sz.U.t és csatlósait – a helyzet sokkalta jobb. A világ zsidóságának nagy többségü őrzi a mai napig a Milát, mint a Szövetség és a másság jelképét. Ehhez úgy látszik, nem kell kimondottan vallásosnak lenni, hiszen az amerikai reform-mozgalom sem szüntette meg a Milá intézményét.

 

   "A Brit nem más mint nemzeti-népi jelkép, ami arra jó, hogy megkülönböztesse a zsidókat a népektől. Ez okozta hogy a világ négy táján szétszórt zsidók nem vesztek el és nem asszimilálódtak a népek között" – állapitja meg Ocár Jiszráél és Spinózát idézi, aki azt mondta, hogy "amig a zsidók megőrzik a körülmetélés parancsolatát, nem vesznek ki és nem kallódnak el a népek között, hanem megmaradnak zsidóknak örökre". Mint tudjuk, Baruch Spinóza nem volt ultra-ortodox...

 

     Josephus Flávius, Maimonidés (a Tévelygőkben, 3, 49) és a római Tacitus, szintén elismerik a circumcisió  hatását a zsidóság fennmaradására. Philó szerint a körülmetélt ember  nemzőképesebb. Herodotos  arról számol be hogy az ógörögök szemében szent volt, aki körülmetélve született (O.J.).

 

      Ki lehet mohél?

 

        A mohél (körülmetélő) egy istenfélő ember kell hogy legyen aki ismeri az előirásokat, feddhetetlen előéletü és a halacha alapján müködik. Zsidó orvos is lehet mohél, ha megfelel az emlitett feltételeknek A Britnek a nyolcadik napon kell lenni és nem szabad azt ok nélkül elhalasztani. Csak ha a gyerek beteg, vagy sárgaságban szenved, lehet a a circumcisiót elnapolni. (A Brit feltételeit és részleteit – lásd  Donin: Zsidónak lenni, Naftali Kraus és Mikes Katalin forditása, Budapest, Göncől  kiadás).

 

         Számtalanszor magasztalják fel Bölcseink a Brit Milá szerződését, amitől a zsidók zsidókká válnak. Persze egy gyerek aki zsidó anyától jött a világra, akkor is zsidónak számit ha nincs körülmetélve – de ez a kötelesség nem évül el. 13 éves koráig apja felelős azért hogy körülmetéltesse fiát, utána pedig maga a fiu, férfi, akárhány esztendős is – felelős ezért és minden nap ami eltelik anélkül hogy "megnyesetné" magát – vétke van, aminek büntetése Kárét (vagyis idő előtti halál). A büntetés égi, nem a földi biróság kezében van, de a rabbik kötelessége figyelmeztetni a zsidókat és propagálni a milát, a másság jelét.

 

          Rabbi Mose Feinstein  döntvénye szerint (Igrot Mose, Jore Déá, (2),119 bekezdés,192.oldal) tilos olyan műszert használni, ami által a circumcisió vér nélkül történik, vagy érzéstelenitő szereket használni, mivel a vércsöpp szerves része a Britnek ("vérszerződés"!). Ennek legjobb bizonyitéka  az, hogy ha kételyek merülnek fel a brit kóserságát illetően, vagy pedig egy gój (orvos) csinálta a "mütétet", vagy egy zsidó akiről kiderült hogy gój (ez is előfordult már), vagy egy olyan zsidó aki maga "elvből" nincs körülmetélve (mumár löorlot), akkor a malőrt korrigálandó egy vércsöppet kell ejteni a körülmetélt testrészből (Hátáfát dám brit).

 

 A dolog érdekessége itt is az – akárcsak a sochét (rituális metsző) esetében - hogy eleve, papirforma szerint, mindenki csinálhatja a circumcisiót: "akár rabszolga, akár nő, akár kiskoru vagy egy olyan zsidó aki maga nincs körülmetélve (mivel testvérei meghaltak a körülmetélés során)..." azonban a gyakorlatban, csak egy istenfélő felnőtt zsidó elfogadott mint mohél (Sulchán Áruch, Jore Déá, Hilchot milá 264,1 és Iszerlis ott).

 

     A Milá szerves rész a betérésnek. Nem minden mohél képes felnőttet körülmetélni, és ha egy istenfélő zsidó orvosról van szó – akkor a legtőbb vélemény szerint ez megengedhető. Amit minden rabbi-tekintély tilt, az a brit elhalasztása nyomós egészségügyi ok nélkül – vasárnapra, vagy amikor a szülők ráérnek, vagy a mohél ráér: a britnek a nyolcadik napon kell megtörténni.

 

Bevett szokás, hogy a mohél nem kér pénzt tevékenységéért, ami egy nagy micve. Ha felajánlanak neki fizettséget – elfogadhatja, főleg ha ebből él.

 

Összegezve: ahogy ezt a szombattal kapcsolatban már elmondtuk –  jobban mint hogy a zsidók tartják a körülmetélést – tartja a Brit a zsidóságot; őrzi annak egyediségét és megakadályozza elillanását. Ez a zsidó vérszerződés, a másság jele, annak a másságnak amelynek üres keretét nekünk kell tartalommal megtölteni.

 

2012. augusztus 29., szerda


 VISSZA A  „BOLDOG” GYEREKKORHOZ

 

Az áldozat visszatér  (24)

        Az  első gyerekkori emlékem 4 éves koromból datálodik.  Nyaralni voltunk anyával, emlékszem hogy belepisiltem a Balatonba és anya ijedten mondta hogy ez nem ilik. Ha jól emlékszem ez Balatonfüreden volt, ahová akkoriban, 1936-ban, amikor még békebeli béke volt, a  balneológok és a jobb ortodoxok jártak nyaralni. Apa csak szombat-vasárnapra jött le, mert „nem lehetett” az üzletet bezárni. Nagy volt a konkurrencia, a Peer meg a Nasszék és mindennek tetejébe a szombati zárvatartás.


A konkurrensek egytől egyik zsidók voltak és egytől egyig nyitva tartottak szombaton. Ez volt üzleti szempontból a legjobb nap, mert a munkások szombaton kaptak fizetést és azzal egyenesen a Teleki térre jöttek. Aktatáska, iskolatáska, ernyő, börönd, vasutastáska, sőt még katonaláda is volt, méregzöld szinü, fából.


 Egyszer apa szörnyen megsértődőtt, amikor a Babi néni azt mondta neki, hogy aki nem megy nyaralni, az nem is érdemli meg hogy nyaraljon. Ma ez nagy szamárságnak tünik nekem, de akkor logikus volt, mert szerettem volna hogy apa is velünk legyen. Egyetlen gyerek voltam akkor (1) és anyával nem lehetett játszani, mert a saját árnyékától is félt.

     

Apa lejött szombatra, az imát átpolitizálta a templomban hasonló mentalitásu (ugye nem szép mondani, hogy hasonszőrü?) társaival, igy Darányi, úgy Gömbös, no meg Rassay Károly aki fajvédőből lett zsidóbérenc és hogy nincs kire szavazni. A vasárnapot rendszerint átaludta, csak évtizedekkel később derült ki hogy miért. (2 )

    

Anya férje árnyékában élt, nagyon szerette, de teljes alárendeltségben, hogy ne mondjam passzivitásban élt mellette. Édesanyja, az én nagymamám akit nem is ismertem, két éve halt meg, valamilyen titokzatos gyomorbajban. Még nem volt hetven éves, de tiz gyereket szült és ez, úgy látszik, nem mindenkinek tesz jót. A Weill nagytata, ahogy később kiszámitottam,  14 évig élt özvegyen, elvált lányai és agglegény fia társaságában. Apa mindig nagy elismeréssel sőt lelkesedéssel szólt megboldogult anyósáról. Ezt én is örököltem.

