2009. augusztus 31., hétfő

Simon Jacobson:Tartalmas élet(10)

 

 

Egészség : Ép testben ép lélek

 

Senkinek sincs joga kárt tenni önnön testében,
mert az nem az övé, hanem az Örökkévalóé
– Zsidó vallásetikai törvény

A test ereje és egészsége a lélek erejétől és egészségétől függ
– A Rebbe

     A Rebbe szavajárása volt, hogy az Örökkévalóba vetett bizalom által megerősített derűlátás ugyanolyan fontos szerepet játszik a gyógyulás folyamatában, mint a gyógyszer és az orvos. 1977-ben a Rebbe súlyos szívrohamot kapott, de már másnap ragaszkodott hozzá, hogy beszédet tartson ugyanúgy, mint tette addig harmincnyolc esztendőn át azon a bizonyos napon. Néhány nappal később az orvosa megkérdezte, hogy érzi magát. „Testileg, hála az Örökkévalónak, jól – felelte a Rebbe –, de lelkileg már nem annyira.” Ennek valószínűleg az a magyarázata, hogy ebben az időszakban nem tudott kimenni az apósa sírjához, ahogy ezt addig havonta többször is megtette.

       Törődnie kell az egészségével –, különben huszonöt százalék esélye van rá, hogy visszaesik. – Figyelmeztette az orvos. Majd visszakérdezte a Rebbét, értette-e amit mondott.

          – Hogyne érteném – mosolyodott el a Rebbe. – Azt mondod, hogy ha nem vigyázok magamra, márpedig biztosíthatlak: fogok vigyázni, akkor is hetvenöt százalék esélyem van rá, hogy nem esek vissza.

A test egészségének fontossága

Nézzük a kisgyermeket, aki épp most kezd játszadozni keze s lába ujjaival. Rácsodálkozás és felfedezés hangulata érződik. Mire felnövünk, ez az érzés már rég a múlté. Miután hosszú éveket éltünk le testünkben, hajlamosak vagyunk természetes jelenségnek tekinteni azt. Nem egyszer azt hisszük, azt teszünk vele, amit akarunk. Sokan nagy gondot fordítanak testükre, sokan nem.

       Az igazság pedig az, hogy testünkkel nem bánhatunk kényünk-kedvünk szerint. Testünk az Örökkévalóé, aki azért adta azt nekünk, hogy vigyázzunk rá, hiszen az hordozója lelkünknek egész életünkön át. Mint ahogy nem bántjuk senki emberfiát, mint ahogy nem bántjuk az Örökkévaló egyetlen teremtményét sem, ugyanúgy nem szabad kárt tennünk a saját testünkben sem. Kötelességünk rendesen enni, pihenni, frissességünket megőrizni, s minden tekintetben tisztelettel bánni testünkkel. A testi egészség nem önkényes, nem tetszőleges dolog, hanem része az Örökkévaló iránti kötelességünknek. Másfelől azonban a test túlzott imádata is elfogadhatatlan. A test a lélek hordozója, ebben rejlik az értéke, nem önmagáért való.
Manapság sokan fordítanak nagy gondot az egészségükre, olyannyira, hogy egész iparágak alapozódnak a testedzésre és az egészséges táplálkozásra. Tudjuk, hogy ha egészségesek vagyunk, jobban érezzük magunkat, többre vagyunk képesek, s így végső soron meghosszabbíthatjuk életünket. Tudjuk, hogy amikor egészségesek vagyunk, képesek vagyunk a családunkra, a munkánkra és más, számunkra fontos dolgokra összepontosítani. Ami azonban a legfontosabb: az egészséges test lehetővé teszi, hogy a lelkünkre összpontosíthassunk, képessé tesz rá, hogy beteljesítsük evilági küldetésünket, s tartalmas életet éljünk.

Mi az egészség?


Az egészség jóval több annál, mint hogy testünk megfelelő módon működik, vagy hogy hőmérséklete 36 fok körül mozog. Az egészség: ép testben ép lélek. A modern orvostudomány már kezdi felismerni, milyen erőteljes hatást gyakorolhat a beteg kedélyállapota a gyógyulás folyamatára. Kimutatták például, hogy a józan, optimista lelkületű embernek az immunrendszere is hatásosabban működik; ami pedig a pszichét illeti, egyre inkább tapasztaljuk, hogy egy ember egészségi állapotát közvetlenül befolyásolja az Örökkévalóba vetett hite. Ez fordítva is igaz: még a lélek apró gyöngesége is okozhat komoly testi bajokat.
Ezért olyan roppant fontos, hogy a betegnek meg legyen a gyógyulásba vetett hite és bizalma. Az Örökkévalóba vetett hit a vigasz hatásos forrása, főleg ha a betegnek kórházba kell vonulnia. Ez a vigasz a legjobb ellenszere annak, hogy leküzdjük a betegséggel együtt járó csüggedést, amely gyakorta ugyanolyan ártalmas, mint a betegség maga.
Ezért is kötelességünk a betegek látogatása. Amellett, hogy ez nyilvánvaló erkölcsi kötelesség, a látogatás jelzi a betegnek, hogy törődnek vele; erősíti önbizalmát, reménységét, ez pedig segíti a gyógyulásra való törekvését. Jóllehet a kórházi környezet esetleg nyomasztóan hat a betegre, az orvosok tudásába és a gyógyszerek hatásosságába vetett hit bizonyos mértékig erősíti a lelki békét s a gyógyításra való pozitív reagálást.
Az egészség fogalmába tehát a lélek ápolása ugyanúgy beletartozik, mint a testről való gondoskodás. Ha nem így teszünk, tulajdonképpen az embernek csak az egyik felét kezeljük, elszakítjuk egymástól testi és szellemi szükségleteit.
Amiképp a testnek szüksége van bizonyos táplálékokra, a lélek is igényli a lelki táplálékokat. Ez utóbbiba beletartozik az életünk céljába és az Örökkévalóba vetett hit is, abba az Örökkévalóba, aki felruházott minket azokkal a képességekkel, amelyek révén ezt a célt elérhetjük. Az egészséges lélek tanulás, ima és különféle erényes cselekedetek által áll kapcsolatban az Örökkévalóval; és ahogy teljesítjük erkölcsi és lelki kötelességeinket, úgy töltődik fel lelkünk isteni energiával, amiképp testünk az étel magunkhoz vétele által anyagi energiával.
Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy testi egészségünknek lelki összetevője is van. Mikor étkezünk, tudatában kell lennünk, hogy az étel nem csupán élvezeti célokra szolgál, hanem arra is, hogy ellássa testünket a tartalmas életvitelhez szükséges energiával. Amikor lefekvéskor az Örökkévaló iránti alázattal a szívünkben számba vesszük aznapi cselekedeteinket, míg alszunk, a lelkünk ihat a szellemi források megújító vízéből.

Az orvos szerepe

Természetesen megesik időnként, hogy egymagunk nem vagyunk képesek testünk vagy lelkünk sérüléseinek begyógyítására, s orvoshoz fordulunk. Mondhatná erre valaki: mivel az Örökkévaló adott nekünk életet s egészséget, az embernek talán nem kellene ilyen ügyekbe beleavatkoznia. Bölcseink azonban azt mondják: „az Örökkévaló az orvost felruházza a gyógyítás képességével, és engedi, hogy ezt gyakorolja”

***


Egyszer egy nagyon beteg férfi egy rabbihoz fordult tanácsért. Két orvos között kellett választania: az egyik tisztelte és félte az Örökkévalót, de nem tartották nagyon jó orvosnak, a másikat nagyon jó orvosnak tartották, de nem különösebben vallásosnak. – Melyikhez menjek? – kérdezte a beteg.
– Menj a jobb orvoshoz – felelte a rabbi. – Az Örökkévaló ugyanis orvosi tudása által ruházza fel az orvost a gyógyítás képességével, a jobb orvos következésképp jobban meg van áldva a gyógyítás képességével
.

