2012. február 29., szerda

MAGYAR ZSIDÓ MŰHÜLYESÉG 

 

"ענה כסיל כאיוולתו,פן יהיה חכם בעיניו...(משלי, כו,ה)

    

  A BOCIKA TORTÁJA EGYRE KISEBB LESZ...

 

      Azokban a gondterhelt napokban, amikor a Mazsihisz mindent elkövetett, hogy valahogy kimásszon a csapdából, amit maga állitott magának – az adjunktus elvtárs megeresztett egy cikkecskét, amelyben ismét – ki tudja hanyadszor – nekimegy a chábádnak, amely merészelt hitközséget alapitani, miután a Sip utca két évtizeden keresztül fütyült rá, nem támogatta, nem vonta be a közös munkába. Mintha itt sem lenne. Most hogy rendszerváltás lett – gondolták – és az elvtársak elmentek telelni – talán itt az ideje – gondolták – de nem számoltak Bocikával.

 

A Sip utca nem neológia – mondja az adjunktus úr (a továbbiakban Bocika), nem is hitközség hanem "Szövetség" és mint ilyen "a magyar zsidóság egyetlen legális érdekképviselete". Aki ezt megkérdőjelezni merészeli – az mehet egyenesen az Andrássy út 60 pincéjébe – ahol már Péter Gábor várja...

   

Nem tudjuk pontosan,( csak kb.) ki rendelte meg, ki sugallta Bocikának ezt a cikket. Csak annyit tudunk hogy az Új Élet, amelynek készült – nem volt hajlandó közölni, mire Bocika,  bánatában, elküldte az Amerikai Népszavának, amely az utóbbi időben a magyar közélet szemétládája lett, emlékeztetvén a régi hires-hirhedt Klár Zoltán féle botránylapra.

 

     Ebben  az elmefuttatásban Bocika emlékeztet egy korábbi, "nagyfontosságu" cikkére, amelyben már megjósolta milyen szerencsétlenség lesz a Chábád-hitközség megalakulása, hogy aszongya

 

". ...Mint ahogy a Tévedések szelíd korrekciója c. nagyfontosságú cikkünkben az „Új Élet" című felekezeti lapban bejelentésükkor (mármint az Emih bejelentésekor mint hitközség, amit a Sip utca minden eszközzel igyekezett – sikertelenül – megakadályozni – a szerk.)  kifejtettük, megjósolva a következményeket, hogy betörtek egy ajtót, azon már besétálhat mindenki, a hagyományoktól idegen reform is. Számos egyesület, esetleg anyagi meggondolásból alakíthat hitközséget. Kérhetnek a tortából, amely mindig kisebb lesz. Nem marad pénz a fontos vallási, oktatási, szociális, kulturális infrastruktúrák fenntartására. Megszűnhetnek templomok, iskolák, kulturális bázisok, korházak illetve szeretett házak, nívós sajtóorgánumok.  Mindez lehet a meggondolatlanság következménye- - -"

 

   Miután Bocika mindezt, mint a boldogult Egyházügyes Hivataltól kirendelt próféta, megjövendölte, úgy is mint hivatalos bencsoló Debrecenben és heti szidra másoló (mások műveiből) az orzse nevü gój "rabbi"kat előállitó mühelyben, ahol egyuttal adjunktus is -  nem maradt más hátra mint várni az apokaliptikus jóslat valóra válását.

    

 Miután kb. 20% lement a nemneológnemHitközség, hanem Szövetség "tortájából" – és ez a következő években még kisebb lesz,  -  most majd nem marad pénz semmire, . "Nem marad pénz a fontos vallási, oktatási, szociális, kulturális infrastruktúrák fenntartására. Megszűnhetnek templomok, iskolák, kulturális bázisok, korházak illetve szeretett házak, nívós sajtóorgánumok..." – irja Bocika és ezzel fenyegeti  - kit?

