2009. szeptember 30., szerda

HETI SZAKASZ - VEZOT HABRACHA – 2009

                                KÉT ÁLDÁS KÖZÖTT

 

"Éljen Reuvén és ne haljon ki…" (5. Mózes, 33,6).

 

     SZAKASZUNK, a Tóra utolsó szidrája , egyben Mózes utolsó beszéde, dala, expozéja a néphez. Megértéséhez – a benne rejlő célzások feldolgozásához – nem elég héberül tudni, bár az használ. Nem elég egy cikk, ahhoz hogy megértsük, de valahol el kell kezdeni. Kezdjük tehát Mózes áldásával, amint megáldja Izrael 12 törzsét, közvetlenül halála előtt

 

    Összehasonlitási alapul, megkönnyitendő az áldások értelmét, mi van bennük és mi nincs – előttünk van Jákob áldása halála előtt. Mózes első könyvének utolsó szakaszában (Vájchi) az idős ősatya összehivja fiait és megáldja őket, mikoris egyidejüleg  ismerteti jellegzetes tulajdonságaikat, itt-ott dicsér, másutt megrója, egyik-másikukat.

 

  Azóta  több mint 200 év telt el, az egyiptomi rabszolgaság majd a negyven esztendős sivatagi vándorlás évei. A családokból törzsek lettek, azok jellegzetes vonásaival, amiket nincs aki jobban ismerne mint Mózes.

 

Lássuk hát mint mond itt nekik-róluk Izrael legnagyobb prófétája, összevetve ezt azzal amit Jákob mondott nekik-róluk. Előljáróban meg kell jegyeznünk, hogy az áldások stilusa nem egyszerü, hanem un. "verses próza", többértelmü, veretes,  homályos, nehéz, néhol érthetetlen kifejezésekkel spékelve. A továbbiakban igyekszünk az áldások értelmére szoritkozni és nem a nyelvi összefüggőségekre, amelyek egy külön tanulmányt és minimális héber nyelvtudást igényelnek.

 

                                                   ***

 

     Reuvén, Jákob elsöszülöttje, Lea fia, akit Jákob áldásában megró a Bilha affér miatt (lásd 1. Mózes, 35, 22); őt hebehurgyának titulálja és kilátásba helyezi hogy nemtelen cselekedete miatt elvesziti az elsőszülöttséggel járó előnyöket.

 

     Itt Mózes ezt mondja Reuvénről:

 

"Éljen Reuvén és ne haljon ki és ne legyen létszáma csekély" (vagy, éljen, annak ellenére hogy kevesen vannak). Itt Mózes áldása valószinüleg kapcsolatban áll Jákob szavaival. Annak ellenére (amit Bilhával tett), éljen Reuvén és ne fogjon rajta tulságosan az atyai "áldás". Ez a Midrási vonulat (Szifré) amit Rási is magáévá tesz.

 

Más, racionális, kommentátorok szerint, arra utal itt Mózes hogy a reuvéniták felvállalták hogy előörsként mennek az izraeli hadak előtt Kanaán elfoglalásában – és ezért volt szükségük erre az "éljen" áldásra. (Chizkuni, Bchor-Sor). Ibn Ezra szerint Reuvén áldása az, hogy olyan legyen mint többi testvére, se több se kevesebb, elsőszülöttsége ellenére

Ovádjá Szforno érdekes meglátása szerint, annak ellenére kapta Reuvén ezt az áldást, hogy egy "tisztátalan országot" választott magának (Transzjordániát, ami Kanaánnal szemben "tisztátalan föld") és ennélfogva nem magától értetődő, hogy hosszu életü lesz, ennek ellenére éljen és ne legyen csekély létszámu.

 

    Lehet hogy a Reuvéniták kissé begyében voltak Mózesnek a Korach lázadásban való részvétük miatt? Nem valószinü, hiszen, amint látjuk fogjuk, Lévi törzsét igencsak dicséri, pedig Korach maga levita volt. (Reuvén egyéniségéről állandó megbántottsági, kisebbségi érzéseiről, amit csak élesztett az elsőszülöttség elvesztése – majd egy más alkalommal).

 

Simeon –

 

Ehhez a törzshöz, Jákob és Lea másodszülött fiához, Mózesnek egy szava sincs áldásában. Van aki ezt a peori orgiának tulajdonitja, amelynek fő kolomposai a simeoniták voltak. Mások szerint ebben Mózes Jákob nyomdokain halad, aki Simeont és Lévit nemcsak hogy nem áldotta  meg  hanem egyenesen ostorozta öket, a schemi vérengzés miatt (lásd Mózes 1, 34. fejezet). Amint majd látni fogjuk, Lévit megáldja és dicséri Mózes, emlékeztet hűségükre, stb – mindezt Áron érdemében ami elhomályositotta schemi vétküket. Simeon törzsének nem volt ilyen "Áronja" (Ibn Ezra). Simeon törzsét erősen megtizedelte a peori affér utáni csapás és a törzs nem is élt önálló törzsi életet, hanem beolvadt Jehuda törzsébe. A Midrás szerint (Jálkut, Softim 42) Simeon törzse nem adott sem birát sem királyt Izraelnek – s mindez a peori erkölcstelen tivornya következményeként.

 

JEHUDA –

 

Akárcsak Jákobnál, itt is Jehuda (és József) kapják a  legmarkánsabb áldást.

 

Ime:

 "Ezt pedig Jehudára mondta (Mózes): Hallgassd meg uram Istenem Jehuda hangját (imáját); hozd őt haza népéhez (küzdelmeiből),  és bár karja erős (és megküzd ellenségeivel)légy Te segitője ellenségei ellen (vagy:  ha harcolni kell kezével – segitsd ellenségével szemben!)

  

       Itt a hasonlóság Jákob áldásával szembeötlő. Az ősatya is azzal áldja meg "fiatal oroszlán"nak becézett negyedik fiát, hogy testvérei magasztalják őt (vagyis hogy a nép körében népszerü, vezető egyéniség lesz) és "kezed ellenséged nyakán" (1. Mózes, 49, 8). Mig azonban Jákob öt teljes verset szentel favorit fiának, akinek a királyságot szánta – Mózes itt megelégszik egy, de nagyon jelentős, kompakt verssel.

 

    Jehuda vezető egyénisége már Jákob életében megmutatkozott. Ő volt az aki megmentette Józsefet testvérei dühétől, akik meg akarták őlni őt; ő volt az aki Benjámint levitte Egyiptomba, hogy a család ne haljon éhen és őt küldte le az ősatya Egyiptomba szálláscsinálónak (a Midrás szerint Jehuda alapitott ott jesivát), amikor elhatározta hogy az éhinség elől odaköltözik. Jehuda leszármazottja volt Dávid, akinek az Örökkévaló "örök királyságot" igért és tőle származik majd a Messiás, Izrael megváltója.

 

Ami Jehuda "imáját" illeti, Rási rámutat arra, hogy a Dávid háza beli királyok (maga Dávid, Salamon,  Ászá, Josáfát és Chizkijáhu) rendszeresen imádkoztak és fohászaikat idézi a Biblia  (a királyok valamint a krónikát könyveiben).

                                                          ***

        LÉVI – Jákov harmadik fia – kapja a következő áldást Mózestól,  aki itt, meglehet, kissé elfogult és igy "a tolla vastagabban fog".  Ellentétben Jákobbal, aki áldásában valósággal kiközösitette Simeont és Lévit, elhatárolta magát tőlük és megátkozta haragukat, vagyis lobbanékony, dühös természetüket – Mózes csak jókat mond Lévi törzséről, amely az ő és testvérei törzse:

 

     "Lévire  pedig ezt mondta ( az Örökkévalónak): Az Urim és Tumim(odat) haszid emberednek (adtad, vagyis a levita törzsnek, amely itt egy személy formáját ölti), akit megkisértettél Maszában és viszályba kevertél Merivá vizeinél. (Ő volt az) aki azt mondta, hogy nem néz apjára-anyjára, sem testvérére, s nem akar tudni fiairól – mivel tartották magukat parancsolataidhoz és szövetségedet őrizték. (Ennélfogva) ők tanitják törvényeidet Jákobnak (vagyis  a zsidó népnek) és a Tórádat Izraelnek.  (ők, a leviták) tesznek tömjént eléd és áldozatot oltárodra. Áldd meg Isten az erejét és keze munkáját fogadd szivesen; támadói derekát törd le és gyűlölőiét, hogy föl se kelhessenek!"