A magunkról való gondoskodás érdekében minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk. Bölcsen tesszük, főleg súlyos helyzetekben, ha két orvos tanácsát is kikérjük, akik közül az egyik lehetőleg személyes ismerősünk legyen, aki ismeri egyéni körülményeinket.
Az orvos szerepe nyilvánvalóan fontos. Először is azért, mivel minden ember közül ő az, aki a legjobban tudja, miképpen hat a lélek a testre, másodszor pedig azért, mert élvezi betege bizalmát, s ebből fakadóan erős befolyást gyakorol rá.
Az orvosnak kötelessége, hogy ezt a bizalmat arra használja, hogy betegét mind testi, mind lelki egészségének javítására sarkallja. Tudatában kell lennie annak a hatalmas felelősségnek, amelyet az Örökkévaló ráruházott, nem utasíthatja el a hozzá folyamodót. Az orvosban kell lennie annyi szerénységnek, hogy tudja: ő kezeli ugyan a beteget, de a gyógyító erő az Örökkévalótól származik. Az orvos nem lehet öntelt; már csak azért is szívén kell viselnie betege sorsát, mivel végső soron az Örökkévaló tulajdona bízatott reá.
Mindazon szakmai tekintély és tudás ellenére, amellyel az Örökkévaló felruházta az orvost, annak soha nincs joga arra, hogy valakit gyógyíthatatlannak nyilvánítson. Az orvosnak nincs joga rá, hogy gyengítse a beteg reménységét, mivel írva van: „Én, az Örökkévaló vagyok a te gyógyítód”,2 s mi nem ismerjük az Ő titokzatos útjait. Ilyenformán tehát, ha egy orvos pesszimista is, akkor sem szabad elfelejtenünk, hogy fensőbb erők is munkálnak. Az orvosnak mindenekelőtt azt kell felismernie, hogy ő nem más, mint egy eszköz, amelyet az Örökkévaló választott a gyógyításhoz
.

***


Egy köztiszteletben álló rabbi hajón utazott Alexandriából Triesztbe, mikor egy olyan szomorú hírt kapott, amelybe súlyosan belebetegedett. Történetesen akadt egy orvos a hajón, aki kigyógyította. Mikor a hajó végül is kikötött, az orvos ismét megkereste a rabbit, és bocsánatát kérte.
– Hogyan engesztelhetnélek ki, amiért betegséged okozója lettem? – kérdezte.
– Te okoztad a betegségemet? – kérdezett vissza csodálkozva a rabbi.
– Én – válaszolta az orvos. – Bennem semmi kétség afelől, hogy ha nem lettem volna a hajón, te nem betegedtél volna meg. Te, rabbi olyan ember vagy, akitől sok ember sorsa függ. Az Örökkévaló nem engedte volna meg, hogy ilyen életveszélyes betegségbe essél, ha nem lett volna kéznél a gyógyítás eszköze.

Hogyan lehetünk testben-lélekben egészségesek?

Jóllehet az Örökkévaló kegyessége folytán vannak orvosaink, a testünkről-lelkünkről való gondoskodás mindenekelőtt a mi kötelességünk. Eredendően természetesen legjobb orvosság a megelőzés, amely nemcsak a tünetek felismerését, hanem az adott probléma gyökerének megtalálását is magába foglalja.
Test és lélek eredendően ellenfelek: mindkettő szeretne uralkodni a másikon. Előbb-utóbb azonban meg kell tanulniuk tiszteletben tartani egymást. A léleknek egészséges testre van szüksége, hogy megnyilvánulhasson. A testnek el kell ismernie a lélek felsőbbrendűségét. Ez a felismerés a jó egészség kulcsa, mivel az erős lélek csökkenti a test önös követeléseit. Ez nem azt jelenti, hogy a testtől meg kell tagadni annak anyagai szükségleteit; a cél az, hogy ne gyengítsük, hanem úgy fegyelmezzük s hangoljuk finomra, hogy a lélek megnyilvánulásainak legmegfelelőbb hordozója legyen.
Ennek a finomítási folyamatnak két szakasza van. Az első annak felismerése, hogy a lélek irányítása nélkül a test kénye-kedve szerint viselkedik, ami gyakran pusztulásba vezet. A lélek képessé tesz rá minket, hogy úrrá legyünk a tiszta fizikai energián, hogy hámba törjük azt, s testünk nyers megnyilvánulásait lelki energiává alakítsuk. Viszonzásképpen a megerősödött lélek mindazzal az energiával ellátja a testet, ami annak jólétéhez szükséges.
Ilyenformán tehát mikor legközelebb testünk edzése után úgy érezzük, új erővel töltődtünk fel, gondoljunk arra, hogy az Örökkévaló egyik értékes tulajdonát töltöttük fel energiával. Miközben mély lélegzetet veszünk, vagy egészséges ételt eszünk, legyünk tudatában, hogy értékes entitásba fektetünk be. Ne feledjük azonban azt sem, hogy az egészséges test nem önmagáért való, csupán az egészséges lélekhez és lelkülethez való eljutás eszköze. Ezen túlmenően: testünk egészsége lelkünk egészségének függvénye. Kötelességünk mindkettőt táplálni. Mikor testünk vagy lelkünk feljajdul, vegyük e jelet annak, ami: sürgető felszólításnak lelki, vagy testi igényük kielégítésére.
Bármennyit tudunk is az orvoslásról, s hogy mennyire hat a lélek fizikai állapotunkra, folytatnunk kell e hatás tanulmányozását, s szem előtt kell tartanunk mindennapi életünk során. Itt állunk tehát egy újfajta orvoslás küszöbén: amikor az egymással harmóniában élő test és lélek elejét veszi kórnak, betegségnek. Használjuk ki ezt a lehetőséget: egészségünk, kedélyállapotunk, egész életünk múlik rajta.

***


Egyszer egy kórházi írnok folyamodott áldásért a Rebbéhez. Mikor elmondta, hogy egy bét cholim-ban (héberül: kórházban) dolgozik, a Rebbe azt tanácsolta neki, hogy a kórházat nevezze inkább bét rofim-nek, azaz orvosok vagy gyógyulás házának.
Ilyenformán, amikor egy beteg belép a kórházba, magyarázta, s átjárja az érzés, hogy nem a betegek, hanem a gyógyulás házába lép, ez megerősíti lélekerejét, s hozzájárul a gyógyuláshoz.
Egy más alkalommal egy asszony jött a Rebbéhez, apjára kérve áldást, akit nagyon lesújtott, hogy a ros hásáná és jom kippur közötti időszakot kórházban kellett töltenie. A Rebbe elmosolyodott, és így szólt:
– Mondd meg apádnak, hogy ő küldetéssel került abba a kórházba: azért, hogy erősítse társai gyógyulásba vetett hitét. Ha ezt bevégzi, hazamehet

 
AZ AMERIKAI SZERZŐ KÖNYVÉT A BUDAPESTI LUBAVITSI KIRENDELTSÉG FORDITATTA LE ÉS ADTA KI

2009. augusztus 30., vasárnap

MIT MOND A HALACHA

 
A zsidó gyászról
  

 


A zsidó gyász összetétele: magában állóan kevés kötelező halacha és sok törvényerejű szokás (lásd a Szokásjog szócikket). A zsidó gyászszokások az ősidőkből eredeznek és ma még a vallásos zsidók közül is kevesen tudják, mi a kötelező Halacha és mi a törvénnyé merevedett és szentesült szokás.


Ha egy mondatban kellene összefoglalnunk: kötelező az azonnali temetés; tilos a hamvasztás, kötelező a kádis és tilos a gój szokások adoptálása. Kötelező a kondoleálás, vagyis a gyászolók vigasztalása ("Nichum Ávélim") és tilosak a fekete pántlikás lovak, a díszes faragású koporsók. Kötelező a halott mosása és tilos az - Amerikában dívó - öltöztetés és kozmetika. A zsidó halottat fehér gyolcslepelben (táchrichim) temetik el - Erecben koporsó nélkül, külföldön egyszerű, gyalulatlan fa koporsóban.

A zsidó fogalmak szerint az elmúlás nem az út vége. Ezen árnyékvilág után jön a túlvilág és a zsidó gyász fontos része a halott lelkének "felemelése" a magasabb régiókba ("Iluj Nesámá").

A gyászszokások nagy része magában a Bibliában eredezik. Ábrahám, mielőtt eltemette, meggyászolta és megsiratta feleségét, Sárát. Jákov Józsefet "hosszú ideig" gyászolta, amikor halottnak hitte, míg fia, József, hétnapos gyászt rendelt el édesapja, Jákob halálakor - innen a zsidó "siv'á" (hét), szemben az egyiptomi gyász hetven napjával. Nagy embereket 30 napig gyászolta a nép, mint például Mózest. Állami, össznépi gyászt a Szentély pusztulására rendeltek el és 2000 éve tartjuk a Tisá-Beávi gyászböjtöt.