 

 Saját magát,

 

Persze, ha a Sip utca nem faragja le felduzzasztott fizetési listáját; nem szünteti be a két iker-vezető külföldi kéjutazásait – amelyek teljesen fölöslegesek – és nem hagy fel a milliók dobálózásával ahol erre nincs szükség – akkor valóban marad csak  a kenyér megvonása a nélkülöző ellátottaktól és egyéb infantilis "spórólási" akciók.

 

Hogy olvasóink megismerjék az infantilis gondolkodás iskolapéldáját  – és azokat akik a háttérből sugallták azt - tulajdonképpen feladatunk lenne a teljes Bocika cikk közlése. Hogy ezt nem tesszük, annak a fentidézett Példabeszédbeli vers első része az oka.  Ez úgy  szól,  hogy "אל תען כסיל, כאיוולתו, פן תשווה לו גם אתה"(uo.26,4)

 

(Most magyarul, a "rabbik" kedvéért, akik még annyit sem értenek héberül mint Bocika, aki legalább chéderbe járt annak idején): Tehát a kér iker-vers elsője úgy szól hogy "ne válaszolj az ostobának, bolondságához illően, mert magad is hasonló leszel hozzá" (Példb.26,4). A következő vers majdnem az ellenkezőjét mondja: "Felelj meg az ostobának a bolondságához illően, hogy ne  tartsa magát nagyokosnak" (uo, 26,5).

 

Néha a probléma melyik megoldást alkalmazni – mikor? Mikor kell megválaszolni a hülyegyerek okoskodását és mikor kell eltekinteni tőle? Nem volt kitől sájlet kérdezni – az orzse "rabbijai" éppen egy gójt avattak – és ezért voltunk kénytelenek a közbenső megoldást

alkalmazni: válaszolni, hogy ne legyen nagyokos és megbizói ne örvendjenek, de lehozni az egész cikket – azt már nem. Hozza le az orzse, ahol Bocika "adjunktus", vagy menjen az érdeklődő  - - - Amerikába és ott olvassa el a "nagyfontosságu" cikket.

 

     És hogy a magyar versfaragás se maradjon ki a buliból, valami óvodás korunkból:

 

   "Boci, boci tarka, se füle se farka, oda megyünk lapitani, hol

egy kis kóvedót kapni..."-

 

                                              ***

      A fentiektől teljesen függetlenül: Ahol lehet javitani – ott javitunk, ha nem is az iró, akkor az olvasó kedvéért. A jövö  heti szidra – Ki Tiszá - magyarázatában irja a fentemlitett A(djunktus) vagyis B(ocika), hogy

 

"Mózes elul hó elsején ment fel másodszor a Hegyre és ott maradt az Örökkévaló mellett 40 nap és 40 éjszaka, kenyeret nem evett, vizet nem ivott. "És ragyogott Mózes arca, mikor lehozta a két kőtáblát" - a sugárzott, ragyogott szó héberül: karam. Mivel a magánhangzók pontozása későbbi találmány, kerennek is lehet olvasni, ami szarvat jelent. Középkori művészek, köztük Michelangelo is azért ábrázolta szarvszerű fénycsóvákkal Mózes fejét…

 

 Ez mind igaz és helyes – majdnem. A bibi csak ott van hogy a héber szó nem

K a r a m – hanem k a r a n – és innen lehet pontozatlanul kerennek (ami szarv is) olvasni. A középkori müvészek nem voltak kötelesek héberül tudni és lehettek olyan ám-Hoórecok mint az orzse irástudó "rabbijai".

 

No de egy adjunktus?


(Aztán ha Andika lemásolja a karámot – a "szombatünnep" tiszteletére -  ne tessék őt hibáztatni. Ő aztán igazán nem tudhatja---)

 

 

AZ ATYÁK BÖLCS MONDÁSAI(26)- HARMADIK FEJEZET


                  BOLOND EGY ÉLETEN ÁT...

 

"Akavja, Mahalalél fia szokta mondani: három dolgot végy tekintetbe, és akkor nem fogsz bűnbe esni. Fontold meg, honnan jössz, hová mégy és ki előtt kell majd tetteidről számot adni?

