2009. október 31., szombat

A HETI SZAKASZ – VÁJÉRÁ - 2009

                        A KONFLIKTUS GYŐKEREI

 
"És látta Sára az egyiptomi Hágár fiát, akit Ábrahámnak szült, amint nevetgélt (gúnyolódott). És mondá (Sára) Ábrahámnak: Űzd el ezt a szolgálót, fiával együtt, hogy ne örököljön a szolgáló fia, fiammal, Izsákkal. És ez nagyon rosszul esett Ábrahámnak, fia miatt…" (1 Mózes, 21, 9-11).

 

       Hosszú-hosszú házasélet után fia születik a 100 éves ősatyának, 90 éves feleségétől, Sárától. Az Isten ezt többször megigérte neki, utoljára egy évvel ezelőtt a három vendég látogatása során . A két öreg nem-igen hitt az igéretben, Sára nevetett is, de Isten akarata előtt nincs akadály.

 

Azonban, nincs öröm üröm nélkül. Közben lezajlik a gerári kaland, Sárát a filiszteus király háremébe viszik, miután  ujra elköveti az egyiptomi  hibát (Nachmanidés) és feleségét hugaként mutatja be, aminek folytán a 90 éves "hajadont" megkivánja Ávimelech, a király. Sára érintetlenül szabadul, akárcsak Egyiptomban, de ez nem győzi meg a helyi pletykarovat vezetőket, akik arra célozgatnak, hogy Ávimelechtől lett Sára állapotos. Hogy is lehetne másként, hiszen férjével már legalább 70 éve él együtt és sehol semmi…

 

A pletyka széltében-hosszában terjed. A Midrás szerint olyannyira, hogy Ábrahám jónak látta tenni valamit az ügyben. Nem látta elegendőnek hogy a született fiu meglepően hasonlitott rá, hanem amikor elválasztották Izsákot, nagy lakomát csapott, ahová meghivta a helyi előkelőségeket.

 

    (Zárójelben: mindez Grárban történt, a filiszteus fővárosban ahol az affér lezajlott. Ávimelech, a király, cáddiknak tartja magát, Istennel is perel, Ábrahámot is megrója, miért csapta be, de nem utasitotta ki mint a Fáraó, hanem letelepedési engedélyt  ad neki. Nomeg a szokásos kárpótlást a meghurcolásért : nyájat és marhákat, szolgákat és szolgálókat.).

 

              A lakomára az előkelőségek feleségei elhozták csecsemőiket is. Ugyanis, akkor már mindenki "tudta", hogy Ávimelech a csecsemő apja. Volt egy további verzió is: akik elhitték hogy Ávimelech nem nyúlt Sárához, azt regélték, hogy "láttátok ezt a két öreget! Hazavittek egy lelencgyereket, akit az utcán találtak és azt mondják hogy az a gyerekük…"

 

Sárát kipróbálandó elhozták a vendégek csecsemőiket és Sára sorra megszoptatta őket – mondja a Midrás. Ekkor mindenki látta és belátta, hogy a kis Izsák Ábrahám és Sára édes gyermeke.

 

                                                                     * * *

     Mindenki – az egy Jismáél kivételével. Ő mint tudjuk, Ábrahám első fia volt, Hágártól, Sárá szolgálójától. Most 14 éves volt, egy évvel ezelőtt, 13 éves korában, metélték körül apjával, Ábrahámmal együtt (egyébként innen ered az a szokás, hogy hithű moszlimok gyerekeit 13 éves korukban metélik körül).

 

      Ez a Jismael indignálódva figyelte az Izsák körül zajló fesztivált. Én vagyok Ábrahám elsőszülötte – mondogatta mindenkinek aki hajlandó volt meghallgatni – és igy nekem jár két rész az örökségből (a Tóra szerint, amit itt a Midrás Jismáél szájába ad – korát jóval megelőzve). És mivel nyilvánvaló érdekellentét állt fenn – Jismael  magáévá tette és terjesztette a pletykát, Izsák születésének körülményeiről.

 

Ha tehát Sára úgy látta, hogy "Hágár fia" nevetgél, vagyis gúnyolódik – ezt nagyon jól látta. Egyszem fia jussát féltve, követelte férjétől, kergesse el a szolgálót, fiával.

 

       Ezoterikus midrás a "nevetgél" szóba ("Möcáchék") belemagyarázza a három fő vétket, amiktől egy zsidónak óvakodnia kell – akár élete árán is: emberőlés, bálványimádás és fajtalankodás. A Midrás szerint Sára mindhárom jelenséget észlelte a 14 éves Jismáélnál (Börésit rábbá  53, 11) ,  persze mindezt csupán "játékból": 1) szöcskéket fogott és azokat  "feláldozta egy maga készitette oltáron; 2) Férjes asszonyokat kerülgetett és  3) szintén "játékból" megpróbálta megölni Izsákot, amikor egyedül voltak a mezőn és ő  a nyilhasználat tudományát fittogtatta.

 

  Ezen kivül és felül, a komoly és jelentőségteljes érv persze az ábrahámi örökség volt, ahogy ezt az Irás Sárá szájából idézi: "hogy ne örököljön a szolgáló fia, fiammal, Izsákkal" . Ez volt a konfliktus alapja és kezdete, Jismaél ( az arabok) és Izsák ( a zsidók) között) – az örökség, ami nagy vagyonból valamint az Ország  - Erec Jiszráél - birtokolásából és Ábrahám szellemi hagyatékából állott. Az utóbbira Jismáél nem volt kiváncsi…

 

                                                                                  ***

               Közép és ujkori exegéták részletesen elemzik a "möcáchék" jelentését, etimológiáját, mikoris a háttérben  a Midrás  sztorija áll. Kimchi szerint – és ez a psát – "mintha gúnyolódott volna és kinevette Izsákot, "aki két öregtől született". Ha-ha-ha, milyen nevetséges, ugy-e. Luzzatto szerint apja és mostohaanyja örömét figurázta ki Jismáél, az ifjak arroganciájával: "Maholnap meghal a két öreg, még mielőtt Izsák felnőne és én öröklök mindent!"

 

   Luzzatto hozzáteszi, hogy "nincs kizárva, hogy a vita az örökségről később volt   - nem aznap amikor  elválasztották Izsákot" és ezt, érdekes módon, egy Midrás támasztja alá. Az a Midrás mely szerint a két gyerek kiment a mezőre és ott Jismáél,  kvázi puszta kedvtelésből,  nyilakat lőtt ki féltestvérére. Nehéz elképzelni hogy ez akkor történt , amikor Izsák másfél vagy legfeljebb 2 éves volt (az elválasztás legkésőbbi időpontja).

                                                           ***

           Sára ultimátumszerü követelését Ábrahám nagy visszatetszéssel fogadja. Mégiscsak fia ez a vadóc Jismáél és – úgy tünik – anyját is kedveli. De Sára kérlelhetetlen és harcol mint egy anyatigris. "Ne örököljön fiammal együtt" ez a szolgálófia (a nevét ki se mondja) és az anyja amúgy is a begyében van. El kell őket űzni. Nem lehet két dudás egy csárdában.

 

Isten itt beavatkozik – Sára javára . "Ne essék neked rosszul ennek a fiunak és szolgálódnak dolga. Mindent amit mond neked Sára (tedd meg és) hallgass a szavára, mert Izsák lesz a te utódod". Innen vonják le Bölcseink azt a messzemenő következtetést, hogy "Sára nagyobb volt a próféciában Ábrahámnál" (Rási, megilla 14 alapján).