7, 30 nap, 11 hónap

A hétnapos gyász a halott iránti érzelmek kiteljesülése. Ez a temetés után kezdődik. Már a temetés végeztével, a gyászoló leveti cipőjét, miután megtépték - illetve bevágták - ruháját. Utána hazamegy és megkezdi a hétnapos "ülést",(Siv'á), egy alacsony zsámolyon lehetőleg ott, ahol az elhunyt élt. Ide jönnek a vigasztalók, akik némán mennek be és nem nyitják ki a szájukat, amíg a gyászoló meg nem szólal. Ezt a gyakorlatot Jób könyvéből tanultuk: barátai, akik vigasztalni jöttek a szerencsétlen Jóbot, szótlanul ültek hét napon keresztül, amíg csak Jób ki nem nyitotta a száját (lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (11) Jób szenvedései, Budapest, 2002, Polgárt kiadás). Szokás az ajtót nyitva tartani, hogy mindenki bejöhessen, anélkül hogy csöngetnie kellene.

Szokás a gyászházban háromszor naponta minjánban (10 felnőtt férfi) imádkozni, hogy a gyászoló (férfi) kádist mondhasson (lásd a Kádisról szóló szócikket). Szokás Misnájotot tanulni az elhunyt lelki üdvéért, mikor is a Misnák kezdőbetűi az elhunyt nevét adják.

A hetedik napon reggel a gyászoló befejezi a gyászhetet. Nem kell kitölteni a napot, mivel a halachikus szabály szerint "a nap egy része egy teljes napnak számit". Innen a gyász folytatódik, összesen harminc napig - ez a második fázis. A gyászoló naponta többször kádist mond, nem nyiratkozik és beretválkozik, csak majd a 30 nap leteltével. A gyászoló nem hallgat zenét, nem vesz részt vidám ünnepségeken (még családi esküvőn is csak akkor, ha valami funkciót tölt be, például, mint pincér tevékenykedik). A halacha szerint a lényeg a kádismondáson van, a többi csak szokás.

Ha a hétnapos gyász közepette bejön a három zarándokünnep egyike, vagy Ros hásáná, illetve Jom Kippúr - ez megszakítja a gyászt és a hét kitöltöttnek számit. Ugyanez a helyzet a 30 napos gyász vonatkozásában is.

A harmadik periódus a halálozástól számított 11 hónapig tart. Miért nem egy teljes év, hiszen "gyászévről" van szó. Azért, mert a Talmud szerint a rosszak ítélete - - - 12 hónapig tart. (Édujot, a 2. fejezet végén). Ha valaki 12 teljes hónapot gyászolna, ezzel beismerné, hogy apja, anyja, vagy aki gyászol - rossz volt...
(A gyászperiódusok részletes törvényeit és szokásait lásd Kicur Sulchán Áruch (magyarul); Chájim Halévi Donin ZSIDÓNAK LENNI" (megjelent Budapesten több kiadásban), valamint J.M. Lau, izrael országos főrabbija: A zsidó élet törvényei.)

Hamvasztás, boncolás, balzsamozás

A gyásszal kapcsolatos halachák nagy többsége - ellentétben a szokásokkal - a tilalmakhoz kapcsolódnak. Az elv a halott tisztelete - a zsidó hagyományok és a halacha felfogása szerint - és minden ennek van alárendelve. Példa erre a halott közszemlére tétele, amikor tömegek vonulnak el koporsója előtt. A nyugati világban ez a tiszteletadás kifejezője, de a zsidóság ezt nem kultiválja.

A boncolás szigorúan tilos, bizonyos kivételes eseteket leszámítva, úgyszintén a halotthamvasztás - lásd erről részletesen a megfelelő címszavakat. A balzsamozás (múmiázás) is tilos, annak ellenére, hogy a bibliai Jákov ősatyánkat és fiát, Józsefet, bebalzsamozták, az egyiptomi szokások szerint. (A balzsamozásról lásd részletesen Naftali Kraus, Ősi Forrás(1), A Heti Szidrák, Vájchi szakasza, 85-89 oldalak, második kiadás, Ulpius-Ház, Budapest, 2001).

Szigorúan tilos a temetést elhalasztani, ha csak nem a halott tiszteletéről van szó, például, hogy fia/i, akik külföldön élnek, részt vehessenek temetésén. Így is csak legfeljebb egy nappal halasztják el a temetést. Ha nagy emberről van szó, akinek temetésén tömegek vehetnek részt és ez kétségtelenül a tiszteletadás jele lenne - szóba jöhet további halasztás is. Egyes exegéták ezzel magyarázták Jákob bebalzsamozását, mivel ott a temetés elhúzódott.

Tilos egy halottat sírjából kivenni, és máshová temetni - egy kivétellel. Ha arról van szó, hogy külföldről Izrael földjére hozni valakinek tetemét - szabad a sírjából kivenni ebből a célból.

Tilos kohanitáknak halottal egy szobában lenni, vagy temetésen részt venni. Azonban ha közeli rokonról van szó - akkor szabad.

A "mét micvá" temetése

Ez egy speciális zsidó kategória, amely összeköti a halott tiszteletét a kegyelettel és a cedáká (jótétemény) fogalmával. Ha valahol találnak egy halottat, akinek nincs senkije, és nincs aki végtisztességéről gondoskodjon, vagyis tisztességesen eltemesse - ez automatikusan mindenki kötelességévé válik, vagyis minden zsidó "rokona lesz" az illetőnek. Kell igyekezni gondoskodni azonosításáról, hátha hagyott hátra feleséget és az "águná" (lebéklyózott asszony) lesz, ha nem derül ki egyértelműen, hogy férje meghalt.

Napjainkban a temetés kötelességét - így az ismeretlen halott (mét micva) temetését is - az un. Szentegyletek (Chevra Kaddisa) végzik, akik karban tartják a temetőket és gondoskodnak mindenről.

Talán fölösleges mondani (és talán nem) hogy zsidókat csak zsidó temetőben lehet eltemetni. Ahogy nem keveredünk életünkben, úgy nem keveredünk halálunkban sem. Mindenütt a világon a zsidók önzetlen odaadással, pénzt és fáradságot nem kímélve - tartják fenn és őrzik temetőiket és bennük eleik nyugalmát. Izraelben, ahol nemzsidók is szolgálnak a hadseregben - ezek hősi halottait külön parcellákban temetik el.

A zsidó temetőket a spártai egyszerűség jellemzi. Minden sallangtól mentesen, egyszerű sírkövekkel, koszorúk nélkül - ez a zsidó temető és temetés mikéntje.

Egy temetésen részt venni, illetve egy halottal kísérni (Levájá), nagy micvának számit, akárcsak a gyászolók vigasztalása. Ugyancsak dicséretes szokás az elhunyt érdemeit méltatni, főleg ha ismert nagy emberről van szó. Az elterjedt hiedelemmel szemben nincs szükség egy temetésen rabbi részvételére, mivel a Kádist a gyászolónak kell mondani (és az felolvashatja papírról, akár fonetikusan magyar betűkkel leírva) és gyászbeszédet bárki tarthat. Magától értetődik hogy lévén a részvétel a temetésen micva - ezért nem jár fizetség senkinek.

Ha valaki késve értesül rokona haláláról, (vagyis legalább 30 nappal a halálozás után), akkor csak egy órát kell "ülnie" és utána a 11 hónapos gyászt tartania. Szombaton nem gyászolnak és a gyászoló a zsinagógában imádkozik, és mondja a kádist. Szokás hogy a zsinagógában a gyászoló megváltoztatja helyét és nem a szokásos helyén ül.

* * *

A zsidó gyász előfeltétele az "ítélet igazolása", (Cidduk Hádin) vagyis belenyugvás az Örökkévaló akaratába, abban a tudatban, hogy az elhunyt egy "felsőbb osztályba" lépett és lelke az öröklét birtokába került. A zsidó hit a holtak feltámadásáról az "idők végén", Maimonidés 13 hitágazatában is szerepel.


HALACHA a zsidó vallás törvényeinek összefoglaló neve. Ismert döntvénytárai Joszef Káró Sulchán Áruchja, a Remá megjegyzéseivel, valamint Maimonidés Jád Hácházáká (14 kötetes) törvénytára. A Responsum irodalom évszázadok óta kíséri és bővíti, aktualizálja a Halachát, hogy az a modern kor minden kérdésére választ adjon.

 

2009. augusztus 29., szombat

HETI SZAKASZ – KI TÁVÓ - 2009

           KI VOLT A "BOLYGÓ ARAMEUS"?

 

     Sokan észrevételezik, hogy az utolsó három szakaszban  (Röé, Softim, Ki Técé) akárcsak itt, Mózes egyesszámban szól a néphez. Mig a Tórában majdnem mindenütt többesszámban beszél (Majd ha jöttök, majd ha bementek, stb), itt azt mondja "Amikor majd bemész az országba…" .

    .

Miért az egyesszám?