 

   Minden mondat, egy-egy utalás a zsidó történelem egy-egy fejezetére. Az Urim és Tumimot – ami egyfajta jövőbe látó, jövendőmondó készülék volt – a főpap viselte, aki Lévi törzséból, Áron ivadékaiból származott. A leviták voltak azok, akik nem vettek részt az aranyborju körültáncolásában és egy emberként Mózes mellé állottak, amikor az megbüntette a vétkeseket. Ebben nem ismertek könyörületet rokonnal szemben. A Masza és Meriva értelmezésében eltérnek a vélemények. A Masza megpróbáltatást is jelent, itt konkréten Áron két fiának halála, amit ő zokszó nélkül viselt el (Dáát Mikrá). A Merivánál, magyarul a Pörlekedés Vizénél, Áron nem volt vétkes és mégis elszenvedte a büntetést, hogy nem mehet be az Országba.

 

   A leviták voltak Izrael tanitói, járták a falvakat és városokat és oktatták az embereket és ebben Jákov büntető, dorgáló szavai Mózesnál áldássá váltak. Ugyanis, Jákov azt mondta Simeonre és Lévire, hogy "szétszóróm őket Izraelben", amit a Midrás úgy értelmez, hogy szegény vándor tanitók lesznek. A Simeonitákról, akik teljesen felszivódtak Jehuda törzsében – nem tudjuk hogy tanitók lettek volna.

 

          A leviták adták a szentélyszolgálatot teljesitő kohanitákat, és igy logikus – mondja Dáát Mikrá – hogy Jehuda után, aki a királyságot kapta – jön Lévi, a papság forrása, a szellemi elit, a vándordeákok, a szegény néptanitók. Ők nem kaptak földet, birtokot, a  többi törzs juttatásaiból, tizedeiből éltek – és imádkoztak hogy jó, bő termés legyen, mert akkor az ő megélhetésük is biztositva van.(Bámidbár rábbá, 5,1).

 

    Első látásra Lévi áldásának utolsó mondata teljesen érthetetlen. Kik az ellenségei a derék, koldusszegény levitáknak és kinek kell a derekát letörni? Onkelosz forditásában a leviták anyagi helyzete szorul áldásra. Náchmánidés szerint az áldás a szaporulatra céloz, mivel a leviták általában kevesen voltak.

   

 Rási először a Midrást idézi (Szifré, 352), amely szerint az "ellenség" alatt azokat kell érteni, akik megkérdőjelezték Áron főpapságát. Egy másik Midrás forrás szerint ez egy prófécia, amelynek tengelyében a Hasmoneusok állnak (akik Lévi törzsétől származtak, kevesen voltak és az ellenséges túlerő ellen sikeresen harcoltak). Mint tudjuk Matitjáhu és fiai a szir-görög elnyomók, Antijochusz Epifánes és társai ellen keltek fel, megtisztitották tőlük a Szentélyt és önálló királyságot alapitottak, (Börésit rábbá, 99, 2 és Tanchuma Vájchi 14). Dáát Mikrá idéz egy véleményt, mely szerint az utolsó mondat áldás az egész népnek – a leviták érdemében – "hiszen a levitáknak nincsenek ellenségeik".

 

                                                                        ***

   A továbbiakban  minden törzs áldása egy-két versből áll  (kivéve Józsefet, akik öt verset kap!). Ezekről helyszüke miatt – majd jövőre, Im jirce Hásém.

2009. szeptember 29., kedd

A JUDENRÁT ELNÖKÉNEK LEGUJABB ÖTLETE )4.mÓZES, 22, 28)

  "IZRAELT SZABAD BIRÁLNI"
 
VendégoldalHeti Válasz, szeptember 3. (29. oldal) -
 
 Prőhle Gergelynek általában igaza van. Izrael kormányának a politikája nem bírálhatatlan, sőt igen fontos, hogy ez a bírálhatóság meglegyen az országon belül és az országon kívül is. (Jó tudni azonban, hogy a magyar belpolitikában folyó viták hangneme messze elmarad attól, amit Izraelben hallani, mert ott sem bánnak egymással kesztyűs kézzel a politikai ellenfelek.)
 
Nehéz elválasztani a külföldi kritikus hangokat attól az Izrael-ellenességbe burkolt modern antiszemitizmustól, amely Nyugat-Európában elsősorban az olyan baloldali, Magyarországon pedig az olyan konzervatív csoportokat jellemzi, akik azért hangoztatják kifogásaikat Izraellel szemben, hogy azokat aztán kiterjesszék az Izraelben élő összes zsidó emberre, majd általában a zsidóságra, igazolva érezve ezzel az előítéleteiket.

Ők mindig és mindenütt keresik az alkalmat, hogyan lehetne zsigeri zsidóellenességükhöz újabb és újabb érveket találni, és beteges ideológiájuk alátámasztására próbálnak ürügyekre lelni a zsidó állam politikájában.

Sokan vannak, akik ugyanúgy járnak el Izraellel, mint más államokkal kapcsolatban, persze igen sokszor igazságtalanul, mert ahogy a mondás tartja: "a más szemében észreveszik a szálkát, de magukéban a gerendát sem". Elsősorban az európai politikusok azok, akik olyan etikai, politikai alapelveket kérnek számon egy háborúban álló országtól, amelyeket ők magukra nézve nem tartanak kötelezőnek, de ettől még nem antiszemiták. Hogyan lehet hát tájékozódni?

Nagyon egyszerűen, ugyanis csak azoknak lehet hiteles és elfogadható kritikájuk Izraellel szemben, akikről pontosan tudjuk, hogy soha nem érintette meg őket a rasszizmus, az antiszemitizmus.

Az antiszemitizmus ellen ez év februárjában, Londonban rendezett nemzetközi parlamenti konferencián, felszólalt az a brit képviselő, aki gondolkodás nélkül elment - annak idején - Lengyelországba, hogy támogassa a Szolidaritás mozgalmát, vállalva ezzel a letartóztatást, és most ideje jelentős részét a zsidóellenes mozgalmak elleni küzdelemnek, a megfelelő törvények meghozatalának szenteli, és kitért arra, hogy milyen károsnak tartja a Ciszjordániában épített zsidó telepeket, ahogy ő mondta, a "gyarmatosító" politikát.

Az Európai Zsidó Kongresszus által márciusban, Brüsszelben rendezett konferencián felszólalt az Európai Parlament ALDE frakciójához tartozó képviselője, aki részletesen elemezte, hogy ő mint Németország egyik választott küldöttje miért tartja károsnak az antiszemitizmus minden formáját, és ígéretet tett arra, hogy az EP mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Európában ne erősödhessen tovább az antiszemitizmus, a zsidóellenesség. Külön kitért ő is az Izrael-ellenességbe burkolt antiszemitizmus veszélyeire, hangsúlyozva, hogy ő az elsők között volt, aki az utcára vonult, hogy tüntessen Izrael gázai hadművelete ellen, mert nem értett azzal egyet. Az ilyen embereknek mindenki elhiszi, hogy nem valamiféle sunyi szándékkal bírálják Izraelt.

Ahhoz, hogy ez Magyarországon is így legyen, szükség volna ilyen emberekre a konzervatív oldalon is. Egyelőre kevés ilyet látni, az egyik ilyen szavahihető ember, Prőhle Gergely, még nem sok követőre talált, de bízzunk abban, hogy a jó példa is lehet ragadós.

Dr. Feldmájer Péter, a Mazsihisz elnöke
:

SZUKKOT, A SÁTOROSÜNNEP

 

AZ  ÜNNEPI CSOKOR JELENTŐSÉGE

 

Zsidó szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után, alighogy ettünk valamit, elkezdjük az ünnepi sátrat – a Szukkát – építeni, hogy meglegyen a két ünnep közötti folyamatosság. A zsidóság gyakorlásában nincs egy percnyi szünet sem, alighogy befejezünk egy micvát, máris itt a következő. Nincs légüres tér...

 

És vegyetek magatokhoz az első napon díszfának gyümölcsét, pálmaágakat és sűrű lombú fának és fűzfának a gallyát, és vigadjatok az Örökkévaló, a ti Istenetek színe előtt hét napon át” (3Mózes 23,40)

 

A Szukkot, a Sátorosünnep, egyike a három zarándokünnepnek Ez a zsidóság  egyik legvidámabb és legszínesebb ünnepe, amelyen vigadni micve, parancsolat. Különösen két dolog jellemző rá: az egyik az ünnepi csokor, a másik pedig az ünnepi sátor, melyet a szabad ég alatt állítanak fel.

 

A csokor négyfajta növényből (Árbáá minim) áll: etrog (citrusgyümölcs); luláv (pálmaág); hádász (mirtuszág); árává (fűzfaág). Minderre az ünnep alatt naponta (KIVÉVE SZOMBATON!) áldást mondunk, és a Hosá-ná-körmenetben körbevisszük. (Innen ered a hozsanna kifejezés.)