 

          A tanulság évezredes és aktuális napjainkban  is. Ha lehet békében  együttélni Jismáellel, illetve mai reinkarnációjával – nagyon jó. Ha nem, el kell válni, ahogy Ábrahám elvált Lóttól és ahogy Ézsau elment Széirbe. Az ábrahámi örökségbe nem férnek be többen és nem férnek be mások.

                                                    

                                                               * * *

           

       Az Irás itt nagyon szükszavuan számol be Jismáél további sorsáról. Anyja ölben cipeli, majdnem szomjanhal de Isten megmenti, angyala kutat mutat Hágárnak, majd anya és fia Párán sivatagában telepednek le. Hágár megnősiti őt, szülőföldjéről, Egyiptomból, hoz neki menyasszonyt. Jismaél vadász lesz és utonálló, "kezet emelt mindenkire – de rá is mindenki" , ahogy az Örökkévaló angyala megjövendölte ezt Hágárnak a szülés előtt (1 Mózes, 16, 12).

 

                                                            * * *

        Figyelemreméltó tanulságot szűr le Jismáél eltávolitásából a "Cháféc Chájjim" (rabbi Jiszráél Hákohen Radinból, a Misná Brura szerzője):

 

     Kétségtelen – irja – hogy ha Jismáél és Izsák együtt nevelkedett volna, akkor Jismael  nem lett volna olyan amilyen. Az együttélés fékezően hatott volna féktelen természetére és valami ráragadt volna Izsák szellemiségéből. Azonban – mondja – nem érdemes kockáztatni, mert nincs kizárva hogy Jismáel társasága rossz hatással lett volna Izsák szellemi fejlődésére. Konklúziója: jobb a rossz társaságot kerülni, mert az eredmény javitás helyett rontás lehet…

 

*********************************************************************

 

                                              

2009. október 30., péntek

A CSALÓ GÓJ RABBINÖVENDÉK DRÓSEJA "MECÓRA" HETISZAKASZÁBAN

MAGYAR(ZSIDÓ) VALÓSÁG(2) 
POKLOSOK
ELSZIGETELÉSE(nem ért egyet)
ÉS EGY PÁPA HALÁLA
...A HETI SZIDRÁBAN-
 
Manapság cáfolják, hogy egy gój is tanulhat rabbinak Magyarországon. Bár hitelt lehetne adni a cáfolatoknak.
Addig is amig ez hiteltérdemlő bizonyitást nyer – álljon itt egy "ellen-bizonyiték":  egy Szilágyi Iván Péter nevü séjjgec hosszu ideig tanult az Orzse rabbihelyettesi fakultásán, miután – saját bevallása szerint – közölte az illetékesekkel, hogy édesanyja keresztény és az ő betérése –"folyamatban van".
 
Ez  a "folyamat"évek óta tart, miközben Szip Tóramagyarázatokat tett közzé, amit az Orzse honlapján a Divré Tóra rovatban valamint a "Hallgatók munkái" között lehet megtalálni.
. Lentebb egy ilyen "Tóra-magyarázat" amely önmagáért beszél, kisebb röviditésekkel:
 
 
 
Szilágyi Iván Péter rabbihelyettes szak I. évfolyam
2005. április 15.
 
OR-ZSE II. emeleti kidus
 
"És szólt az Örökkévaló Mózeshez és Áronhoz, mondván amikor jöttök majd Kánaán országába, amit én osztályrészül adok nektek, és én majd leprás kiütéseket küldök örökségeitek házaiba."
-ezzel a vidámnak legnagyobb jóindulattal sem nevezhető mondattal jól jellemezhető a mostani hetiszakasz, amely a kiütéses betegségek valamint a bélpoklosság eseteivel foglalkozik. Illetve ennél jóval többel és magvasabbal, de erről majd később...
 
"Vannak dolgok amelyeknek már a puszta kimondásától is irtózik az ember: ilyen a poklosság, amellyel kapcsolatban megoszlanak a vélemények. Van aki szerint a poklosság a lepra szinonimája, de olyan vélemények is vannak, amelyek ezt tagadják. Arra hivatkoznak, hogy míg a poklosságot gyógyították a tórai időkben, a lepra gyógyíthatatlan betegség. Bár az is lehetséges, hogy ez nem így van: lehet, hogy gyógyítható ez a szörnyű kór, csak már nem tudjuk, elfelejtettük ennek a módját.
 
"Visszatérve a hetiszakaszra: a poklosság, ez a súlyos és csúnya betegség nemcsak fizikai, hanem társadalmi hatása miatt is borzasztó csapás volt annak, aki megkapta. Ugyanis a bélpoklosokat teljes társadalmi és erkölcsi számkivetettség sújtotta. Korábbi barátaik, ismerőseik elfordultak tőlük. Ugye ismerős ez a helyzet? Bölcseink szerint a poklosság oka a pletykálkodás volt, tehát ezt a szörnyű betegséget mint Isten büntetését fogták fel.
 
"A poklosok elszigetelése bizonyos szempontból érthető volt: nem akarták, hogy megfertőzzenek másokat, ám megbélyegzésükkel, bűnössé nyilvánításukkal nem lehet egyetérteni. Mi emberek mindent meg- és ki tudunk magyarázni: sokkal könnyebb azt mondani egy beteg emberre, hogy "Megérdemelte amit kapott!", mint segíteni Neki, felvállalva azt, hogy esetleg elkapjuk tőle betegségét.
 
"Pedig egy beteg embernek, főként egy ilyen súlyos, fertőző betegségben szenvedőnek, az is elég trauma, teher, hogy együtt éljen bajával. Nemhogy még emiatt ki is közösítsék... Mielőtt még egy nagyot sóhajtanánk és sopánkodnánk, fejünket csóválva azon, hogy mik meg nem történtek, nem ártana elgondolkoznunk rajta, hogy mindez a jelenség csak a múltra volt igaz!? Máma nem számít tabutémának a betegség, főként a súlyos baj!? Mi nem kezeljük úgy ezt a problémát, mintha nem is lenne!? Pedig van, és ennél emberibb, természetesebb dolgot elképzelni sem lehet. Illetve dehogynem: van akiknek nem ez a természetes. A mai média idealizált, fejfájdítóan rózsaszín világképébe ez nem fér bele. Nézzék meg a reklámokat, a filmek többségét, a bemondókat és így tovább. "Sztárjaink" -ha sztároknak lehet nevezni őket...- mind a tökéletesség, a makulátlanság és szépség mintaképei. A nők mind divatosak, darázsderekúak, katonás rendben álló hófehér fogazattal, a férfipéldaképekről nem is beszélve. Egy pocakos, borostás kispolgár sincs köztük. És persze ebben az álomvilágban nincs halál sem. Se betegség. Nincs szenvedés, nincsenek megtört, csontsovány beteg emberek, mert az hogy mutatna!? Még csökkene a nézettség...
 
"Nemrégen azonban egy a világ szeme előtt lejátszódó médiahalál, egy igazi és nagyon, de nagyon emberi dráma áttörte, megtörte ezt a hamis és visszataszító képet. II. János Pál halála sokkolta és gyászba borította az egész világot vallásra, nemre való tekintet nélkül. Egy reszketeg, utolsó napjaiban már beszélni sem tudó idős embernek sikerült legyőzni sokak hamis világképét. És az emberek végre szembenéztek a halállal, ahelyett, hogy félrenéztek volna. II. János Pál pápa úgy halt meg, ahogy élt: emberként, és ez ebben a mai világban nagyon nagy szó. Szenvedett, de biztos vagyok benne, hogy egyben -ha volt még rá (lelki)ereje- örült is: mert nem kellett egyedül szenvednie. Milliárdok drukkoltak neki - - - -
                                                               ***
 A továbbiakban  Gabriel Garcia Marquezről értekezik a gój rabbijelölt, de ennek aztán igazán semmi köze a heti szidrához...
 