 

Honnan eredsz? Tisztátalan váladékból. Hová mész? Por, nyüvek és férgek honába. És ki előtt fogsz majd számot adni? Az Örökkévaló, a Királyok Királya előtt, dicsértessék az Ő neve." (Atyák, 3, 1)

 

    Akavja, a tanaita Hillél idején élt. Nagy, jámbor tudós hírében állott, akihez fogható nem volt egész Izraelben. Nagy szakértője volt a tisztasági törvényeknek (táhárot), és ebben olyan véleményt hangoztatott, mely a többség ellenzésévei találkozott. Felajánlották neki, hogy ha ezekben a kérdésekben aláveti magát a többségi döntéseknek, akkor kinevezik a Felsőbíróság elnökének, de Akavja nem állt kötélnek, mondván: "Jobb, ha egy életen át bolondnak tartanak (mert lemondtam egy fontos állásról), de ne legyek akár egy órán át sem  elvetemült, elvtelen  ember, akiről majd azt mondják, hogy egy állás kedvéért feladta véleményét...".

 

    Mielőtt meghalt, meghagyta a fiának, hogy fogadja el magára nézve kötelezőnek a Bölcsek véleményét az említett négy dologban, mert: "Én a többségtől hallottam ezt, de te csak tőlem hallottad, és az én egyedüli véleményem nem képes a többség véleményét megdönteni".

 

   Amikor fia kérte, beszéljen a Bölcsekkel, hogy fogadják őt szívesen, Akavja erre nem volt hajlandó, mondván, hogy "tetteid alapján fognak megítélni".

 

   Akavja itt arról a technikáról beszél, melynek segítségével a zsidó ember megtakaríthatja magának a bűnbeesés kísértését. Míg más zsidó bölcsek a pozitívumot helyezik előnybe és a cselekvő micvá-teljesítést propagálják, addig Akavja elsősorban a bűnbeeséstől próbálja óvni az embert. Ha valaki figyelembe veszi, honnan jött, akkor nem lehet fennhéjázó, mert nincs mire. Ha pedig arra gondol, hová megy, vagyis hová vezet  életútja  -  temetőbe! - akkor elmegy a kedve a vágyak tombolásától. Ha azt tartja szem előtt, hogy felelős tetteiért, és a Legfelsőbb Hatalom előtt kell majd számot adnia cselekedeteiért - akkor a félelem és elővigyázatosság visszatartják őt a vétkezéstől.

 

  "Hová mész?" - jelen időben van mondva, mert az igazság szerint az ember a születésétől kezdve "megy" a halála felé, és minden nap közelebb viszi őt az elkerülhetetlen elmúláshoz (Midrás Smuél).

 

"Ki előtt kell tetteidről számot adni?"

 

   A számadás héberül: din vöchesbon. A vilnai Gáon, Élijáhu szerint a "din" a vétkek számadása, míg a "chesbon" azon micvák összessége, amit a vétkek helyett csinálhatott volna az ember.

 

A Talmud egy megrázó történettel illusztrálja az Örökkévaló előtti számadás okozta félelmet, mely logikusan vezet az istenfélelemhez és a bűntől való tartózkodáshoz:

 

   "Amikor Jochanán ben Zákkáj megbetegedett, tanítványai eljöttek meglátogatni őt. Amikor meglátta őket, elkezdett sírni. Mondták neki tanítványai: Mesterünk, Izrael fénye, a jobbik oszlop, a nagy pöröly stb., miért sírsz? Felelé nekik Rabban Jochanán: Fiaim, ha egy hús-vér király elé vezetnének, aki ma itt van, és holnap a föld alatt, s aki, ha megharagszik rám, az nem egy világra szóló harag, ha lecsukat, az nem örökre szól, és még ha meg is öl, az sem totális halál (mert csak ebben a világban tud megölni, de nem a túlvilágon), és én meg tudom vesztegetni őt, akár pénzzel, akár szép szavakkal, mégis félnék és sírnék. Hát még most, amikor a Királyok Királya, az Örökkévaló elé vezetnek, aki örökkön örökké él, ha megharagszik rám, az világraszóló, és ha lecsukat, az is örökre szól, ha pedig megöl, az is totális halál, s akit nem lehet szép szavakkal vagy pénzzel "megvenni" - és pláne, hogy tudom, két út áll nyitva előttem, az egyik a pokolba vezet, a másik meg a mennyországba, és nem tudom, melyiken vezetnek majd - és ne sírjak?"

