BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(4)

A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA

Az első, legsikertelenebb megfogalmazás volt az, melyet a hivatalos zsidó szervek s a polgári baloldali pártok is vallottak: a zsidók állampolgári egyenlőségének a megszüntetése elleni tiltakozás. Az ország társadalmi feszültségei és nemzeti sérelmei mellett azonban reménytelenül visszhangtalannak kellett maradnia egy olyan állásfoglalásnak, mely a zsidók állampolgári egyenlőségével egyidejűleg a magyar nép, a magyar tömegek ügyében nem foglal elegendően radikálisan állást, s ugyanakkor a magyar értelmiséget a németek felé vivő nemzeti sérelmekkel nem állít egy olyan nemzeti veszélyérzést szembe, mely a zsidók veszélyérzésétől függetlenül is hitelre talál. Ennek híján ezek a megnyilatkozások nem nagyon tudtak a tömegek elnyomottságát {2-644.} oly jól viselő s a századforduló óta mindinkább kiüresedő millenniumi liberalizmus frazeológiáján és a bethleni konszolidációt visszasíró nagypolgári kapitalizmus szempontjain túljutni s azt a benyomást szétoszlatni, hogy itt elsősorban a zsidók önvédelméről van szó.

A másik megfogalmazás az ellenforradalmi közélet konzervatív, európai szárnyától indult ki, s ennek köszönhette aránylag nagyfokú védettségét és megnyilvánulási lehetőségeit: ez a zsidótörvényhozással és a zsidóüldözéssel a nagyobb és aktuálisabb német veszedelmet állította szembe, és a jobboldali mozgalmak fésületlenségét, szociális és forradalmi frazeológiáját a bolsevizmussal való rokonságként pellengérezte ki. Ide jó szellemi erők gyűltek össze, de a kiindulópont alapvető tömeg- és forradalomellenessége, a legitimizmusra, restaurációra és Szent István-i állameszmére sandító németellenesség és „kuruc”-ság maró kritikákat váltott ki, és sok jó magyar radikális erőt távol tartott.

A harmadikféle megfogalmazás egyszerre szegezte szembe a német és zsidó térhódítással a magyarság megmaradásának és szembefordulásának a szükségességét. Ez a megfogalmazás azonban, ha mégoly bátran fordult is szembe a németekkel és bérenceikkel, azt az óriási erkölcsi kockázatot vette magára, hogy közben azért a zsidóüldöző jobboldalnak is ad hivatkozási lehetőséget, s így alkalmatlan volt arra, hogy a német megszállással szemben felmutatandó magyar ellenállás és zsidóüldözésekkel szemben felmutatandó magyar emberség 1944. évi nagy próbájához a fogalmakat tisztázza. Azok a jó magyar erők, melyek megbokrosodtak a konzervatív és legitimista hátsó gondolatú németellenességtől, nagyobbrészt ebbe a pozícióba szorultak; amennyire nem helyes őszinte nemzeti pesszimizmusukat és romantikájukat a ködös, gyilkos és pusztító német uralmi metafizikával egy emberi megítélés alá vonni, úgyannyira nem volna helyes e romantikának s e pesszimizmusnak az őszintesége miatt az irrealizmusát és a terméketlenségét elfelejteni. Érdemes megjegyezni, hogy éppen Szabó Dezső, aki ennek az egész fogalmazásnak a szellemi atyja volt, a háború kezdete óta svábkérdés és {2-645.} zsidókérdés egy lábon való kezelését meglehetősen abbahagyta, és helyenként megdöbbentő realizmussal mérte le a helyzetet; viszont a nemzeti és paraszti romantikának és saját külön frazeológiájának a csapdáit ő sem hagyta el.21

A negyedikféle megfogalmazás a szocialista mozgalmi vezetők fogalmazása volt, akik a zsidókérdésre szűkített szociális kérdéssel szembeszegezték minden kizsákmányolás megszüntetését, a magyar tömegek felszabadítását s ennek érdekében a német fasizmussal szemben való nemzeti ellenállást. Ez tiszta és helyes fogalmazás volt, de abban a megszorítottságban s részben illegalitásban, melyben az ellenforradalmi Magyarország a szocializmust tartotta, nem számíthatott mindazoknak a nemzeti erőknek a visszhangjára, amelyeknek a segítségére a német terjeszkedéssel és a zsidóüldözésekkel szemben szükség lett volna. Ezért keresték nagyon erősen a munkáspártok más nemzeti erőkkel az együttműködést, de ezek az erők szellemi oldalon is túlnyomó részben az utolsó percig megmaradtak megosztott vagy megzavarodott állapotukban.