 A végén Sábbát Sálommal kiván Iván "békés Sábeszt ... minden
T e s  t v é r ü n k n e k "!
 
                                         ***
   További álzsidó eszmefuttatásait a gój rabbi jelöltnek – alkalomadtán közöljük. Tudomásunk van további gójokról akik ott tanultak és tanulnak. A kérdés csak az: ezért alapitották az alapitók a nagymultú intézményt, hogy ott, most, gójokból neveljenek rabbit? Kinek érdeke ma igazolni az egykori ortodoxia érvelését a tragikus szakadás mellett és a rabbi szeminárium  "veszélyes" volta ellen?
Kinek?
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

2009. október 29., csütörtök

ORSI-LIORA-RUT ÚTJA A ZSIDÓSÁGHOZ (4)

ZSIDÓK MACESSZAL – PAPIROK NÉLKÜL;

REPÜLŐJEGY VAN DE A RABBI VISSZAKOZIK

 

VENDÉGOLDAL(*

 

 Még mielőtt elérkezett a fordulópont, történt valami megdöbbentő. A 17. születésnapomra, amikor még otthon laktam az apámnál, kaptam a nagymamámtól egy peszachi Hagadát ajándékként, ami önmagában elég meglepő volt. Ez a Chabad által kiadott Hagada volt forditással és magyarázatokkal. Úgy döntöttem abban az évben, hogy az útmutatások alapján megcsinálom a széderestét az anyáméknál együtt a nagymamámmal.

 

Megtörténtek az előkészületek, takaritás, amennyire lehetett, főzés, amennyire lehetett...és beszereztem a Rothschildból pászkát. Amikor ezt az anyám és a nagyanyám látták, hirtelen emlékezni kezdtek, hogy a dédnagyanyám adott ilyet a családnak egyszer egy évben, tavasz környékén...mármint maceszt...50 évvel ezelőtt a kommunizmus alatt, amikor még ezt nem igazán lehetett a boltban kapni...meg nem is volt ajánlatos...pászkát adott a családnak!!!

 

Hihetetlen! Szóval akkor zsidók vagyunk? de hát nincsenek papirok, nincs konkrét bizonyiték, nincs semmi. És igy hát boldog szivvel és megerősödött lélekkel folytattam utamat a szükségszerű betérés irányába...

 

Az ezt követő tél végén édesapám elküldött melegebb éghajlatra nagy zsidózás közepette (egyébként biztos nehéz elképzelni, de az apám egy nagyon okos és tanult ember...) és igy megérkeztem anyám házába, ahol sokkal jobban fogadták a változásokon végigmenő életvitelemet. Mondhatni, hogy támogatták

 

.Az anyukám érdeklődéssel hallgatta az újjonnan tanult dolgokat, elkülönitett számomra edényeket, és péntek délutánonként segitett barcheszt fonni. Már csak szoknyáim voltak, és sábeszkor háromszor mentem zsinagógába. Tudtam, hogy az idő közeledik, amikor már ez sem lesz elég, és kimegyek Izraelbe. De előtte még legalább részlegesen elindultam a tervszerinti nekem tartogatott "csodálatos élet" útján, amit már emlitettem, vagyis kitűnően leérettségiztem (egy matek négyes hiján), letettem a két középfokú nyelvvizsgát angolból és franciából, és felvettek a budapesti és szegedi ELTE francia karára valamint más karokra ahová a pontjaim alapján autómatikusan bekerültem.

 

 OKTV-re is bekerültem franciából, ésatöbbi, és mindezen idő alatt Izraellől álmodtam. Csak két dolgot nem tudtam: honnan lesz pénz a jegyre, és hol fogok lakni.

 

   Az első kérdésre a 18. születésnapom után kaptam választ, amikoris apám nagylelkűen bankszámlát nyitott nekem, rárakva egy összeget, ami történetesen pont elég volt a repülőjegyre Izraelbe. Ha nem tudta, hogy mennyibe kerül, akkor ez elég nagy csoda...Ha viszont tudta (ez lehetséges, hiszen finoman utalhattam rá...), akkor ez még nagyobb csoda!

 

A második kérdéssel kapcsolatban már kellett a chabadisták segitsége. Ekkor, két év  "ismeretség" után először ültem le az Oberlander rabbival beszélni, aki sajnos ebben az időben kevesebbet volt Magyarorzságon a fia betegsége miatt. De természetesen tudott rólam a Köves Slomótól és a többiektől.

 

 Meg is kérdezte, hogy miért akarom ezt én ennyire, miért nem elég egy zsidónak segiteni például sábeszt tartani. Vagy más formában tanúsitani a zsidóság iránti csodálatomat. Miért kell egynek lenni közülük. Adtam neki sok logikus magyarázatot, de a dolog lényegét tekintve mindig valami megfoghatatlan, természetfeletti erő hajtott.

 

  Oberlander rabbi értette, de nem tudott segiteni, mert "ezzel a Chabad nem foglalkozik". Ezzel szemben emlitett egy másik budapesti ortodox rabbit, aki már segitett másoknak kijutni. Erről a rabbiról annyit, hogy két hetente jártam vele találkozni, vizsgázni, és igéreteket kapni az izraeli szemináriumról. A fellegekben repkedtem ezidőtájt várva vártam a kiutat.megvettem a jegyet, aminek pontos dátuma 2001. szeptember 11. Ugye ismerős a dátum?

 

 De még mielőtt ebbe belevágnék, csak annyit, hogy a segitőkész rabbi egy héttel az utazás előtt közölte, hogy nincs hely a szemináriumban, és tulajdonképpen nincs mit segitenie.

(folyt.köv)

(* Illusztris és tanulságos vendégünk egy pesti kislány, O.L.R, aki kereste és megtalálta zsidóságát. Érdekes történetét folytatásokban közöljük. Pesten sokan ismerik, többen ráismerhetnek. Izraelben tért be, mert tudta hogy a pesti nem érvényes..

 

 

2009. október 28., szerda

ZALMAN I. POZNER - ZSIDÓ GONDOLKODÁSMÓD(8)

 

                       A három szakasz

 

Hibás kapcsolat vagy hibás értékrend?

 
A "nemzedékek közötti űr" fogalma ma már közhellyé vált, s általában arra szolgál, hogy a fiatalok és öregek, apák és fiúk, tanítók és tanítványok közti hiányos kommunikációt jelölje. Igaz, ez elcsépelt szólam, de nem terjedt volna annyira el, ha nem állna mögötte tapasztalható valóságtartalom.

Minden nemzedéknek megvan a maga vad korszaka. Az ifjúságot az élvhajhászás jellemzi; az "Ezek a mai fiatalok!" szólam már bevett, mindennapos szertartásnak tűnik. A felnőtt ember gondterhelten néz a jövő elé, mikor a könnyelmű ifjúságot nézi, kik a holnap letéteményesei. Optimistáink még hozzáteszik: nézzünk csak utána az idősebb nemzedéknél, milyen volt az ő ifjúságuk! Majd bevallják ifjúkori "hőstetteiket", sőt talán még dicsekszenek is velük! De az sem jó, ha túl egykedvűen nézzük a nemzedékek közt ma dúló konfliktust, mert az már túlnő a megszokott és elkerülhetetlen nézeteltérések keretén. Ez nem feltétlenül egyfajta ártatlan "szakasz", amin túl kell esni. Lehet, hogy valami visszavonhatatlan történik; lehet, hogy valami érték semmisül meg helyrehozhatatlanul. Az apák és fiúk közti űrről szóló vélekedésben némi aggasztó igazság is rejlik.

