2008. december 31., szerda

HOL VANNAK A MAGYAR ZSIDÓK ? - KÉRDEZIK TEL-AVIVBAN

KEZDŐDIK A SZÁRAZFÖLDI OFFENZIVA?

 

HÁBORUS NAPLÓ (5)

 

December 31, este ,22 óra

A háboru ötödik napján a kabinet elutasitotta a francia tüzszüneti

javaslatot és a harc folyik tovább. Kósza hirek szólnak arról, hogy már megkezdődött a szárazföldi hadművelet, bár a tévé második csatornájának egyik katonai "szakértője" közölte, hogy csak pénteken kezdődik. Ügyetlen dezinformáció, a chamasz úgy sem hiszi el. Mindenesetre a határon héber nyelvü üzeneteket küldenek katonáinknak, mondván, hogy talán be  tudtok  jönni, de ki – azt már nem. Mindnyájon itt haltok meg – mondja a kedves szomszéd, mert szomjuhozunk a véretekre.

 
Az askeloni Barzilay kórház óvóhelyén zsidó és  gázai palesztin nők együtt. Az utóbbiak gyerekeit itt kezelik és a mamák dicsérik a kezelést és hangoztatják, hogy Szalám (nem szalámi), mivel persze hogy békét akarnak. Naná nem.

 

Késő délután felhiv valaki Tel-Avivból, régi jó ismerős, magyarajku és fejü. Hol vannak a magyar zsidók? – kéri számon rajtam. Mit tudom én – mondom – valakit elveszett, eltünt? Nem, mondja de a pesti zsidók, a szervezetek, a hitközségek,  a cionisták, a kártéritések élvezői, hogy-hogy nem tüntetnek, nem demonstrálnak a javunkra, nem rendeznek gyüjtőakciókat, nem küldenek önkénteseket megsegitésünkre!?...

 

Mondtam neki, miután felocsudtam, hogy észnél legyen ha nehezére esik is. Kire gondol konkréten, néhány sipistára, bélistás "rabbira", vagy a flódnisokra, a Hösök terei "hősökre",  vagy a kongresszusiakra? Ezek most a Szilveszterrel vannak elfoglalva, vagy a chanukai "rekord" utórezgéseivel, vagy a chanukarácsony megűlésével,  vagy  éppen készülnek  az elnöki ebédre.
 
Miután a telefonáló hallhatóan ledöbbent, megvigasztaltam, hogy majd ha... ne adj Isten ... akkor rendeznek tiszteletünkre egy impozáns gyászűlést a Goldmark Teremben. (Folyt.köv)

 

 

A CHAMASZ-VIPERA TERRORISTÁI KÓRHÁZAKBAN BUJKÁLNAK, ORVOSNAK ÖLTÖZVE

HÁBORUS NAPLÓ (4)

 

 

SZERDA DÉLI 1 ÓRA

 
 JERUZSÁLEM MEGHIVJA A DÉLVIDÉK LAKÓSAIT, JÖJJENEK PIHENNI A FŐVÁROSBA
 

 Kb 40 "ajándék" lövedék érkezett ma, ezidáig, a gázai viperáktól. Beér-Seván szétlőttek egy iskolát, amely hála Istennek üres volt, mivel a gyerekek ma otthon maradtak. Közben a viperák lázasan készülnek egy látványos, "öngyilkos" merényletre, amely majd "megmutatja a zsidóknak mit tud a militáns iszlám.

 

Az izraeli Biztonsági Szolgálat (S.B.) főnöke, Juvál Diszkin, ma elmondta a kabinet ülésén, hogy a gázai pánikhangulat egy jele, hogy a chamasz aktivistái, vagyis a fő terroristák, orvosoknak és ápolónőknek álcázzák magukat és a gázai kórházakban bujkálnak.

 

Peresz, izraeli államelnök, ma reggel megjelent Askelonban, meglátogatott egy ovodát, amely az óvóhelyen üzemelt és eljátszogatott a gyerekekkel. Ugye nem félünk? – mondta-kérdezte. Utána a helyi kórházban, meglátogatta a sebesülteket. Mivel a látogatás közben is érték lövedékek a várost – biztonság okokból rövidebbre fogták és hazavitték jeruzsálembe a 85 éves elnököt – minden tiltakozása ellenére.

 

SZERDA DÉLUTÁN ÖT ÓRA

 

  A MA ÉRKEZETT LÖVEDÉKEK  száma ezidáig már eléri a hetvenet. Izrael egy  Iszlém Jihád fegyverraktárt bombázott le Han Junesban, 4 halott és egy levegőbe repült arzenál. Beér-Seván panaszkodnak hogy nem hallják a szirénát, aki hallja, szalad az óvóhelyre. Akinek nincs óvóhelye – az otthon űl és imádkozik. A Hátország parancsnoksága az interneten közli utasitásait, de mit csinál az, akinek nincs computere, főleg vallásos emberek

 

A KABINET ma egyáltalán nem tárgyalta a francia javaslatot a 48 órás "humanitáris" fegyverszünetről. Megvárják Sárközit, aki a jövő héten, állitólag, jön. Párizs ma az Eu központi tagja, jelenleg a soros elnök is, állitsák le előbb a viperák lövöldözéseit, utána jöhet a fegyverszünet.  Livni holnap Párizsba utazik. Az izraeli hadsereg a gázai határon, lábhoz tett fegyverrel, áll és vár. Hogy mire vár, azt senki nem tudja, ne tessék kérdezni. Majd a választások után? De hát az csak februárban lesz. Addg a déliek nem birják ki idegekkel. Mikor érkezik ide Rechovotra? – kérdezik az unokák és nekem kell válaszolni- Ne tessenek irigyelni engem.

 

Ma este majd Tel-Avivban és másutt, ahová egyelőre nem lőnek a viperák, szent szilvesztert ünnepelik a véletlenül-zsidó istentelenek, meg a pravoszláv orosz "zsidók", vagy félmilliónyi, akiket a Szochnut "tévedésből" hozott ide (ma már belátják, de már késő). Ez a Frankó féle ötödik hadoszlop, a féreg, a szú, amely belőlről rágja a zsidó ország fáját. Rosszabb, mint a vipera, amit meg lehet ölni, illetve méregfogát kihúzni.
 
MA A CHAMASZ  siránkozik és az arab államokat vádolja, amiért elhanyagolják őket. Az Arab Liga vezetősége ma hangzatos, nesze-semmi határozatokat fogadott el. Ma azzal vádolja Gáza Izraelt, hogy először a háboru kitörése óta - egy mecsetet bombázott- Izrael szerint a mecset egy álcázott fegyverraktár volt. Aki az arabokat ismeri - elhiszi.
 

 (folyt.köv.)