Mire lett volna tehát szükség? Lényegileg arra, amit a nemzeti harcot hirdető munkásmozgalom is mondott, de olyan helyről és olyan fogalmazásban, melyről semmi címen nem lehet vitássá tenni, hogy a nemzet nevében és a nemzet érdekében szólalt meg. Szükség lett volna tehát a magyar szellemi élet bevett, származási vagy politikai gettóba nem szorított képviselői részéről egy olyan állásfoglalásra, mely először élesen és világosan szembefordul a zsidótörvényhozás kártékony hiábavalóságával és a zsidóüldözések embertelenségével, azután hitet tesz a német veszedelemmel szemben a magyar nemzet szabadsága mellett, éspedig legitimista és Szent István-i hazabeszélés nélkül, utána állást foglal a magyar nép teljes felszabadítása mellett s minden – nemcsak a zsidó – gazdasági kizsákmányolással szemben, azonban minden osztályharcos frazeológia nélkül, végül szövetséget kínál minden erőnek, mely ugyanezt akarja. Vagyis azt az állásfoglalást, mely erkölcsi, belpolitikai és külpolitikai síkon egyedül menthette volna meg az országot, komolyabb szellemi hátvéddel {2-646.} kellett volna megtámasztani. Persze, egy ilyen állásfoglalás nem élvezhette volna olyan erők és hatalmak támogatását vagy elnézését, mint a többi kétértelmű, ártalmatlan vagy hatástalan állásfoglalás. A magyar szellemi életben ennek ellenére voltak egy ilyen állásfoglalásnak biztató előzményei, s voltak, akik nem lettek volna olyan messze sem a lehetőségétől, sem a képességétől annak, hogy ezt az adott helyzetben leghelyesebb megfogalmazást s körülötte a csatlakozásnak és visszhangnak a gócait kialakítsák. Felelősség terheli őket, beleértve a kisebbek között e sorok íróját is, hogy ezt végül sem tették meg.

A MAGYAR TÁRSADALOM ERKÖLCSI CSŐDJÉNEK OKAI

Ha mindennek alapján össze akarjuk foglalni a tapasztalatoknak azt a sorát, melyet az üldözött zsidóság a magyar társadalomról megélt, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a rosszindulat, részvétlenség, korlátoltság és gyávaság vonásai azok, melyek mint legélesebb és legkeserűbb tapasztalatok kirajzolódnak. Hiábavaló volna ezt cáfolgatnunk, mert ezek a tapasztalatok teljes mértékben valóságosak. Közben azonban tudjuk és érezzük, hogy ez a társadalom, ez az ország alapvetően nem rosszindulatú, nem részvétlen, nem értelmetlen, sőt minden ellenkező látszat ellenére alapvetően nem is gyáva. Az emberség, az együttérzés és a bátorság azonban nem egyéni és magukban megálló kvalitások, hanem a társadalmi helyzettől nagymértékben függő dolgok. Merő romantikus elképzelés, hogy egy ország, egy társadalom, egy közösség embersége vagy bátorsága abból áll, hogy milyen nagy számban tud felmutatni a mások iránti szeretetben felolvadó önzetlen szenteket, és milyen tömegben tud csatasíkra állítani fizikailag rettenthetetlen, minden vésszel dacoló hősöket. Emberséghez és bátorsághoz kellenek természetesen személyes vonások is, de ezek kibontakozásának a lehetősége közösségi feltételeken múlik, azon, hogy annak a közösségnek a működő tekintélyei a szétesés vagy megzavarodás erőivel szemben képesek-e a teljes értékű erkölcsi helytállás irányelveit kötelezővé, iránymutatóvá tenni a közösség látható vagy láthatatlan szervezeteiben, {2-647.} képesek-e a fizikailag bátrak támadó kedvének az erkölcsi szenvedély lendületét, a jó szándékú ingadozók, félénkek és kényelmesek számára pedig a közösség helyeslésének, támogatásának, szolidaritásának a hátvédjét megadni.