 

  Nem tévedünk ha  feltételezzük, hogy itt már a nép érett a honfoglalásra, már kiheverte az Egyiptomi rabszolgaság okozta gyerekbetegségeket és igy tettrekész e g y s é g uralkodik közöttük. Már kihalt a pusztabeli defetista, kishitü nép és fiaik egy emberként készek követni Jósuát hogy elfoglalják a nekik igért országot, az Igéret Földjét. Akárcsak a Tóraadáskor, ahol és amikor egy szivvel, egy emberként, ("Bölév echád köis echád") vállalták a felajánlott Tant és azt mondták "elfogadjuk és meghallgassuk". Ennélfogva Mózes megengedhette magának, hogy egyesszámban beszéljen velük

     

    Szakaszunk egyik fő motivuma a zsengék bemutatásokor a Szentélyben elmondott deklaráció, illetve "vallomás" (viduj), ami egyfajta, előirt szövegü ima volt. A mindössze hat versből álló és a zsidóság őstörténetének magját adó Nyilatkozat, igy hangzik:

 

         "Vándor (bolygó) arameus volt az apám, aki lement Egyiptomba és jövevényként élt ott, kevesedmagával, de nagy, erős és hatalmas néppé lett ott. Az egyiptomiak rosszul bántak velünk, sanyargattak bennünket és nehéz munkát végeztettek velünk. Ekkor az Örökkévalóhoz , atyáink Istenéhez kiáltottunk (segitségért) és az Örökkévaló (meg)hallotta szavunkat és (meg)látta nyomoruságunkat, szenvedésünket és szorongásunkat. És kihozott bennünket az Örökkévaló Egyiptomból erős kézzel és kinyujtott karral, félelmetes jelek és csodák közepette. Majd elhozott bennünket erre a helyre és nekünk adta ezt a tejjel-mézzel folyó Országot. Ennélfogva hoztam el most ide a föld termésének javát (zsengéjét), amit te adtál nekem, uram Istenem" (5 Mózes, 26, 5-10).

 

  A deklaráció logikus, érthető és egyértelmü. Mivel Isten megsegitett bennünket, kihozott Egyiptomból és tartotta szavát, amennyiben nekünk adta ezt a jó, országot, most én lerovom hálámat, azzal hogy elhozom a Szentélybe termésem zsengéit. A deklaráció szövege azt sejtteti, hogy a nép önkéntesen, magától hozza a zsengéket, pedig ez precizen elő van irva a Tórában (2. Mózes, 23. 19, Mispátim szakaszában, a 72. micva a 623.ból) és ugyanúgy kötelezö, mint a többi micva. Azonban a lelkesedés amivel ez a micva járt – ahogy azt a Misna szinesen leirja Bikkurim traktátus harmadik fejezetében – azt a benyomást kelthette, hogy ime egy boldog mezőgazda, aki hálás az Istennek azért amit kapott tőle.

 

      Az érthető és logikus szövegben az egyetlen homályos pont az eleje, már ami a boly(on)gó arameust illeti. Ki volt ez, kire céloz itt a Tóra?

 

                                                       ***

   A szövegszerü értelmezés nem hagy kétséget afelől, hogy Jákob ősapánkról van szó, hiszen ő volt az aki – a körülményektől kényszeritve - lement  Egyiptomba, kevesedmagával (mindössze 70 fő)  és ott  jövevényként élt. Hiszen Ábrahám csak egy rövid, keserves látogatás erejéig volt Egyiptomban (amikor a király elraboltatta feleségét Sárát (lásd Lech Löchá szakaszában), Izsák egyáltalán nem fordult meg ott és igy értelemszerüen csak Jákobról lehet szó.

 

    Igy értelmezik ezt a racionalista exegéták, mint Ibn Ezra és Chizkuni. Az előbbi nyelvi alapon mig Chizkuni azt mondja hogy Jákov, Árámban, Lábánnál (aki apósa volt), szegény volt mint a templom egere és aki  nincstelen az olyan mintha veszendőbe menne. Erre mondták Bölcseink hogy  "a szegény olyan mintha már nem is élne" (Áni chásuv kámét =Zohár, Mispátim, 119).

 

  A Midrások, és az arameus forditások, egy merész fordulattal Lábán nyakába zúditják Jákov veszendőségének ódiumát. Ő volt az aki renitens vejét el akarta veszejteni és emiatt ment le Egyiptomba.

 

     Érdekes hogy r' Szádájá, a gáon, aki pedig egyértelmüen racionalista, szintén ezen a véleményen van. Szerinte Lábán volt  az, aki "közel állt hozzá" hogy elveszejtse Jákobot.

 

     Tény hogy az Irás sehol nem nevezi Jákobot arameusnak, mig Lábánnak ez volt a hivatalos elnevezése, státusa, "Lábán háárámi". Jákov ugyan eltöltött húsz évet Lábán arámi házában (Árám Náhárájim – ami a két folyó, a Tigris és Eufrátes között terül el),  mint menekült, fivére haragja elől, de ettől még nem  lett arameus. Ő KanánbaN, a későbbi Erec Jiszráélban született és ott élte életének nagyrészét ( a 147 évet, kivéve 20 Lábánnál, 2 év az úton hazafelé és 17 Egyiptomban, vagyis 147 minusz 39 = 108).

 

        Jó, jó de hol akarta Lábán "elveszejteni" vejét. Itt-ott becsapta, kijátszotta, kihasználta, de elveszejteni"? Rási itt a peszachi Haggada alapján és régi midrások nyomdokain haladva azt mondja, hogy az "elveszejtés" akkor állott Lábán szándékában, amikor üldözőbe vette a tőle menekülő Jákobot.Erre mondják a peszachi haggadában, hogy Lábán rosszabb volt mint az elnyomás Fáraója, mivel az "csak" a fiugyermekeket akarta megölni, mig Lábán "mindent ki akart tépni" . Ugyan csak akarta, tervezte, de ezt beszámitják neki mintha meg is tette volna.

 

     Smuel ben Méir (Rásbám) Rási unokája, azt mondja hogy a "veszendő arameus" Ábráhám volt, aki valóban onnan származott (Ur Kászdim a Két folyó országában, Mezopotámiában, vagyis a mai Irakban van), onnan emigrált és vándorolt ide-oda. "Idegenből jöttek őseink, nem voltak honosak sehol és igy, kerültek Jákov ivadékai végülis Egyiptomba".

 

     A prágai  Lőv rabbi (Máhárál) Rási álláspontját osztja és elutasitja Ibn Ezra lingvisztikai fenntartásait. Luzatto össszeköti a fonalakat, mondván hogy "apám" alatt, aki a bolyogó arameus volt, mindhárom ősapát kell érteni, akik mindenütt idegenek voltak és vándoroltak ide-oda, kimeritve ezzel a "bolygó zsidó" fogalmát. Ez áll Izsákra is, aki ugyan nem ment le Egyiptomba, de  idegen volt a filiszteus Avimelech országában, aki el is kergette, amikor megsokallta gazdasági sikereit.

 

                                                         ***

    Mi volt az a rossz, amiben Lábán rosszabb volt mint Fáraó, aki a zsidó gyerekeket a Nilusba dobatta? Mennyiben volt Lábán primitiv, galád, kizsákmányoló viselkedése rosszab mint a fáraoi genocidum?

 

      Lehet, hogy arra utal itt a hagyomány, hogy Lábán, amikor üldözőbe vette és utólérte Jákobot – azt mondta szemrehányó, álszent beszédében: "A fiuk – fiaim és a lányok – lányaim" (1. Mózes, 31, 43). Talán azt értette ezalatt, hogy el akarja szakitani Jákov gyerekeit az ábrahámi tradiciótól és a bevett és jó ismert arámi "nevelést" adni nekik? Ha igy volt – akkor a szellemi genocidum rosszabb volt mint a fizikai. Arám ugyanis pogány, bálvány kultuszt űző központ volt és Lábán maga is azzal vádolja  a monoteista Jákobot hogy …ellopta isteneit. Elképzelhetjük milyen "istenek" voltak ezek, amiket el lehetett lopni...

 

     Erre akarta Lábán nevelni Jákov gyerekeit, akikre igény tartott, akikre azt  mondta hogy az övéi…

 

     Abarbanel  szellemi térre tereli az arameus elveszejtés technikáját. Szerinte az hogy Jákov családja egyáltalán lement Egyiptomba, a József és testvérei között kitört viszály következménye és "ez nem az ősatyáktól örökölték, nem Ábrahámtól ás Sárától, akik tökéletesek voltak, hanem Lábán hugától, Rivkától ,  és lányaitól,  Jákov két feleségétől, akiktől rossz tulajdonságokat örököltek". Merész gondolat, amely ilymódon támadja a három ősanyát.