   

  Nem mindenki szamár aki köhög

 

           Boldog gyerekkoromban minden elképzelhető gyerekbetegségen átestem. Úgy látszik, megengedhettem magamnak, mivel 5 és fél éves koromig „egyke” voltam. Nem emlékszem hogy kórházban lettem volna és most már nincs kit kérdezni. Egyszer volt sárgaságom és egy borzalmasan keserű orvosságot kellett bevenni. Mivel ezt megtagadtam – beadták ostyában, de igy is undoritó volt. Amikor szamárköhögésem volt – talán nyolc éves lehettem - azt hittem hogy meghalok, bár nem tudtam pontosan hogy mi az. Ekkor Fábián doktor bácsi a Fehérkeresztben azt mondta hogy hős vagyok mint Toldi Miklós vagy Sobri Jóska. Erre szörnyen büszke voltam.

      (Amikor véget ért, hazafelé menet a Fehérkeresztből, elmentünk a Baross utcában egy nagy játéküzlet mellett. Mielőtt bementünk, anya azt mondta választhatok magamnak amit akarok, ő megveszi mert jó kisfiu voltam – ez a jó kisfiu egész életemben végigkisért – kost was kost. Naná hogy nem egy bőrfocit választottam, nem is biciklit, vagy korcsolyát,  hanem egy komplett füszerüzletet, ahol „igazi” mérleg volt meg mindenféle füszer és csemege a polcokon – ahogy a Krausz nagymama igazi füszerüzletében láttam. Ez Kőbányán volt, a Ciprus utca kettőben, valamilyen laktanyával szemben, amiből aztán Kilián lett, most meg talán Prónay vagy Héjjas Iván laktanya.

   Volt aki a füszeráj láttán húzta a száját és azt mondta hogy lányos.Én sosem szerettem a férfias játékokat, nem jártam meccsekre és az iskolai verekedéseket is egyik vagy másik hadsegédem intézte helyettem. Utáltam az erőszakot és mióta ismertem a pacifista szót, azóta annak vallottam magam.(3 )

 

      Az otthoni, könnyü lefolyásu betegségeket szerettem. De a szamárköhögés fordulópont volt. „Nem mindenki szamár aki köhög”, vigasztalt az egyedi humoru Lajos bácsi, majd egy hirtelen fordulattal megkérdezte szeretem-e Esztit. Gondolván hogy barátnömre gondol, igennel válaszoltam, mire ő boldogan kontrázott, mondván hogy akkor csókoljam meg „ezt itt” és egy félreérthetetlen mozdulattal boldogabb felére mutatott. Anya aki fültanuja volt az épületes jelenetnek, elpirult és letólta a nála 15 évvel idősebb Lajos bátyját (Borban pusztult el).

    Azért szerettem a könnyü betegségeket, mert otthon lehetett maradni pár napig, fehérhúst enni pirével, amit nagyon szerettem és naphosszat a vitrin apró csecsebecséit nézegetni, illetve a féltve őrzött és előlem eldugott képes levelezőlapokat olvasni.

 

       Ezekben apa Petöfi verseiből kölcsönzött (szó)virágokkal vallott szerelmet illedelmesen igen tisztelt és nagyságos Weill Irénke urleánynak, és minden alkalommal a „csókolom a kacsóit”tal búcsuzott. A képek az akkori giccs izlésének megfelelően telihold alatt andalgó szerelmespárt ábrázoltak és a kép és szöveg együttes hatása engem majdnem mindig vad röhögésre gerjesztett. Mit nevetsz, te hülye? – kérdeztem magamtól tapintatosan, amennyire csak tőlem tellett. A „kacsóit” nem értettem és nem volt értelmező szótárunk otthon. Ezzel szemben volt valahol eldugva egy lexikon, amit azelőtt az üzletben láttam, szintén eldugva, és benne, megjelölt helyeken, ilyen-olyan genitáliák „tudományos” skiccei. Ezek nem érdekeltek – a kisérő szöveget meg nem értettem.)

 

      Tánc a Vulkán-Fieberen

 

       Az üzlet egy bódé volt  a Teleki téren, az első sorban, a Kerepesi temetőre nézve. Nem voltam elkényeztetve, lakásunk egy villamosremizre nézett, ahol éjjel nappal csilingeltek a sárga villamosok. A bódét apa hozományként kapta a Weill családtól és böröndöket meg esernyöket árult benne. Apa alaposan beletanult a szakmába, bár néha dühbegurult és úgy ráorditott a potenciális vevőre, hogy az meg nem állott Kistarcsáig. Ha ideje engedte és ha anya olyan helyzetben volt, hogy lemehetett néhány órára  - nomeg ott volt az alkalmazott, Szalavett Szerén, egy nagyon rendes, jiddis anyanyelvü, de kissé együgyü zsidólány – akkor apa „cimekre” járt, vagyis megvásárolt  fillérekért használt  böröndöket, hajókoffereket, utazó táskákat, stb, odaadta megjavitani , „kipofozni” őket Sörösnek (4) vagy Klinghoffernek majd többszörös áron eladta őket „olcsón”. Ez volt a legjobb üzlet, kárpótlás a szombat kiesésért.

   Néha a Weillék Népszinház utcai üzletéből (a Tisza Kálmán tér sarkán, hatméteres portál, Weill Mózes és tsai) küldtek vevőket hozzánk, olyanokat akik olcson akartak vásárolni. Apa valóban olcsóbb volt, mint a nagy rezsivel dolgozó üzletek, ezenkivül egy egyedülálló  szinjátékkal szolgált: több mint száz kilójával ráállt a Vulkán-Fieber kofferre és táncolt rajta, jelezvén hogy ez a börönd túl fogja élni gazdáit, akik sietettek megvenni. Egyszer a Peer, a konkurrens, megpróbált egy ugyanolyan kofferra ráállni és az beszakadt alatta.

    Hogy lehet az, Imre, kérdezte apát, hogy neked sikerül ez a  parasztfogó mutatvány?  Ehhez ész kell Sanyikám, nem erő, mondta apa és boldog volt mert „a Peer pukkadt”.)

 

     A bódéból minden reggel ki kellett pakkolna az árut és szépen elrendezni – ez volt a kirakat, az „auszrám” (5). Gúlába rakott kofferek, rájuk aggatott altatáskás és esernyök és mindez raffináltan összekötve, hogy „a tisztelt vevő” lehetőleg ne lophasson el semmit. Ott volt aztán a Lajos, egy két méteres 15o kilós vidéki kubikus, aki megunta a kubik munkát, feljött Pestre és a Telekin trógerolt. Apa állandóan alkalmazta mert sajnálta és mert Lajos kéthetenként küldött haza pénzt öreg édesanyjának egy Kecskemét melletti faluban. A kisérő levelet apa szokta irni, majd’ mindegyik úgy végződőtt hogy „csókolja anyámat Lajos.” Nyáron ott szokott aludni a placcon, a bódék között és a zsidó kereskedők fizettek neki ezért valamit, mert ez olyan volt mintha éjjeliőr lenne. A gójok nem fizettek egy fillért sem, mert azt mondták hogy örüljön hogy itt alhat (a szabad ég alatt). Lajos nem panaszkodott, csak szeliden megjegyezte hogy „ezek a népek nem olyan rendesek ám mint a zsidó emberek”. 42-ben amikor az üzleteket elvették a zsidóktól és árjákat ültettek belélük – Lajos hazament falujába és visszatért a kubikhoz. (6).

 

     Télen apa megengedte neki hogy a bezárt bódéban aludjon, máig sem tudom hogy nem fagyott meg, mert tüzet nem volt szabad gyujtania. Néha engedélyt kért apától, hogy bevihessen magával egy „pillangót”, hogy egy kicsit megmelegedjen. Apa ez is megengedte és Lajos ilyenkor megcsókolta a „Krausz uraság” kezét.

 

        Öt kiló szilva, egy vekni kenyér

 

              Én nem értettem , hogy lehet egy pillangótól megmelegedni, de Lajos étrendje kivivta őszinte csodálatomat. Naponta megevett egy vekni kenyeret és 4-5 kiló szilvát, sárgabarackot, vagy bármilyen más olcsó gyümölcsöt – a szezónnak megfelelően. Elvből nem mosta le a gyümölcsöket és a cseresznyét magostól – valamint kukacostól (7) ette. Ez tiszta hús – mondta és én a rémülettől csak azért nem vetettem keresztet, mert nem vagyok keresztény.

