BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN

 

1. Felelősségünk azért, ami történt

FEJEZETEK

• A ZSIDÓTÖRVÉNYEK
• A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK ÉS ZSIDÓGYILKOLÁSOK
• A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓTÖRVÉNYEK
• A MAGYAR TÁRSADALOM ÉS A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK
• A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA
• A MAGYAR SZELLEMI ÉLET ÁLLÁSFOGLALÁSA
• A MAGYAR TÁRSADALOM ERKÖLCSI CSŐDJÉNEK OKAI
• ÉRVEK A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ELLEN
• FELELŐSSÉG ÉS FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

A ZSIDÓTÖRVÉNYEK

Foglaljuk össze először azt, ami történt. Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidóellenes kilengések közepette született meg,3 s a zsidók politikai és közhivatali lehetőségeinek a hátraszorításán {2-625.} s egyidejűleg gazdasági lehetőségeiknek a meghagyásán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult. A politikai antiszemitizmus elfogadásának és a tekintélyes hányadában zsidók kezén lévő kapitalizmus támogatásának ez a kettős politikája kezdettől fogva létrehozott egy olyan feszültséget, melyben a „zsidókérdés” és annak „megoldása” a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése. A konzervatív-feudális kormányzat pedig, bár elvileg mindenféle társadalmi kérdés felvetésének ellene volt, mégis, ha már el nem kerülhette, könnyebben és szívesebben engedett ennek a zsidókra szorított problémafelvetésnek, mint az igazi szociális kérdés teljes szélességben való felvetésének. Különösen megnövekedett ez a feszültség a harmincas évek gazdasági válságától s még inkább a német hitlerizmus uralomra jutásától kezdve. Az osztrák Anschluss után pedig e feszültségen felül a hitleri Németország szomszédsága és az a tény, hogy az ország területi igényeinek az érvényesítését az ország vezetői és a nacionalista közvélemény a német politikai akciókkal legalábbis párhuzamos politikától várta, mérlegelte azt, hogy ez a kormányzat is a zsidókat leszármazási alapon hátrányosan megkülönböztető törvényhozás útjára lépjen.4 Ennek a törvényhozásnak a szükségességét ugyanakkor a konzervatív kormányzás európaibb elemei azzal indokolták, hogy a hitlerizmus további sorsát a németekkel való teljes szembefordulás elkerülése mellett kell kivárni, s közben a németek és a hazai antiszemita jobboldal követeléseit ilyen törvényes rendelkezésekkel kell kielégíteni, s ez egyúttal a zsidók számára is kisebb rosszat jelent, mint akár egy közvetlen nyilas uralom, akár pedig a németekkel való százszázalékos szembefordulás. Ennek az egész gondolatmenetnek – ha nem a fasizmussal való teljes szembefordulás kötelezettségéből, hanem szorosan a hazai zsidóság megmentésének szempontjából indulunk ki – bizonyos feltételek mellett igaza lehetett volna. Mint ahogyan igaza lett a romániai zsidóság megmaradása szempontjából Romániában, ahol egy körülbelül ilyenfajta politika kímélte meg a {2-626.} romániai zsidóság többségének az életét attól a sorstól, mely mind a németeket száz százalékig követő, mind pedig a németekkel száz százalékig szembeforduló országok zsidóságát érte.5 De csak akkor lehetett volna igaza egy ilyen politikának, ha egészen világosan és egészen határozottan tudja, hogy ezt akarja; tehát a zsidóellenes törvényhozás terén a politikailag még indokolható minimumra szorítkozik, egyidejűen a szélsőjobboldali elemek politikai érvényesülésének a lehetőségét egészen határozott és éles intézkedésekkel elvágja, s kellő pillanatban a német szövetségből való kiugrás alkalmát megragadja.