 

   "Mondák neki tanítványai: Mesterünk, áldj meg bennünket! Mondá nekik Jochanán: Adja Isten, hogy legyen rajtatok (legalább) olyan mértékü istenfélelem, mint az emberek félelme! Kérdezték a tanítványok: ennyi az egész?

Mondá nekik Jochanán: bár úgy lenne, hiszen ha egy ember vétkezik, azt mondja: jaj, csak meg ne lásson valaki..." (Bráchot, 28,2)

 

                                                                                         ***

 

 

A vizsnici rebbe, reb Mendele szerint három embertípushoz adresszálja szavait Akavja: van, akit az tart vissza a vétkezéstől, ha visszapillant, és tudja, honnan jön; van, akit a temető csöndje térít észhez, és van, aki a bírótól fél...

 

                                                                                        ***

 

A haszid felfogás másik három "orvosságot" ajánl a vétkezés ellen, a Talmud alapján: "Ha ez az ördöngös (Rossz Ösztön) elkapott, csald be a Tanházba (vagyis menj oda és tanulj Tórát). Ha ez sikerü1t, jó, ha nem, mondja el a Smá Jiszráélt. Ha ez sem elég, juttassa eszébe (Rossz Ösztönének), vagyis saját magának, a halál napját."(Szukká, 52,b és Kiddusin 30,b).

 

   Mint látjuk, a harmadik azonos, az első kettő különbözik. Mondá erre a ropsitzi reb Náftáli: miért hagyja a Talmud utoljára, a végső esetre a halált? Mivel ettől búskomor lesz - ha mindig a halál napjára gondol -, és az Örökkévaló azt akarja, hogy az ember örömmel szolgálja Őt, és nem állandó szomorúságban és félelemben. Ezért ajánlják Bölcseink először a Tóra-tanulást és a Smát, és csak ha mindez nem használ, akkor említik a halál napját.

2012. február 28., kedd

A talmud bölcsei

                      Jehudá, a Fejedelem    

 

Jehudá ben Simeon ben Gámliél, a zsidó történelem egyik legnagyobb alakja, a Hillél-ház hetedik nemzedékének tagja a polgári idôszámítás 135. évében született, a Bár Kochbá-felkelés leverését követô római terror elsô évében. Neve a Szóbeli Tan, a Misná közzétételével vált híressé a zsidó világban, és ô testesítette meg a hét jó tulajdonságot, amely a bölcsek szerint a nagy embereket jellemzi (Ávot 6:9.).

Apja halála után Jehudá, az elsôszülött lett a fejedelem. Akkora tisztelet vette körül, hogy úgy emlegették: rábénu hákádos, "szent mesterünk", vagy egyszerűen csak a "Rabbi" néven titulálták. Apja szerény ember volt, és ôt is szerénységre és a bölcsek tiszteletére nevelte.

Életéhez rengeteg legenda fűzôdik. A Midrás elbeszéli, hogy Jehudá születése idején a római megszállók betiltották a körülmetélését, és szigorúan büntették az ellenszegülôket. Apja, Simeon természetesen nem vette figyelembe a barbár tilalmat. A helytartó azonban kötelességének tartotta jelenteni Rómába, hogy a zsidók vezetôje elöljár a rendelkezések be nem tartásában. A császár Rómába rendelte a csecsemôt, hogy személyesen vizitálja meg, vajon valóban elkövették-e a törvényszegést.