A történelem nem más, mint beszámoló arról, hogyan adták tovább az értékeket nemzedékről nemzedékre, mi módon vontak le értelmes tanulságot sikerekből és tragédiákból, s hogyan adták azt tovább, mik azok az eszközök, melyeket a múltban használtak, s melyek segítségével meg lehet küzdeni a jelennel is. Az értékek átörökítése minden szülő álma, és a siker nyitja az eredményes kommunikáció. Nem számíthatunk azonban az értékek maradéktalan továbbhagyományozására, hiszen egyes értékek elavulnak, míg új értékek szűntelenül keletkeznek. Bizonyos körülmények között megesik, hogy a fiú földműves vagy bányász lesz, mint az apja, és ez szülei szívét büszkeséggel töltheti el; más körülmények között viszont a szülők inkább annak örülnének, ha gyermekeik valami jobb, elismertebb foglalkozást követnének. Vannak azonban olyan értékek is, melyeket maradandónak tartunk, s melyek eltűnése aggaszt minket, vagy akár tragédiának is tűnik.

 

 Napjainkban az "új erkölcs" jött divatba; szeretnénk, ha ez a divat mihamarabb eltűnne, úgy, ahogy jött, de tudjuk, hogy végtelen sok sebzett életet hagy maga után. A demokrácia viszont minden fogyatékossága ellenére nem rosszabb, mint bármely más uralmi rendszer, melyet ismertünk, s ezért nem nézhetjük tétlenül és egykedvűen az ellene intézett támadásokat, mondván: egyszer ez is elmúlik. Az erkölcsösséget vagy a demokráciát, ha elvész, nem lehet egykönnyen visszaállítani.

A zsidó lét minőségéért aggódó zsidó gondjait nem csupán a zsidó ismeretek terén tapasztalható járatlanság vagy az üres imaházak okozzák, bármily súlyos jelenségek ezek már önmagukban véve is. Megszoktuk, hogy a gyermektől kevesebbet várjunk el, mint szüleitől, de a jelen probléma sokkal mélyebb, mint "a kissé több" vagy a "kissé kevesebb" kérdése.

Hol tévedtem? – kérdezheti elkeseredésében a mai zsidó. Valaki meg azt mormolja: mindezért a hiányos kommunikáció a hibás. Azzal a kifogással is lehet élni, hogy a vészkorszak viharai és a nyomában bekövetkezett sok rendszerváltozás mélyítik el az űrt szülők és gyermekeik között. Így nem csoda, ha nagyapák és unokák között lehetetlen kommunikációt teremteni. Mindezek dacára én úgy vélem, hogy semmi ilyen kommunikációs probléma nem áll fenn szülők és gyermekeik között. Sőt, úgy tűnik, a szülők túl egyértelmű kapcsolatot tartanak fenn gyermekeikkel.

Nem a hézagos kommunikációban rejlik a baj, hanem az értékrend hézagosságában, s hogy jobban értsük a dolgot, le szeretném szögezni, hogy egy értékrend átörökítése három szakaszban játszódik le. E három szakasz a legtöbb társadalomban érzékelhető, s még inkább a zsidó társadalomban. Az értékrend, melyet egy nemzedék a következőre hagy, két különálló elemből áll: a tartalom és annak indokolása. A szülő megtanítja a gyermeket egy sor érték tartalmára, például a "jó" és "rossz" fogalmára. Az értékeken kívül megismerteti a gyermeket annak eszmei alapjaival is, meg hogy ki fektette le az alapját e szabálynak vagy értékrendnek, hogy ezáltal érvényt adjon nekik. Ha a gyermek szembeszáll egy ily értékkel, amelyre szülei tanítják, s azt kérdezi: ki mondta, hogy így kell tennem és miért – a szülőnek általában kész válasza van, melyet a gyermek el is fogad. Ez az első szakasz, ahol a szabály és annak indokolása egybefolyik.

A második fázisban a gyermek kétségbe vonhatja, vagy akár el is vetheti a szabály eredeti forrásának hatályát, de bizonyos okokból továbbra is követi azt az értékrendet, melyet szülei reá hagytak, s gyermekeinek is továbbadja azt. De mikor meg kell indokolnia ezt az értékrendet, új megalapozást keres számára, hogy igazolja, miért ragaszkodik ahhoz. A harmadik szakaszban az ifjú nemzedék nemcsak az értékek mögött rejlő tekintélyt tagadja meg, hanem magukat az értékeket és az értékrendet, melynek szerves részét képezik.

Vizsgáljuk meg ebből a szemszögből általában a mai társadalmat, s különösen a zsidó közösséget! (Bár az író az amerikai társadalmat és zsidóságot veszi alapul, véleménye szerint megállapításai más, bárhol élő zsidó társadalomra is vonatkoztathatók).

A korai amerikai társadalom nagyrészt a bibliai erkölcsre épült. A vallási elvek általánosan elfogadottak és megbecsültek voltak, legalább is külsőleg. A protestáns, puritán befolyás jellemezte az amerikai életformát és értékrendet. Bár az állam és az egyház szétválasztását hivatalosan kinyilvánították, Amerika kezdeti korszakában a mindennapi élet és a vallás nem vált el teljesen egymástól. Igaz, akkor is volt sok gazember, de a tisztességes embert és a tolvajt világosan meg lehetett különböztetni. "Ne lopj!" – a nyolcadik parancsolat – az emberi tisztesség elfogadott alaptétele volt, mely nemzedékről nemzedékre szállt.

Ha egy fiatal megkérdezte, ki mondta, hogy nem szabad lopni, az idősebb nemzedék habozás nélkül és félreérthetetlenül rávágta: a Jóisten, természetesen! (Lehet, hogy ez túlságos leegyszerűsítés, de az értékeket és az azokat alátámasztó tekintélyt illető példa világos.) A házastársi hűség, a szülők tisztelete, a törvény hatalmának elismerése, az igazságosság alapelve – mindezek egy kétségbe nem vonható tekintélyen alapultak. Ez volt az amerikai civilizáció erkölcstörténetének első szakasza.

Az idő múlásával azonban, a fentemlített tekintélyt egyre több részről érte támadás. A darwinizmus népszerűsítése, az áltudományos Biblia-kritika lelkes fogadtatása, a kulturális antropológia fejlődése, különböző társadalmak és erkölcsök tanulmányozása – mindezek előkészítették a talajt ahhoz, hogy az addig elfogadott tekintélyt kétségbe vonják. A jó és a rossz megkülönböztetéséhez Isten és a Biblia már nem volt mértékadó. A szabadgondolkodók fennhéjázóan elvetették az Istenbe vetett hitet, de továbbra is fenntartották a társadalom lelkiismereti alaptételeit. Az erkölcsi értékrend nagyjából továbbra is azonos volt a valláserkölcsi rendszerrel, csakhogy nem Isten volt a tekintély, ki a rendszert igazolta, hanem az ember. Az ember és a társadalom szabták meg, mi jó és mi rossz – a többnejűség például helyes lehetett egy társadalomban, helytelen egy másikban. Az erkölcs viszonylagos fogalommá lett. Ez volt a második szakasz.