 

2008. december 30., kedd

BEÉR-SEVÁT ÁGYUZZA A CHAMASZ;KÜSZÖBÖN A SZÁRAFÖLDI OFFENZIVA

 

 

 

A NEGYEDIK NAPON TÖBB MINT 50 RAKÉTA ÉRKEZETT

IZRAELBE A SZÉTBOMBÁZOTT VIPERAFÉSZEKBŐL

 

KÜSZÖBÖN ÁLL A SZÁRAZFÖLDI OFFENZIVA?

HÁBORUS NAPLÓ (3)

 

 ELŐBBI HIREINK:

 

*  "AKI NEM TUDJA MEGÖLNI A FARKAST

   AZ NE HUZIGÁLJA A FARKÁT" – MONDJA

   KAIRO A CHAMASZ TERRORISTÁINAK

 

  Mubarak egyiptomi elnök szerint, csak akkor nyitják

meg a rafiachi határátkelő helyet, amikor az Abbasz vezette Pfsz (Fatach) kerül uralomra Gázában .

 

*  INTENZIV BESZÉD A FEGYVERSZÜNETRŐL. TAKTIKA VAGY AMERIKAI NYOMÁS? JÖN A FRANCIA (MAGYAR) ELNÖK, SÁRKÖZI. Ő HUMANITÁRUS FEGYVERSZÜNETET KINÁL –  48 ÓRÁRA - NEM BIZTOS HOGY A CHAMASZT AKARNÁ MEGMENTENI. LEHET HOGY IZRAEL AZ Ő KARJAIBA DŐL?

 

A NEGYEDIK NAPON A TERRORISTA VIPERA LŐTÁVOLSÁGA EGYRE NÖVEKSZIK. MÁR  BEÉR-SEVÁ IS BENNE VAN.

 

TOVÁBBI 2500 TARTALÉKOST MOZGÓSIT IZRAEL.
 
TEGNAP (ESTE FÉL TIZIG) NEM VOLTAK HALÁLOS ÁLDOZATAI A FANATIKUS MOSZLIM TERRORNAK.
 
A GURI REBBE SZERINT, AKI FÉL AZ ELMEHET ASDODBÓL. KÉT FIA SZÓT FOGADOTT...  

JÁRVÁNYOK AZ ŐSI FORRÁSOKBAN

Miért választotta Dávid királyunk büntetésként a pestist?

                             

                                              

 

            Járvány – héberül m á g é f á – a zsidó forrásokban, lehet egy fertőző betegség következménye, de gyakran, látszólag  minden előzmény nélkül, mint Isten büntetése jelenik meg.. Tudjuk, hogy állatbetegségek, mint a száj, köröm és pata fertőzés a marháknál, nemegyszer az embert, főleg gyerekeket, is megtámadják, akik a fertőzött állat tejét isszák.

 

 

Az elmult években   dúló madárinfluenza, amely egy globális járvány jellegét öltötte, nem jelenik meg az ősi forrásokban ezen a néven. Az ókorban a járvány gyüjtőnéven elsősorban a pestist értették. Ez ragályos volt, gyógyithatatlan és rengeteg áldozatot követelt. Ez az állapot fennállott a sztreptomicin megjelenéséig.

 

Az egyiptomi tiz csapás ötödike volt a pestis, amely elpusztitotta az egyiptomi nyájakat (2. Mózes, 9. fejezet), de az emberekre nem terjedt át. A pestis egyébként hasonlóképpen terjed mint a most dúló influenza: patkányok és egyéb rágcsálók által terjesztett bacillus állatokat – jelen esetben szárnyasokat -  támad meg és onnan, mutációval, emberekre is átterjed.

 

A Tórában majd a próféták könyveiben emlitett  m á g é f á (járvány)  nem mindenütt jelent pestist. Ahol nem az ismert betegségről van szó – ott istencsapást jelent, ami több formában jelentkezhet. Ezzel szemben, ahol pestisről van szó ( D e v e r  héberül), ott ez a betegség  majdnem mindig járvány formájában jelentkezik. A responsumokban találjuk, hogy  a járvány (mágéfá) nem egyszer kolera formáját öltötte.

 

      Modern biblia-kutatók szerint a filiszteus városokban kitört járvány – amikor fogságba ejtették az isteni Frigyládát  és benne a kőtáblákat (1. Sámuel, 5-6) – egyfajta pestis volt. Erre utalnának az ott többször emlitett egerek (patkányok), amelyek eszerint a betegséget terjesztették. Ezzel szemben a próféták figyelmeztetéseiben a   d e v e r   lehet mindenféle csapás, mivel együtt emlittetik az éhséggel és a karddal. Jeremiás könyvében hússzor emliti a Devert, mig Ezékiél 15 alkalommal.

 

Amikor Dávid királyunk elhatározta, hogy népszámlálást tart – mert tudni akarta hány katonája van – büntetésből járvány pusztitott, amibe belehalt 70 ezer ember. (2. Sámuel, 24). Ugyanis a Tóra (és a Halacha) tiltja a fölösleges, oktalan népszámlálást (lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (15): Mit mond a Halacha (209-213 ol'), Budapest, 2005, Adoc-Semic kiadás.)

                                                         ***

    A háttér érdekes: Gád, a próféta, eljött Dávidhoz és Isten nevében választást ajánlott fel neki a büntetés formáját illetően: vagy hét év éhinség, vagy  háboru, melynek során három hónapon át menekülnie kelljen ellenségei elől, vagy három napos pestis járvány dúl az országban (uo. 12-13).

 

     Dávid az utóbbit választotta.

 

    Miért?  

 

     A Midrás tudja.

 

    Ugyanis Dávid válasza a prófétának úgy szólt hogy  "Nagyon fájdalmas ez (a választás) nekem, (vagy: "nagyon nehéz helyzetben vagyok); (de) inkább essünk Isten kezébe, mert nagy az ő irgalma, csak ember kezébe ne essem!" (uo. 14).

 

A Midrás elárulja milyen meggondolás alapján döntött Dávid. A nehéz helyzetben lévő király, talán igy morfondirozott:

 

Ha a háborut választom, azt fogja a nép mondani: hát persze, Dávid válogatott hadfikkal van körülvéve, nem ő fog meghalni a háboruban hanem mi.

 

 Ha az éhinséget választom, azt fogják mondani: persze, Dávid magtárai tele vannak, ő nem fog éhezni hanem mi. Ezzel szemben a járvány mindenkit egyformán érint: szegényt és gazdagot, erőseket és gyengéket... (Jálkut  Simoni, Nách, 465 és Midrás Thillim, 17, 4) Ezen populista de "demokratikus" meggondolás alapján esett a járvány (pestis, más forditásban dögvész) áldozatául 70 ezer zsidó.

 

                                                               ***

    A Talmud bölcsek tudták, hogy ragályos betegségek legyek által terjednek. A betegeket elkülönitették, ezt már a Tóra előirja, amikor karanténba téteti a ragályos bőrbetegeket. Már Smuél az amorita, kijelentette, hogy a kéz és lábmosás többet ér minden gyógyszernél..