 

      (Mindössze egyszer láttam őt szalonnát enni. Ez vasárnap volt, amikor valamiért eljött hozzánk – biztos cipelt valamit – és anya leültette őt a konyhaasztalhoz és adott neki egy tányér tegnapról maradt sóletot. Ez fincsi – mondta Lajos és pillanatok alatt eltüntette a dupla adagot, majd kijelentvén hogy ő bizony még éhes, előhúzott  kabátja feneketlen zsebéből egy jókora szalonnát és egy fél malomkerék nagyságu vidéki fehér házikenyeret. Még szerencse hogy ott ültem mellette, nagyott kiáltottam és hoztam egy árkus ujságpapirt, a Pesti Napló pénteki számából, mondván hogy a szalonna nem kóser és a papirra tegye ne a tányérra.

     Lajosnak tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nem értette, hogy a szalonna miért nem „kóser” és egyáltalán mit jelent az. Próbáltam magyarázni de nem ment. Lajos azt hitte hogy nem egészséges, mivel mindig szoktam neki mondani, hogy nem egészséges a cseresznyét magostól enni. „Látja Zolika úrfi, milyen egészséges vagyok” – mondta és hatalmas hasára csapott.  Anya sietett segitségemre, aki elmagyarázta Lajosnak hogy nekünk, zsidóknak, nem szabad szalonnát enni, de neki szabad és lehet hogy egészséges is,

    „Szegény zsidók”   - sajnált bennünket Lajos de kisvártatva hozzátette, hogy  ő bizony ismer zsidókat, akik jóétvággyal eszik, sőt falják a szalonnát. Anya azzal mentegetőzőtt, hogy azok, sajnos, nem tudják hogy nem szabad.

 

    Amikor apa először volt munkaszolgálatban – Erdély visszatérésekor, Besztercenaszódon – akkor Lajosnak köszönhetően tudta anya, egyik növére segitségével, az üzletet vezetni. Ott mint egy Cerberus, őrködött , vevőket toborzott és segitett ki és berámolni. Talán hét, talán nyolc éves lehettem akkor és fantáziámat élénken foglalkoztatta, hol jár Lajos vécére és főleg hol mosakszik – ha egyáltalán. Egyszer vettem a bátorságot és megkérdeztem és ez Lajost könnyekig meghatotta. „Akárcsak idesanyám, aki gondol velem” – mondta és elmagyarázta hogy a vécé nem probléma, mert a Teleki Tér sarkán, ahol a zöldség és gyümölcs piac kezdődik, van egy zőld házikó, „amit biztos látott az urfi”. Persze hogy láttam és most hogy mondta, eszembe jutott hogy az egy nyilvános illemhely.

 

      Ami a mosakodást illeti, itt Lajos megvakarta az üstökét és elmondta, hogy a városi fürdő pénzbe kerül és „uraságoknak való”. Ő oda csak akkor jár, főleg télen, amikor már ragad rajta gatya-ing. Nálunk otthon a kútnál mosdottunk – mondta – és itt a Telekin is van több nyilvános csap, ahol nyáron mosdani lehetett, éjjel tetőtől-talpig is.

 

     Abban az időben én Lajosban láttam megtestesülni a magyar népet.  Egyszerü de egészséges paraszti észjárás, hűséges, nem antiszemita (8) és jószivű. Miért lenne antiszemita? – mondta apa, amikor belőlünk él. Nem részeges – tette hozzá anya – az ő szemében ez volt a legfontosabb.)

    

          „Édes Erdély itt vagyunk”...

 

         Apában többször omlott össze a világ. Először amikor egy katonai felülvizsgálaton lezsidózták, majd amikor elvették karpaszományos rangjelzését és behivták munkaszolgálatra. Katonakönyvének fedőlapján nagy piros Zs., ennek jelentése félreértheteten volt.  A Dobozi utcai templomban Korn Hugó froclizta, mondván: Hát mit akarsz Imre, hát nem vagy zsidó? Belül oda van irva  svárc of vájsz (9), mig kivülről csak kezdőbetük jelzik 

    Apa akart volna valami csunyát mondani, de a torkán akadt a szó: hát persze hogy zsidó vagyok, motyogta, de azért...

 

     Bein bácsi, az Eszti apja, nyugalomra intette apát. Vigyázzon magára a munkaszolgálatban  és legyenek szolidárisak egymással. Majd súgva hozzátette, hogy ez még nem minden, lesz még sokkal rosszabb is. Amikor kiderült hogy igaza lett, ő maga már Bergen-Belzenben volt, ahová a Kasztner vonattal került.

 

Ezzel az „igérettel”  tarsolyában apa kiment Kőbányára, hogy elbucsuzzon szüleitől. Késöbb hallottam, hogy keserü szemrehányást tett nekik, miért nevelték magyarnak. Hát minek neveltünk volna, édes fiam, mondta  nagyapa, hát nem vagyunk magyarok? De nem ám, mondta apa és mutatta le”ZS”zett katonakönyvét. Nagymamának, aki egy szót nem tudott más nyelven mint magyarul, eszébe jutott, hogy Zabludovból beszivárgott édesapját, Visofszky Mórt, első magyarnyelvü irataiban Mordche-Majlech Visovszkinak hivták. Nagyapa, aki neológ létére naponta tálit és tefilinben imádkozott, kötötte az ebet hogy ő pedig magyar és „itt élned és halnod kell”. Ki akarsz vándorolni, édes fiam, kérdezte apát, nem mondanád meg hogy hová? (1o)

 

 Nagyapa egy életet ledolgozott a magyar államvasutaknál mint butorasztalos. Apja Miskolcon cipész volt. 1919-ben, a gyászos emlékü kommün bukása után, amikor Budapest román megszállás alatt volt, irásos igazolást kért és kapott a „Magyar államvasutak, északi főmühely főnökségétől” hogy Krausz Dávid a mai napig – vagyis 1919  augusztus 27 – szolgálatunkban áll, valamint „Tudomásunk szerint a mühelyben  politika szerepe nem volt”.  Az egyértelmü igazolás kétnyelvü, magyar és román. Nemrég bukkantam rá, amikor a néhány éve elhunyt Ilonka néni – apa egyetlen huga – iratait rendezgettem. Mire és minek kellett ez a románnyelvü igazolás nagyapának, csak a jó Isten tudja.

 

     ( Nagy szerencse volt, hogy apával egy századba került a Nándi unokatestvérem, vagyis a Cili néni fia, vagyis Fleischman Nándor (Noszn), az egyetlen tálmid-cháchám (11) a Weill családban, vagy „egy nyápic jesivabócher”, apa által definiálva szabadon. A szerencse főleg a Nándié volt, de apáé is, mivel volt kivel törődnie, ki helyett emelgetni a nehéz  zsákokat (12 ) és ujfent bizonyitani – teljesen fölöslegesen – a megilletődöttségtől ájuldozó Weill családnak „ki is az a Krausz Imre”. Ezt ők már rég tudták.

        Anya és Cili néni – aki majdnem egész idő alatt egyedül nevelte Nándit és Editet (13) mivel férje, „a Fleischman” fiatalon meghalt tüdőbajban – állandóan főztek és sütöttek és küldték a csomagokat, amik meg is érkeztek és „Nándi élvezetesen csámcsogja a malomkerék nagyságu fasirtokat” (részlet apa levelébő), mig „az Imre bácsi minden imán ott van, reggel este és úgy viselkedik mint egy született ortodox” (részlet Nándi leveléből). Tréflit nem ettek, mivel a besztercei orth. Hitközség keblén melengette és minden jóval ellátta az ott dolgozó Muszosokat, akik közül a „kósereket” szombatra meghivtak családokhoz.