A második szakasz, a századvég nemzedéke, még az első korszak napjaiban nevelkedett, magába szívta annak állásfoglalását, és meríthetett ama értékek és tanok kincsestárából. A második szakasz nemzedéke tehát egy erkölcsi társadalom szülöttje volt, amely a vallásos hitre építkezett. E nemzedék tagjai továbbra is hittek azokban az értékekben, melyek rájuk szálltak, mint a becsületesség, emberi tisztesség, méltányosság embertársaink irányában. Ők csak ezen értékek alapvető tekintélyét támadták. Azt állították, hogy a nyolcadik parancsolat (s a rendszer, melynek az egy részét képezi) nem Istentől adatott, hanem emberek szövegezték meg, míg a bennük foglalt emberi jó megvalósítására törekedtek. A közmegegyezés és a civilizáció döntik el, hogy mi a jó és mi a rossz, nem egy felettünk álló, abszolút tekintély. Emberek és körülmények változhatnak, s ezzel párhuzamosan megváltoznak az erkölcsi fogalmak is. Ezentúl nem lehet szó abszolút rosszról vagy abszolút jóról.

E nemzedék gyermekei nem féltek erkölcsi anarchiától, mert bíztak egy alapvető, sziklaszilárd erkölcsi érzék létezésében, mely a jövőben is helyt fog állni. Apró-cseprő szokások és társadalmi konvenciók megváltozhatnak, de az igazi, örök értékek fennmaradnak. Eléggé mérvadó tekintélyt láttak az ember etikai és morális érzékében, mely szilárd, és úgy látszik, hogy tovább fejlődik. Nincs szükség arra, hogy az ember a maga eszén és erkölcsiségén túl keressen további útmutatást és igazolást. Nem féltek attól, hogy a viszonylagos erkölcsiség durva erkölcstelenséggé fajulhat, minthogy az ember végeredményben egy bizonyos erkölcsiséggel van megáldva, mely igazságérzetében gyökeredzik, és egy bizonyos ösztönös megérzésben, amellyel különbséget tud tenni jó és rossz között. Lehet valaki "jó", ha nem is "vallásos", az intézményes vallás pedig, mint valami csökevény, múltbeli emlék, nélkülözhetővé vált. "Nem lehet valaki jó ember, ha nem jár templomba?" Ezt a kérdést intézték újra meg újra a papokhoz. Meg kell vallani, hogy a vallások képviselőinek válasza erre a kérdésre nem volt különösen meggyőző.

A második szakasz végtelen optimizmusával tűnt ki, amelyet nem Istenbe, hanem az emberbe vetett szilárd hitre alapoztak. A sok bizonyíték ellenére, amely visszaesésre mutatott, ama nemzedék bízott egy általános pozitív irányzatban az emberiség erkölcsi fejlődésének terén. Meg volt győződve, hogy az ember nemcsak a technika és a tudomány történetében halad előre, hanem az erkölcs és erkölcsiség terén is. Az első világháború lövészárkainak öldöklése egy kissé visszavetette ezt a fejlődést, de az emberbe vetett hit tovább élt.

Nem lehet ugyan pontos határokat vonni, de elmondhatjuk, hogy a harmadik szakasz a második világháború után indult meg. E kor emberei nemcsak azon értékek tekintélyét vonták kétségbe, melyeken nevelkedtek, hanem magát az értékrendet is.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a második szakasz nemzedéke csak azt a tekintélyt vonta kétségbe, amelyre az értékek alapozódtak, de az értékeket magukat nem tagadták meg. Nem hittek már a Biblia tekintélyében, de elfogadták a bibliai erkölcstant. Lehet, hogy nem hittek Isten személyében, de tartották magukat annak erkölcsiségéhez. Megtagadták a vallás rítusát, a jót azonban zászlajukra tűzték.
(Folyt.köv.)

 

 

 

2009. október 27., kedd

HETI HAFTARA – LECH LÖCHÁ 2009

 

ISTEN MEGSZÉGYENITI

 

ELLENSÉGEINKET

 

"Ne félj, mert Én veled vagyok, ne csüggedj, mert Én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, gyözelmes jobbommal támogatlak. Meg­szégyenülnek és gyalázatba esnek mindazok, akik gyülölnek téged. Semmivé lesznek, elpusztulnak, akik veled perbe szállnak."  (Jesájáhu) 41:10 -11.)

 

       Ez a fejezet is azok közül a vigaszpróféciák közül való, amelyeket Jesájáhu próféta halála előtt "lepecsételt" és átadott tanítványainak, hogy azt később hozzák nyilvánosságra (Ámosz Cháchám: Dáát Mikrá). A hetisza­kasszal való kapcsolata az Ábrahám ősatyánkra történő utalás. Ha a gálutban élő zsidók azt gondolnák, hogy Isten "elfelejtette" az ősöknek tett ígéretét, a próféta megnyugtatja őket afelől, hogy a világegyetem Istene nem ismeri a fáradtságot, és a zsidó nép feladata, hogy megfelelő viselkedésével áldást hozzon a világ népei számára, ahogy azt Ábrahám, Isten "kedveltje" - vagy "barátja" (Hirsch szerint) - tette.

 

Az ággádá az itt szereplő versek közül néhányban Ábrahám háborújára és a királyok elleni harcban aratott győzelmére lát utalást. "Ki indította el napkeletről azt, akinek lépteit győzelem kíséri? Ki adja hatalmába a népeket, hogy királyokat tiporjon le? Porrá zúzza őket fegyvere, íja előtt szétszóródnak, mint a polyva." (jESÁJA 41:2.) Elsőként a Jonátán ben Uziélnak tulajdonított arameus fordítás vonatkoztatja Ábrahámra ezeket a szavakat, majd nyomdokában a Talmud (Szanhedrin és Táánit) és a későbbi kommentátorok egész sora. Vannak azonban, akik a "napkeleti győztes" alatt a perzsa Küroszt értik.

* * *

A zsidó legenda egyik legszebb alkotása - amelynek racionális magvát

értelmetlen lenne kutatni - magyarázza Ábrahám csodálatos győzelmét

a négy király fölött, akik előzőleg öt másik király egyesített hadseregeit győzték le. A fenti versben említett "por" és "polyva" szó szerinti értelme­zése által a legenda úgy szól, hogy Ábrahám titkos fegyvere por és pelyva volt, amit az ellenségre szórt, és a por karddá, a pelyva nyíllá változott ...

 

Náchum Is Gámzu, vagyis a gámzui Náchum tanaita, Ákivá mestere, a római hódoltság idején élt. A Talmud csodatevőként ábrázolja, helyeseb­ben azt rnondja, hogy csodák történtek vele. Egyszer - így szól a talmudi legenda - a zsidók ajándékot akartak küldeni a római császárnak, és küldöncül Náchumot választották, mert vele csodák szoktak történni.

 

 Teliraktak egy díszes ládikát drágakövekkel, és a küldöttség Náchum vezetésével Rómába indult. Útközben megszálltak egy fogadóban, és a fogadós kérdésére elmondták. hogy ajándékot visznek a császárnak. A gazfickó az éj leple alatt kiürítette a ládikát, és megtöltötte porral. Rómá­ba érkezve átadták az ajándékot, de amikor a császár kinyitotta a kincses­ládát, iszonyú haragra gerjedt, hogy a zsidók gúnyt űznek belőle.

 

   Elrendel­te, hogy azonnal végezzék ki Náchumot. Már vitték a vesztőhelyre _ meséli a Talmud -, amikor római patrícius képében megjelent Élijáhu próféta. Azt kérdezte, nem lehet-e, hogya ládikában "Ábrahám pora" van, ami az ellenségre szórva karddá változik, hiszen valószínűtlen, hogy az okos zsidók ilyen durva tréfát engedjenek meg maguknak a császárral szemben.

 

   Kipróbálták a port - mondja a Talmud -, és kiderült, hogy valóban csodálatos tulajdonsággal bír. Volt egy távoli vidék, amelyet a római légiók addig nem voltak képesek elfoglalni. Bevetették a csodaport, és elfoglalták ...