 

A Misna ( Táánit, 18,a)  igyekszik  diagnozálni, mikortól számit a pestis járványnak és meddig egyszerü, egyedi betegségnek: Ha egy 500 fönyi helységben három egymást követő napon három beteg meghal - akkor az már járvány jelleget ölt (ugyanez a helyzet, proporcionálisan, nagyobb helységekben is – Sulchán Áruch, Orách Chájjim, 576, 1-2, a Mágén Ábrahám megjegyzése). Maimonidés szerint az 500 lélek alatt felnőtt férfiak értendők.

 

A talmudi korokban böjtöt rendeltek el, ha járványveszély fenyegetett, de "napjainkban nem böjtölnek, mert a böjt gyengiti a szervezetet és ez nem ajánlatos járványos megbetegedés esetén" (S"Á, uo.)

 

Egy másik Misna szerint (Atyák, 5 fejezet ,8) "pestis jön a világra büntetésként olyan vétkekre, amelyekre a Tóra halálbüntetést ir elő, de nem kerültek biróság elé..."

 

                                                           ***

    Volt amikor a  zsidók kétszeresen szenvedték meg a járványokat. Igy történt a 14. században, (1348 – 1351), amikor Európában a "fekete halál" pusztitott, amelynek a lakosság kb. fele áldozatul esett. A zsidók is megbetegedtek, de köztük sokkal kisebb volt a halálozási arányszám, mivel higiénikusabban éltek, rendszeresen fürödtek, mosakodtak, nem volt olyan kis zsidó település vagy gettó ahol ne lett volna mikve (rituális fürdő). A szeretet vallásának hivői, erre, papjaik sugallatára, elhatározták, hogy a zsidók mérgezték meg a kutakat, folyókat – hiszen ime ők nem halnak meg a járványtól – és jöhetett a pogrom, a rituális gyilkosságok sorozata. Hatodik Kelemen pápa ugyan közhirré tétette, hogy a vád teljesen alaptalan, de a nép és uszitói, jobban tudták...

 

NÉGY HALOTT - KILENC SEBESÜLT A HARCOK HARMADIK NAPJÁN

 

GÁZAI HÁBORUS NAPLÓ: A CHAMASZ BANDITÁK MINDEN ARZENÁLJUKAT BEVETIK, MIG IZRAEL HUMANITÁRUS SEGITSÉGET KÜLD A VIPERAFÉSZEKBE*

 

Tüntetések voltak tegnap Jaffon és több izraeli arab városban, ahol arabok és baloldali elemek tüntettek Izrael ellen. Növekszik a külföldi nyomás a harcok beszüntetésére * Egyiptom a Chamaszt hibáztatja *

 

    A négy izraeli halott közül tegnap Asdodban kettőt ölt meg a gyilkos rakéta, egy további halott Sáár Hánegevben volt, mig egy beduin épitőmunkást az álványon érte utól a gyilkos lövedék.

 

 

  Barak honvédelmi miniszer a harcok kiszélesitését és gyalogság bevetését helyzte kilátásba, ha a chamasz nem hagy fel a lövöldözéssel. A tankok készen állnak a gázai sáv határán. Az izraeli haditengerészet naszádjai  Chamasz célpontokat ágyuztak Gázában, köztük Ismail Hánija, a Chamasz "miniszterelnök" irodáját és házát.

  

    Jól értesült forrásból származó hirek szerint az eddigi harcok során több terrorista vezér életét vesztette és a Chamasz vezetőség föld alá kényszerült. Olmert miniszerelnök szerint, szó sem lehet fegyverszünetről, amig Izrael nem tudja polgárai életét biztositani a terrorista garázdálkodástól

   Izrael kb. 7000 tartalékost behivott. A polgári lakosság fegyelmezetten viselkedik - mondják a hátország felelősei.

     (Folytatom)

2008. december 28., vasárnap

GÁZA: FÖLDALATTI VIPERAFÉSZEK ÉS ÖNTÖTT ÓLOM

Rechovot, Izrael. Naftali Kraus jelenti a helyszinről, a háboru második napján

 

 A háboru második napján a Hamasz terrorszervezet által uralt Gázában számolják a halottakat és bosszut esküsznek. Izrael várt türelemmel, talán túl sokat is várt és amikor lecsapott -  nyomban megkezdődött a baloldali defetisták siráma és "világ proletárjai" egyesülnek, ismét mint mindig, Izrael elitélésében.

 

      Nyolc éve szenvednek Szdérot városka lakósai a gázai arab terrortól. Primitiv lövedékek, mint a második világháborus katjusák, amelyek amilyen gyilkosak lehetnek, olyan könnyen kezeli  őket egy-egy terrorista. Vállon viszik, leteszik, kilövik a 8-10 kilométeres távolságra menő lövedéket és elszaladnak. Rizikó nulla – esély a pusztitásra, ha a lövedék célbatalál – sok. A védekezés – mint amikor egy fegyveres katona próbál védekezni egy csúzlizó gyerek parittyájától. Az azonnal asszociáó – Dávid és Góliát. A palesztin terorista a Dávid – Izrael a Góliát. Szdérot és a  környék összeszoritott foggal tür és szenved: sebesültek, sérült házak, sokkolt emberek. Utóbb egy halott Netivotban. Ma volt a temetés.

 

     Mióta eluralkodott a déli, tengerparti sávon és elűzte onnan a korrupt, gyenge Fatachot, amely már hajlana a kiegyezésre, főleg egy felállitandó palesztin állam reményében – a szélsőséges moszlim Chamasz egy mini terrorállamot épitett ki Gázában. Egy földalatti terrorállamot, amely alagutak százain keresztül csempészi be a fegyvert és lőszert és terrorizálja a szomszédos Izraelt. Az lezárta az ővezetet, se ki se be és igy próbálja a terrort letörni.

 
   Már mindent megpróbáltak: volt egy féléves, un, fegyvernyugvás, amelyet a Chamasz bandák, a Jihád, a félkatonai szervezetetek, stb – naponta megszegtek. Naponta lőtték ki gyilkos rakétáikat izraeli településekre és a "csúzlik" lőtávolsága szinté napról-napra növekedett. Ma már elérték a 40 kilómétert és több izraeli nagyvárost is be tudnak lőni, köztük Asdód kikötővárost, Askeleont, Jávnét és most már Beér-Seváról beszélnek.

 

     Szdérotban megállt az élet, a lakósok naphosszat az óvóhelyen tartózkodnak, az üzletek zárva tartanak- melyik európai állam türné ezt? Magyarország türné, hogy román vagy szerb  gerillák lőjék határmenti városait, falvait?

 

    Izrael sokáig türt, nem akart háborut és a kormány már-már elérte és túllépte a nevetségesség határát. Az elmult szombaton – a meglepetés erejével – lecsapott és a  légierő több csapást mért a Chamasz gázai katonai objektumaira. Az eredmény: látványos (mindenki láthatja a képernyőkön a képeket), a palesztinok 300 halottról és többszáz sebesültről beszélnek. Az izraeli bombázók Szináj határán közel száz földalatti alagutat megsemmisitettek. Az akció folyik a viperafészek kifüstölésére. Ezuttal nincs szájtépés, nem beszélnek, hanem cselekednek. Az akció katonai neve: Öntött ólom, amely a pörgettyüre utal, amivel chanukakor játszanak a zsidó gyerekek, akik most a déli városokban és kibbucokban kezdetleges óvóhelyeken próbálják túlélni az arab terrort. Ezeket a "trenderli"ket, csinálták a mult században öntött ólomból...