Magyarországon mindennek az ellenkezője történt. Az egész magyarországi zsidótörvényhozás alaptörvénye, a második zsidótörvény6 azon a bizonyos minimumon számos ponton túlment; abban azonban, hogy a zsidók megmentésének az eszköze legyen, nem is annyira a tartalma akadályozta meg, mint inkább a létrejövetelének a körülményei: az, hogy ezt a törvényt a szélsőjobboldal biztatására, a vele való versengés és egyezkedés jegyében hozták meg, s eltűrték, hogy ezt a végső engedménynek szánt törvényt a másik fél csak kiindulópontnak és kezdetnek tekintse. Minthogy pedig a zsidótörvényt nem a szélsőjobboldal teljes és erélyes leverése követte, hanem a magyar nyilas és imrédysta pártok közéleti agitációja, sajtóbeli uszítása és a németek felé való állandó felajánlkozása, ezért az alapvető zsidótörvényt természetszerűen évenként új meg új zsidótörvényeknek kellett követniök, melyek mind határozottabban fajelméleti és zsidóüldöző alapon állottak. Közben azonban a kormányzat feudális-konzervatív elemei aránylag sikerrel biztosították azt, hogy a zsidótörvényhozás, a zsidó nagykapitalizmus lehető kímélete mellett, inkább a zsidó középosztály, kispolgárság és proletariátus nyomorgatásában álljon; mindaz a szociális feszítőerő tehát, mely bármilyen ferdén, de benne volt a zsidótörvényhozás melletti tömeghangulatban, a „kérdést” továbbra is elintézetlennek tudta és látta. Így a zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem „legális” formák között {2-627.} hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez. A zsidótörvényeket tehát nyomon követték a jobboldallal való versengés jegyében olyan intézkedések is, melyek a zsidók számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását, azután pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését jelentették.

A ZSIDÓÜLDÖZÉSEK ÉS ZSIDÓGYILKOLÁSOK

Kezdődött ez azzal, hogy a visszacsatolásokat s a visszacsatolt területeken a katonai közigazgatás lehetőségét a hadsereg magasabb és alacsonyabb vezetőinek tekintélyes része kezdettől fogva s mind nagyobb mértékben arra használta fel, hogy saját hatáskörében a zsidókat többé-kevésbé törvényen kívüli állapotba helyezze, s úgy kezelje, ahogy felfogása szerint őket egy igazi nacionalista közigazgatásnak kezelnie kell. Nemsokára megkezdődött a zsidóknak honvédelmi munkaszolgálatra való nagyobb mértékű igénybevétele is, amely mind teljesebb-teljesebb kiszolgáltatottságot jelentett, rengeteg komiszságra és embergyötrésre adott alkalmat, a hadműveleti területen pedig helyenként a szabályos emberirtás formáját vette fel, amit számos magasabb parancsnok is kifejezetten támogatott.7 1941-ben, nem sokkal a háborúba való belépésünk után, magyar rendészeti hatóságok rendezetlen állampolgárság címén húszezernyi zsidót deportáltak Galíciába, ahol azokat az ottani német katonai igazgatás átvette, s rövid úton elpusztította.8 A további ilyen akciók erre abbamaradtak. Közben azonban hol itt, hol ott buzdult neki egy magasabb vagy alacsonyabb rangú hatósági személy, s hol a vasúton, hol a korzón, hol a Római-parton állt neki a zsidók összeszedésének, inzultálásának, eltávolításának. Ezeket az akciókat újból meg újból leállították, de sohasem úgy, hogy alapvetően elment volna a kedve mindenkinek az ilyenektől. Sőt csak ezután következett a felelőtlen akciók tetőpontja: az 1942 januárjában lezajlott újvidéki vérfürdő, amikor partizánok elleni razzia címén honi, nem harcoló, reguláris katonai alakulatok {2-628.} megszállottak egy várost és több községet, s ott egyes magasabb parancsnokaik biztatására, parancsára gyermekeket és asszonyokat sem kímélő szabályos vérfürdőt és szabad rablást rendeztek, melynek városi áldozatai túlnyomó részben zsidók voltak.9 Ebből, noha a főbűnösök büntetlenül Németországba menekülhettek, újabb megdöbbenés és megtorpanás származott, de eltelt egy fél esztendő, míg az illetékesek egyáltalán hajlandóknak mutatkoztak elhinni, hogy mi történt. Mégis 1942 nyarától, Nagy Vilmos10 honvédelmi minisztersége alatt kiderült, hogy egyes katonák felelőtlen garázdálkodását, ha nem is könnyen, de meg lehet fékezni, s a munkaszolgálatot is lehet egy valamennyire rendezett katonai üzemmé tenni. Bár közben az antiszemita tömeghangulat kielégítése címén újabb zsidótörvények keletkeztek,11 mégis már-már úgy látszott, hogy az országnak sikerül a német szövetség öleléséből lassan kihúznia magát, s az elvadulás mindeme jelenségei ellenére a zsidókat is meg lehet menteni a közvetlen német uralom alá került zsidók sorsától.