 

     Leszerelésük után Nándi visszament a váci jesivába ahol Silberstein rabbi egyik kiváló bócherje volt. Apa hosszan mesélte besztercei élményeit és dicsérte a „vidéki” zsidók szolidaritását (nála Pesten kivül minden „vidék” volt, később Bné-Brák is). A keret rendes volt, „lehetett velük beszélni”, ami azt jelentette hogy minden szinten elfogadtak pénzt és a verbális zsidózáson kivül nem történtek, erőszakos, kegyetlen cselekedetek. Persze ez még Kamenec Podolszki és Ujvidék előtt volt és a Bein bácsi apokalitikus jóslata a jövő zenéje volt csupán. A  Muszos zsidóknak még volt kedvük viccelódni és az Erdély visszakerülését jelző érzelgös Indulót ( „Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk, győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg”) a zsidók megjidlizték, úgy hogy az egészen másként hangzott ( 14).

 

       Egy szervezett munkásnő

 

            A Weiner nénit szintén Irénnek hivták, akárcsak anyát. Gyermektelen volt, és ez anyához láncolta  a 35 év körüli terebélyes amazont, aki szenvedélyesen szeretett nevelni-etetni bennünket. Ekkor már – 194o-ben – a Miki és a Gabi is megvolt (15) és anyának nem volt könnyü a hárommal, miközben az üzletet is vezetni kellett. Ő nem járt  „cimekre” mint apa, a jövedelem megcsappant és azt a Weill család egészitette ki diszkréten, „a pult alatt”.

 

     A Weinerék a földszinten laktak, egy egyszobás, nem komfortos lakásban, melynek lakói a folyosó végén lévő közös vécére jártak. Ez számomra annyira elképzelhetetlen volt, hogy akkor sem hittem el, amikor láttam. A mi elsőemeleti saroklakásunk háromszobás volt (egyik a cselédszoba) és összkomfortos. Csütörtök este volt a fürdés, amikor begyujtották a kályhát a fürdőszobában, telerakták hasábfával és az egész család megfürdött. Gyakran Weiner Irén is, ö volt az utolsó, amikor már mindenki aludt és – szégyen ide vagy oda – őt szoktam meglesni a kulcslyukon át. Felfedezésem megrenditő volt, nem tudtam hová tenni, nem  volt kivel megbeszélni. Ennek megértéséhez azt kell tudni, hogy nem voltak hugaim vagy nővéreim, mi egy „férfi család” voltunk.

 

     Egyszer, amikor apa már hazavolt a besztercei Muszból, vagyis már lehettem közel tiz éves,  a Weinerné arra kérte anyát hadd aludjak nála, mert fél egyedül. Férje az Ali, aki egy „szervezett munkás” volt és a Népszavát járatta – szintén Muszos volt és még nem szerelt le. Erről a Weiner Irénke egy pajzán dalt énekelt aminek a refrénje az volt, hogy „Katonának ment az uram...” Az idevágó rim nem hagyott sok teret a fantáziának.

   Mivel náluk kint volt a folyosó végén a közös vécé, Irénke instrukciója úgy szólt, hogy „ha pisilned kell, kimész a konyhába és ott a a vizvezeték kagylója”. Magamnak meg bekészitek egy lavort – tette hozzá kajánul majd látva értetlenségemet közölte, nem érti mi értelme hogy leskelődök, amikor még a legalapvetőbb dolgokat sem tudom.

    Nyeltem egy nagyot és elvörösödhettem, mert nevetve megpaskolta arcomat és vigasztalt hogy „ha felnősz, mindent fogsz tudni”. Feküdj le, mondta majd minden gátlás nélkül vetközni kezdett. Szermérmesen elforditottam a fejemet, de megint csak kinevetett: „leskelődik a csibész, aztán meg szégyenlős”. Nem mondhattam hogy csupán nagy fenekét akartam látni, mert éreztem hogy ebben semmi logika nincs. Mielőtt fülig betakarózhattam volna a dupla ágy kis hányadán, már ott állt előttem pucéran: na most jól figyelj, mondta hogy tévedés ne essék; a különbség kicsi de éljen a kis különbség...

  

     .

    Azért Weiner  Irénkétől  nemcsak biológiai ismereteket szereztem. Amellett hogy néha, ha anya már nem birt velünk, megetetett bennünket, főleg a kisebbeket, de belém is tömöt nagy adag spenótokat és karfiolt amit még a spenótnál is jobban utáltam – tőle kaptam kölcsön első könyveimet, mint a Via Mala, Árviz Indiában, Réztábla a kapu alatt, A halászó macska utcája és  Mollináry Gizella több könyve. Lehet hogy rossz izésre vall, de ezen utóbbiakat különösen szerettem (16).  A Manci néni bátyja, a Laci bácsi, aki Nagymaroson lakott, mesélte hogy ismeri az irónőt, aki szomszédja. Egyszer Irénke elvitt a szocik könytárába, ami valahol a Conti utcában volt, és ő tag volt ott a férje révén, bár ott szaktársnőnek (ha nem elvtársnőnek) nevezték. Innen fogva magam cseréltem ott könyveket és rászoktam Salom Asch zsidótárgyu regényeire Ilyenirányu érdeklődésemre tiz éves koromban, ma büszkébb vagyok mint fürdőszobai obszervációmra, dehát – ahogy mondják – az is egy növekvő kamasz(?) természetes érdeklődési kőrébe tartozott.

 

Ettől függetlenül bár talán ide tartozóan, borzasztóan szerettem az un. ponyvaregényeket, bár máig sem tudom, miért hivták őket ponyvának (17). Ide soroltam Agatha Cristyt is, meg az „Angyal” sorozatot, de az igazi ponyva a légiós, illetve kovboj (18) regények voltak, Péhovard (vagyis Rejtő Jenő), meg a Buffaló Bill, meg a saloon és a coltok. Meg Charles Lorre, akiról később a nagy magyarositások évadján -  William Shakespeareből Sekszpir Vilmos lett - kiderült hogy mindőssze Nagy Károly vagyis, Grósz Dezső. Ekkor lett Kockás Pierreből Kockás Péter és utolsó füzetes regényében már leszerelt a légióból és most a szovjeteket püffölte halálos horogütéseivel. A Vienettoon meg az Utolsó Mohikánon már rég túl voltam, ez nem beszélt hozzám, de annál inkább Verne Gyula (19) és társai. Kiskoromban, amikor alig tudtam olvasni, még Cilikét sem vetettem meg, azután szégyeltem, de nem  Andersent és Grim meséit.

 

      Ma persze tudálékosan azt lehetne mondani, hogy ez valamiféle eszképizmus volt, menekülés valamitől, de egy 9-1o éves gyerek nem menekül. Rengeteg mindent olvastam össze, néhány könyvet annyiszor hogy betéve tudtam, de a mai napig nem bántam meg.

 

       Zsidótárgyu olvasmányaim között ott volt „A kincsőrző fa” (zsidó népmesék), anya agyonolvasott Cene Reneja (2o), a magyarra forditott három kötetes Kicur Sulchán Áruch (21) valamint a Jávne sorozat egy-egy könyve. A már emlitett Ásch könyvekből egy ismeretlen zsidó világ tárult elém: az ámuló bámuló Zolika gyerek megtudta, hogy van zsidó alvilág is (22), persze csak Lengyelországban (23), Isten őrizz nem nálunk. Aztán, amikor 45-ben, félméteres szallagcim jelent meg a „Világ” első oldalán egyik unokatestvéremről (nem volt sok) aki betőrő bandát szervezett és „a zsidó Bandi” néven vált ismertté – ez a rátarti bebeszélés is szertefoszlott.

    

       Weiner Ali odaveszett a Soában, Irénke ujra férjhez ment és közel a 4o-hez fia született, amit őszintén csodáltunk. Egyszer látogatott meg bennünket, ha lehet még terebélyesebb volt (24) és elmondta hogy férje valami nagy kutya a kom-pártban és egy zárt párt-telepen laknak, több, Moszkvából hazatért elvtárssal. Ő volt az első aki azt mondta anyának: Irénke, ha rám hallgattok, elmentek innen. Itt most olyan világ kezdődik ami nem nektek való...