 

   

מבצע ''עופרת יצוקה'' בעזה   Egyidejüleg beindult az olajozott szélsőbal, liberálisokkal kiegészitett részlege, melynek egy szava nem volt Szdérot és társai aknákkal való lövésére. Most "népirtásról" beszélnek és tüntetnek Izrael ellen, világszerte. Mindenki aki a maga szemében valakinek számit – követeli az akció leállitását. Feltehetően Izraelnek még 2-3 napja van az akció lebonyolitására, utána jön a Biztonsági Tanács, a  "dicső", amely ma egy demokratikus állam képében tetszeleg és az Eu, amely majd bemutatja a képmutatás iskolapéldáját. Addig be kell(ene) fejezni.

 

Reméljül hogy sikerül.

 

(Folyt köv.)

 

 

 

 

 

  

2008. december 27., szombat

HETI SZAKASZ: VÁJIGÁS

AZ   ANTISZEMITIZMUS    GYŐKEREI

AVAGY: HONNAN ISMERTE FÁRAÓ JÁKOBOT?

 

Már elkezdődött az első galut. Egyiptomban. Valójában ez pehelytollal bélelt aranykalitka volt – de távol  otthontól, Kanaántól,  azért ez galut volt a javából. Mint ma – Amerika.

 

 Hiába alkirály a szeretett fiu, a megtalált élő-halott – Jákob galutban érezte magát. Bár kaftánjának  belső zsebében lapult az isteni igéret, hogy Ő személyesen garantálja visszatértét az Igéret Földjére – Jákob viszolygott. Érzései nagyon is összetettek voltak.

 

    Egyrészt boldog volt. Együtt a család, az unokák, a dédek. Egyiptomi menyéről is tudni vélte, hogy Osznát tulajdonképpen Dina lánya és igy  ez is a "családban marad" (a Midrások alapján, lásd Naftali Kraus, Az Ősi Forrás(15) "Nők a Bibliában", Budapest, 2005, POLGárt kiadó). Mit várhat el valaki az élettől 130 éves korában; egy olyan valaki, aki – mint Jákob – annyi mindenen keresztülment?

 

    Az uralkodó Fáraó fogadta őt, ami nem mindennapi "kóved". Udvariasan megkérdezte, hogy van a kedves vendég – és Jákob panaszkodott, élete rossz volt és rövid  stb.

 

     Miért panaszkodott?

 

    Ez is a galut egyik ismertető jele: ne gondolja ez a gój, milyen jól megy a zsidónak...

 

                                               * * *

 

     Egyes kommentátorok szerint Jákob ismerősnek tünt a Fáraónak és gondolkodott, hol is láthatta valahol, valamikor? Egyikük szerint ez a Fáraó unokája volt annak, akinek udvarában Sára megfordult és – mivel az ősapák hasonlitottak egymásra – úgy tünt neki mintha már látta volna (Máor Hááfélá).

 

     A Fáraó csodálkozott, hogy lehet az, hogy ilyen öreg, "hiszen akkoriban az emberek már nem voltak olyan hosszu életüek, mint azelőtt" (Nachmanidés). Vagy pedig: "ez a Fáraó Ávimelech filiszteus király udvarában nevelkedett, ahogy szokás volt fiatal hercegeket idegenbe küldeni tanulni, hogy megtanuljanak viselkedni és elsajátitsanak különböző tudományokat – és onnan ismerte Izsákot, Jákob apját, aki szakasztott úgy nézett ki mint apja" (Páánéách Rázá).

 

     Rabbi Jehuda Hechászid felteszi a kérdést, miért kellett a Tórának egyáltalán közölni, ezt a – fölöslegesnek tünő – epizódot? Válasza: Amikor Jákob megjelent  a Fáraó előtt, előljáróban azt mondta neki:  Uram, királyom! Remélem hogy megengedi majd nekem, hogy az éhinség végeztével hazamenjek szülőföldemre, Kanaánba, ahol temetkezési helyem van, nekem és felmenőimnek. Ha nem, megelégszem azzal hogy láttam Józsefet, vásárolunk gabonát és megyek haza máris!

 

       Mondá neki a Fáraó: Öreg ember, nem tudom hogyan sikerült élned a mai napig és miből gondolod hogy fogsz még élni öt évet, amig az éhinség tart?! Jákob válasza: ne csodálkozz, ó király, én még sokáig fogok élni, mert nem értem el szüleim korát (megjegyzendő, hogy a végén valóban nem érte el, mert Jákob 147 éves korában hunyt el, mig Ábrahám 175 és Izsák 180 évet élt – N.K). Azért nézek ki ilyen öregnek, mert rossz volt az életem és szenvedéssel teli... és a Fáraó beleegyezett és Jákob megköszönte neki.

 

      Egy igencsak eredeti magyarázat szerint, a Fáraó nem kérdezte Jákob életkorát, csak megjegyezte hogy  "jaj milyen öreg vagy te", amikor látta hogy hajlotthátu, fehérszakállu aggastyán áll előtte. A bizonyiték: Jákob nem válaszol azzal, hogy megmondja életkorát, hanem panaszkodik és elmondja miért látszik olyan öregnek (Joszef Ibn Kászpi).

 

                                                                                     * * *

    Az egyiptomi galut további ismertetőjelei: József bemutatja testvérei egy részét - nem mindet  - az uralkodónak de jóelőre instruálja őket, mit mondjanak, hogyan válaszoljanak. Eltünik a spontanitás, előállnak a galuti meggondolások: "mi a jó a zsidóknak".

 

     Jellemző a vita is ami Bölcseink között folyik a bemutatott testvéreket kilétét illetően. Van aki azt mondja hogy a  a legstrammabb, legjobb fizikai kondicióban lévőket mutatta be, hogy jó benyomást keltsenek, mig mások ennek az ellenkezőjére esküsznek: a legsatnyábbakat,  - -  nehogy Fáraó besorozza őket hadseregébe. Tipikus galuti gondolkodásmód: Miért szolgáljon Jehuda ben Jákob a pogány Fáraó bálványimádó hadseregében? Mire fel? Miért tanulja ott el szokásaikat, miért hasonuljon hozzájuk?

 

    Jószef további instrukciói is hasonlót sejttettnek. Mondjátok, hogy egyszerü pásztorok vagytok (nem gazdasági szakértők, ügyvédek, ujságirók, hi-tec. –esek) és akkor letelepit a Fáraó benneteket egy külön országrészben, egy önkéntes gettóban, Gósen földjén, ahol megmaradtok hébereknek, zsidóknak. Ott földeket kaptok, legelőket, birtokaitok lesznek és élhettek nyugodtan magatok között.