 

Az ünnepi sátornak szimbolikus jelentése van. Bölcseink szerint a sátorban való lakás emlékeztet bennünket az egyiptomi kivonulásra, amikor őseink a negyven évi pusztában való vándorlás során, sátrakban éltek.

 

* * *

 

Az ünnepi csokrot adó növények jelentőségéről Bölcseink sokat értekeztek. Egy ismert midrási tétel a négy különböző fajta növényt Izrael fiainak különbözőségével veti össze, miszerint:

– az etrog  olyan, mint a zsidók. Amint az etrognak íze és illata van, úgy vannak zsidók, akikben megtalálható mind a Tóra, mind a jó cselekedetek...

– a luláv is olyan, mint a zsidók. Amint a lulávnak, azaz gyümölcsének, a datolyának, íze van, de illata nincs, úgy vannak zsidók, akikben van Tóratudás, de nem tűnnek ki jó cselekedetekkel...

– a hádász is olyan, mint a zsidók. Ahogy a mirtuszágnak van jó illata, de nincs íze, úgy vannak zsidók, akik jó cselekedeteikről ismertek, de nem tanultak Tórát...

– az árává is olyan, mint a zsidók. Amiként a fűzfaágnak nincs sem íze, sem illata, úgy vannak zsidók, akikben sem a Tóra, sem a jó cselekedetek nem találhatók meg...

  

Erre mondja az Örökkévaló: köttessenek egy csokorba, így kiegészítik egymást.  (Midrás Vájikrá Rábbá).

 

* * *

 

AZ ISTEN SÁTRA JERUZSÁLEMBEN

 

A Félelmetes Napok komor áhítatát követően az emberek nagy örömmel ünneplik a Szukkotot, amikor otthagyják állandó lakásukat, hogy egy hetet egy olyan sátorban töltsenek, amely jó, ha egy szélfuvallatra össze nem dől. Ennyi elég is a micvéhez.

 
Olyannyira könnyű ez a micve, hogy – Bölcseink elbeszélése szerint – egy ízben még a nem zsidók is megirigyelték.
 
Íme a történet.

Az idők végén – mondják a Talmud bölcsei – jönnek majd a világ népei, és a zsidók mellett, ők is kérik a jussukat a túlvilági üdvösségből.

Mondja nekik az Örökkévaló: Aki szombat előtt szorgoskodott (vagyis előkészítette magát a túlvilági életre), az ehet  is szombaton (magyarán:mindenki azt eszi, amit főzött magának).

            – Világ Ura – érvelnek majd –, a zsidóknak adtad a Tórát, nem nekünk, miért kéred rajtunk számon a meg nem tartását? Mit tehettünk volna? Mi háborúztunk, városokat építettünk, pénzt vertünk, és mindezt azért csináltuk, hogy a zsidók nyugodtan és zavartalanul foglalkozhassanak a Tórával! És különben is, Világ Ura, ha már erről van szó, a zsidók mindig megtartották a Tórát? (Tipikus antiszemita érvelés...)

 
Erre az érvre nehéz a jó Istennek válaszolni, ezért azt mondja a panaszkodóknak (akik kérik, hogy most, visszamenőleg kapják meg a Tórát, és ígérnek mindent...) na, jó, van egy kis könnyű micvém, a Szukká, a sátor, menjetek és tartsátok meg. Mennek is, mindegyik épít magának egy sátrat a háza tetejére. Mire azonban kisüt a nap, és meleg lesz, mindegyik újsütetű sátorlakó felrúgja sátrát, otthagyja, és elmenekül, mintha sose lett volna ott... (Ávodá Zárá 3–4 alapján)

 

* * *

 

Miért csináljuk a sátrat Jom Kippur után? – teszi fel a kérdést a Midrás.

            „Azért, mert Ros Hásáná, az ítélet napja, amikor az Örökkévaló törvényt ül a világ népei felett, Jom Kippurkor pedig megpecsételi azt. Na már most, nem tudjuk, mi az ítélet, akár száműzetésre is ítéltethettünk. Ezért csinálunk sátrat, és száműzetünk lakásunkból, mert az Örökkévaló ezt olybá veszi, mintha részünk lett volna a babilóniai száműzetésben...”

(Psziktá d’ráv Káháná 29)

 

Érdekes módon a Szukkot ünnepének jutott a legnagyobb szerep az eljövendő, az igen áhított messiási korban.

 

Szukkot első napjának Háftárájában olvassuk fel Zechárjá próféta apokaliptikus jövendölését az idők végéről, miszerint a világ népei nagy harcot vívnak egymással Jeruzsálemben, és mindenki, aki ezek után életben marad, elismeri az Örökkévaló mindenhatóságát. Ezután pedig a népek elzarándokolnak Jeruzsálembe, hogy ott megünnepeljék a Szukkot ünnepét. (Zechárjá 14,16–17.)

 

A Zsoltáros könyvre írott Midrásban szerepel ez a vers:

„Ismert az Örökkévaló Júdeában, és Izraelben nagy a neve. És vala Sálemben (Jeruzsálemben) sátra, és lakhelye Cionban...” (Zsoltárok 76,2–3)

 

Mit jelent az, hogy „sátra Jeruzsálemben”?
 
Már a világ teremtésekor – mondja a Midrás – az Örökkévaló Szukkát épített magának Jeruzsálemben, s abban így „fohászkodott”: Bár úgy lenne, hogy fiaim (mármint a zsidók) szót fogadjanak nekem, és ne kelljen lerombolni a Szentélyt...

 

Miután pedig a sok vétek miatt a Szentély mégis romba dőlt, az Örökkévaló így „fohászkodott”: Vajha eltűnne a rossz ösztön, mely bűnbe viszi fiaimat, ők pedig megtérnének, hogy siettethessem a Szentély felépítését. (Sochér Tov 76)

 

 

2009. szeptember 28., hétfő

Galutban, Rákosi(Rosenfeld)kommunistáinál

Fenákel Judit: Jankiper, 1952

VENDÉGOLDAL

 

Jankiper előtt korán vacsoráztunk, ahogy illik. Húslevest ettünk, sült csirkét, mintha vasárnap lenne. Aztán gyorsan leszedtük az asztalt, nehogy beállítson valaki, és észrevegye, hogy ünnepelünk. Külön szóltak nekik, figyeljenek bennünket, suttogta anyu, ránk vannak állítva. Egyikünk se kérdezte, kinek szóltak, és kiket kell figyelni. De azért a nevelő apám ünneplőbe öltözött, és elment a Kol Nidrére.


Hezitált egy ideig, mert azok, akiknek figyelniük kell, ott körözhetnek az imaház körül, és ha listára veszik a nevét, akkor lőttek a boltvezetői kinevezésének. Még a pártból is kizárhatják, és attól kezdve akármi megtörténhet vele.

 

Megint nem böjtölsz? – kérdezte anyu. Dacosan nemet intettem. Ez a legnagyobb ünnepünk, próbálkozott szelídebb, rábeszélő hangon. Legalább a halottaink iránti tiszteletből. És ő, mutattam a mennyezet felé, tisztelte, amikor megölette őket? Eldobjátok az Örökkévalót, mondta anyu ünnepélyesen, nem féltek a büntetéstől? Tudtam az eszemmel, értelmetlen vitába keveredtem, nem először, nem is utoljára. De nem mondtam le róla, hogy enyém legyen az utolsó szó. Ő dobott el bennünket, aput, nagyapát, Gyuri bácsit, az egész istenfélő rokonságomat, adjak neki hálát, hogy bennünket megtartott mutatóba?! Anyu legyintett. Nem fogok veled összeveszni az engesztelés napján. Csak meg ne bánd, hogy szembe fordultál Vele.
   
Másnap a szokottnál is korábban indult munkába. Most meg azzal csinálod a feltűnést, hogy túl korán bent leszel, morogta a nevelő apám. Anyu visszamordult, az ember nem tudja, mivel tesz rosszat. Ha akarnak, akármibe beleköthetnek.
   
Egész délután egyedül voltam otthon. Leszeltem egy karéj kenyeret, bezsíroztam, alaposan megszórtam sóval, paprikával, és Balzac Goriot apójába merülve kéjesen lakmároztam. Jobban esett, mintha madártejet ettem volna vizes piskótával. Böjtölni, hát persze, mindig az Ő kedvét keresni, neki hálálkodni és miért? Ha legalább egyet visszaimádkozhatnék a rokonaim közül. Legalább aput. A betűk kezdtek összemosódni a Goriot apóban, észre se vettem, rám esteledett. Meggyújtottam az olvasólámpát, félhét is elmúlt a faliórán, és még se a nevelő apám, se anyu nem került elő. Megterítettem az ünnepi fehér damaszt-terítővel, az asztal közepére állítottam a gyertyatartókat. Nem három, odafent az égen tízezer csillag ragyogtatta gyémánt fényét, mintha az Örökkévaló engem ingerelne hatalmas kivilágított égboltjával.
   