 

Bevitték Náchumot a császári kincstárba, és azt mond­ták, bármit elvihet onnan. Megtöltötte a ládikát arannyal és drágakővel. Visszafelé újra abban a fogadóban szálltak meg. A fogadós megkérdezte őket, hogy mit vittek a császárnak, amiért ekkora ajándékban részesültek. "Amit innen vittünk, azt adtuk a császárnak" - válaszolták a zsidók. A tolvaj teletöltött egy nagy ládát porral, és elvitte Rómába, ahol persze megfelelő fogadtatásban volt része - vagyis kivégezték ... (Szánhedrin 108.)

* * *

A továbbiakban a próféta Ábrahámot Isten kedveltjének - más fordítás­ban, mint említettük, barátjának - nevezi, és isteni oltalmat ígér neki és leszármazottainak. Mivel érdemelte ki ezt? A Jálkut szerint "a világ népei átaludták a lehetőséget, hogy Isten védőszárnyai alá kerüljenek. Ki volt az, aki ébresztőt fújt, és közel hozta őket a monoteizmushoz? Ábrahám."

 

  Így aztán "Isten barátja", aki a Talmudban "istenfélőként" szerepel, a próféta szavaiban Istent szeretetből- nem félelemből! - szolgálja, akinél az istenfélelem szeretetből fakad, vagyis ugyanannak az éremnek a két oldaláról van szó (Szotá 31.). Ábrahámot Isten felszólítja, hogy ne féljen, mert Ő vele van és megsegíti, ellenségeit pedig megszégyeníti. Ez az isteni ígéret többször is előfordul a Bibliában, méghozzá mind a három ősatyá­val kapcsolatban, s a mai napig is érvényes a zsidó népre, Ábrahám, Izsák és Jákob népére ...

 

2009. október 26., hétfő

ORSI-LIORA-RUT ÚTJA A ZSIDÓSÁGHOZ (3)

  "MENNYIT ÉR NEKEM A ZSIDÓSÁG?!"
   A TURPISSÁG KIDERÜL, APÁM KIDOB, HAZAMEGYEK ANYÁMHOZ
 
VENDÉGOLDAL(*

Tehát a játék kezdett komollyá válni...És el kellett dönteni, hogy mennyit ér nekem ez az egész zsidó-dolog. A szintiszta igazság az, hogy be kellett magamnak vallani azt, hogy az egész életemet fel tudnám áldozni ezért. Jól hangzik egy alig tizenhét éves kislány szájából, nem?

 

 Annyi történt, hogy megértettem, hogy előttem áll egy "csodálatos" élet, mint mindenkinek: kitünően le fogok érettségizni a Radnótiban, majd felvesznek egy pár szakjára az ELTÉ-nek, perfektül beszélek angolt és franciát, igy majd egy ösztöndijjal ki is megyek külföldre, majd lesz nemzetközi diplomám, majd meggondolom magam és a zenei pályára visszafordulok és sikeres leszek, 28 évesen megtalálom a nagy Őt, 3 évi járás után összeházasodunk, max. két gyerek, és a végén talán el is válunk...vagy nem,de mindenesetre belül üres maradok, az élet után futok, hajszolom a boldogságot, de sosem érem el... Túl jól ismerem ezt ez életet a szüleimtől,osztálytársaimtól stb.

 

Vagy pedig belekezdek valamibe, amiről tudom, hogy értelmet ad az életemnek, elkötelezettség, ami nincs kitéve az élet szeszélyeinek, évezredek óta sziklaszilárdan álló törvény és hagyomány, amin valahol az egész világ értékrendszere alapszik. Lehet, hogy mindent fel kell majd adnom, de amit cserébe kapok, az többet ér mindennél. És igy megszületett a döntés teljesen értelemszerűen. Ebben az időszakban volt egy-két álmom, ami megerősitett a döntésemben.Biztos voltam benne,
hogy a helyes utat választottam.

 
És igy hát el mentem életemben először péntek este a zsinagógába a Vasváry Pál utcában. A régi épület, kőfalak, a rozoga falépcső, mind valami titkot súgtak..bent az imádkozók a Ámidá közepén voltak, és hajlongtak előre-hátra, mint gyertyalángok a szellőben..Levettem egy forditásos imakönyvet és kinyitottam a sábeszi imánál.."Dávid zsoltára.Lássátok angyalok az Örökkévaló dicsőségét és hatalmát, adózzatok tisztelettel az Örökkévaló Nevének, boruljatok arcra az Örökkévaló előtt szent áhitattal."..."Kérünk, oldd fel a megkötözöttet nagy erős jobboddal,Félelmetes fogadd néped dalát, emelj magadhoz, tisztits meg minket."..."Halljad Izrael,Örök Istenünk, az Örökkévaló Egyetlen!"..."Ábrahám Istene,Izsák Istene és Jákob Istene"..."Istenem, óvd meg nyelvemet a rossztól, ajkamat a hamis beszédtől"..."Nyisd fel szivemet Tanod előtt, lelkem rendeleteidet kövesse"...

 

Tudtam, hogy haza érkeztem.

 

Mindezek után a dolog egyszerű volt. Péntek esténként és szombaton lejártam a zsinagógába, mindenki élesen került, hogy még véletlenül se higyjem azt, hogy a zsidóság biztatja a betérést. Kölcsönvettem a Kicur Sulchan Aruch, a zsidóság mindennapi életével kapcsolatos törvényeinek tömöritett három kötetét, a Tóra forditásos öt könyvét, imakönyvet és más ajánlott olvasmányokat, mint Zsidónak lenni Donintól, vagy Kraus Ősi forrásának pár kötetét és el kezdtem tanulni. Akkoriban volt pesten két már vallásos lány, akik tanitottak egy kicsit mielőtt Izraelbe kimentek tanulni. Eljártam órákra és otthon is elkezdtem lassanként tartani gyakorlatban a tanultakat. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy életem egyik legboldogabb időszaka volt ez.Minden új dolog, amit felfedeztem, nagyon nagy hatást tett rám, a bölcsesség, amit a zsidó tanok sugároznak és a gyakorlati parancsolatok mélysége teljesen magával ragadott.

 

Otthon az apám el kezdett sejteni valamit, és az osztályban nevetség tárgyává lettem. Talán voltak olyanok, akik titokban csodálták, amit teszek. De nem érdekelt senki véleménye, boldog voltam.

 

Aztán egy szép téli péntek este, amikor még egyenesen a suliból jártam a zsinagógába, ellopták a táskámat, benne a kulccsal, személyivel, a pontos cimmel, igy kénytelen voltam apámat felhivni és elmesélni, hol vagyok és mi történt. Ekkor derült ki az igazság. Innen már nem telt sok időbe, amig az apám kirúgott a házból és az anyámhoz mentem lakni ( még szerencse, hogy elváltak, igy volt hova menni), és ekkor új fejezet nyilt a zsidósághoz vezető göröngyös úton.(folyt.köv).

 

(* Illusztris és tanulságos vendégünk egy pesti kislány, O.L.R, aki kereste és megtalálta zsidóságát. Érdekes történetét folytatásokban közöljük. Pesten sokan ismerik, többen ráismerhetnek. Izraelben tért be, mert tudta hogy a pesti nem érvényes..

 

 
 

2009. október 25., vasárnap

A RADNÓTI DOSSZIÉ: EGY PÁR BESZEGETT FEHÉR KARSZALAG...

 

 

A MESÜMED IRÓ ÖZVEGYE EGY AMERIKAI ZSIDÓNAK:
"MI KÖZÖM HOZZÁJUK ?!
(A MEGGYILKOLT ZSIDÓKHOZ).
ÉN KATOLIZÁLTAM!...