 

Igy is történt.

                                                                        * * *

          Azt mondottuk, fentebb, hogy "egyrészt" Jákob boldog volt. Ez igy igaz. Másrészt viszont sulyos kétségek gyötörték. Okos ember volt, akit tapasztalatai még bölcsebbé tettek. Ismerte a gój mentalitást még Lábán házából (pedig Lábán rokon volt, apósa, fiai nagyapja): kihasználni a zsidót amennyire csak lehet és aztán mehet. A családi hagyományban élénken élt Izsák helyzete a filiszteus Grárban. Kihasználták  amikor bő termésével megmentette Avimelech országát az éhinségtől, kutakat fúrt, civilizációt teremtett, majd menesztették, mert már "túl nagy lett". Nem ugyanez fog itt is történni? Nem jön meg egyszer a böjtje József zseniális alkirályságának?

 

       Ennél jobban tartott a szellemi hanyatlástól, amely fiai osztályrésze lehet a pogány Egyiptomban. Otthon, Kanaánban, egyszerü pásztorok voltak, akik megőrizték egyistenhitüket, mint az ábrahámi örökség szerves részét. Itt majd, József révén, óhatatlanul a felső tizezerhez fognak dörgölözni. Mi lesz, mi lehet ennek a vége? Itt még azt mondják Jákob fiai a Fáraónak hogy (ideiglenesen) "lakni jőttünk Egyiptomban – nem letelepedni – mivel  sulyos az éhinség kanaánban". "Letelepedni" (löhistákéá) abban az értelemben is  lehet, hogy "belemerülni az egyiptomi kulturába" (Háámék Dávár). Mi lesz  ebből, mi lesz később? – kérdezhette magát Jákob, aki ujabban Izraelnek hivatta magát.

 

     Mióta az angyali elnevezést, az emlékezetes éjszaka után – az isteni appróbáció követte – Jákob most már Jiszráél, egy nép alapitó atyja. Ez kötelez – gondolhatta az aggastyán miközben unokáival játszott  - hiszen az Örökkévalónak tervei vannak velem, miután nagy irgalmában megoldotta problémáimat: visszaadta  az elveszett Józsefet, Benjámin itt van mellettem, Benjámin a "kicsi", a szeretett Ráchel fia és a többi is, mind a 12. Még a Dina ügy is eltussolva és ime, zabi lánya most József felesége Osznát néven.

 

        Jákob mosolyog.  Öreg, rossz szemeivel a távolba lát és nem biztos hogy érzékeli a közelben tornyosuló viharfelhőket.

                                                                      ***

      Pedig azok itt vannak. A hét szük esztendő és a József által preventiv intézkedésként bevezetett tervgazdálkodás, megváltoztatta az egész egyiptomi gazdasági strukturát. Az önálló mezőgazdaság teljesen megszünt és a  magángazdálkodó parasztok  a Fáraó zsellérjei, majd rabszolgái lettek. Ahogy az éhinség növekedett, József csak pénzért adott gabonát, majd amikor elfogyott a pénz, az állatok, majd a föld, majd annak müvelői fejében. Igy lett minden államositva, igy vált egész Egyiptom a Fáraó személyes tulajdona, beleértve az embereket is, akik négy ötödöt kaptak munkájukért az állami földeken, annak ellenére hogy ez rendszerint forditva van: a tulajdonos kap négy ötödöt és egyet a dolgozó zsellérek (Nachmanidés).

 

      Egy kivétel volt – a pogány papok földjei. Azok továbbra is magánkezekben maradtak, miután József nem mert hozzájuk nyúlni ("ez előjoguk Fáraótól..."). Azaz – két kivétel volt. Ebben a szituácóban csak a papoknak és a hébereknek voltak privát birtokaik (Gósenban), ahol a Fáraó utasitására József adott nekik földeket és  legelőket.

 

      Nos , képzeljünk el egy korabeli birodalmat, amelyet most egy idegen lelkü valaki (héber, vagyis zsidó!) ural, ahol az elszegényedett nép a király tulajdonába megy át, olyannyira hogy ők maguk látják úgy magukat mint rabszolgákat (1. Mózes, 47, 25), pedig a hivatalos zsargonban ők csak zsellérek. Ugyanakkor az idegen(lelkü) kényúr rokonai földeket kaptak, ahol maguk gazdálkodnak és tollasodnak – miután élelmezésüket a kincstár vállalta – ingyen.

 

Amit ez az egyszerü nép lelkében kivált – az az egyiptomi antiszemitizmus hajszálgyökereinek egyik vastagabbika. Egy időzitett bomba, ami csak idő kérdése hogy mikor robban fel a robbanásszerüen szaporodó héberek alatt. Lehet hogy Jákob érzékelte ezt, de mit tehetett?

 

     Ennek fényében persze naivság számonkérni az egyiptomiak "hálátlanságát" az országukat megmentő és gazdaggá tevő héber József családjával szemben. Hálátlan a Fáraó volt. A nép szemében József nem megmentő volt, hanem az elnyomás eszköze, az uralkodó osztály kiszolgálója, aki mindent megtett családjáért, de a népet "nyúzta", vagyis úgy mentette meg őket az éhhaláltól, hogy közben elszegényedtek.

 

                                                                              * * *

          Itt hallom a logikus kérdést: miért kell a Tórának leirni, elmondani mindezt? A Tóra nem történelemkönyv és kit érdekelnek a belső gazdasági viszonyok az ókori Egyiptomban? Még amig a történés Jákob családjának megjelenését Egyiptom földjén, irja le –  ez érthető. De innen és tovább, szakaszunk végén, ahol a Tóra még azt is felfedi, hogy József "transzferálta" az egyiptomi parasztokat az ország egyik végéből a másikba , "hogy ne nevezzék testvéreit idegeneknek" (Rási) – miért van erre szükség? Kit érdekel ez? Hiszen ez egyiptomi történelem nettó?

 

      A lehetséges válasz: a Tóra elörevetiti a galut árnyékát. Ha egy autokráciában elnyomják az őslakókat és ugyanakkor a bevándorló héberek (zsidók) előjogokat élveznek – előbb-utóbb megjön ennek a böjtje. A feudalizusban az arisztokraták kisemmizik, kihasználják a népet – ennek előbb-utóbb a zsidók isszák meg a levét.

 

     Szakaszunk befejező versére – "Izrael tehát letelepedett Gósen földjén s azt birtokukba vették (szószerint "megkapaszkodtak benne") és nagyon elszaporodtak" (1. Mózes, 47,27), azt mondja a Midrás: "Az ország beléjük kapaszkodott és 'megfogta' őket, úgy hogy ha szabadulni akartak volna – nem lettek volna rá képesek" (Midrás Tádsé, 17). A galut tehát megfogta őket, kezdték magukat jól érezni benne, mint akiknek "ott élniök és halniuk kell"...