1944. március 19-én azonban megkezdődött Magyarország német megszállása, s háromnapi habozás után a kormányzó a Sztójay-kormány kinevezésével beadta a derekát. A megszállók hamarosan elhatározták a magyar zsidóság deportálását és kiirtását. A megszállás után nemsokára megjelent a megkülönböztető jel viselését elrendelő rendelet, ezt követte a zsidók gettókba tömörítése.12 A deportálást a németek a nyilas irányítás alatt álló magyar közrendészeti hatóságok, főleg a csendőrség segítségével hajtották végre. Ez gyakorlatilag úgy történt, hogy a deportálás módját és menetrendjét a németek szabták meg, a zsidók összeszedését és vagonba rakását a csendőrök végezték igen kegyetlenül, a szerelvényeket a németek vették át s vitték ki; a magyar hadsereg és a magyar közigazgatás pedig, kedvtelenül vagy szívesen, embertelenül vagy emberségesen, elvégezte azokat a másodrendű feladatokat, amelyeket a deportálás felvetett: táborok felállítását, élelmezését, iratok kiadását és felülvizsgálatát, mentesítések elbírálását, szerelvények irányítását stb. Már maga az összeszedés, az eldugott értékekre irányuló esetleges vallatás, a {2-629.} vagonba rakás és az elszállítás a legtöbb helyen borzalmas feltételek között történt, amibe terhes asszonyok, szülő nők, betegek, gyermekek és öregek sokasága pusztult bele s fizikailag erős emberek sokasága őrült meg. A deportáltak túlnyomó része német megsemmisítő táborokba került, az emberi méltóság semmibevevésének olyan körülményei közé, melynek párját a történelem, az ókori és keleti rabszolgaság és a gladiátorjátékok számbavételével sem ismerte eddig: az embereknek korra és nemre való tekintet nélkül, kopaszon és meztelenül való kiválogatása után, szinte elképzelhetetlen élelmezési és tisztasági viszonyok közepette, gázkamrákon, kőbányákon, agyonzsúfolt barakkokon, napokig tartó gyalogmeneteken, tábori bordélyházakon és embereken kísérletező orvosi laboratóriumokon keresztül irányították őket az ott szokásos halálnemek, a gázhalál, a tűzhalál, a tarkólövés, az agyonveretés, az agyonkínzatás, az agyondolgoztatás, az éhhalál, a fagyhalál és az orvosi kísérletek áldozataiként való elpusztulás felé. Az egész megnagyobbodott Magyarországról összeszedett deportáltak száma körülbelül hétszázezer körül volt; ezeknek túlnyomó része német megsemmisítő táborokban pusztult el; vagy százezer-egynéhány azok közül, akik mindezt túlélték, vagy szelídebb táborokba, mezőgazdasági munkára kerültek, tért vissza, a többi Németországban s onnan egyéb külföldre szóródott szét.(folyt.köv