 

      Négy rádió...

 

             Milyen volt az életszinvonalunk a 4o-es évek elején, Budapesten? Ahogy jöttek a zsidótörvények, egyre nehezebb lett, de nem éheztünk és nem volt közvetlen életveszély. Mielőtt apát kivitték Ukrajnába, második muszos turnusára, amit már leirtam az előbbiekben ( lsd .... fejezet), elvették az üzletet, vagyis a Teleki téri bódékba beültettek fajtiszta árja fajankókat, akik a piacot egy-két év alatt totál tönkretették. Mindenki keresett magának valami más foglalkozást, apa cimekre járt és most az olcsónvett és megreparált, kicsinositott árut a család Népszinház utvai üzletében értékesitette. Amikor behivták Nagykátára és ott vitéz Muray ales eligazitotta (25), úgy hogy megsem állt Voronyezsig . a Weill család tartott el bennüket.

 

Hazatérte után, rokkantan, vöröskeresztes mankóval, ismét cimekre járt és hál Istennek megvolt a megélhetés. Nem voltunk gazdagok – és nem voltunk szegények. A relativitás ezen elméletét, és még bar-micva előtt elsajátitottam, mielőtt Einstein nevét hallottam volna.  

 

     (  Az osztályban ahová jártam volt 2-3 nagyon gazdag fiu és 5-6 nagyon szegény. Az utóbbiakat mindenki sajnálta és segitette. Ez a segitség néha brutális volt. A felsősők alapitottak már régebben, évekkel azelőtt, egy SzKE (26) nevezetü egyesületet, amelyet az igazgatóság is szubszidiált, de főleg snorrból szerzett pénzen vettek iskolaszereket (kőrzőt, vonalzót, ceruzát és radirt, füzeteket és miegyebett és azokat a „szegényeknek” adták, illetve kölcsönözték ki, megalázó feltételek mellett. Nekem már az egyesület neve sem tetszett, mert nem kell valakinek naponta az arcába vágni hogy ő „szegény”, ha az apja nem képes neki a drága iskolaszereket megvenni.

 Javaslatunkra osztályunk, az első Tajrász, alapitott egy ellenszervezetet, az Ike-t, ami az Iskolaszerrel Kisegitő Egyesület lett, a „szegények” nélkül a nevében. Mi jó szóval kisértük amit adtunk, amennyit adhattunk és osztályunk három tehetőse közül Lőwinger Jancsi és Schlanger Laci (27) otthonról kunyerált pénzzel is besegitett. Azt is megszerveztük, hogy mindenki aki csak tehette dupla tizórait hozott magával és az egyiket odaadta annak akinek nem volt. Sokunkban volt fejlett szociális érzék, nálam ez abban is megnyilvánult hogy szivből utáltam a procc gazdagok viselkedését, nem őket, magukat, hiszen ők nem tehettek arról, hogy apjuk sok pénzt keresett. (28 )

    Én a hallgatag(?) többséghez tartoztam, akik a gazdagok szemében szegények voltak, mig az igazi szegények szemében – gazdagok. Már elmondtam valahol, hogy amikor hazafelé menet, bementem a Glückék csirke és libaüzletébe és ott öt deka(!) felvágottat vásároltam magamnak, akkor a Glück Pindi, a barátom, áhitattal nézte és mondta, hogy na igen, ti gazdagok vagytok. Mi a probléma ? – kérdeztem, - vágj le magadnak néhány szeletet, mire Pindi megdöbbenve nézett rám, mint aki kisértetett lát: te nem vagy normális, állapitotta meg, mint sokkal később Dávid, az árut nem szabad megenni, azt el kell adni...

 

Osztályunk gazdagjai közül igazán csak Jancsival voltam jóba, aki egy született demokrata volt és legalább annyira elütött apjától mint én. Egyszer rendeztek neki egy születésnapi ünnepséget és többet az osztályból meghivott, köztük engem is – súgva, hogy mások ne hallják. Ekkor apa éppen Ukrajnában volt , nekem nem volt egy rendes ruhám, nem akarózott menni, mivel nem dolgozott bennem a proletárgőg és ezért azt a feltételt állitottam: csak akkor megyek, ha meghivja E.T. is, az osztály legszegényebb tanulóját, akik Angyalföldön laktak, egy olyan prolinegyedben ahol a zsidó se jár és apja kordén árult gyümölcsöt az utcán, télen, jégben fagyban. E. jó tanuló volt, jó fejű. Szorgalmas, csak kissé nehéz beszédü, de amig beért naponta a Dob utcai iskolába, össze volt fagyva és az arca meg-megrándult amikor a fiuk a tizórait elfogyasztották a szünetben. Tőlem elfogadta, a dupla tizórait, de másoktól nem – és szemmel láthatóan éhezett.

 Jancsi azonnal beleegyezett, odament E.hez, kedvesen meghivta és ettől fogva E. Jancsitól is elfogadta a szalámis szendvicset. Előbb az én vajas-lekváros zsömlémet ette majd, majd félórára rá, suttyomban, a pad alatt, a másikat, ahogy dukál (29).

 

      Közben, miután apa hazajött Ukrajnából, megszületett a negyedik is, akit Lászlóként jegyeztek be, ő a mai,  2.1o magas Slomó  „kisöcsém”, aki ma már nagyobb „magyar” mint én, ha más sikon is müködik (3o). Nem volt nálunk rádió otthon, apa azt mondta neki négy „rádiója” van, a négy fia, akik épp eleget lármáznak, nem kell ehhez semmit hozzátenni. Slomó két éves volt, 44’ nyarán, amikor ránk szakad az ég – én meg 12 és fél. Ez a fél igencsak jelentős, mert valóban féltem, akkor már felfogtam hogy mit hoz(hat) a jövő és tudtam hogy nem engedhetem meg magamnak a luxust hogy továbbra is gyerek legyek. Tudtuk hogy mi történik rádió nélkül is, apa néha megvette a Pesti Naplót ( ), vagy a Magyar Nemzetet.  De amikor egy vasárnapi napon, Pear Harbour után, a Klein néni berontott a szomszédból és lélekszakadva kérdezte, hogy „Krausz úr, ez jó a zsidóknak?” – apa nem tudta miről van szó Ezt leplezendő, gyanus udvariassággal leültette az egzaltált nénit – aki nem volt idősebb nála, hozott neki egy pohár vizet, majd kérdőjellé merevedett. Hát nem tudja Krausz úr? – kérdezte Klein néni – A Samu nincs itthon, a rádió bemondta és én nem tudom, hogy ez jó-e a zsidóknak vagy sem? 

    Mit mondott be, a jó Isten áldja meg? – kezdte apa elveszteni egyáltalán nem legendás türelmét. Hát hogy a japánok elfoglalták Szingapurt. Mondja Krausz úr, ez jó a zsidóknak?

 

Apa sarkonfordult és bement a hálószobába aludni (vasárnap volt), de nekem meghagyta, egy szemvillanással, hogy nyugtassam meg a hisztérikus szomszédasszonyt. Én meg elmondtam Klein néninek hogy rövid távon ez nem jó a zsidóknak, mivel a Japánok Hitler szövetségesei, de hosszu távon...

 

   Áh, azt mondod hogy át kell térni a hosszusávra, és mindig mondom a Samunak, de ő nem engedi hogy hozzányuljak a rádióhoz...

 

   „Csak hogy éljük túl”

 

      (A legócskább zakómat vettem fel, a tintafoltosat, hogy ne üssek el E.től, aki egy nyúzott lamberjackban jött és órmótlan sáros cipőkkel. Látván ezt az előszobában, ahol Jancsi fogadta a vendégeket, azt súgtam E.nek hogy mindenki leveszi a cipőjét, hogy ne sározzuk be a szőnyeget. Láttam hogy barátom elsápad és azt mondja: nem lehet... Jancsi valahogy meghallotta, azt mondta nem baj, van már bent sáros cipő elég...   