         .xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

2008. december 25., csütörtök

BÁLÁK, A VESZETT KUTYA

                Irta:Smuel Josef Agnon

                     

                       Regényrészlet

                

  Forditotta: Naftali Kraus és Benedek Pál((ז"ל

 

    Egyszer egy gazdag bucharai zsidó elzarándokolt Izrael országába, hogy meglátogassa a szent helyeket, és imát mondjon az ősapák és ősanyák sírjánál. Mikor eljött az ideje a visszatérésnek, nemigen akaródzott neki elhagyni Jeruzsálemet, de kiterjedt ügyletei mégis hazaszólították. Már nagyon sürgette a családja. Azt mondta a bucharai zsidó ember magában: Most jöttem csak, és máris forduljak vissza? Olyan vagyok, mint a repülő madár. Az árnyékom is repül velem. Hajóról hajóra halogatta az utazást, és egyre csak maradt.

 

    Végül egy ötlete támadt. Elhatározta, hogy emléket állíttat, s ha elmegy is, maradjon valami nyoma annak, hogy itt járt. És mivel a jóisten szereti a szegényeket, úgy határozott a bucharai zsidó, hogy otthont emel a szűkölködőknek. Fel is építtetett egy szép nagy kőházat, amelynek homlokzatán jókora márványtábla hirdette, hogy a ház a szegényeké, s azt soha nem szabad sem eladni, sem átruházni. Egészen a Messiás eljöveteléig. És miután Jicchák Kumer nagyszerű festő hírében állott, s munkájáról azt beszélték, hogy igen tartós, meghívta őt a bucharai, hogy fesse be a márványtábla mélyedéseit a legjobb festékével. A megrendelő jó munkát akart, arra kérte a festőt, hogy ne takarékoskodjék az anyaggal, s nem is alkudta ki vele előre az árát.

 

   Vette Jicchák az ecsetet és valósággal feldíszítette az emléktáblát. Azt a sort, amely az adományozó nevét örökítette meg, azt arannyal ékesítette, az eladásról, átruházásról szóló tilalmat pirossal, a szegények szót feketével festette - és így tovább. Majdnem minden sort más színűre pingált. Ránezett Jicchák a táblára és örült módfelett, hogy olyan embernek dolgozhat, akinek szíve és zsebe egyaránt nyitva van, ezért nem kényszerült fusi-munkát végezni.

 

     Mikor befejezte a munkát, és meg akarta törülni az ecsetet, odaódalgott hozzá egy kóbor kutya, rövid fülű, hegyes orrú, nyiszlett farkú, a szőre se nem fehér, se nem barna, se nem sárga. A jeruzsálemi kóbor kutyák egyike, amelyek addig kóboroltak ott, amíg csak, az angolok meg nem szállták az országot.

 

   Fogta Jicchák az egyik ecsetet, maga sem tudta, hogy csak fenyegetni akarja-e a kutyát, vagy bele akarja-e törülni a szerszámát. A kutya nyelvet öltött Jicchákra, és ráfüggesztette a szemét. Nem mondhatjuk, hogy talán le akarta nyalni az ecsetet, mert a festék sós volt, és a kutya nem szereti a sót. Talán csak azt akarta, hogy Jicchák ne rakja vissza a szerszámát a festékes-vödörbe anélkül, hogy még tenne vele valamit.

 

  Kinyújtotta Jicchák a karját és a keze remegett. A kutya felé nyújtotta az ecsetet, és az állat szinte kitárult a festő előtt. Simított egyet Jicchák a kutya bőrén, mint az írnok, aki lesimítja a papírt, mielőtt tollával illetné, aztán bemártotta ecsetét a festékesvödörbe, leguggolt a kutya előtt, és írt rá pár betűt. Hogy azt írta-e, amit eredetileg akart? A végén úgy rémlett neki, tényleg azt akarta írni. Nos, kár lenne beleártani ebbe magunkat ,inkább azt nézzük, mit csinált aztán. A kutya addig nem nyugodott, amíg oda nem volt írva a hátára, szép, kövér betűkkel: KUTYA.

 

    A festő rávert egy nagyot a hátára, és ezt mondta: No, ezután senki sem töri majd a fejét, mindenki tudni fogja azonnal, hogy kutya vagy. S te magad sem fogod elfelejteni.

Jólesett Báláknak - mert hogy ez volt a neve - egy olyanfajta emberrel való érintkezés, akinek egy kellemesen csöpögő szerszám van a kezében a kánikula kellős közepén,

amikor a föld kiszikkadt, a levegő száraz és egész Jeruzsálemben nincs egy csepp nedvesség sem. Ezért ne csodálkozzunk azon, hogy nem szaladt el, mert arra várt, hogy még csöpögtessen rá a festő abból a nedvességből.

 

   Látta Jicchák} hogy a kutya áll és vár. Azt kérdezte tőle:

 

- Mi a kívánságod? Legyen elég neked, hogy rád pazaroltam egy egész ecsetre való festéket.

 

     Megcsóválta a kutya a farkát és egy rövid} könyörgésszeru ugató hangot hallatott.

Mosolyogva figyelte Jicchák, és azt kérdezte Báláktól:

 

- Megbolondultál? Azt akarod talán, hogy csíkokat fessek a bőrödre? Vagy azt akarod, hogy aranyfestékkel írjam a hátadra a nevedet?

 

Nedves orrát az égnek emelte a kutya, és csendesen, hízelgően vonított.

 

Úgy viszketett Jicchák keze, mint valami komoly munka előtt. Beletörölte a kabátjaszárába de csak viszketett tovább. Bemártotta az ecsetet a vödörbe, és messzire nyújtotta a kezét. Újra az történt, hogy a kutya szinte kitárult előtte, s egyre nagyobb kíváncsisággal szemlélte az ecsetet. Az igazat megvallva, ez nem is kíváncsiság volt tulajdonképpen, inkább az ecsettel való újabb hűvös érintkezésre vágyakozott. Egyre feljebb emelkedett Bálák, amíg csak az ecset közvetlen közelébe nem került. Munkához látott újra az ecset, és meg sem állt addig, amig a kutya bőrére rá nem volt írva: VESZETT KUTYA.

 

  Ránézett Jicchák a kutyára és örvendezett. Annak idején, ha nálunk valakit kiközösítettek, rá szokták kötni a határozatról szóló cédulát a kóbor, fekete kutyák hátára, innen tudta meg a közösség, hogy kitől kell távoltartania magát. De a kutya bőrére írni - ebben még senki sem előzte meg Jicchákot. Nézelődött Jicchák, mint a mesterember, akinek öröme telik a munkájában, s azt leste, hogy észrevették-e,  mit tett. De mindez a déli órákban történt, amikor mindenki otthon van és eszik, teremtett lélek nem akadt az utcán, mert még akinek nem is volt mit ennie, az is a szobájában ült, és ott szégyenkezett, amiért ilyen szegény.