 A kisfiút anyja vitte a császárvárosba. ůtközben összebarátkozott egy római nemesasszonnyal, akinek elpanaszolta bánatát. A hölgy azt javasolta, hogy az audiencia idejére cseréljék ki gyermekeiket. Ez meg is történt, és a császár meggyôzôdhetett róla, hogy Jehudá nincs körülmetélve. A helytartó azonban esküdözött, hogy saját szemével látta, amint körülmetélték. A császár arra a következtetésre jutott, hogy "Istenük csodát művel a zsidókkal" -- és visszavonta a körülmetélésre vonatkozó tilalmat...

A "cseregyereket", akit Jehudá anyja szoptatott is néhányszor, késôbb Antoninus néven római császárrá koronázták: jó barátja lett Jehudának, és Tórát is tanult tôle. (Toszfot, Ávodá Zárá 10.)

A császár barátja


A történészek különbözô véleményen vannak a filoszemita császár személyét illetôen: említik Caracallát, Elagabulust vagy Heliogabalust, Septimus Severust és másokat. Ezek közül a különbözô idôkben élt uralkodók közül valamelyiket például kapcsolatba hozzák Jehudá unokájával is. A leglogikusabb S. J. Rappaport feltevése, aki szerint ez a liberális, zsidóbarát császár Marcus Aurelius Antoninus (i. sz. 121--180) volt, aki filozófiai érdeklôdésénél fogva rokonszenvezett Jehudával.

    Barátságuk -- a talmudi történetek tanúsága szerint -- igen sokrétű volt. A császár filozófiai és politikai kérdésekrôl beszélgetett a zsidó bölccsel, és nemegyszer államügyekben is tanácsát kérte. Érdekesség, hogy többnyire jelbeszéd segítségével érintkeztek egymással: az imperátor titkolta barátságukat, és attól tartott, hogy beszélgetéseik kitudódnak.

    Errôl jellemzô történeteket örökít meg a Talmud. A császár tanácsot kért a bölcstôl, mert szerette volna elérni, hogy fiát, Severust nevezzék ki utódjául, és azt is, hogy szabad városi státust adhasson Tibériásnak. A két terv közül azonban, úgy vélte, a szenátus csak az egyiknek a megvalósítását fogja támogatni. Jehudá odahívott két szolgát, és az egyiket a másik nyakába ültette. A fönt ülônek a kezébe adott egy galambot, majd így szólt a lentinek: "Mondd meg annak, aki rajtad ül, hogy röpítse el a galambot!" A császár megértette a parabolát. Azt jelentette: "Kérd a szenátustól a fiad kinevezését, és hagyd meg a fiadnak, hogy adjon szabad városi rangot Tibériásnak!" (Ávodá Zárá 10.)

Hyman szerint  Tibériás (Tverjá( fontos megyeszékhely volt, nem messze Bét Seárimtól és Ciporitól: Jehudá szívének mindkét város kedves volt, mert élete egy részét ezekben töltötte. Tibériás szabad városi rangja azt jelentette, hogy az egész övezet adómentességet élvez.

Más alkalommal Antoninus panaszkodott Jehudának, hogy a római elôkelôségek -- a szenátus tagjai és a patríciuscsaládok fejei -- megnehezítik a kormányzás munkáját. Jehudá kiment a kertbe, és szálanként kihuzigálta a retkeket az ágyásból. A császár ebbôl megérthette a bölcs tanácsot: egyenkint kell megszabadulni a bajkeverôktôl... (Uo.)

    Egyes talmudi források odáig mennek, hogy azt állítják: Antoninus betért a zsidóságba, és körülmetéltette magát (Jeruzsálemi Talmud, Megilá 1:11.). Más vélemények szerint nem tért ugyan be, de Jehudá megígérte neki, hogy része lesz a túlvilági életben, mert gondolkodásában és cselekedeteiben a világ jámboraihoz méltóan viselkedett.