 

         S.R. Hirsch is Ábrahámra testálja az "arameus" titulust. Ábrahám bölcsöje Arámban ringott, abban látta szülőföldjét és Kanaánban nem voltak polgárjogai, még sirhelyet is pénzért kellett vennie. Jákov, amikor Arámba menekült, szintén hontalan volt ott, minden elementáris jogtól megfosztva, és "az arameus haza" nem fogadta be őt, és igy került le Egyiptomba, ahol még idegenebb volt".

 

                                                      ***

       Az arameus szó rokonhangzásu a rómaival – mondja Jehuda Rézműves (Nachsoni) Hégut böpársiot haTóra" cimű alapvető exegetikájában. Miért kellett ezt a passzust bevenni a haggadába, ahol nincs szó zsengékről? – kérdi Rézműves. Azért – mondja – mert a római elnyomás keserves napjaiban szükség volt valamire ami felemeli a nép morálját és vigaszt nyujt a vigasztalan helyzetben. Erre jött a Hagada és azt mondta: ahogy az Örökkévaló kimentett bennünket Egyiptomból, úgy fog kimenteni  Róma kezeiből.

 

A mindenkori Róma kezeiből.

2009. augusztus 28., péntek

Herman Wouk:Én Istenem (4)

Nem tanulhatunk meg mindent

 

A leginkább a judaizmus enciklopédiájának tekinthető Babilóniai Talmud egy húsz vaskos kötetből álló mű, amely szinte minden emberi tevékenységgel foglalkozik. A Talmud alapján szerkesztett törvénykönyvek, mint Maimonides Misné Torája és Joszéf Káro Sulchán Áruchja, szintén több kötetből állnak. Tökéletes megismerésük életre szóló munkát jelent a velük foglalkozó számára. Mi természetesen nem mélyedhetünk bele ennyire a témába.

    Több értelme van arra vállalkoznunk, hogy egy meghatározott részt szemügyre veszünk. A zsidó állam bukása és a Templom pusztulása után az igazságszolgáltatás egyes területei köztük a büntetőjog, a mezőgazdasági és papi törvények hatályukat vesztették. Ez nem azt jelenti, hogy a zsidók felhagytak ezeknek a törvényhelyeknek a tanulmányozásával. Akármelyik mai amerikai vagy izraeli jesivában részletes okfejtést hallhatunk a Templomban történő újholdhirdetésről vagy a Talmudban szereplő négyfajta kártérítésről. A judaizmus szellemét annyira átszövi a Talmud, hogy aki komolyan foglalkozik a zsidósággal, az igyekszik az egészet tanulmányozni. A laikusok többsége azonban a hitnek ezzel az elméleti részével ritkán találkozik. Nézzük inkább azokat a dolgokat, amelyek mindennapi tevékenységünkben éreztetik hatásukat!
A hagyomány szerint a judaizmusnak hatszáztizenhárom parancsolata van. Ezt az impozáns számot viszonylag sokan ismerik. De kevesebben tudják, hogy ezek nagyrészt az említett szunnyadó törvényhelyekhez, a mezőgazdasági, papi és büntetőtörvények közé tartoznak. A nagyon-nagyon jámbor aggályos alapossággal találhat esetleg száz olyan előírást, mely a mai életre alkalmazható. Az a zsidó, aki kéttucatnyit betart, már ortodoxnak számít. Micsoda különbség: huszonnégy a hatszáztizenhárom helyett! Ilyen tényekre gondolok, amikor azt mondom, hogy tudnunk kell bizonyos dolgokat, ha megpróbálunk összképet alkotni a judaizmusról.

Nem azt mondom, és nem is állíthatja senki, hogy azt mondanám: néhány formális gyakorlat elvégzésével már teljességgel eleget tettünk a mózesi törvény előírásainak, s ami a többit illeti, könnyedén futkoshatunk elfoglaltságaink után. Azt mondom: a zsidóságban élni nem azt jelenti, hogy az embernek szakítania kell megszokott stílusával, gondolataival, tevékenységével, sem azt, hogy bénítóan bonyodalmas, idegen életmódot kell vállalnia, nem is azt, hogy el kell szigetelődnie az általános emberi léttől mindez közkeletű félreértés.

                                     A vilnai gáon  a piacon

Mesélnek egy történetet a kelet-európai gettók híres prédikátoráról, a dubnai mágidról. Egyszer egy nagy hatalmú tudós, a vilnai gáon megkérte, mondja el, mi hibát talál benne. A mágid előbb szabódott, de mivel a gáon erőltette, végül is azt mondta:

    Nos, jó... Korunk legnagyobb férfiúja vagy. Éjjel-nappal tanulsz, a világtól elvonulva, könyveid halmaza között, mintha a Szentek Szentjében ülnél, tudós rajongóid körében. A szentség magas fokára jutottál. Hogyan érted el ezt? Menj csak le a piactérre, gáon, a többi zsidóval együtt! Bírd ki a robotot, a hajszát, a gyötrelmet! Menj ki a világba, hallgasd a kétkedőket, a vallástalanokat, viseld el a csapásokat! Ismerkedj meg az egyszerű zsidók mindennapi megpróbáltatásaival! Majd meglátjuk, akkor is a nagy vilnai gáon leszel-e!

Törvényünk világos szándéka, hogy képessé tegyen bennünket a világban élni úgy, hogy a hit és a mindennapi lét ne váljék szét. A láma vagy a szerzetes visszavonul a társadalomtól, hogy vallásos képzetei el ne homályosuljanak. A mi hitünk azt tanítja, hogy a világban kell élnünk, de dolgainkra a kötelezettség pecsétjét kell ütnünk. Az eredmény, ha úgy vesszük, a nyugtalan élet. Sosem adhatjuk át magunkat teljesen a pillanatnak, nem lehetünk tökéletesen divatosak. Az ember világi igyekezetét állandóan felülbírálják a Törvény sajátos szempontjai. Elméletek szélviharai feltámadnak és elülnek, divathóbortok jönnek és mennek, s mi mindezt a kívülálló ironikus pillantásával szemléljük, még ha magukkal sodornak is. Másrészt vallási eszményeinket a megélhetés és a józanság mindennapi hullámverése koptatja. Tartalom nélkül nem maradhatnának meg.

A judaizmus magva


Sok éve levelezést folytatok egy agnosztikus gondolkodású barátommal. Azt kérdi: "Mi a zsidó lét magva: különbözni a szokásokban, vagy a másik emberrel szembeni viselkedésen alapuló morál szerinti erkölcsös életmódot folytatni? Azt gondolom, hihetetlen korlátoltságra vall azt sugallni, hogy ha nem eszünk rákot, akkor valamennyire is jelentős mértékben megoldódnak éhező bolygónkon a társadalmi lét szörnyű problémái."

A vallásos olvasó nyilván nem ért egyet velem, de szerintem a kérdés jogos. Egyszer ugyanezt kérdeztem, csak sokkal durvábban, tengerész koromban. Két hete voltam hadapród, de lefokoztak, mert nem megfelelően használtam bizonyos szakkifejezéseket. Amint a zsarnok zászlós odébbállt, odamorogtam a szobatársamnak: "Talán hamarabb legyőzzük a japánokat, ha a lépcsőt létrának hívom?"

     Mégis megtanultam a kifejezéseket. Nem gondolom, hogy a tokiói-öböli fegyverletételi ceremóniát emiatt hozták előbbre, mondjuk, szeptember ötödikéről másodikára. De meglehetősen biztos vagyok benne, hogy részben azért váltam rendes tengerésztisztté, mert megtanultam a zsargont. S ha bármily apró lépéssel előmozdítottam azt a fegyverletételt, azt mint tengerésztiszt tettem.

Talán mert a tengerészet olyan sokat jelentett számomra, mindig azt gondoltam, hogy a zsidók valahogy úgy viszonyulnak az emberiséghez, mint a tengerészek a többi amerikaihoz. A matrózok és tisztjeik vajon kevésbé amerikaiak attól, hogy a tengerészetnél szolgálnak? Különleges kötelességeik és fegyelmi kötelmeik vannak, furcsa a ruházatuk, szabadságuk látványosan korlátozott. Viszonzásul, legalábbis úgy érzik, dicsőséget aratnak, és létfontosságú szolgálatot teljesítenek. A zsidókat nem hitük választja el az emberiségtől, mégis különböznek. Megvannak a maguk különleges kötelmei és legalábbis úgy érzik jutalmai.