Mire a húsleves fölmelegedett, majdnem kilenc óra volt. Anyu kisírt szemmel érkezett haza, földre dobta a zacskó háztartási kekszet, amit egész nap csörgetett, hadd lássa mindenki, eszik ő, dehogyis böjtöl, ki se bírná az egész napos koplalást. Csakhogy a személyzetisnek ez se volt elég. Négy óra után odaállt anyu elé a legártatlanabb képével, és azt fuvolázta a fülébe: Jaj kartársnő, lenne még itt egy pénzügyi jelentés, amit holnap le kell adni a bérszámfejtésnek, majdnem elfelejtettem, összekapod te azt egy óra alatt, amilyen ügyes vagy.

 

 És ahogy a tizedes megcsuklóztatta aput a munkaszolgálaton, ő megtúlóráztatta anyut, nehogy elérje a mazkírt a templomban. Még elmondana egy imát a halottaiért.
 

  SZOMBAT/SOFÁR

 

                                                         ***

     Emlékezz, zsidó és ne felejts. Igy volt ez a pufajkásoknál, az idézőjel nélküli átkosban. Hogy melyik zsidó imaházban mondtak akkor délután négy óra után mázkirt, azt én nem tudhatom, mert hála a teremtőnek nem voltam ott. Lehet hogy az imarendet is megnyomoritotta a bolsevista "négyesfogat"? Ki tudja. Vagy talán F.J. a kitünő zsidó irónő emlékezete csalja meg ennyi év után? Ki tudja? Ki tudhatja?

 

                                                                                                          A szerk

NŐK A BIBLIÁBAN ÉS A TALMUDBAN

            A FELVÁGOTT  NYELVÜ JÁLTÁ (juli) 

 

A kevés rendelkezésre álló forrásanyagból az derül ki, hogy Jáltá, rabbi Náchmán felesége és az egyik babilóniai exilarcha leánya (Rási), öntelt, élesen pergő nyelvű hölgy volt, aki nemegyszer megszégyenítette a férjét meglátogató amoritákat. (Áruch Hásálém, Kohut Sándor, 4. kötet, 134. o.) Neve a héber Jáél-juli (őzsuta) arameus változata (uo.).

Történészek szerint Jáltá apja Rábbá bár Ábuhá volt, aki a fejedelmi család sarjaként, nagyon gazdag ember volt, és vagyonát vejei között osztotta szét. Az egyik forrásban azt találjuk, hogy Jáltá már özvegyen (vagy elváltan) lett r' Náchmán felesége. Féltékenyen őrizte férje renoméját, aki engedékeny természetű volt.

Egyszer Ulá, a neves izraeli amorita, ellátogatott rabbi Náchmán házába, a babilóniai Náhárdéában. A vacsora után azzal tisztelték meg a vendéget, hogy mondja el az asztali áldást. Miután ez megtörtént, a pohár bort, amire az áldást mondta, a vendéglátó odaadta Náchmánnak.

    Náchmán javasolta Ulának, küldje (adja) a boros poharat a háziasszonynak, Jáltának, ahogy ez szokás volt. Ulá vonakodott, mondván, hogy ez fölösleges, mert a háziasszony férje által lesz áldott. Jáltá, hallván ezt, dühbe gurult, felkelt az asztaltól, lement a pincébe és összetört négyszáz hordó bort, vagyis kinyitotta csapjaikat és elfolyatta a bort. (Az egyik hagyományos kommentátor szerint ezt azért tette, hogy "bizonyítsa": nem érdekli a bor, nincs szüksége rá, hiszen van neki a pincében elég. Őt női mivoltában sértette Ulá "soviniszta" viselkedése.)

Ekkor férje - megpróbálta menteni a helyzetet - ismét kérte Ulát, küldjön egy pohár bort Jáltának, de az ismét vonakodott, mondván (most már ő is indulatosan), hogy igyon Jáltá a hordóból...

Jáltá erre egy sértő üzenetet küldött a vendégnek, mondván (arameusul): "Azok, akik ide-oda forgolódnak (utalás Ulára, aki gyakran utazott Izrael országa és Babilónia között), sokat beszélnek (vagyis: Sok beszédnek, sok az alja.), [olyan sokat], mint a tetű a rongyokban..." (Bráchot 51,b) Tudjuk, hogy ez sértés volt, az önérzetében megbántott nagyasszony tiltakozása a vendég viselkedése ellen, bár a feltehetően közmondás jellegű kifejezést nem teljesen értjük.

* * *

Jáltá igen kényes volt férje becsületére, és azt védte, mint egy nőstény oroszlán. Egyszer Náchmán perbe fogott egy neves amoritát, Jehuda bár Jechezkélt, mert az kiközösített egy férfit, aki megsértette, és amaz panaszt tett ellene. Jehuda megjelent r' Náchmán előtt és a kialakult beszélgetés során mindenben megdöntötte a bíró állításait. Kifejezéseibe belekötött, vonakodott üdvözletét küldeni feleségének (Jáltának), mondván, hogy a halacha tiltja, hogy nőkkel társalogjon.

Jáltá, aki kihallgatta a beszélgetést, üzent a férjének: Fejezd be, köss útilaput a talpára, mert ha tovább beszélsz vele, olyanná tesz, mintha egy tudatlan, faragatlan ám-háárec lennél... (Kiddusin 70, a-b)

    

Jáltá meglehetősen járatos volt a zsidó tudományokban. Ez nem csoda, hiszen éles esze volt, és tanulmányait az exilarcha palotájában, majd férje, Náchmán, a híres dájján (bíró), a neves amorita házában tökéletesíthette.

* * *

Egyszer feltett férjének egy kvázi halachikus kérdést, amelynek végén csattant az ostor, vagyis kiderült, hogy húst akart enni tejjel, ami a halacha szerint szigorúan tilos, avagy netalán csak tudós férjét akarta próbára tenni.

Jáltá kérdése így hangzott:

"Ugyebár minden helyett, amit az Örökkévaló megtiltott nekünk, adott valami hasonlót, amit megengedett? Például: megtiltotta a vér élvezetét, de megengedte a májat (ami tele van vérrel, és miután kellően kisütötték, hogy ne maradjon benne vér, akkor is vér íze van - Rási); megtiltotta a menstruációs vér érintését, de megengedte egy szűz vérének "ontását" (amely nem számít tisztátalan vérnek); megtiltotta az állatok faggyúját, de megengedte a kóser vadakét; megtiltotta a sertést, de megengedte a ponty agyát (aminek olyan az íze, mint a disznóhúsnak - Rási); megtiltotta bizonyos szárnyas vízi madár (talán sirály ) élvezetét, de megengedte egy bizonyos hal nyelvét (melynek íze hasonló); megtiltotta a férjes asszonyt, de megengedte az elváltat, volt férje életében; megtiltotta a sógornőt, de megengedte azt (az ún. levirátus által), ha férje meghalt... Szeretnék húst tejjel enni! Mi az, amit a halacha ennek ellenében megenged?"

* * *

Ráv Náchmán nem jött zavarba. Annyit ő is tudott mint Jáltá, ha nem egy kicsivel többet. Legott utasította a szakácsot, süsse ki a feleségének egy tehén tőgyét nyárson, amelyben egyrészt van (illetve lehet) tej, másrészt a kisütés által az megsemmisül, mint a vér a májban... (Chulin 109b)

Rabbi Smuel Edelis (Máhárs"á), a neves középkori Talmud kommentátor szerint Jáltá kérdése nem volt provokatív, nem azért tette fel, hogy tudálékosságát fitogtassa vagy férjét szekálja, hanem annak komoly halachikus nevelő szándéka volt, és a Talmud szerkesztői - Ráviná és Ráv Ási - ezért vették fel az autorizált szövegbe. Nehogy azt higgyük, hogy a vér, a sertés, a faggyú stb. azért tilos, mert undorító és az ember viszolyog tőle, nem kívánja. Ezért hangsúlyozza a Talmud, hogy mindennek van egy ellenpólusa, ami megengedett. Akkor miért tilos a tilos? Azért, mert így rendelte el az Örökkévaló, akinek parancsait nem kell indokolni és nem lehet megkérdőjelezni.