 

VENDÉGOLDAL

 

    Egyes pesti  "zsidók"nak nem tetszett amit irtam annakidején a Radnóti fesztivál ellen (minek keretében egy pesti "okos" rabbi heti szidra rovatában idézte a zsidó lapban a   mesümed"lánglelkü költöt") és emlékeztettem arra hogy a kollektiv zsidó emlékezet mennyire elitéli a renegátokat. Pláne azokat akik "meggyőződésből" csatlakoznak az üldözőkhöz. Irtam hogy semmi közünk Radnótihoz és őt megtenni a "Holokauszt költöjének", nem egyéb mint blaszfémia, az áldozatok emlékének meggyalázása. Azon áldozatoké, akik a haláltáborokban nem grasszáltak fehér karszalaggal, jelezve hogy "nem azonos".

 

    Most, egy amerikai zsidó cikkéből, ami az Izraeli Szemle legutóbbi számában jelent meg, kiderül hogy Radnóti özvegye is igy gondolkozik – rólunk. Amikor a cikk irója, Dr Berczeller Imre (New York), egy Jád Vásémben tett látogatás után felhivta a költö özvegyét, hogy elmondja neki mit látott, az özvegy, Gy.F. válasza megdöbbentette: "A válasz és annak hideg, megvető hangneme, meghökkentett - - - ugyanis az özvegy azt mondta: "Én katolizáltam. Semmi közöm hozzájuk!"

 

Már Borban, a haláltáborban, arra kérte levélben feleségét, hogy küldjön neki "egy pár beszegett fehér karszalagot", olyant amilyent a "katolizált" renegátok viseltek, ellentétban a zsidók sárga karszalagjával. Dostól (Gárdos Károly, a világhirü rajzolómüvésztől,) tudjuk, hogy Radnóti Borban tüntetett a fehér karszalaggal. Azt másoktól tudjuk, hogy nem Holokauszttól való félelmében futamodott meg, hanem évekkel előtte, "meggyőződésből". 1942 januárjában irta Sik (Schück) Sándornak, egy másik mesümednak, hogy "mélyen katolikus léleknek tartom magam..."

 

   De a zsidó Baumgárten dijat azért elfogadta...

 

NŐK A BIBLIÁBAN

     KETURA – ÁBRAHÁM (MÁSODIK) FELESÉGE


    Nem tudjuk, ki volt és honnan származott. Csupán annyit tudunk róla - a bibliai Psát szerint -, hogy Ábrahám második (illetve harmadik) felesége volt, akit 140 éves korában vett el, Sára halála után, és aki hat fiúgyermeket szült neki.

A Midrások úgy tudják, hogy ez a Ketura tulajdonképpen Hágár volt, az elűzött Hágár, aki hűségesen várta, mikor jöhet vissza Ábrahámhoz. Azt is tudja a Midrás, hogy Izsák volt az - Sára egyetlen, elkényeztetett fia -, aki anyja halála után ment és visszahozta Hágárt apjához. Hiszen miatta űzték el, rosszcsont fiával, Jismaéllal együtt - és így "logikus", hogy ő legyen az aki visszahozza az ősapa házába.

A szöveghű (Psát) értelmezés hívei nem fogadják el, hogy Ketura azonos Hágárral. Kimchi, Rásbám, Ibn Ezra és mások szerint Ketura Ábrahám törvényes felesége volt, a harmadik, Sára és Hágár után. Kimchi hozzáteszi, hogy rajta kívül voltak Ábrahámnak ágyasai is, akiktől fiai is születtek, akiket azonban név szerint nem említ az Írás, csak azt, hogy "elküldte őket (a háztól) miután ajándékokat adott nekik" (1Mózes 25,6).

A legrészletesebben Kimchi ír Keturáról: "Ábrahám...vett magának egy harmadik feleséget, hogy legyen, aki öregkorában istápolja őt, no meg azért, hogy szüljön neki, hogy minél több leszármazottja legyen a világon, .... de nem tartotta fontosnak, hogy melyik népből és milyen családból származnak, miután kedvenc fia, (szellemi örököse) Izsák, a családjabeli Sára fia volt és Izsákot is a családjabeli Rivkával házasította össze... Azonban Ketura minden bizonnyal egy rendes, kóser nő volt, aki nem bosszantotta őt öregségében... Arra is ügyelt Ábrahám, hogy további feleségei ne legyenek kánaániták, hiszen Hágár egyiptomi volt..."

Náchmánidész szerint Ketura kánaánita volt, hiszen nem tudunk róla, hogy Ábrahám házasságközvetítőt küldött volna Egyiptomba vagy a filiszteusokhoz. Ő is arra a következtetésre jut, hogy Izsák házassága után - amivel a folytonosság biztosítva volt - Ábrahám nem tartotta fontosnak, hogy ő maga kit vesz el.

Rabbi Ábrahám, Maimonidész fia, szerint azért nősült Ábrahám 140 éves korában újra, hogy ezzel alátámassza a csodát, ami Izsák születésével történt. Ugyanis Izsák születésekor csodálkoztak, hogy lehet az, hogy egy százéves embernek fia születik (és ezzel kapcsolatban voltak, akik hírbe hozták Sárát Abimelechhel), és íme most ugyanannak az embernek, 140 éves korában egymásután hat fia születik...

Ovádja Szfornó szerint Ketura ezt a hat fiút korábban szülte és Ábrahám házában nevelte, mintha az ősapa fiai lennének, de ő maga nem szült neki, mivel Ábrahámnak csak két fia volt, Izsák és Jismaél, ahogy ezt a Krónikák első könyvében olvassuk (1Krón 1,28). Más értelmezés szerint ezek a fiúk Ábrahám "háza népéhez" tartoztak, akiket az ősatya az egyistenhitre nevelt, és ebben Ketura méltó társa volt.

Bár a legtöbb midrási forrás Hágárral azonosítja Keturát - akit azért hívtak így, mert cselekedetei olyanok voltak, mint a tömjén (Któret). Van egy Midrás, amely szerint Ketura Ábrahám három feleségének egyike volt: Sára - Sém leánya; Ketura - Jefet leánya és Hágár - Chám leánya. Így mind a hárman Noé unokái voltak (Midrás Jelámdénu). Luzzatto szerint Keturát még Sára életében vette el Ábrahám.

Ketura ködbe vesző alakjáról az Írásnak egy jó szava sincs, de a Midrások dicsérik. Maga a tény, hogy Ábrahám felesége volt - önmagáért beszél.


 

 

 

2009. október 24., szombat

HETI SZAKASZ – LECH LÖCHÁ - 2009

                     ÁBRAHÁM KATONÁI

 

          Heti szakaszunkban - Ábrahám ősapánk idejében - tört ki az első "világháboru", amelybe a legtöbb akkor ismert állam bele  gabalyodott és amelyben Ábrahám – akarata ellenére – központi  szerepet töltött be.

 

Nehogy azt higgyük, hogy Ábrahám harcias természetü ember volt és lelki alkata volt az amely belekeverte abba a háboruba, amelyet 5 állam vivott másik négy ellen. Ábrahám szelid ember volt, békés, álmodozó természet, aki inkább filozófiával és az általa felfedezett monoteizmus terjesztésével foglalkozott. Korában élt és uralkodott Nimrod az első diktátor, aki uralma alá hajtotta az akkor ismert világot, de Ábrahám távol tartotta magát tőle.

 

Az Irás ugyan nem emliti őket együtt, de a Midrásokban Nimrod mint Ábrahám keserü ellenfele jelenik meg, aki tüzes kemencébe dobatta, mivel nem fogadta el a tűzimádást, ami a diktátor "vallása" volt. Ábrahám megmenekült a tüzes kemencéből – később ugyanez történt utódaival, Chananja, Misaél és Ázárjával, akiket Babilónia királya, Nebuchadnecár vetett a tüzbe – és a Midrás  Nimródot Ámráfellel, Sineár királyával azonositja, aki a négyes király-koalició tagja volt.