 

    Ilyen szép lakást, ilyen pazar büffét én még nem láttam addig. Sokféle felvágott, apró szendvicsek zsúrkenyéren, krémestorták és Pesten akkor nem látható déligyümölcsök. Nomeg egy fél tucat lány, az ortodox polgáriból, akiket mi nem ismertünk, de Jancsi és családja baráti köréhez tartoztak. Azon fesztelenül beszélgettel a fiukkal, apró likörős poharakból császárkörtét („Altwater”) ittak és leplezetlen undorral nézegettek bennünket. Én már azon voltam hogy mondok valami cifrát, amikor E. feltalálta magát, elbujt két könyvszekrény között és a könyveket kezdte gusztálni. Látod, mondta amikor hozzáléptem, ezt irigylem náluk, hogy van pénzük könyvekre. Ott volt a Révai nagy lexikon, meg mindenféle korabeli könyvujdonság és mi elfelejtettük a  tintafoltos kabátot és a sáros cipőt és megbüvölve nézegettük a könyveket.

 

     Valaki felköszöntőt mondott és hangsulyozta, hogy Jancsi a legjobb tanuló az osztályban. Én ezt csak félfüllel hallottam bár E. bökdösött, de ekkor Jancsi válaszolt és kijelentette, hogy ez korántsem és egyáltalán, mivel van több gyerek az osztályban, akiknek jobb a bizonyitványa az övénél, többek között, mondta és ránk mutatott.

    Mindenki ránk nézett és E. fülig pirult. „Nekem nem ilik itt lenni” – suttogta, én nem ide való vagyok. Valaki zongorázni kezdett és  Jancsi kért, mondjak én is valamit. Mit mondjak, kérdeztem. Hogy éljük túl mindezt, mondta Jancsi az egyetlen okos mondatot, ami azon az estén elhangzott. Öccse, Pista, három Jonatán almával kezdett labdázni és azt kiabálta hogy három a magyar igazság. Közben vonszoltam E.t az asztalhoz  egyen már valamit, hogy legalább értelme legyen ennek az elrontott estének. Nem lehet – mondta E.T. -  mindjárt elhányom magam itt a perzsaszönyegen, nem elég a sáros cipő.?...

 

     Jó, mondtam, csak hogy éljük túl, mondok valamit. Elmeséltem hogy péntek este volt nálunk a Dobozi utcai templomban két toprongyos szlovák menekült zsidó fiu. Ima előtt és után elmondták mi történik a határon túl, hogy a Tisó-párti Hlinka gárdisták ölik a zsidókat és kiszolgáltatják őket a németeknek akik kiszállitják és megőlik őket. Senki nem hitt  nekik, volt aki rémhirterjesztést emlegetett és a Szuhel azt mondta hogy fel kell jelenteni az ilyeneket. Valaki azt mondta: snorrerek az rendben van, akarmak vacsorát, az is rendben  van, de miért kell rémhireket terjeszteni?! (31). A végén elküldték őket közköltségen a Rosentál vendéglőbe, adjanak nekik egy-egy kismenüt. Aludni valahol a Teleki téren alhattak a Lajos mellett

 

A dermedt csendben először csak a lányok csámcsogását, majd  a Lővinger mama (32) hangját lehetett hallani : mit akarsz ezzel mondani, fiacskám?

 

     Nem tudom – mondtam. Én elmondtam egy történetet, ami most történt néhány nappal ezelőtt. Én gyerek vagyok, maguk felnőttek, maguknak kell tudni hogy ez mit jelent. Nem kell rontani a hangulatot, mondta a Sp. papája, kövér, potrohos gyáros, még soha nem volt  úgy hogy valahogy ne lett volna.

          Ránéztem E.re, láttam hogy csak pillantok kérdése hogy elhányja magát és én vele tartok. Gyere, megyünk, súgtam neki, igazad volt, ez nem nekünk való, majd Jancsinak, aki az ajtóig kisért: te nem tehetsz róla, te egy rendes fiu vagy.

   

 Látod milyen jó hogy nem vettük le a cipőt – mondta E., amikor lefelé botorkáltunk a lépcsőkön.

                                                           ****

       A dolog epilógusa lehetne, hogy 44’et majdnem mindnyájan túléltük. Csak a Gelb Sanyit kapták el az utcán és vitték el, soha többé nem láttuk. Ugyanez volt a sorsa a Kammer Sanyinak is, aki egy évvel volt idősebb nálunk. A Vohlberg Adolfot vidékről deportálták, ő finn  (33) volt, ő sem jött vissza. Mint ahogy Hilda sem, hüséges háztartási alkalmazottunk, aki a németek bevonulása után két nappal – minden kérlelésünk ellenére – illegálisan (34 utazott haza Szerednyére, hogy onnan szüleivel együtt deportálják Ausvitsba. Öccse a Hersi, mint a cseh légió katonája tért vissza Pestre a háboru után, ma Izraelben él, valahol Rechovoton.

 

Volt az osztályunkban egy lengyel zsidó menekült fiu is, valami Jékl Soklnak hivták, de ez nem biztos, aki „napokat evett” mint a jesivabócherek és az egyik  másgiách özvegyénél  lakott. Őt mindeki körülröhögte, én is, mivel nem tudott magyarul és jiddisül vagy lengyelül meg mi nem tudtunk. Nagyon vicces volt.

   

     Hazafelé menet búskomor voltam, szégyeltem nagyon hogy a csürhével nevettem. Mi a bajod? – kérdezte Pindi, pedig biztos tudta. Egyike volt a keveseknek akik nem nevették ki Jéklt ( 35). Képzelj el egy forditott esetet: te vagy Lengyelországban magyar zsidó menekült, nem tudsz lengyelül vagy jiddisül és mindenki kirőhög téged.

 Én nem – mondta Pindi. Tudom, ezért vagyok szomoru és szégyelem magam, Azért mert én nem nevettem? Azért mert irigyellek hogy több eszed volt mint nekem.

 

       „Hol a papucsom”?

 

          A dolgok ködbevesznek, a „boldog gyerekkor” úgy tünik mint egy rossz vicc. Még sok viz folyt le a Dunán, halott zsidók nélkül, addig amig a vitéz katonák, rendőrők, nyilasok, a folyam jeges vizébe lődözték azokat akik Petőfivel az ajkukon haltak meg. Az évek összefolynak, ez nem egy tudományos  történelmi értekezés, ez maga a történelem.

     Miután Magyarország hadat üzent az Egyesült Államoknak (36)aktuális lett Budapest bombázása is. Eleinte csak immel-ámmal, majd massziv szönyeg bombázással. Amikor az első sziréna megszólalt, éjnek évadján, és apa szirénázott hogy felébresszen bennünket, az én első szavam az volt, hogy „Hilda, hol a papucsom”. Gondoltam hogy nem lehet mezitláb lemenni az ovóhelyre és a sötétben nem találtam a cipőmet (37). Lent a pincében együtt ültek, békés egyetértésben, zsidók és nem zsidók és aki felmerészkedett, hallhatta a messze becsapódó bombák kisérteties hangját.

             

     Amikor másnap elmeséltem Pindinek, ő csunyán nevetett: mondtam hogy ti gazdagok vagytok. Az urfi kéri a cselédtől a papucsát...

 

     Pindi idősebb lánytestvére kommunista volt. Néha bevitték, letartóztatták, kiengedték, internálták és azt rebesgették hogy együtt él egy séjgeccal aki szintén.

A Glück bácsi az szokta mondani hogy gyerekei megröviditik az életét. Ez alatt azt a Palesztinába kivándorolt fiát is értette, aki egy vallástalan sómér kibucban volt.

      Én nem tudom, mi az hogy kommunista, vagy „sómér”., mondta Pindi, de nagyon szeretnék nem itt lenni.