Pontosan ez volt az, ami nálunk hiányzott, sőt a közösségi erkölcs, az ép közösségi beidegződések fokozatos szétesése következett be. Ez a szétesés régebbi időkre nyúlik vissza, közelebbről arra, hogy az 1848–49-es szabadságharc bukása után az ország vezető rétegeinek és értelmiségének politikai ösztönei és veszélyérzete egyetlenegy pontra, a történeti Magyarország szétesésétől való félelemre összpontosultak, ennek s a birtokló rétegek önvédelmének a következménye a kiegyezés hamis és ellentmondó politikai konstrukciója, melyben az ország egész közösségi élete és közösségi cselekvősége elakadt és elterméketlenedett; utóbb az 1918–19. évi forradalmak és a trianoni béke mind társadalmi, mind nemzeti síkon megerősítették ezeket a görcsös félelmeket, ami a sérelmi-revíziós és bolsevistaellenes politikában való végleges megrekedésére vezetett. Ennek során mindinkább az a helyzet alakult ki, hogy a magyar vezető osztályokban és csoportokban, miközben a politikai tájékozódóképességnek, nívónak és tárgyalóképességnek egy csomó formáját, röviden a politikai rutinjukat megtartották, mindinkább megromlottak a minden ép politika alapját képező alapvető beidegződések: az ép helyzetérzék, az azonnal reagáló veszélyérzék, az előnyök, kockázatok, lehetőségek és szükségességek realista lemérésének a biztonságos képessége, a közösségi érdekek érzékelésének a képessége, egyszóval az, amit politikai ösztönnek lehet nevezni. A politikai ösztön helyét mindinkább görcsössé és mindinkább irreálissá vált politikai rögeszmék foglalták el: a történeti Magyarország és a történeti társadalmi hierarchia helyreállításának és fenntarthatóságának a rögeszméi.

Mindennek a végzetes következményei napvilágra jöttek a második világháborút megelőző és abban kirobbanó nagy európai politikai válságban, mely minden egyes európai nép politikai erkölcsének és politikai ösztöneinek a nagy próbája volt. A magyar {2-648.} politikai vezetés rutinja egy ideig elpalástolta a politikai ösztönök megromlásának a végzetes folyamatát. Az a mód, ahogyan az ország vezetői a trianoni békeszerződést módosító két bécsi döntést elérték anélkül, hogy a szövetségesekkel háborúba keveredtek volna, majd ahogyan később, a háborúba keveredés után a Kállay-kormány a hitlerizmus veszett ügyétől lassan eltávolodott, messziről nézve a politikai sakkjáték magasiskolájának tűnhetett és tűnt is fel. Közelről nézve azonban, ahogyan a zsidótörvények mérlegénél már utaltunk rá, e látszatsikerek mögött csupa végiggondolatlanság és kapkodás állott, s a szüntelenül ingadozó helyzet folyton aszerint változott, hogy a rutinosak és a rögeszmések harcában éppen ki kerekedett felül. Így történhetett, hogy a sikeresen lefolytatott politikai sakkjátszmák után minden átmenet nélkül történtek a legvégzetesebb és legfelelőtlenebb lépések, így először Jugoszlávia megtámadása és az ország felelőtlen és érthetetlen háborúba lépése, majd pedig az 1944. március 19-i német–magyar törés után a kormányzat összeomlása és a kormányzó behódolása.

E vonatkozásban a legirtózatosabb felelősség a volt kormányzónak és a Kállay-kormánynak a németektől eltávolodni próbáló, de ennek következményeit és követelményeit végig nem gondoló politikáját terheli. Hogy mennyire nem tudta ez a politika, mit miért csinál, az csak akkor derült ki, mikor katasztrófaként fogadta 1944. március 19-ét, mely minden józan mérlegelés szerint a Kállay-politika sikere és megdicsőülése kellett volna hogy legyen, mert hiszen tálcán hozta a kiugrás és szembefordulás lehetőségét, úgy, hogy még a nacionalista közvélemény nagy részét is a németek ellen lehetett volna fordítani. Ehelyett a kormány egy árva hang nélkül lemondott, a kormányzó kinevezte a németek által kívánt új kormányt s ezek után a kormányzó és a németek, a magyar hadsereg és a nyilasok, akik három nappal azelőtt egymás ellen állottak fel, most egyszerre egyöntetűen úgy kezdtek viselkedni, mint akik a sorsfordulót incidensnek, a halálos sérelmet apró félreértésnek, a végső veszedelmet biztató együttműködésnek s a készülő tömeggyilkosságokat boldogító {2-649.} nemzeti politikának óhajtják tekinteni. Az ország politikai elbutítása és ép érzékeinek a megzavarása ezzel érte el a tetőpontját: ez a lépés ölte meg a magyar hadsereg önbecsületét, ezzel vált értelmetlenné, sőt sült el végzetesen visszafelé minden engedmény, melyet a németekkel szemben távolságot tartó Teleki- és Kállay-kormányok az időnyerés jegyében tettek, beleértve az összes zsidótörvényeket, s végül ez a lépés tartotta meg a hivatalos magyar közéletet s az egész hivatalnoki kart a folyamatos törvényesség hitében, s indította arra őket, hogy a kormány minden intézkedéséhez a folyamatosan működő közigazgatás segítségét megadják, holott a háborúnak ebben a szakában már nemcsak az aktív ellenállás, de a közigazgatás passzivitása és szabotálása is komoly nehézséget tudott volna okozni a megszállóknak és bábkormányuknak.