 

   Fájlalta Jicchák, hogy senki sem látja művét, de azzal vigasztalta magát, hogy később majd úgyis látni fogja mindenki. Az egész város. Barátságosan belerúgott hát Bálák oldalába, így biztatta, hogy menjen csatangolni, tegye közhírré, amit a hátára festett.

Kicsit csodálkozva fogadta ezt a rúgást Bálák, hiszen eddig nagy barátsággal volt iránta a festő, mi lelte, hogy most hirtelen belerúg? Lesütötte a szemét, és Jicchák lábára pillantott. Hogy lehet az, hogy ennek az embernek a szeme mosolyog, és a lába haragszik? Talán nem tudja odalent a láb, hogy a gazdája nevet odafönt? Egészen beleszomorodott Bálák ebbe a gondolatba és orra-hegye lassan kihűlt. Lekonyította a farkát, és úgy állott ott keserű hangulatban.

 

      Közben Jicchák figyelme egészen elterelődött a kutyáról, szerszámait összekötözte, és elindult a munkaadójához, mert fel akarta venni a bérét. A kutya felugrott, és lábaihoz dörgölődzött.

 

     Erre fordult, a kutya követte. Arra fordult, Bálák meg ment utána. Megunta ezt Jicchák, nagyot kiáltott, és elkergette. pár lépés után ismét mögötte volt. Szaglászott vidáman, és majdnem feldöntötte a festékes-vödröt. Rávágott Jicchák, mire hosszan, panaszosan vonított, és futásnak eredt.

 

Futott, futott, azt sem tudta hová. Amerre csak futott, mindenütt beleütközött valamibe, itt tövisbe, ott egy falmaradványba vagy egy útjelző oszlopba. Fájt is mindene, a bőre, a lába, a csontjai. Megállt, körülnézett, hogy ki bántja őt? Mérges volt magára, mert elhagyta azt a helyet, ahol jó volt neki, és odament, ahol bántják.

 

   Jajgatva ugatott, mint aki azt mondja, jaj nekem, hogy beteljesült rajtam az emberek mondása: "Megérdemelte a kutya a botot és meg is kapta." Lesújtó tekintetet vetett magára, mint aki :azt mondja: "Mit rontod te itt a levegőt, szedd a lábad, ne légy olyan, mint valami dög, futás, futás, minél messzebbre." Felvetette Bálák a fejét, s futásnak eredt, az ujja hegyén száguldva, nem úgy, mint az ember, vagy a medve, ezek a talpukon vonszolják magukat előre. Futott tehát Bálák, ahogy a lábai bírták. Fürgén, amíg csak elérkezett a Mea Searimba. Ott volt a vacka, a "Száz kapu"-ról elnevezett jeruzsálemi negyedben.

 

  Mikor megérkezett Bálák a Mea Searim negyedbe, és be akarta túrni magát a vacba, hogy végre kipihenje a kaland fáradalmait, az egész negyed egy megbolygatott méh-kas képét mutatta. Minden lábon járó lény – férfi, nő és gyerek - futott szanaszét. Azt hitte Bálák, hogy a vándor-prédikátor dörgedelmeit akarják hallani. Futott mindenki, ezért azt gondolta Bálák, hogy Grojnem Jekumpurkon érkezett meg, akit minden jeruzsálemi szívesen hallgat, mert tőle meg lehet tudni, ki miben vétkes, s azt is, hogy ki hogyan szánja-bánja bűneit. És noha Bálák nem tartott sokat a prédikátor felől, ő is futni kezdett abba az irányba, mert ő is csak kutya volt, aki szívesen szalad az emberek után.

 

    Futás közben hamar rájött Bálák, hogy tévedés áldozata. Nincs itt se Grojnem, se prédikáció. Valami olyasmiről van szó, ami eddig soha nem volt. Szaglászott kicsit itt, kicsit ott, mégsem tudta kiszaglászni, miről van szó tulajdonképpen. Felemelte a hangját és azt kérdezte: Hová futnak az emberek Merre tart az a sok láb?

Mert aki csak meglátta, az elfutott és " veszett kutya, veszett kutya"   kiáltásoktól zengett a környék.

 

    Azt gondolta Bálák, megvárja, amíg lecsillapodnak az emberek, aztán majd csak kiokoskodja, miről is van szó. Közben nagyot ásított, és a fogait vicsorgatta, amíg csak a szatócsok hozzá nem vágták vasból és kőből való súlyaikat. Gondolta Bálák, hogy most már tudja, miről van szó: biztos a hatósági emberek jöttek ellenőrizni a súlyokat. Égnek emelte a szemét és panaszosan vonította: Vau-vau, mit akartok tőlem? Hát le tudom én nyelni az összes hamis súlyokat, hogy ne kerüljenek az ellenőrök szeme elé?

 

   Nagy szerencséje volt Báláknak, mert a legtöbb súly tényleg hamis volt. Különben aligha élte volna túl. . .

Vau-vau, egek ura, mit akarnak tőlem? A te fiaid vétkeztek, és engem versz meg?

És miközben Bálák kiabált, elbújt az embertömeg, a férfiak, asszonyok, gyerekek. Bezárkóztak az ajtók mögé, kiürült a Mea Searim-negyed, és teremtett élőlény nem maradt az utcán. Bálák egyedül maradt.

 

   Aztán utolérte az éhség. Hiszen egész nap nem evett jóformán semmit. Reggel óta, mióta kibújt a vackából, annyi minden történt vele, hogy egész megfeledkezett a rendes táplálkozásról. Amint itt állt a kihalt utcán, egyszerre meghallotta saját gyomra korgását. Gondolta, hogy becsapja a gyomrát és elkezdett nézelődni erre-arra, mint aki nem tudja, merről hallatszik a korgás. Észrevett egy nyitott mészárszéket és felséges húsok illata csapta meg az orrát. Nemcsak ez a mészárszék, hanem a negyed valamennyi üzlete tárvanyitva volt, s mindenféle földi jó, ami szem-szájnak ingere - alig egy kőhajításnyira.

 

Ha akarta volna, bemegy az egyik üzletbe, és betegre falja magát, minden veszély nélkül. Nem látta volna meg senki. De a csodálkozástól mozdulni sem tudott. Ezért nem nyúlt se húshoz, se semmihez. Amilcor a gyomra rácsodálkozott hogy lemond a mennyei lakomáról, Bálák a maga részéről a világot csodálta, hogy miért volt akkora kavarodás, s miért lett egyszerre ilyen nagy csend? Körülnézett, s egy kiürült világot látott. Legfeljebb néha-néha jelent meg egy emberfej valamelyik ablak mögött, kilesett, de amint a kutya arra fordult, az emberfej tüstént eltűnt.

 

   Hirtelen megkondult valahol egy ingaóra. Bálák hegyezte a fülét, mert természeténél fogva nagyon szerette a különleges hangokat. De ha már kongott az óra, azt is szerette volna tudni, hogy hány óra van. Ezért számolni kezdte a kondulásokat.