Emlékszem, hogy a háború alatt felnéztek rám, a tengerésztisztre. Azután, amikor kitört a béke, és el kellett utaznom a tartalékosi állomáshelyemre, a vonaton meg a repülőn úgy bántak velem, mint egy szerencsétlen csavargóval. Volt, aki megkérdezte: "Hogyhogy még nem szerelt le?" Azt hiszem, pontosan ezt a kérdést teszik fel a hitetlenek a vallásos zsidóknak.

Nem szereltünk le, valószínűleg azért, mert hitünkkel együtt elfogadjuk, hogy Mózes törvénye Istentől való, s mert tapasztalataink arra vallanak, hogy e törvény viselkedésmintái segítenek kis népünknek életben maradni a történelem hatalmas áradatában. Őrizzük atyáink reményét, hogy e kis nép által, kifürkészhetetlen módon el fog elérkezni egy napon az örök békesség fénye. Nem tudom elhozni a Messiást. De fiaimban, ha a Gondviselés is úgy akarja, két olyan tanult zsidóval gazdagítom a földet, akik elmúlásom után életben tartják ezt a reményt.

    Így hát barátom kérdése magában hordja a választ. A zsidóság magva, hogy a többi emberrel szemben helyesen viselkedjünk. Ha az olvasó nem unja még az adomázást, elmondom a Talmud történetét az idegenről, aki azt akarta, hogy Hillél tanítsa meg őt a zsidóságra annyi idő alatt, amennyit fél lábon állva kibír. Hillél kollégája, Sámmáj, akitől ugyanezt kérte, elkergette a szemtelen provokátort. Hillél barátságosan válaszolt: "Amit nem tennél magadnak, azt ne tedd másoknak! Ez a zsidóság lényege, a többi magyarázat. Menj, és tanuld!" Ez az ember betért a zsidóságba.

Az atomerőmű nukleáris magva, akár egy almáé vagy vallásé, nem azonos az egésszel. Napról napra hozunk egy-egy lényegi döntést. Az életet át- meg átszövik a semmitmondó apróságok, mechanikus sablonok. A zsidóság nem hagyja semmibe veszni ezeket a jelentéktelen részleteket. A kötelezettség s így az általa képviselt jelentéstartalom beépül az ember minden percébe. Való igaz, hogy zsidók és keresztények egyaránt időnként a formát tekintették tartalomnak. Innen ered az agnoszticizmus nemtetszése a hittel szemben, amely "szertartásokkal pepecselget". Ugyanakkor innen ered az is, hogy az ultraortodoxok nem ismerik el Izrael államát, mert nem csak vallásosok vannak a kormányában. De ha az életmódot azok ítélnék meg, akik hamisan értelmezik, akkor vajon melyik állná meg a helyét?

Az elszigetelődés


Hogyan is szigetelődhetnénk el? A világ, amelyben élünk, körülvesz bennünket. A világ népei testvéreink, az Örökkévaló gyermekei. Az Írás azt tanítja, hogy Isten az összes embert nem csak Izraelt a maga képmására teremtette. A két Templom idejében zsidó és nem zsidó egyformán gyújthatott égőáldozatot az oltáron. Ámosz próféta így kiáltott: "Nem olyanok vagytok-e előttem, Izrael fiai, mint az etiópok?... én hoztam ki ... a filiszteusokat... Kaftórból..." (Ámosz 9:7.)
Láthatjuk, hogy úgy van, ahogy Mózes mondta: a Tórát leszámítva a legjelentéktelenebbek vagyunk a népek között. Mi mást mutathatunk föl a bölcsekkel és géniuszokkal szemben, akiket Isten a világnak adott? Támadt-e közöttünk Szókratész vagy Arisztotelész, Shakespeare vagy Cervantes, Newton vagy Galilei, Bach vagy Beethoven, Michelangelo vagy Rembrandt, Dickens vagy Tolsztoj, Gandhi vagy Lincoln? De hát talán ne üljünk repülőgépre, mert a Wright testvérek nem voltak zsidók? Vagy ne gyújtsunk villanyt, mert semmi közünk Faradayhez, Maxwellhez és Edisonhoz? Nem omlik-e porrá mindettől egy pillanat alatt a judaizmusnak ez a hamis koncepciója?
Helyünk a világban, azt hiszem, attól függ, mivel gazdagítottuk az emberiséget. Mi a Tórát tettük le a világ asztalára, a helyes életvitel és minden dolgok mózesi látomását. Ez a mi létünk: életünk tartama. Míg őrizzük a lángot, úgy vélem, jogunk van népként fennmaradni Isten és ember előtt.

Ennek tudatában úgy közelítünk e látomáshoz, mint atyáink: a jelképek és kötelmek rendszere által. A jövevény számára ez a rendszer útvesztőnek tűnhet, mégis át kell lépnünk kapuját. Hogy a dolog lényegéhez eljussunk, szemügyre kell vennünk a bélyegeket, amelyekkel a judaizmus az életet megjelöli; mindazt, amire Hillél azt mondta: "a többi magyarázat".

   Az első bélyegek az Időt különböztetik meg.

 

(Folyt.köv)

 

2009. augusztus 27., csütörtök

HETI HAFTARA - KI TÉCÉ 2009

 

Megingathatatlan

 

 

KÖLCSÖNÖS

 

 

 HŰSÉG

 

 

 

"Mert jobbra is, balra is terjeszkedni fogsz, utódaid a népek örökébe lépnek, és elpusztított városokat telepítenek be. Ne félj, mert nem vallasz szégyent, ne pironkodj, mert nem ér gyalázat!"  (Jesájáhu 54:3-4.)

 

 

Az ötödik vigasztaló háftárában - az előző háftárá fejezet szövege előtti  részben - a próféta új "társadalmi szerződést" ajánl a száműzetésből visszatérő zsidóknak, akik megőrizték hűségüket a Tóra és a kiválasztott nép kötelezettségei iránt. Az elhagyott, gyermektelen asszony, Jesájáhu allegóriájának hősnője, most örömteli dalt zeng, mert Cion városai újra benépesednek, terjeszkedni fog "jobbra is, balra is", "azaz visszaveszik a birtokot az idegenektől, akik a száműzetés alatt birtokba vették az elha­gyatott zsidó városokat" (J. H. Hertz).

 

" Ujjongj, meddő, aki nem szültél ... " A "meddő" héberül á k á r á rokona a "gyökerestül kitépett", "hontalan", "terméketlen" jelentésű ákurá szó­nak. A Midrás idézi rabbi Méirt, aki így interpretálja a verset: "Ujjongj, meddő asszony – á k á r á  - -á k u r á -, nemzet, amelyet gyökerestül kitéptek az idegenek, ahogy az Írás mondja: »Emlékezz, Uram, az edomiakra, akik ezt mondták Jeruzsálem napján: Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!« (Zsoltárok 137:7.)" (Jálkut Simoni, Jesájáhu 54.)

* * *

A Talmud feljegyzett egy rövid párbeszédet rabbi Méir felesége, Brurjá és egy eretnek között. Az eretnek gúnyolódni akart, és megkérdezte az okos asszonyt - aki már nem egy Talmud-bölcset sarokba szorított talpraesett válaszai val -, hogy lehet, hogy a próféta ujjongásra biztatja a meddő nőt.

 

- Minek örvendjen olyan nagyon - kérdezte -, annak, hogy nem szült? Mi abban az öröm?

 

 Brurjá így válaszolt:

- Ó, te balga! Nézd csak, mit mond a vers másik fele! "Több fia lesz az elhagyottnak, mint a férjes asszonynak!" Minek örüljön hát? Annak, hogy nem szült olyan pokolfajzatokat, amilyen te vagy! (Bráchot 10.)

 

Ebben a fejezetben az Örökkévaló a szerető férj képében jelenik meg, aki haragjában "egy rövid szempillantásra" elhagyta feleségét, de egy percre sem szűnt meg szeretni őt. "Mert aki alkotott, az a férjed, akinek Seregek Ura a neve, és aki megváltott, az Izrael Szentje, akit az egész föld Istenének hívnak." (Jesája 54:5.) Az elhagyott asszony, aki sem nem özvegy, sem nem elvált, a zsidó törvények szerint águná - ami ."lehor­gonyzottat" , .Jebéklyózottat" jelent -, és egyedül kell élnie, mert nem mehet férjhez, míg válólevelet, getet nem kap.