Másutt azt találjuk, hogy Jáltá segített egy szentéletű talmudistának - Ráv Ámrám Chászidának -, akit fagyási sebekkel ápolt és gyógyíttatott meg (Gittin 67b).

* * *

Ráv Náchmán öt fiáról és név szerint egy lányáról - akit Donágnak hívtak - tudunk.
Ezenkívül a Talmud elmond egy történetet Ráv Náchmán két lányáról, akiket azzal gyanúsítottak, hogy varázslattal foglalkoznak. Egyszer fogságba estek, illetve elrabolták őket, hogy váltságdíjat követeljenek értük. Egy Ilis nevű rabbi kihallgatta beszélgetésüket, amiben kifejezték óhajukat, hogy ne váltsák ki őket, mivel: "Ezek itt férfiak, és otthon, Náhárdéában, férjeink szintén férfiak - ugyan mi a különbség?" Meg is kérték a rabtartóikat, hogy vigyék el őket egy távolibb helyre, hogy ne találják meg, és ne váltsák ki őket...

       Ezzel Ráv Ilis, akinek sikerült megszökni a fogságból, bizonyítottnak látta, hogy Náchmán két lánya valóban varázslatot űz.

Nem tudjuk, miért mondja el a Talmud ezt az ezoterikus történetet, amely nem vet jó fényt sem Ráv Náchmánra, sem   a nagyszáju Jáltára. Másrészt ez a legjobb családban is előfordulhat. Mindenesetre Hyman szerint azt a mondást, hogy "Nem illik a nőknek a fennhéjázás" (Megilla 14b) - Náchmán kétségtelenül a feleségére értette.

 

 

JOM KIPPURI TÖRTÉNET

VENDÉGOLDAL
AZ ELMARADT
GYÖNGYÖSI
POGROM

Mose Kraus, (nem rokon) a Kanadában élő kántor, aki vagy két évtizedig az őszi ünnepeken Budapesten vendégeskedett, egy jom kippur előtt a következő történetet mondta el nekünk.

Sokáig nem értettem, hogy itt Magyarországon - máshol a világon nem - az engesztelés napjának estéjén a
Ki hiné káchajmer kezdetű dalt milyen pattogó, vidám induló dallammal éneklik. Masírozni lenne az embernek kedve. Moll hangulatot kíván az est áhítata, és ezt megzavarja a kocsmahangulatú, nyers, rezes dúr motívum. Arról van szó e versekben, hogy mint az agyag, olyanok vagyunk az Örökkévaló kezében, ha akarja, keskenyre, ha akarja, szélesre formálja, szabja létünket a földön.

Hogyan illik e sorokhoz ez a vad katonazene?

Gyöngyösön mesélték nekem, hogy ezt a dallamot, az ő kisbírójuk fújta annak idején.

Mielőtt még a hírek elérkeztek volna a kisebb településekre, mivel nemcsak rádió nem volt akkoriban, hanem a napilapok sem jutottak el vidékre, a rendeleteket, információkat kisbírók adták tudtul a lakosságnak. A legtöbb helyen dobpergéssel hívták össze a figyelmes hallgatóságot, ritkábban trombitával.

Mivel a gyöngyösi kisbíró katona korában trombitásként szolgált, természetesen hangszeréhez hűséges maradt civil foglalkozásában is. Ugyanazt a néhány taktust játszotta el minden alkalommal.

Ez lett a szignálja, a névjegye. És miután fújt egy keveset, sorolta a híreket. - Közhírré tétetik, elveszett egy tik, ha megtaláltatik, beszolgáltattatik. Megtalálója jutalomban részesíttetik.

Ha valamelyik utcasarkon kocsma is volt, különösen ősszel, szüret idején, egy kis pipázásra betért a kricsmibe, megízlelni az idei bortermést.

Kóstolgatás közben érdekes szavakat figyelt meg az egyik asztalnál, amelyet vagy egy tucat ember ült körül. A bíró nem volt közöttük, de fivére igen. A csendőrparancsnok sem volt ott, de a veje igen. Egy nevezetes személyt látott, a jegyzőt.
Néhány elkeseredett gazdát is megpillantott. A nyár aszályos volt, a jég is sújtotta a búzát, a rozst, tehát a gabonát, márpedig az a kenyér, ha azzal gond van, ráncosodik a parasztember ábrázatja, nő a keserűsége.

A jegyző vitte a szót.

Engesztelés napjának előestéjén minden zsidó férfi, öreg, fiatal, asszony és gyerek a zsinagógában rostokol. Ha bátrak vagyunk, bekerítjük az épületet, meglocsoljuk petróleummal, felgyújtjuk, mintha véletlen tűzeset történt volna, husángokkal vigyázunk arra, hogy ne legyen menekülés.

Házaikba beköltözhetünk, értékeiket elvehetjük, gyógyír lesz sebeinkre, megszűnnek a napi gondok. A parasztok csak hallgattak, nem szóltak, csak ittak, és az a legveszedelmesebb dolog, amikor az emberek már nem is keseregnek, még csak nem is háborognak, csak isznak.

Az urak szaporították a szót. Adták a tanácsokat. A tisztelendő úr, hála az égnek, nincs a helyiségben, szüretel a közeli birtokon. A csendőrparancsnok embereivel és a bíró úr majd meglátogatják pont abban az időben. Egy szem csendőr itt marad az előírás szerint, de egyedül mit tehetne? Majd a legmulyábbat felejtjük itt. Akadálytalannak látszik az akció.

A kisbíró megdöbbent. Te jó ég! Vér szennyezi Gyöngyös utcáit? Kiszolgált katonaként látott vért eleget, meg hallott halálsikolyt és kétségbeesett kiáltást. Ebből nem kér. De mit tegyen? Végighordozta szemét a társaságon. Sem a bíró, sem a csendőrtiszt nem látszik megbízhatónak. Kósernak, ahogy a zsidók mondanák. A tisztelendő úrhoz fordulhatna,
Ő adna tanácsot. De most messze jár. Nincs más hátra, a rabbihoz és az elöljáróhoz kell fordulni.

                                                         ***
       Bekopogott a zsidó pap lakásába. Elmondta, amit hallott. A rabbi és az elöljáró is kételkedve fogadták a híreket. Együtt dolgoznak, szinte testvéri közösségben élnek, egymást segítik, ha baj van. Nem létezik, hogy egyik szomszéd a másik ellen forduljon. Bár az elkeseredés sok mindenre rábírja az embereket, különösen, ha uszítják - morfondírozott a közösség szellemi vezetője. Az előljáró technikailag nem látta kivitelezhetőnek az akciót. A kisbíró figyelmeztette, a patak partján van az épület, ez csorbítja a menekülés lehetőségét. Mint katonaviselt ember, ezt jól tudta.

A pap válaszolt. - Bár nem tételezünk fel semmi rosszat a nemes város lakóiról, mégis arra kérjük, ha észlel gyülekezést, fújja meg a trombitáját. És mi elmenekülünk az erdőbe. Ebben is maradtak.

Eljött a szent nap előestéje, a kicsinyek és nagyok megtöltötték a zsinagógát, a férfiak magukra öltötték a fehér köntöst és a rojtos kendőt, a táliszt, és megkezdték az áhítatot. A rabbi szép beszédet mondott, a kántor szépen énekelt, de amikor a Ki hiné káchajmer vershez értek, megszólalt a trombita. Abbahagyták az imát, mert tudták, mit jelent a zeneszó.

A kisbíró látta, hogy a demizsonokba nem bort töltöttek, hanem petróleumot, és több oldalról közelítik meg a zsinagógát. Látta ezt a helységben maradt egy szem csendőr is, de ő nem is gondolta, hogy nem bor van a korsókban, nem látott okot a beavatkozásra. Talán közösen fogyasztják majd el a főtéren az idei termést. Ehhez invitálja a trombita a jó népet.

A kisbíró viszont csak fújta a hangszerét, és hogy senki ne zavarja koncertjét felment a templom tornyába, belülről magár zárta az ajtót. És fújta rendületlenül.

Akik körülfogták az épületet, azoknak a csend lett gyanús. Nincs gajdolás, számukra érthetetlen szavak nem repülnek a levegőbe. Meggyőződtek róla, hogy a zsinagóga üres. Üres templomot miért gyújtsanak fel? Különben is, a menekültek lehetetlenné tették a véletlen tűz elméletét. A legjobb lesz, ha még a környékről is elkotródnak, mert még valamit rájuk bizonyítanak.

Csak ez trombitálás maradna már abba!