A magyar közvélemény tehát azon kezdte, hogy politikájával jogos, megtámadhatatlan nemzeti sérelmekre vélt orvoslást keresni, és fokozatosan és saját maga által is észre nem vett átmenetekben jutott el oda, hogy a világ legnagyobb, legőrültebb és leggonoszabb rablóállamának az utolsó szövetségese maradt. Ezenközben az az időpont, amikor a nemzeti sérelmek helyrehozatalára és a zsidók gazdasági visszaszorítására irányuló politika immár nem más, mint kalandorság és emberirtás, a kritikátlanabb emberek számára teljességgel megfoghatatlanná vált. Még érintetlenül állottak a legnagyobb zsidó vagyonok, s látható volt a zsidó jólétnek még igen sok jele, amikor már több „kisebb” zsidóirtás nyugtalanította a kormányzat lelkiismeretét, s a zsidók vasúton vagy utcán a legkülönbözőbb inzultusok lehetőségének voltak már kitéve. Senki sem világított rá, hogy csak egy borotvaélen táncoló szélhámos politika ügyeskedése késlelteti az emberirtás hitleri apparátusát abban, hogy a relatív – igen relatív! – biztonság magyarországi szigetét elborítsa. Így történhetett, hogy amikor az államhatalom a német megszállást tudomásul vette, s ezzel a fordulat igazi tartalmát elkendőzte, oly sokan nem vették észre, hogy a kormány tetteinek irányítása korlátolt, reakciós, de a maguk szabályait és formáit nagyjából mégis betartó {2-650.} urak kezéből végleg őrültek és gazemberek kezébe került, s nem vették észre, hogy mi az, ami most már a zsidók vonatkozásában el fog kezdődni. Az inzultusok hirtelen megszaporodását mindenki láthatta, de hiszen ilyenek már azelőtt is voltak, gondolták, s a törvényes államhatalom majd rendet csinál. Ennek a fokozatos szoktatásnak volt az eredménye, hogy ez a társadalom minden látható ellenkezés nélkül tudomásul vette a sárga csillag bevezetését, ami pedig mindenütt másutt, ahol az emberi méltóság sérelmei iránti érzék épen maradt, az egyetemes felháborodás kialakulására és megnyilvánulására volt jeladás. Komoly hangulatváltozás nem következett be, csak akkor, amikor a vidéki zsidók deportálása megkezdődött, s a deportálások módszereit szemtől szembe meglátták az emberek. Ezeket azután már valóban megdöbbenéssel, undorral és borzadállyal nézte a magyar lakosság többsége, ebből azonban a társadalom demoralizáltsága és elgyávultsága mellett s a törvényesség hamis helyzetének a fennmaradása folytán szervezett és öntudatos segítség nem született meg: ami segítség történt, alkalmi volt és szórványos, s az SS-ek és csendőrök természetesen megtettek mindent, hogy ettől a kevéstől is elvegyék az emberek kedvét. Hiába vált 1944 nyarára világossá, hogy már rég nem a zsidók gazdasági térhódításának a visszaszorításáról van szó, hogy a zsidók „kitelepítése” mit jelent, s hogy az ország tömeggyilkosok szövetségesévé vált, azért az ingadozó, az átlagos, a középen álló emberek mindenféle emberséges és bátor megnyilatkozásának a lehetőségét továbbra is lehetetlenné tette részben a saját súlyos politikai félreneveltségük, részben pedig az ország politikai vezetőinek a szégyenletesen félrevezető viselkedése. Mindennek következtében úgy látták, hogy a zsidógyilkolásoktól való minden borzalmuk mellett tovább is lojálisan engedelmeskedniök kell a hivatalos magyar államapparátusnak, s mint jó magyaroknak, továbbra is a németek győzelmét kell kívánniok; igyekeztek tehát valahogy úgy elképzelni a dolgot, hogy itt is egy alapjában jó szándékú, jó elindulású és igazságot eredetileg maga mellett tudó akciónak az „elfajulásáról” van szó. Ha sajnálták vagy pláne segítették a {2-651.} zsidókat, akkor ezt ennekellenére, megosztott, ingadozó lelkiismerettel tették.(Folyt.köv.)