* * *

A próféta szavai az idők végéről szólnak, és előre fölidézik a tömeges áliját, a kiterjedt sátortáborokat. Az elidegenedett, asszimiláns, elveszett­nek hitt zsidók tömegével térnek haza, és a kicsike ország mindenkit befogad, mint az anya, aki örömmel várja hazatérő fiait. Egy talmudi disputa így értelmezi Izrael egyik elnevezését, "az őz országa" - Erec Cvi - nevet:

 

 "Ha fiai benne élnek, akkor van hely mindannyiuknak, akárcsak az őznek a bőrében, amely befedi egész testét. Ha megnyúzzák az őzet, az űres bőr összezsugorodik, és hihetetlen, hogy valaha betakarta az egész nyúlánk állatot. Izrael földje, amikor fiai száműzetésben élnek, megtör­pül. .. " (Gitin 57.)

* * *

A megbocsátó "férj", Isten, túláradó szeretettel veszi körül elhagyott hitvesét. "Egy rövid szempillantásra" hagytalak csak el, mondja - de mi már tudjuk, hogy" ... ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt ... " (Zsoltárok 90:4.) A "pillanatnyi" isteni harag megnyil­vánulása a több ezer évi száműzetés, amely, ha véget ér, valóban csak rövid, múló epizódnak számít majd Izrael történetében.

 

A háftárá utolsó mondata aláhúzza az éles ellentétet az isteni hűség és a zsidó nép hűtlensége, idegenimádata, asszimiláns hajlandósága között. Az előzőekben a Noé korabeli özönvizet említette a próféta, amelyről megesküdött az Örökkévaló, hogy "soha többé". " ... úgy esküszöm meg most - mondja az Örökkévaló -, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé." (Jesája  54:9.)

 

Itt következik a hűségnyilatkozat legszebb mondata: "Mert a hegyek meg szűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Istened." (Uo. 10.)

 

Rási a "hegyek" alatt az ősapákat, a "halmok" alatt az ősanyákat érti.

"Ha az ő érdemeik kimerültek volna is, akkor sem vonom meg szeretete­met és irgalmamat tőletek" - mondja az Örökkévaló. Mint már többször hangsúlyoztuk, az Örökkévaló és a zsidók szövetsége kölcsönös érdekeken alapul: visszavonhatatlan és megingathatatlan. Ő a mi Istenűnk, és mi az Ő népe vagyunk. Akármilyen egyenlőtlen is a szerződő felek közötti "erőviszony", egyikünknek sincs más lehetősége, mint a feltétlen hűség ...-_.~

 

2009. augusztus 26., szerda

UJABB SOÁ BOTRÁNY MAGYARORSZÁGON

A" LEGMAGASABB" KITÜNTETÉST KAPTA PESTEN

   A HOLOKAUSZTTAGADÓ TÖRTÉNELMI ATLASZ

 
"Miért csak most szólnak"? A minisztérium nem nyilatkozik * Haraszti György történész nyilatkozata * A hirt Köves Slomó  rabbi publikálta * A Mazsihisz mélyen hallgat * A cigányok deportálását is elhallgatja a könyv * "Hét éve ebből tanulnak"

 

 

 A budapesti TV2 az alábbi  hirt sugározta tegnap:

 

Több tanár és vallási vezető tiltakozik, mert a középiskolai történelmi atlaszból hiányzik a cigányság és a Holocaust. A minisztérium most egyeztet a kiadóval, amely elismeri, hogy hiányos az atlasz, de 50 éve ugyanilyen hiányos, és nem értik, hogy aki nem szólt az elmúlt 50 évben, az miért szól most.

 
Hiányos több tanár és vallási vezető szerint a középiskolai történelmi atlasz, kihagyták belőle a cigányokat és a holokausztot.  Haraszti György történész szerint azért, mert gyakorlatilag évtizedek óta senki sem korszerűsíti a tankönyveket, ezt sem. "Én ebből az atlaszból kb. 40 évvel ezelőtt tanultam, egy egészen más történelemfelfogást, egészen más generációk most más iskolában, más történelem tanároktól ennek az atlasznak az anyagából tanulnak, ami nem jelenti azt, hogy az atlasznak a tárgyi hibáit, módosításait ne kéne figyelembe venni" - mondta.

   Az atlaszban az egyetlen holokausztra utaló adat a kronológiában van: ott azt írják: "1942, megkezdődik a zsidókérdés náci programja."

 
Hidas Gábor, a térkép szakreferense azt mondja, nem érti miért most szólnak, ugyanis már 7 éve ugyanebből tanul mindenki, de azért örülnek neki. "Tulajdonképpen örülünk neki, mert végülis felhívja a figyelmet néhány hiányosságra, amit végülis pótolhatunk" - mondta.
 
 Az atlasz öt éve a legmagasabb kitüntetést, nagydíjat kapott, mivel  " jól lehet használni".
 "Az átdolgozott atlaszok közül ez volt az első, amelyik formátumban, keményfedeles, ilyen felhasználóbarát papír, színgazdagság, abból a szempontból igen jónak mutatkozott" - mondta Nádasi András, a HunDidac Szövetség főtitkára.
 
  A minisztériumtól senki nem akart nyilatkozni, egy közleményt adtak ki, ebben azt írják, beszélnek a kiadóval, hogy javítsanak.
 
   A Mazsihisz, amely a magyar zsidóság képviseletét kizárólagos joggal vindikálja magának - mélyen hallgat. Az oktatásügyi osztály - amely külföldi kirándulásokat szervez - nem hallatja hangját. A hirt a "konkurrens hitközség" vezetője, Köves Slomó rabbi - robbantotta ki

 

2009. augusztus 25., kedd

HERMAN WOUK: ÉN ISTENEM (3)

 

A házasság


Ha figyelembe vesszük a különös mintákat, amelyeket az emberi találékonyság formált a szexualitás bíbor fonalából, akkor a róla alkotott zsidó eszmény valószínűleg naivnak vagy divatos szóval kockafejűnek tűnik. A judaizmus a szeretők egész életre szóló az erők, az örömök, a könnyebbségek és a gyermeknevelés megosztására létrejött egyesülésének kötelékeként fogja föl a testiséget.

Szemléletének meghatározó vonása amit a keresztény kultúrán nevelkedett tudat nem egykönnyen vesz tudomásul a szexualitás elfogadása. Ábrahámon és Mózeson kezdve a zsidó próféták, szent és egyszerű emberek házasságaiban nyomát sem lelni, hogy a testiség a hús állítólagos gyarlóságának és bűnösségének tett engedmény lenne. A judaizmus a Mózes első könyvében leírt "Szaporodjatok és sokasodjatok!" parancsát alaptörvénye részének tekinti. Ez a Tóra legelső törvénye, ezért különlegesen kiemelkedőnek számít. A Talmud szerint a jövendő világban először ezt a három kérdést teszik föl az embernek: "Tisztességesen kereskedtél? Elég időt szántál a tanulásra? Alapítottál családot?" A mi hitünk szerint a magányos élet szerencsétlenség, a gyermektelen házasság csapás, a jó asszony pedig a legnagyobb boldogság, amiben csak egy férfinak része lehet.

A judaizmus gyökerestül elhajítja a kereszténység untalan sugalmazását, hogy a nemi kapcsolat valamiféle rossz lenne. Ez a képzet az eltiport pogányság szelleme, amely a valaha lerombolt Vénusz-templomok márványzúzaléka alól dugja ki fejét a helyükben kisarjadt korai kereszténység falai között. A görögség és Róma eszményein fölnőtt nyugati kultúra akár a testiség bálványozására is hajlamos lett volna, ha a kereszténység el nem nyomja ezt a hajlandóságát. Ami megmaradt belőle, az a majd kétezer éves, nyomasztó bűntudat. A zsidó szemlélet a kettő között áll: a zsidók nem bálványozták a testet, és nem is tagadták meg. Ami más kultúrák szemében szégyenletes cselekedet, komédia, orgia, fizikai szükséglet vagy a lovagi költészet magaslata volt, az a judaizmus számára az egyik legfontosabb dolog, amit Isten akaratából cselekedhet az ember. Hogy ráadásul ez a legédesebb öröm is az életben, nem okoz meglepetést annak a népnek, amely rendíthetetlenül biztos benne, hogy Isten jó.