- Ő az ok mindennek! - kiáltotta a jegyző. Előkapta a légpuskáját, és rá akart lőni a kisbíróra. De ezt már az egy szem csendőr sem nézhette tétlenül.

Hangosan ráköszönt a jegyzőre.
- Jó estét, jegyző úr! Milyen élénk a mai este!
- Magam is úgy látom - dörmögte bosszúsan jegyző, és elsietett.

A trombita hangja a szőlőbe elhallatszott. Felfigyelt rá a tisztelendő úr, és riasztotta a tűzoltókat. Közben a menekültek megérkeztek. A bíró nyugtatta őket, bizonyár csak rémeket láttak, nem volt ott semmilyen veszedelem, mindenesetre a tisztelendő úr és a vendégei meg a velük lévő csendőrök, tűzoltók, vagy negyvenen, elkísérték a menekülőket vissza a városba.

A bíró úr mondta, hogy mindez feleslege de a tisztelendő úr biztos, ami biztos alapon, jobbnak látta, ha felfüggesztik a szüretet és Gyöngyösre mennek. A menekülők, visszatérve a zsinagógához, most már megkönnyebbülten ott folytatták az imát, ahol abbahagyták. Mivel a trombita akkor is szólt, a kántor erre a dallamra kezdte verset énekelni. Ehhez csatlakozott a közösség is, mint egy nagy kórus.

És azóta a Duna-Tisza közén erre a nótára mondják a fent említett imát. Harsog, mint egy diadalének.

A kisbíró nevét nem jegyezték le a lusta krónikások.
De legalább ezt a történetet írja már le valaki, csóválta a fejét Mose Kraus.
DEUTSCH GÁBOR

2009. szeptember 26., szombat

HASZID TÖRTÉNETEK JOM KIPURRA

     

             A FALUSI KOCSMÁROS KÁPÓREJA

 

Jom Kippur, magyarul Engesztelőnap, de Hosszúnapnak is nevezik, mivel ekkor – 25 órán át – a zsidó ember nem eszik, nem iszik, és még a száját sem nedvesíti be.

 

Jom Kippurkor MINDEN ZSIDÓ böjtöl, természetesen a chaszidok is, bár ők nem az önsanyargatást tartják a legfontosabbnak.

 

Ezzel kapcsolatban a mezritsi Mággid, reb Dov Beer – Báál-Sém-Tov követője és munkájának folytatója – végrendeletében azt hagyta meg fiának: „...és ami a legfontosabb, hogy ne sanyargasd magad, mert egy kis seb a testen, egy nagy sebet okoz a lelken...”

 

Felmerül a kérdés, miért nincs külön áldás (Bráchá) a böjtre, mint ahogy léteznek áldások minden más micvére?

 

A szochotsovi rebbe, reb Ávrahám Bornstein szerint böjtölni az egy negatív micve, ami abból áll, hogy az ember nem eszik és nem iszik. Külön áldást kizárólag pozitív micvékre szerkesztettek.

 

* * *

 

Egy nappal Jom Kippur előtt, egyik híve elment reb Elimelechhez, a lizsenszki cádikhoz, arra kérve őt, engedje meg neki, hogy végignézhesse a káppárá szertartását.

A chaszid, egy jómódú és megbecsült ember, kérését azzal indokolta, hogy „évtizedek óta jövök a rebbéhez, minden évben, és még egyszer sem láthattam, hogyan csinálja a rebbe a káppárát. Az idén nagyon szeretném ezt látni”.

– És te hogyan csinálod? – kérdezett vissza a rebbe.

– A rebbe viccel velem – mondta a chaszid. Én egy egyszerű ember vagyok, tehát fogom az imakönyvet és elmondom a leírt szöveget „ez legyen helyettem. . . ”

– Én is pontosan ugyanígy csinálom – jegyezte meg a rebbe, mindössze egyetlen különbséggel. Te biztosan mindent megteszel annak érdekében, hogy fehér kakasod legyen a káppárához, míg nekem teljesen mindegy, fehér, fekete vagy ami jön.

A chaszid hiába könyörgött, végül a rebbe azt tanácsolta neki, menjen el egy bizonyos faluba, menjen be egy ottani zsidó házába, ott aztán megláthatja, hogyan kell káppárát csinálni.

A chaszid azonnal felkerekedett, és elkocsizott az említett faluba. A zsidó, akihez a rebbe irányította, a falu kocsmárosa volt. Amikor odaérkezett, a kocsma tele volt részeg parasztokkal, a helységben vágni lehetett a füstöt.

A chaszíd leült egy sarokba, majd a kocsmáros kérdésére, hogy mit kíván, mindössze azt kérte, hogy ott tölthesse az éjszakát. A zsidó nem akarta befogadni a vendéget, de az addig erősködött, míg végül is a fogadós beleegyezett.

Éjféltájt, amikor az utolsó vendég is eltávozott és a helységet is rendbe hozta, a fogadós behozatott a feleségével egy vaskos füzetet, melyből elkezdte hangosan olvasni vétkeit:

– Ezen és ezen a napon nem imádkoztam időben; ekkor és ekkor ezt és ezt elmulasztottam; és így tovább hosszadalmasan.

Befejezvén bűneinek felsorolását sírva fakadt, és hangosan feljajdulva azt mondta:

– Jaj nekem, Világ Ura! Tavaly is megtértem, megbántam bűneimet és meg is ígértem, hogy soha többé... És a végén mi lett belőlem? Folyton újabb és újabb vétségeket követek el, közönséges bűnöző lett belőlem, Istenem, mit tegyek?

Így siránkozott még egy ideig, majd szólt a feleségének, hogy hozza be a sublód fiókjában lévő másik füzetet is.

Miután az asszony odaadta neki, a kocsmáros megint csak fennhangon olvasni kezdett belőle:

– Ekkor és ekkor kimentem az erdőbe fáért, megtámadtak és jól elvertek, hogy még most is fájnak a csontjaim; meghalt a lányom; ekkor és ekkor ilyen meg olyan szerencsétlenség ért; és így tovább sorolta a vele történt megpróbáltatásokat.

Végül becsukta ezt a füzetet is, és síró hangon megszólalt:

– Világ Ura! Hát nem kértelek már tavaly is, hogy adj végre nekem egy békés, boldog és áldásos évet? Bíztam abban, hogy megadod. Na és mi lett a vége?

Miután jól kisírta magát, megnyugodva beszélni kezdett:

– Ma erev Jom Kippur van, a megbékélés és kiengesztelés ideje. Világ Ura, egyezzünk ki! Te nem tartozol nekem semmivel, és én sem tartozom neked semmivel. Kvittek vagyunk, jó?

Amint ezt kimondta, fogta a két füzetet, összecsavarta őket, háromszor körüllengette a feje felett és mondá:

– Ez legyen helyettem, ez legyen az én megváltásom, az én káppárám... – végül mindkét füzetet bedobta a tűzbe.

A chaszid pedig ezek után hazament Lizsenszkbe. Beszámolt a rebbének a látottakról, aki így szólt:

– Na, most már tudod, hogyan kell káppárát csinálni!

 

A „MEZEI HADAK” IMÁJA

 

Egyszer egy chaszid Jom Kippur előtt, egy távoli városból azért utazott Mezibusba, hogy a szent napot Báál-Sém-Tovval töltse. Úgy indult el, hogy időben odaérjen, és erev Jom Kippur reggelén már csak néhány versztányira volt úti céljától.

– Hála Isten – örvendezett magában – már majdnem megérkeztem. Van még időm, pihenek egyet, közben imádkozom, és ezalatt a ló is legel egy kicsit.

Ima után elálmosodott, s miután úgy gondolta, ha pihen egy kicsit, még akkor is odaér délidőre, ledőlt a szekér aljába, s azonnal el is nyomta az álom.

Mire felébredt, döbbenten tapasztalta, hogy már majdnem bejött az ünnep, a Szombatok Szombatja, a szent nap. Kegyetlen félelem fogta el emberünket, mert nem tudta, mitévő legyen. Azért vállalt minden fáradságot, hogy a Jom Kippurt Báál-Sém-Tov közelében tölthesse el, most pedig egyedül, a szabad ég alatt kell ünnepelnie.

Másnap este, a Jom Kippur kimenetele után, villámgyorsan Mezibusba hajtott. Amint Báál-Sém-Tov színe elé került, az széles mosollyal fogadta őt:

            – Tudd meg, nem volt hiábavaló, ami veled történt. Rád hárult ezúttal a feladat: „felemelni” és az égi trónus elé vinni a „mezei hadak” (Ám seböszádot) imáját, vagyis azon  egyedülálló zsidók imáját, akik tanyákon, Isten háta mögötti, kis falvakban élnek, gójok között, és még templomuk sincs, sőt még egy minjent sem tudnak összehozni, hogy együtt imádkozzanak. Ezért kényszerítettek az égből téged, hogy a Jom Kippurt a mezőn töltsd.