 

Hogyan és miért keveredett bele Ábrahám ebbe a háboruba, amihez semmi köze nem volt.?

 

       Úgy, hogy az ötös koalició egyik tagja Szodoma királya volt, azon Szodomáé, ahol Ábrahán unokaöccse, Lót lakott. Amikor a négy – akik valószinüleg északról jöttek – legyözte az öt királyt, foglyul ejtették Szodoma lakosságát, köztük Lótot és családját. Ezt nem birta Ábrahám elviselni: a gyöztes királyok után eredt – maroknyi csapatával – és legyőzte őket, kiszabaditván a foglyokat és köztük Lótot.

 

                                                            * * *

      "Maroknyi csapata" – mondottuk. Az Irás tudja számukat is, 318, akiket  a Tóra "neveltjei, háza népe"ként titulál. Ábrahám felfegyverezte őket és a győztes királyok után eredt.

 

    

Nem tudnánk megmondani mi volt a nagyságrendje a négy király hadseregének. Mindenesetre elképzelhetjük, hogy jóval többen voltak mint Ábrahám 318 főből álló csapata. Hogyan győzte le őket? Csoda folytán? Esetleg valami olyan fegyvere volt, amit mások nem ismertek?

 

      A Midrás, felismervén, az itt rejtőző kérdőjeleket, a 318-ból egyet csinál: Ez Eliezer volt, Ábrahám háznagya, akinek neve betüinek számértéke 318 (A héber betüknek számértékük is van: alef az 1, jod az tiz, stb. Tehát itt E l i e z e r annyi mint Alef= 1; lamed=30; jod – 10… ájin=70; Zájin=7 és rés=200  -  összesen  318.

 

Meg kell adni, fantasztikus egy ötlet. Dehát a Tóra egyértelmüen 318-ról beszél? Más Midrások, valamint a Toszfot ("Dáát Zkénim") ezt úgy magyarázzák, hogy eredetilg valóban volt Ábrahámnak 318 kiképzett és felfegyverzett katonája. Azonban az ősatya úgy viselkedett, mintha a Tóra már a tarsolyában lenne, vagyis betartotta a Tóra utasitásait még mielőtt azok a gyakorlatban leszármazottainak adattak.

    

    Tehát: a jelen esetben Ábrahám kihirdette: Fiuk, háboruba megyünk, aki fél és gyengeszivű – menjen haza . (Lásd 5. Mózes, 20, 17). Mindannyian jelentkeztek, kinyilvánitották hogy félnek és – hazamentek. Az egyetlen aki maradt – az Eliezer volt.

 

          A különbözö kifejezések alapján amit itt Ábrahám katonáival kapcsolatban az Irás használ :"neveltjei", "háza népe", "szolgái", majd szövetségesei akiket meg is nevez, Ánér, Eskol és Mámre személyében – van aki azt mondja hogy különböző kategóriákról van szó, akikból tevődött össze a 318, de lehet hogy szövetségeseinek szabadcsapatait külön kell számolni.

 

                                                                      * * *

     Amikor ábrahám "felfegyverezi" embereit, az Irás egy egyedi kifejezést használ – "Vájárek", amely kissé homályos és több értelmezést elbir. Az egyszerü értelmezést (Psát) itt az arameus forditások képezik:"felfegyverezte ifjait, akiket harcra képezett ki" –(- Jonatán). Onkelosz  megelégszik azzal hogy ösztökélte őket, mig Ibn Ezra szerint "ellátta őket fegyverrel  (a szó etimológiája arra utal, ahogy valaki kirántja kardját hüvelyéből, vagyis "kiüriti" a hüvelyt; Vájárek=rék=üres).

 

A Midrás szerint azonban halachákra tanitotta katonáit, mielőtt közölte velük, hogy aki fél – hazamehet. Vagy –mondja egy másik Midrás – magas zsoldot adott nekik, előre, hogy csak életmentéssel és a foglyok kiszabaditásával foglalkozzanak és ne zsákmánnyal.

 

       Ábrahám legyőzi a négy győztes királyt, miután éjszaka ütött rajtuk – amihez azok nem voltak szokva. Ez a mai napig is be van épitve az izraeli hadsereg stratégiájába – mig az arabok csak nappal szoktak harcolni, nem kedvelik a sötétséget. Nemcsak legyőzi őket hanem a határon túlra veti öket vissza, Damaszkusz közelében és kiszabaditja a fogoly népséget, köztük Lótót és családját.

 

A foglyokat és a zsákmányt ünnepélyes keretek között adja át Ábrahám Szodoma királyának, majd elhárit minden jutalmat, mondván hogy még egy cipőfűzet sem fogad el, nehogy (a népek) azt mondják, hogy az ő számlájukra gazdagodott meg Ábrahám. Azonban szövetségeseiről nem feledkezik meg: Oner, Eskol és Mámre, akik vele mentek a harcba, meg kell hogy kapják részüket, vagyis legalább kiadásaik visszatéritését, "amit ettek a fiuk".

 

    Rási a Midrás nevében azt mondja hogy Ábrahám emlitett három szövetségese, nem vett részt aktivan a harcban, hanem a hátországban maradtak és őrizték az őrizendőt. Innen alakult ki aztán az a zsidó szokás, ami Dávid királyunk öntött formába: Aki részt vesz a harcokban és aki a hátországban szolgál ("Őrzi az edényeket") – egyenlően kap a zsákmányból (1. Sámuel, 30, 24).

 

                                                   ***

          Ábrahám szabadcsapatának fegyverzetéről nem tudunk majdnem semmit. Ez a "majdnem" egy talmudi legenda, amely egy prófétai versre alapozva elmondja, hogy Ábrahám katonái homokot szórtak az ellenségre – ami a levegőben nyilakká vált (Táánit 21, a). Ha ezzel fegyverezte fel Ábrahám katonáit – nem volt szükében municiónak, hiszen homok mindenütt van.

 

   Ábrahám katonáiról nem esik több szó az Irásban. Amikor Abimelech filiszteus király pásztorai elveszik az ősatya által fúrt kutat – Ábrahám nem használ erőszakot, hanem szép szóval próbálja jogait érvényesiteni. Ebből is azt látjuk, hogy az itteni háboru csak a foglyok kiszabaditására szolgált és nem volt "imperialista", hóditó háboru .

 

   Szakaszunk végén Ábrahám körülmetéli magát – isteni parancsra. Ettől fogva minden zsidó gyereket nyolc napos korában metélnek körül.

 

     A  midrás elmondja, hogy Ábrahám hezitált és tanácskozott barátaival és szövetségeseivel, Ánér, Eskol és Mámreval. Az első kettő lebeszélte. Mondá neki Ánér: Mi jut eszedbe? Már száz éves vagy, most akarsz magadnak fájdalmat okozni?!

 

Eskol ráduplázott: meg akarod magad jelölni a népek között?! (Hiszen ha körülmetéled magad – a nyilasok fogják tudni, hogy zsidó vagy!). Velük szemben Mámre ellenkező véleményt nyilvánitott és rábeszélte Ábrahámot, hallgasson Isten szavára. Ezt mondta "Istened aki segitségedre volt a tüzes kemencében, az éhinség idején és a királyokkal vivott harcban és most kéri töled ezt a csekélységet hogy metéld körül magad – és te nem vagy hajlandó megtenni?"

 

Mi volt Mámre jutalma? Az hogy Isten az ő ligetében jelent meg Ábrahámnak (a következő szakasz elején).