 

  Ismét az égnek emelte a tekintetét és a csillagokat nézte, amelyek ugyanúgy ragyogtak az égboltozaton, mint más estéken, amikor a zsidók az estvéli imához mennek. Ma viszont hiába voltak helyükön a csillagok.

 

   Senki nem ment a templomba, de még a kis imaházba sem. Az emberek bezárkóztak lakásaikba. Panaszosan vonított Bálák. majd amikor látta, hogy az utca képe nem változik, lemondóan csóvált egy nagyot a farkával, és eloldalgott.

 

Jobb felé vette útját. Szaglászott egy kicsit erre-arra s elment a Wittenberg-házakig.

Ott is szaglászott egy keveset, megkerülte az udvarokat, és bement a varsói házakba.

Aztán átugorta a sziklákat, és a bucharai házakhoz érkezett. Ezekben a késő-esti órákban fiatal párok, lányok fiúk üldögéltek arrafelé. És mint az mindenütt szokásos a nyári éjszakákon} olyasmiket mondtak egymásnak, hogy még Adám és Éva sem mondott olyanokat az Éden kertjében.

 

    Bálák megérezte az emberszagot, örömében nagyot ugrott, és közibük ment. Széles jókedvében nagyokat vakkantott a környező sziklák visszhangozták.

Meghallották ezt a szerelmes párok s nyomban elfelejtették korábbi fogadalmukat,

hogy még a halál se fogja elválasztani őket egymástól. A fiúk ujjai, amelyek a lányok ujjait fonták körül, erőtlenül hullottak le, s szinte eszeveszetten futottak szét a párok, hiszen hozzájuk is elérkezett a hír, hogy veszett kutya csatangol a városban.

 

Ez arra futott, amaz arra, s a sziklák ismét kopáran álltak mint valaha. Emberek és szerelem nélkül. Bálák is megdermedten állt, szeretet és emberek híján. Csodálkozás rajzolódott az ábrázatára. Egy kérdőjel fickándozott a nyelvén: Mi ez? Ahol csak embert látni mindenhol csak menekülnek? Ránehezedett az elhagyatottság, és igen elszomorodott. Felvetette megint a fejét, de semerről sem hallatszottak emberi léptek. S az emberek szagát se hordta Bálák felé a nyáréji szellő.

 

   Egyszerre valami hangot hallott. De ez a hang nem volt egyéb, mint saját dobogó szívének hangja. Teljesen elgyengült s a szomorúság egész lényén eluralkodott. Minden végtagja külön érezte, fájt már minden porcikája. Majd a gyomra ismét korogni kezdett, az éhség hatalmába kerítette. Otthagyta a sziklákat és megint visszatért a Mea Searim negyedbe. Még mindig zárva voltak a házak, emberfia nem merészkedett ki az utcára, az üzletek még mindig tárva-nyitva álltak Evett Bálák, mindenből evett, míg csak jól nem lakott. Megtöltötte a bendőjét, aztán elment a vackához, de óvatosan kétszer is lörülnézett} mielőtt elaludt.

 

    Jólesik az éjszalai álom, hát még annak akit nappal üldöznek. És küIönösen az a jó, hogy az üldözők is elcsendesülnek, és nem háborgatják az álmunkat. Hűvös szellő fújdogált, a szúnyogokat és bolhákat is elkergette. Zavartalanul aludt Bálák. Feküdt a vackán, s azt az édes bizsergető érzést érezte a bőrén} mikor egy seb beheged. Kényelmesen elterpeszkedett. Szinte olyan volt ez, mintha valaki simogatná.

 

   Ami egész nap történt vele, most úgy tetszett Báláknak, mintha csak álmodta volna.

Időről időre megcsóválta a farkát és fojtott jajongást hallatott. Hajnal felé, amikor a kutyák ugatni szoktak, fel akart kelni, hogy ő is rázendtsen, de nehéznek találta a testét, képtelen volt feltápászkodni. Jött az egész negyed és megkövezte Bálákot árnyakkal, amig az árnyak egészen be nem födték. Most az árnyak közül egy farkas-csontváz ugrott ki, amely sakál, róka és egy ismeretlen kutyafajta formáját öltötte. A kutyának felborzolódott a szőre, ott is, ahol a festő azt a két szót pingálta rá, amelyet most már említeni sem érdemes. A csontváz izei recsegtek-ropogtak, mintha csak azt mondták volna:

 

- Ne félj, hisz mi vagyunk az apád és te a fiunk vagy nekünk.

 

Az ellenségnek se kívánok ilyen álmot.

 

De álom jön, álom elszáll, ahogy az éjszaka sem tart, csak reggelig. Bálák kimászott a vackából, ide-oda tekintett, de nem örült a lelke, és a teste is fáradt volt. Hátratekintett, látta, hogy a farka még megvan, de valami mégsincs rendben. Ahogy néz, nézdegél, látja, hogy nagy halom hús, hal, gyümölcs, zöldség, egész kenyerek, sütemények, olajos lepények, sósperecek, ünnepi kalácsok kerültek a szemétre.

 

   A szatócsok dobták ki, azok vetették szemétre a sok jó falatot, mert attól tartottak, hogy a veszett kutya megkóstolta azokat, mikor nyitva hagyták üzleteiket, és elmenekültek. Sétált Bálák az ennivaló-hegyek között s nem tudta, mitévő legyen.

Elhatározta, hogy vesz magának a sok jóból, s elraktározza a vacka környékén, mert előre kell gondolni a nehéz időkre. úgy gondolta, hogy kikapar magának néhány jókora mélyedést azokba rejti a tartalékot.

 

    Miközben a tervet hányta-vetette magában, köréje gyűlt az egész negyed, fazekakkal, vasbotokkal voltak felszerelve meg kancsókkal, csöbrökkel, petróleumos edényekkel, törött gyertyatartókkal, nehéz kőből való fülbevalókkal. És mindezt Bálák fejéhez vágták. És aki még nem rekedt be tegnap, most artikulálatlanul kiáltozott.

 

    Bálák is felemelte a hangját és megugatta a tömeget. Azt kérdezte az emberektől:

- Vau-vau, vajon mi az én bűnöm, mit akartok tőlem, mi rosszat tettem nektek, Még arra sem volt ideje, hogy megmagyarázza magának a történteket, máris eltalálta egy kő. Nem ért rá megnézni, honnan dobták, máris eltalálta  második, a harmadik.

 

Felugrott Bálák, panaszosan vonított, majd futásnak eredt. És mert igazi jeruzsálemi kutya volt, meg sem állt a fal tulsó oldaláig, az Óvárosig.

 

     ( Dr Benedek  Pál áldott emlékére adja közre testi-lelki jóbarátja és forditótársa, Naftali Kraus. Először Kardos László főszerkesztő közölte 38 évvel ezelőtt, a rangos Nagyvilág 1970 decemberi számában. A részlet a Nobel-dijas izraeli iró Tmol-Silsom (Tegnap, tegnapelőtt) cimü könyvéből való).