 

(A nyilas időkben a Glückék is a gettóban voltak, de nem velünk. A felszabadulás után ő is a Pirchébe (38) járt, velem együtt és a Joint által fenntartott napköziben ettük a Hershey csokoládét . Folytattuk a Tajrászt ahol abbahagytuk, de köszönet nem volt benne. Az Óbi rebbenek (39) libaüzlete volt lent és félóránként lement „megnézni mi van”, miközben nekünk a kiosztott talmud porciót kellett házerolni (4o ). Egyszer valaki tréfásan felelősségre vonta ezért és ő azt felelte hogy „az Istennek a liba kell” (41 ).

     Egy szép napon eltünt a Pindi mint a kámfor. Kiderült hogy átment a Pirchéből a Bné-Akibába ,mivel „ott tojásos szendvicseket adnak”. Aztán lement velük Deszkre ahol hachsara (42)  volt, majd a mozgalommal allijázott, Cipruson keresztül,és a Sluchot kibbuc tagja lett. Egyik bátyja, a Miki, aki előtte allijázott és sikerült, az angolok éberségét kijátszva, partraszállnia , elesett Izrael függetlenségi háborujában. (43 )

 

   Nem a Pindi volt az egyetlen aki elhagyta menetközben az ortodox Pirchét, hogy „idegen mezőkön” legeljen. Ezek között volt Gólya is, aki velünk járt  a Tajrászba. Nagyon szegény fiu volt, apja eltünt a háboruban és édesanyjával lakott a Kazincyi utcában, egy szörnyü (pince?) lakásban. Ő átment a Drorhoz (44) mert ott lányok is voltak és lehetett moziba menni. Miért nem a BÉÁ-hoz -  kérdeztem amikor a 9o-es évek elején felfedeztem őt Pesten, immár a  sokatmondó Török néven – hiszen ott is voltak lányok és ott is jártak moziba? Igen, de a Drornál szombaton is lehetett moziba menni. Aztán itt ragadtam – tette hozzá szomoruan.

 

      Később valami jóvátételi szervezetnél dolgozott a Gólya, ezzel reagálva le zsidóságát, mint sokan mások. Ha üldöztek és jár nekem kárpótlás – ez annak a jele hogy zsidó vagyok...).

 

      Beiglik és kulacsok

 

      Azért nem szabad a ló másik oldalára sem esni – szokta mondani a Gujzon bácsi. Ő, a Krausz nagyapa kebelbarátja (és bujtatója 44’-ben) a huszároknál szolgált az első világháboruban és igy nagy szakértője volt a lovaknak. Néha kértem, mesélje el, hogyan harcolnak egy világháboruban a huszárok, ott ahol, ágyuk, gépfegyverek, srapnellek vannak? Gujzon Boldizsár meséi münhauzeniek voltak, én akkor, 44’ elején, már 12 éves voltam és mint szorgalmas ujságolvasó  (45) tudtam mennyit fejlődött a magyar hadsereg az elmult 2o-25 évbben. Ma már a lovak helyét a biciklik töltik be, hiszen az ujság megirta, szemrebbenés nélkül és nem a viccrovatban – hogy az első magyar kerékpáros hadtest elindult kelet felé, amikor Hitler lerohanta a szovjetet.

 

  Tehát nem szabad átesni, vagyok túlozni. Voltak azért napok és hetek – néha hónapok – amikor  nincs kizárva hogy müködött a „boldog gyerekkor”, talán észrevétlenül, anélkül hogy tudtam volna róla. Talán Purimkor, amikor a Weiléknél együtt volt az egész család, a Rezsin néni, a Bandi mamája, remekelt a töltött paprikával (46) és a diós, mákos beiglivel.  Weill nagypapa az asztalfőn trónolt; egy „ajrech” (47) purimi dalokat énekelt hogy megszolgálja a vacsorát és a Manó bácsi, a Gyuri apja (48) pénzt adott neki csakhogy hallgasson. Amaz nem hallgatott hanem direkt jiddisül élcelődve, amit csak nagytata és a Cili néni értett, azt mondta hogy neki egyszer azért adnak pénzt hogy beszéljen, másszor hogy hallgasson. Nagypapának potyogtak a könnyei a nevetéstől  és kérte Ármin bácsit, adjanak még pénzt az ajrechnak.

 

  (Ezeken a purimi családi összejövetelen az unokák között én voltam, nagyságra nézve a harmadik, a Gyuri és a Bandi után, akik kb. egyidősek voltak. A Nándi a jesivában volt, visszament a Musz után és növére, a tündérszép Edit , a nőkkel ült és elnem mozdult, anyja, a Cili néni szoknyája mellől.

     Gyuri és Bandi disznó vicekkel próbáltak engem szórakoztatni, én meg adtam a hülyét hogy nem értem. Egyikük, ma is aktuális a közelkeleten, találós kérdés volt: Mi az ami P-vel kezdődik és „ina” val végződik? Természetesen Palesztina – tromfolt Bandi a Gyuri kérdésére.   Vagy mi az ami „kivül szőrös és belül nedves?” persze hogy vadászkulacs. Ezt valóban nem értettem.

 Ilyen családi összeröffenés többször egy évben volt és szememben a béke szigetét jelentette. A lakás a Nagyfuvaros utca 6-ban volt, az előtte levő házban a neológ templom, az utána következő egy cigányház. Nem volt gazdag környék, a Weillék féltve titkolták jómódukat, üzletük sem a Váci utcában volt, de nagyon jól ment. Amikor, valahol 38-ban a Matild néni kiment Amerikába a férje után a család egy nagy pénzösszeget küldött vele, amit ott valaki elspekulált. Erről már irtam valahol.

 

   44’ elején volt Pesten a belzi rebbe, akit galiciai gettóból mentett ki egy magasrangu magyar katonatiszt 1 millió pengőért. Csak öccse, a bilgoráji rabbi, volt vele, az egész családjuk odaveszett. Mielőtt, február 18-án elhagyták Magyarországot, két cionista certifikáttal, hogyTörökországon és Szirián keresztül az akkori Palesztinába utazzanak – a rebbe öccse dróset tartott, amelyben bátyja, a rebbe nevében, kijelentette, hogy a magyar zsidók legyenek egész nyugodtak. Semmi bajuk nem történik, itt nem lesz az ami Lengyelorszában.)

 

  Egy hónappal és egy nappal később – március 19-én, bejöttek a németek és hat héttel később kezdődött a deportálás.

 

Jegyzetek

 

1)      Jóval később tudtam meg hogy köztem és a Miki között volt egy abortusz.

2)      Amikor én, a 9o-es évek elején, krónikus kialvatlanságtól szenvednén elmentem egy un, „alvást kutató Intézet"be, kiderült hogy a diagnózis egy Apnea nevezetü valami: az alvás nem kielégitő, légzési zavarok vannak, stb. Ezt lehet operálni is (orrsövény) de az ritkán sikerül. A megoldás egy CPAP nevü masina ami az alvás során oxigént pumpál az orrba. Ez átöröklödik, biztos hogy apának is volt, csak nem tudott róla. Slomó öcsémnek is van.

3)      Persze ezt Izraelben szögre kellett akasztani, mivel itt ha nem védekezünk, „kedves szomszédaink”, az arabok, a tengerbe hánynak bennünket.

4)      „Nagyon rendes gój”, akinek apa odaadott 44’-ben egy tele börönd értéktárgyat megőrzésre. Nem adta vissza. Mondván hogy az oroszok elzabrálták.

5)      Csak szószerint kirakat (német) dea piaci szóhasználatban azt jelentette, hogy sikerült valakitől megszabadulni, „kirámolni” őt.

6)      45’-ben hallottuk hogy próbált ennivalót bevinni a gettóban lévő zsidóknak és a csendőrök agyonlőtték.

7)      Mi minden szem cseresznyét kinzitottunk, megnézendö, nincs-e benne kukac. Ha volt – el kellett dobni a cseresznyét. A kukac tilalma a Tórában olyan mint a disznóhusé.

8)      A mai napig is hiszem hogy a magyar paraszt nem antiszemita – ha az egyház és/vagy a politika nem uszitja erre. Sajnos az egyház nem sok alkalmat mulaszt el erre.