 

* * *

 

 

ANYUKA ELÁRVULT IMAKÖNYVE

 

Az alábbi történet Báál-Sém-Tovval történt meg.

Egyszer, erev Jom Kippurkor, a Kol Nidré ima alatt Báál-Sém-Tov nagyon levertnek és szomorúnak látszott, ami meglehetősen ritkán fordult elő nála. A Kol Nidré után pihent egy keveset, majd ezután hangulata gyökeresen megváltozott, az imákat szinte énekelve mondta el.

Később mesélte csak el híveinek, mi váltotta ki ezt a furcsa 1elkiállapotot.

– Egy távoli faluban – mesélte – élt egy zsidó bérlőházaspár, egy kisgyerekkel. A szülők nagyon hamar elhunytak, és az árva kisfiút a földesúr magához vette, mert szüleit nagyon kedvelte. A gyereket fiaként nevelte, s bár elmondta neki, hogy kik voltak a szülei, azt sem titkolván el, hogy zsidó, de a zsidó vallásról természetesen nem tudott semmit sem.

A szülői örökségből csupán néhány értéktelen tárgy maradt meg, köztük néhány chumás, imakönyv, valamint édesanyjának „Korbán-Mincha” imakönyve. Mióta nevelőapja átadta neki, drága emlékként őrizte azokat.

Egy ízben, őszre járt már az idő, a gyerek felfigyelt arra, hogy minden falusi zsidó a város felé tart. Kérdésére, hogy hová mennek mindnyájan, elmondták neki, hogy jönnek a Félelmetes Napok, a legnagyobb ünnep, s ezt a zsidók együtt töltik, mert a sokaság imája inkább meghallgatásra talál az égben.

A válasz és a magyarázatok mély benyomást tettek a serdülő gyerekre, s ettől kezdve nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy ő tulajdonképpen zsidó. Még éjjel is erről álmodott. Álmában látta szüleit, akik kérték, térjen vissza ősei hitéhez, gyakorolja zsidóságát. Nevelőapja csak legyintett álmaira, mondván, az álmoknak nincs jelentőségük, badarság az egész.

De az álmok nem hagyták magára a gyereket. Folyton-folyvást visszatértek, és álmában a szülők egyre fenyegetőbben követelték tőle megtérését, de szegény gyerek nem tudta, mit tegyen.

A következő évben megint eljött az ünnepek ideje, és a gyerek megint csak látta a városba szekerező zsidókat, de már tudta, hová mennek és miért.

            Ekkor a gyerek nagy elhatározásra jutott. Fogta megboldogult édesanyja imakönyvét, és szaladt, rohant, míg csak a városba nem jutott. Ott egyenesen a templomba ment, ahová éppen Kol Nidré előtt ért. Ekkor látta, hogy mindenki fehérbe öltözötten, imakönyvvel a kezében, sírva imádkozik. A látványtól maga is sírva fakadt, de persze imádkozni nem tudott.

Mindezt látták az Égiek, nagy zűrzavar keletkezett közöttük, nem tudván, mi legyen a gyerekkel.

Ettől vált hát Báál-Sém-Tov szomorúvá, mert ő teljes szívvel együtt érzett a gyerekkel, s mindent elkövetett, hogy az égiek elfogadják a gyerek megtérését, nehogy – Isten őrizz – elvesszen a zsidóság számára.

A gyerek közben megnyugodott, és azt mondta:

– Édes Istenem! Nem tudom mit és hogyan kell imádkozni. Itt van, neked adom az egész imakönyvet, ami az édesanyámé volt, te tudod, mit kell vele tenni.

Letette az imakönyvet az asztalra, majd ráborulva sokáig zokogott.

A gyerek „imája” az égben meghallgatásra talált és elfogadtatott. Báál-Sém-Tov ezt látta lelki szemeivel, amikor arca újra felderült.

 

EZER RUBEL EGY KUTYÁÉRT

 

Egyik Kol Nidré alkalmával a lublini rebbe, reb Jákov Jichák volt az előimádkozó. Későre járt már, de a rebbe csak nem akart belekezdeni. Csak állt, arcát kezébe temetve, gondolataiba merülve. Senki nem értette, mire vár.

Hirtelen a gyülekezet felé fordult és azt kérdezte:

– Van itt valaki Pilevből?

Először senki nem válaszolt, majd egy kis idő múlva egy reszkető hang „bevallotta”, hogy ő pilevi.

A rebbe ekkor magához intette őt, és az iránt érdeklődött, nem tudja-e, mennyit fizetett a pilevi uraság a kutyáért, amit az idén vett?

– De tudom – felelte. – Véletlenül jelen voltam, amikor a földesúr megvette a kutyát. Ezer rubelt adott érte.

            A válasz hallatán a cádik arcán mosoly suhant át, majd visszafordult és a Kol Nidrét jókedvűen imádkozta el.

A gyülekezet persze nem értett az egészből egy szót sem, de nem mertek kérdezősködni. A Jom Kippur kimenetele után is csak néhány hívének szolgált magyarázattal a rebbe:

– Az Engesztelő napok előtt – magyarázta a rebbe – nagy veszélyben forgott ezen a környéken a zsidóság. Az egekben a főügyész (a Sátán) éles hangú vádbeszédeket tartott.

Ezekben arról volt szó, hogy a zsidók rosszak, nem könyörülnek embertársaikon, nem gyakorolják az irgalmat, amely a zsidóknak alapvető tulajdonsága kellene legyen. Itt van pl. egy valamikor jómódú, köztiszteletben álló ember, aki elszegényedett, és most a környéket járva kénytelen koldulni, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy a lányát férjhez adhassa. Zsidó testvérei, azok közül is legfőképp a gazdagok, ajtót mutatnak neki, vagy néhány fillérrel intézik el a dolgot.

Eközben találkozott ez az ember a pilevi földesúrral, aki – mikor meghallotta, miről van szó – benyúlt a zsebébe, és odaadott neki háromszáz rubelt...

– Nos, az égben elhangzott vádbeszéd nehéz helyzetet teremtett, és félő volt, hogy kihatással lesz a Jom Kippurkor megpecsételt ítéletre. Ez okból igyekeztem bebizonyítani, hogy a földesúr nem könyörületből vagy jóságból adta ezt a nagylelkű adományt, hanem szeszélyes könnyelműségből, mivel nála a pénznek nincs értéke. Ezt igazolta az is, hogy egy kutyáért is képes volt ezer rubelt adni. . .

 

KOL NIDRÉ

 

A hagyomány úgy tartja, hogy szövege a spanyol inkvizíció idején keletkezett. Arról szól, hogy a különböző körülmények és helyzetek között tett fogadalom alól Jom Kippur előestéjen felmentve érezhetjük magunkat, és tisztán állhatunk az Örökkévaló ítélőszéke elé. Maga a szöveg azt érzékelteti, hogy a marannusok közül a kereszténységet sokan kizárólag a kényszerítő körülmények miatt fogadták el, s a kierőszakolt eskü nem érvényes.

Dallama szintén az inkvizíció korában született, érződik benne a zsidó mártíromság minden fájdalma.

 

* * *

 

A Jom kippuri imarend egyik visszatérő alkotóeleme a bűnvallomás (viduj), melyben a zsidó ember megvallja bűneit – a zsidó ábécé szerinti sorrendben –, és bűnbocsánatot kér rájuk.

 

A bűnvallomással kapcsolatban jegyezte meg egyszer reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik:

– A mai nemzedék, higgyék el nekem, jobb, mint az előző korok nemzedékei. Azok ugyanis még Jom Kippur szent napján, a templomban is rendületlenül hazudtak. Verték a mellüket és mondták: vétkeztünk, raboltunk, csaltunk (ásámnu, bágádnu...) pedig ebből egy szó sem volt igaz. Olyan vétkeket vallottak be, amiket soha nem követtek el. Ezzel szemben mi igazat beszélünk, amikor a bűnvallomást mondjuk. Valóban elkövettük azokat, kivétel nélkül. Mi nem hazudunk a jó Istennek. Már csak azért is megérdemeljük, hogy megbocsásson nekünk.

 

* * *

 

Szellemes választ adott reb Bunim, a psiszhai rebbe, reb Mordecháj Bannetnek, a nikolsburgi rabbinak, amikor ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy miért ábécé sorrendben írták meg a bűnvallomást?

 – Ennek igen egyszerű és érthető oka van. Ha nem így lenne, nem lehetne tudni, mikor kell befejezni a vége nélküli bűnbánást.