A testiséggel kapcsolatos bűn a zsidó szemlélet szerint csakis a törvényszegés bűne lehet. Aki áthágja a szabályokat, az olyan, mint a tolvaj. Lelkiismerete ha van ezért furdalja. De a bűnt kizárólag ezáltal követi el, nem a szexualitás által. Persze már a régi dalnokok is felismerték, hogy maga a szerelmeskedés különösképpen csábít a törvényszegésre. Az egészséges emberi lény párzási ösztöne éppoly erős és állandó, mint a majmoké. A cselekmény titokban, látványos bűnjelek hátrahagyása nélkül valósítható meg: sehol egy üres páncélszekrény, betört ablak, eltűnt erszény. Ezenkívül az alkalmi közösülés a románcok szerzői szerint éppen törvényenkívülisége által sokkal izgalmasabb, és a sorjázó szexuális partnerek több újdonságot tartogatnak, mint egyetlen szerető. Talán tényleg vidámabb lenne a világ, ha a hűséges házastársak időnként eljátszogatnának a barátokkal, szomszédokkal, bájos idegenekkel is. Az emberi tapasztalatok azonban ellentmondanak ennek. Egyidős velük a vita is, hogy melyik utat érdemes választani. Stendhal csodálattal számol be arról, hogy a haldokló atya utolsó szavaival arra inti fiát: "Feküdj le minden csinos nővel, akivel csak lehet: négyszázalékos haszon már megéri..." Ha a fiú megfogadta a tanácsot, talán örömteli és kimerítő életet élt, s gazdagon halt meg, de emellett nem igazán élhetett házasságban.

A sikeres házassághoz nemcsak szerencse kell, hanem hit is. A Talmud azt mondja, hogy két összeillő embert találni a Mindenhatónak ugyanakkora fáradságába kerül, mint amekkorát a Sás-tenger kettéválasztásába fektetett. De még a zsidók ellenségei is régen felfigyeltek a zsidó családi élet szilárdságára. Meggyőződésem szerint ez részben annak a ténynek köszönhető, hogy a testi örömök nem a házasságon kívüli epizódok tartozékai, hanem a házasélet belterületének szerves részei.

A házassági szabályzat


Vannak vallások, amelyeknek fő elve a nemiség teljes megtagadása. Gandhi brahmaharjának nevezi ezt, és dicsőíti szellemet nemesítő erejét. A római katolikus és a görögkeleti egyház, akárcsak egyes távol-keleti vallások, cölibátust kívánnak meg bizonyos szent rendek tagjaitól. Az ilyen kegyetlenség nem méltó a judaizmushoz. A szelíd szabályozás azonban, amely az élet minden területére, köztük erre is kiterjed, kivétel nélkül a hit minden tagjára vonatkozik.
A zsidó házaspárok az önmegtartóztatás és az élvezet váltakozására épülő régi szabály szerint élnek. A menstruáció kezdetétől számított tizenkét napig vagy a megszűnése utáni hetedik nap végéig, de mindenképpen a hosszabbik időszakon át a férj és a feleség külön alszik. Ezért van, hogy a zsidó otthonokban az ikerágy használata olyan régi, mint maga a vallás. Ennek legfőbb eredménye az, hogy akkor egyesülhetnek újra, amikor a feleség a legfogamzóképesebb. Ez pontosan a születésszabályozás naptármódszerének ellentéte.

A szerető párok számára az elkülönítettség nehézséget jelent: talán ez az egyetlen valódi nehézség a zsidó rendszabályok között. Vannak orvosok, akik szerint ez a változatosság jót tesz a feleség és a férj egészségének is. Egy házassági kézikönyv szerzője szerint ez az "egyetlen lehetőség" a házastársi szeretet állandó újdonságának megőrzésére. Akármelyik vélekedésnek van is igaza, a testiségben gyakorolt önuralom a zsidó hitben mindig is hozzátartozott a házasságoz.

A feleség az önmegtartóztatás végetértét a tenger, a folyó, a tó vagy az ősi előírások szerint épült fürdő vizében való megmerítkezéssel jelöli meg. Ez a fürdő amelyet héberül mikvének neveznek számos évszázada áll ennek a rítusnak a szolgálatában. A Talmud annyira alapvető fontosságúnak tartotta ezt a szertartást, hogy azt tanácsolta, a szegény közösség inkább adja el a zsinagógát vagy akár az utolsó Tóra-tekercsét is, de ne mondjon le a fürdőről.

Amerikában a mikve intézményének csaknem teljes elhalása és fokozatos újjászületése szinte az amerikai zsidóság egész történetének miniatűr változata. Amikor a nagy bevándorlási hullám az 1900-as években a zsidók tömegeit partra sodorta, még egyáltalán nem volt rituális fürdő. A jámborok összerakosgatott fillérjeiből nagy hirtelen elkészült mikvék szükségszerűen lehangoló, szegényes látványt nyújtottak. Ugyanakkor a legnyomorúságosabb prolilakásokban is vezetékes víz folyt, ami ismeretlen volt az európai tapasztalat számára, sőt az ókori Róma gazdagjai kivételével nem találkoztak vele a történelem folyamán a világ többi részében sem. Furcsának tűnt a megtisztulás érdekében megmerítkezni a távoli mikve nyomasztó szennyvizében, amikor odahaza csak ki kellett nyitni a csapot a privát fényűzés, a fehér kád fölött.
A mikve előírásának elhanyagolására kitalált magyarázat hamarosan hasonló népszerűségre tett szert, mint az étkezési szabályok elleni érvelés, miszerint azok csak a régi idők forró égövi országaira vonatkoztak: a mikve eszerint arra a célra szolgált, hogy az ősi országban a nők havonta egyszeri tisztálkodását biztosítsa. Ez az érv hatástalan lehetett volna, ha valós ismeretekkel rendelkeznek a vallásról, de a vallásos tudás szintje lesüllyedt. A fürdéstől való tartózkodás a judaizmusban a gyász jele. A normális életvitel a gyakori, lehetőleg mindennapi mosakodás. A rituális fürdés, amely mindössze néhány másodpercig tart, teljességgel jelképes. Az alámerülés minden nagy vallásban a tisztaság és az újjászületés szimbóluma. A fogalom értelme eléggé nyilvánvaló, nem kíván további magyarázatot.

Ám a változó idők fütyülnek a szemantikára! A lefordított Bibliában az elkülönített asszonyt "tisztátalannak" nevezik. Ebben az értelemben egész Izrael "tisztátalan", hiszen a pusztulás óta külön élünk a Templomtól. Csakhogy ezekre a fogalmakra az Újvilágnak nem voltak szavai. A fiatal amerikai nők sértőnek érezték a kifejezést, s ez a mikvék szegényességével együtt fokozta az ősi szokással szembeni ellenérzésüket. A rabbik hiába mondták, hogy azok a nők, akik elkerülik a mikvét, csakis fattyakat szülhetnek, ez cseppet sem befolyásolta lázadó lelküket. A fürdőkád egyre több házaspár számára helyettesítette az alámerülésre szolgáló medencét. Miután majdnem minden nő amúgy is naponta fürdött, a tevékenység elveszítette szertartásos jellegét, és semmi köze sem volt többé a zsidó törvényhez. Az elkülönítettség egész szabályrendszere, amelynek élő rítusa a mellékhelyiségbe vonult vissza, sorvadásnak indult, és az esetek többségében végül a szemétre került.

Hogy visszatért, az csak azoknak okozhat meglepetést, akik nem ismerik a zsidó történelmet, és nem tudják, hogy a judaizmus folyama képes hegynek fölfelé hömpölyögni. Az Egyesült Államok számos városában az utóbbi időben új rituális fürdők épültek föl vagy vannak épülőben, szépen csempézett belsejükben szépségszalont rejtő előcsarnokkal. A mikvébe járó nők száma meg sem közelíti azokét, akik nem járnak. De elmúltak azok az idők, amikor a mikve az időnként felbukkanó külföldi hölgyek hóbortjául szolgált. Az oda járó nők többsége fiatal amerikai.
A judaizmus általános újjáéledése ami félreismerhetetlenül megmutatkozik a reform és konzervatív istentiszteleteken bevezetett héber szövegekben és a gomba módra szaporodó templomokban és zsinagógákban , úgy vélem, ráirányítja a figyelmet a házassági előírásokra is. Talán a mikve is elkezd kevésbé ellenszevesnek tűnni, amint az emberek felismerik, hogy a kereszténység merítkezési és keresztelési szertartásai egyértelműen az ősi zsidó rítusból erednek. Ez az analógia hídként szolgálhat a keresztény kultúrán nevelkedett gondolkodás számára. Mindenesetre a bevándorló nemzedék idegenkedése elhalványult. A helyette tapasztalható közömbösség rendszerint a tájékozatlanságnak köszönhető. Az információkhoz ugyanis furcsa módon nem könnyű hozzájutni. A szexualitás az amerikai humor fő témája, s azt is megszoktuk, hogy szemrebbenés nélkül lenyeljük a mechanizmusát boncolgató, illusztrált fejtegetéseket, még a népszerű magazinokban is. De ott még nem tartunk, hogy természetes hangon tudjunk beszélni róla... (Folyt.köv).