9)       Fekete-fehéren (eljiddisült német).

10)  A két világháboru között igencsak gyér volt a zsidók kivándorlási rátája Magyarországról. A cionista mozgalom alig létezett, certifikátot Palesztinába csak nagyritkán adott a brit mandatórikus hatalom és hétpróbás halucnak kellett lenni ahhoz hogy valaki merjen belevágni. Amerikában kvóta szabályozta a bevándorlást. No meg „itt élned és halnod kell”.

11)   Talmud-tudós héber).

12)   Zvi Erez barátom tudomása szerint az un „Székely vasut” alapjait rakták le.

13)   Gyönyörü szép, okos, intelligens lány volt. 43’ végén  egy zsidó fiuval járt, aki  a vallásos cionista mozgalom tagjaként, egy csoporttal Palesztinába indult. Ugy volt hogy Edit is velük megy és kint összházasodnak. De a Cili néni nem engedte el a lányát, akit jövőre, 44’ őszén deportáltak és odaveszett.

14)   „Édes Erdély itt hagyunk... a rohadó sereg...” stb, stb.

15)   Másfél év korkülönbség volt közöttük, olyanok voltak mint egy ikerpár és állandóan veszekedtek egymással.

16)   A kommun után börtömbüntetést kapott kommunista tevékenzségéért. 44’-ben a nácik letartóztatták németellenességéért  és a háboru után antiszemitizmussal vádolták és indexre tettek. Innen kezdve csak a Vigiliában publikálhatta verseit. Könyvei alapján – szerintem – nem volt antiszemita.

17)   Talán azért mert eleinte  a vásárokon ponyvára kitéve árusitották őket.

18)   Igy hivtuk annakidején a cowboyt, a vadnyugati ponyvák rettenthetetlen hősét.

19)  Amikor előszőr – már itt Izraelben – találkoztam Julius Verne (héberes kiejtéssel Zsul Vern) nem tudtam kiről van szó.

20)  Ceená ur’ená (héber), a jiddis dájtsból magyarra forditott népies Tóramagyarázat, nagyanyáink  kedvenc olvasmánya.

21)   A Sulchán Áruch (Teritett Asztal = héber) a Zsidó törvénykönyv röviditett változata, Slomó Ganzfried ungvári rabbi müve (héberül). Magyarra Dr Singer Leó várpalotai rabbi forditotta.

22)   „Motke gánef”, a warsói zsidó tolvaj és a körülötte burjánzo zsidó prostitució, betörök, orgazdák, uzsorások, stb. Asch előfutárja volt a később nagyarra is leforditott Basevisz-Singernek.

23)   Mivel „tudtuk” hogy a „pólisiaktól minden kitelik”. Bezzeg mi, a Mózesvallásu magyarok...

24)   Anyának bizalmasan  elmondta hogy „ez a szüléstől van”. Próbál ugyan lefogyni, de „a férjem igy szereti”.

25)   „Szép nagy darab trágya lesz belőled” – mondta.

26)   Szegényeket Kisegitő Egyesület.

27)   Az első, Tel-Avivban, nyugállományu épitészmérnök. A második jeruzsálemben rabbi és jesiva-vezető, több halachikus mü szerzője.

28)  A Talmud elmondja ( Éruvin 86, a), hogy Jehuda, a Fejedelem „tisztelte” a gazdagokat”. Ezt a haszidok, akik nem birták elviselni a procc novoriseket, ugy értelmezték hogy „mechábéd” (tisztel) azt is jelenti hogy ...kisőpri őket...

29)  A Halacha szerint tejes és húsos étel között fél órát kell várni.

30)   A Hét Tükre cimü magyarnyelvü hetilap kiadő főszerkesztője, valamint a Magyarországra menő izraeli turisztika egyik élvonalbeli exponense.

31)    A magyar nácik nyomán az önmarcangoló zsidók is azzal vádolták egymást hogy rémhireket terjesztenek Mint később kiderült, minden „rémhir” igaz volt. Egyébként, amikor 44’ tavaszán két szlovák zsidónak sikerült megszökni Ausvitból és eljutni Pozsonyba ahol részletes jelentést nyujtottak be a halálgyárról – őket is rémhirtejesztéssel vádolták. Az egyetlen aki hitt nekik az Weismandel rabbi volt. Amikor a rabbi a jelentést leforditotta héberre és eljuttatta Pestre a Zsidó Tanácshoz – ott azt senki nem tudta elolvasni sem, az egy Freudiger Fülöpön kivül, aki az ortodoxia egyik képviselője volt a Judenrátban...

32)   Emlékezetemben egy törékeny, filigrán dáma jelenik meg, szöges ellentétben férjével. Ez nálunk is éppen igy volt: a két apa és két anya megszólalásig hasonlitottak egymásra.

33)   A Máramarosszigetról és általában a felvidékről számazó zsidókat a pesti sznóba – az ortodoxok is! – finneknek hivta, mivel  lengyeles jiddist beszéltek, és ha kérdeztek valakit hová való, nem mondta hogy „von Munkács”, vagy „fün Munkács”, hanem „fin Munkács”. Minden „finn” kb. tizszer olyan életrevaló volt, mint egy anyaországi „magyar” zsidó.

34)   Már a megszállás másnapján elrendelték hogy zsidóknak tilos a vonatokat használni.

35)   Gondolom, eredeti neve Jáákov (Jánkl) lehetett.

36)  Az akkori fáma szerint azt mondták a hadüzenetet kézbesitő ügyvivőnek, hogy hagyja azt a portásnál.

37)   A szirénák elhangzása pillanatában apa eloltott minden villanyt. Ugyanis, még a bombázások megkezdése előtt, a nyilas sajtó azzal vádolta a zsidókat, hogy fényjeleket adnak az ellenségnek.

38)   Pirché Águdát Jiszráél (az Aguda „virágai”) az akkor sebtében megalakult Agudát Jiszráél ifjusági mogalma volt, Groszberg Slomó és Zvi Friedman vezetésével. A nevelés irány Erec-centrikus és anticionista volt.

39)   A Tajrász melámed-tanitóit a  pesti szóhasználat rebbeknek nevezte. Konkrétan itt Oberlander Lázárról van szó, a Tajrász második osztályának rebbéjéről, aki Oberlander Baruch, pesti CHabad küdött nagyapja volt. 2ooo-ben hunyt el new-Yorkben 98 éves korában.

40)   Ismételni (héber= szleng).

41)   Élelmes de lefordithatatlan szójáték. A Talmud szerint Istennek a sziv kell (arameusul: „Ráchmáná Libá bái” – Szánhedrin 1o6, b). A Libá a héber Lév (sziv) arameus változata, de  a furfangos rebbe szájában a sziv ...libává változott.

42)   Mezőgazdasági munkákra előkészitő tábor (héber).

43)   A Glück szülök allijáztak és Bné-Brákban laktak, apáék közelében. Anya nagyon jóba volt a Glück nénivel. Ma a legkisebb fiu – a „Pici” - él Bné-Brákban és Pindi Jeruzsálemban, miután elhagyta a kibbucok és a vallásügyi minisztérium fő számvevóje lett. 2oo1-ben találkoztam vele Pesten.

44)   Hábonim-Dror- baloldali cionista ifjusági szervezet, jelenleg is müködik Budapesten.

45)  Apa kései elbeszélése szerint az első ujságcikket hatéves koromban olvastam, még mielótt elkezdtem iskolába járni (vesztettem egy évet). Ez a Pesti Napló vezércikke volt és csak annyit értettem belőle hogy „zsidókról van benne szó”.

46)   Nem tudom az okát, de bevett szokás hogy a magyar zsidók világszerte tültött paprikát – vagy töltött káposztát – esznek Purimkor és Szimchát Tórakor. Az orosz eredetü haszidok viszont kreplachot, ami hússal töltött tészta.

47)   Vendég ( eljiddisült héber=Oréách). Ebben a formájában inkább szegénysorsu ebédvendéget jelent.