 

ASSZONYBESZÉD A NEILA IMÁBAN

 

A cádik, aki lelki szemeivel látja a zsidó népre leselkedő veszélyeket és imájával, könyörgésével hárítja el azokat – visszatérő motívum a chaszid legendában.

Az egyik legkedveltebb és leggyakrabban szereplő hőse ezen legendáknak régi ismerősünk, reb Lévi Jichák, a berdicsevi cádik.

Ő a főszereplője következő történetünknek is:

Egyik Jom Kippurkor egész nap igen levert volt, még ima közben is időnként fel-felsírt. Végül késő délután, a Neila (befejező) ima után végre felderült. Este aztán néhány hívének elmesélte, mi történt:

– Az idén megint csak sok bűn elkövetését olvasta ránk az égi vádló, melyek sajnos többnyire igaznak bizonyultak, így közösségünk nagy veszélyben forgott.

A záróima mondása közben hallom – mesélte a cádik –, amint a karzaton az egyik asszony azt mondja a másiknak:

– Biztos vagyok benne, hogy imáink meghallgatásra találtak, és boldog, jó újesztendőnk lesz.

A másik nő pedig megkérdezte, mire alapozza ezt a véleményét?

– Hát hogyan lehetne ez másképp – felelte. – Hiszen ha egy rablógyilkos előtt állnánk a sötét erdőben és ennyit könyörögnénk neki, még ő is megkönyörülne rajtunk. Hát még az Örökkévaló, aki hosszan tűrő és könyörületes...

– Ezek az egyszerű, szívből jövő szavak megtették hatásukat, és a védő lebírta a vádlót – fejezte be a rebbe.

 

„ZSIDÓ VAGYOK!”

 

Jom Kippur délutánján Jónás próféta könyvét olvassák a Mincha imában. A történet a megtérés fontosságát és jelentőségét szimbolizálja: Isten elküldi Jónás prófétát Ninivébe, a bűnös városba, hogy figyelmeztesse lakóit, Szodoma és Gomora sorsára jutnak, ha nem térnek meg. Jónás megpróbál kibújni e küldetés alól, (bölcseink szerint attól tart, hogy a ninivei pogányok hallgatnak rá, és megtérnek, ami rossz fényt vet majd a nyakas és makacs zsidókra.) „Isten elől menekülve” Jaffán hajóra száll, hogy Társisba menjen. Amikor a hajó viharba kerül, őt teszik meg bűnbaknak, hiszen a vihar „miatta” tört ki, mivel a matrózok kérdésére, hogy ki fia-borja, mindössze annyit válaszol: ,,ivri ánochi (zsidó vagyok) és az egyetlen Istent félem”.

A chaszid magyarázat szerint elég volt ennyi, hogy egy jámbor embert, aki éppolyan utas volt, mint a többi, a baj okozójának kiáltsanak ki, és egyetlen megoldásként a tengerbe vessék.

Jónás isteni csoda folytán megmenekül – a történet ismert, egy nagy hal lenyeli, a gyomrában tölt három napot –, mert az isteni küldetés alól nem lehet kibújni...

 

                                                                    * * *

 

Egyszer, Jom Kippur előtt, megbetegedett a vizsnitzi cádik, reb Menáchem Mendel. Az orvosok szerint állapota válságossá vált, emiatt megtiltották neki, hogy böjtöljön. Hívei azonban tartottak attól, hogy nem fog az orvosokra hallgatni, ezért a belzi cádikhoz, reb Jósuához fordultak, hogy segítsen jobb belátásra bírni rebbéjüket.

Reb Jósua teljesítette a hívek kérését és levelet küldött reb Mendelnek, melyben többek között azt írta:

– Emlékszem, amikor szentéletű apám, emléke legyen áldott, nagybeteg volt, attól féltünk, hogy nem lesz hajlandó enni Jom Kippurkor. Azonban ő olyan nagy cádik volt, hogy maga kérte, hogy ehessen, és mielőtt enni kezdett ezt mondta: „Ezennel kész vagyok teljesíteni Isten parancsát”, s nagy örömmel evett, mint aki nagy micvát teljesít.

 

* * *

 

A cánzi rebbe, reb Chájjim Halberstamm, imaházában Jom Kippur délutánján a Neila ima alatt, nagy zűrzavar keletkezett. Az egyik hívő nagyon megszomjazott, és kis híján elájult. Az illető egyébként gazdag, de nagyon fukar ember hírében állott és voltak, akik nem tudták megállni, hogy ne gúnyolódjanak rajta. „Egész évben nem ad a szegény embernek még egy kis vizet sem, most legalább megtudja, mit jelent az, ha valaki szomjas” – mondták.

A mellette állók látták, hogy azért ennek fele se tréfa, itt életveszélyről van szó, megkérdezték tehát a jelenlevő dájjánt (vallási bíró), mit tegyenek. A válasz természetesen az volt, hogy adjanak neki inni, méghozzá kanalanként, hogy csak éppen annyit igyon, amennyit nagyon muszáj. Így is tettek, de az ember minden kanállal csak még szomjasabb lett.

Ekkor reb Beris, a dájján, nem akarván saját szakállára egyedül dönteni, odament a cádikhoz, mondja meg ő, ilyenkor mi a teendő.

– Mondjátok meg neki – mondta a cádik –, minden pohár víz ellenében, amit most megiszik, holnap 100 aranyat kell adnia, jótékony célokra. Ha beleegyezik, annyit ihat, amennyit akar.

Meghallván a cádik üzenetét, a fukar ember rögtön magához tért, és már egyáltalán nem akart tovább inni. . .

 

 

AKI A CSŐDBŐL "KIIMÁDKOZTA MAGÁT"   

A lublini látnoknál, reb Jáákov-Jichák Horovitznál, az volt a szokás, hogy Jom Kippur kimenetele után bement hozzá néhány híve, és megkérdezte, milyen volt a „pecsételés”. (Ismert, hogy a hagyomány szerint ezen a napon pecsételődik meg az égben az ember sorsa a következő évre.) Így ment be hozzá egy alkalommal reb Bunim is, aki később a psiszhai cádik lett, és megkérdezte, mi van neki „megpecsételve”?

A Látnok őszintén válaszolt neki:

– Ebben az évben minden vagyonodat el fogod veszteni...

A jóslat be is következett. Felesége és gyerekei megbetegedtek, és egész vagyona, 1500 rubel – ami akkoriban tekintélyes összegnek számított –, ráment az orvosokra és orvosságokra.

Miután ily módon egy fillérje sem maradt, elutazott Varsóba, hogy valami jövedelmező üzlet után nézzen, amely biztosítja az ő és családja megélhetését. Régi szokásáról nem mondva le, egy drága szállodában szállt meg.

Bár zsebében egy árva garas sem volt, mégis a megszokott finom ételeket, italokat fogyasztotta, miközben egyre várta, hogy bekopogtasson hozzá a jó szerencse. Ugyanakkor szörnyen félt attól, hogy mi történik, ha mégsem fog tudni fizetni, talán még Chilul Hásém (Isten nevének megszentségtelenítése) is lehet a dologból. Amikor erre gondolt, még sírva is fakadt.

Éppen ilyen keserű gondolatok emésztették ebédelés közben, amikor egy küldönc lépett hozzá, akit a dúsgazdag özvegy, Támár’l (sok chaszid legenda hőse) küldött azzal az ajánlattal, legyen pénztáros egyik üzletében, heti hat rubel fizetéssel.

Ebből reb Bunim arra a következtetésre jutott, hogy Isten most már biztosan megsegíti őt, és szerencsecsillaga nemsokára ismét felfelé ível.

Ennek folytán azt üzente vissza, hogy ő nem hajlandó hetibéres kuli lenni, de az üzletbe szívesen betársul, fele-fele alapon.

Erre a szemtelenségre Támár’l nem is válaszolt. Bunim azonban nyugodt maradt, hisz most már nem volt neki sürgős az ügy. Tanult és imádkozott, és bizonyos volt abban, hogy Isten nem hagyja magára.

Pár nap múlva az özvegy mégis elfogadta reb Bunim ajánlatát, majd átadott neki egy nagyobb összeget, amivel kiegyenlíthette tartozását. Az üzlet pedig abban az évben különösen nagy hasznot hozott.

Mindezek után ismét elment reb Bunim a Látnokhoz, aki mielőtt még vendége megszólalhatott volna, azt mondta:

– Minden igaz volt, amit mondtam neked (hogy mindenét elveszíti), de arról nem volt szó, hogy te ebből a helyzetből „kiimádkozod” magad...