      Érdekesek kapcsolatuk anyagi vonatkozásai is. Az egyik forrás elbeszéli: az uralkodó gondterhelt levélben számolt be zsidó barátjának arról, hogy üres az államkassza. Jehudá kivitte a válaszra váró küldöncöt a kertbe, kiszedett egy vastag, túlérett retket, és fiatal hónaposretket ültetett a helyébe. Az elámult küldönc kérte a válaszlevelet, de a bölcs csak a fejét rázta: nincs szükség semmiféle levélre!... A császár nem is csodálkozott, amikor azt a választ kapta, hogy nincs levél, és a fejedelem még csak nem is üzent. "Mit csinált?" -- kérdezte, mire a küldönc elmesélte, mit látott a kertben. Az uralkodó megértette: menesztenie kell a régi, vaskalapos minisztereket, és új, fiatal gárdát kell a helyükbe ültetnie, amely majd segít a pénzügyi gondokon. (Brésit Rábá 67:6.)

    Más forrás szerint a császár zsákszámra küldte Jehudának -- aki pedig gazdag ember volt -- az aranytallérokat, gabonászsákoknak álcázva a szállítmányokat. A zsidó bölcsek összejöveteleivel és a Misná szerkesztésével járó kiadások, úgy látszik, igen magasak lehettek, és ezekhez járult hozzá a császár. Hivatalosan szociális segélyként érkeztek ezek a küldemények. Jehudá nemegyszer megpróbálta visszautasítani a támogatást azzal, hogy nincs rászorulva, van elég pénze. "Nem baj -- mondta Antoninus --, majd azok, akik utánad jönnek, [adó formájában] megadják azoknak, akik utánam jönnek..."

Mint egy kutya vagy egy varjú...


A dúsgazdag Jehudá egyszer, egy nagy szárazság idején megnyitotta magtárait, és a tudatlan ám háárecok kivételével mindenki annyi gabonát vihetett el azokból, amennyi csak kellett. Ebbôl a tiszteletre méltó cselekedetébôl is kiviláglik azonban, hogy nem szívelte a tudatlan, tanulatlan embereket. Az volt a szavajárása, hogy minden bú, bánat és córesz az ám háárecok miatt jár ki a világnak.

 Az ominózus gabonaosztáskor minden igénylôt levizsgáztatott, hogy mennyit tanult, mit tud. Odament azonban álruhában egy fiatal tanítványa, Jonátán ben Ámrám is, aki a kérdésre, hogy mit tud, azt felelte: semmit. Azt kérte, úgy lássa el élelemmel a fejedelem, mint egy kutyát vagy egy varjút -- hiszen az Örökkévaló ezekrôl is gondoskodik, anélkül hogy utánanézne, mennyit tudnak... Amikor Jehudá megtudta, hogy tanítványa áll elôtte, belátta, hogy hibát követett el, és visszavonta a korlátozást: mindenki kaphatott a gabonából. (Bává Bátrá 8.)

A más bölcsekrôl szóló fejezetekben nemegyszer találkozhatunk Jehudá segítôkészségének bizonyítékaival. Ez nyilvánult meg Elisá ben Avujá, a rómaiak szolgálatában álló eretnek leányaival szemben -- akik azt kérték, ne apjuk bűne szerint ítéljen támogatásuk ügyében, hanem a Tóra szerint, amit az tanult --, amikor végül is megsegítette ôket (Jeruzsálemi Talmud, Chágigá 2:1.). Ez vezette, amikor magához vette és taníttatta Eleázár ben Simon elzüllött fiát vagy rabbi Tárfon hasonló sorsra jutott unokáját.

A Talmud (Bává Meciá 85.) fölteszi a kérdést: vajon miért tette ezt? Miért ment el távoli zugokba, hogy felkutassa a bölcsek leszármazottait, és megmentse ôket a zsidóságnak? A válasz: azért, mert aki felebarátjának fiát Tórára tanítja, az olyan, mint aki maga nemzett fiút...

* * *


Nagyon érzékeny volt: gyakran sírva fakadt. Sokszor mondogatta, hogy kedves Isten elôtt, aki önként vállalja a szenvedést. Ezt akkor tanulta meg, amikor Eleázár ben Simon özvegye kikosarazta. Másutt olvashatjuk a történetet, hogyan küldött házasságközvetítôt az asszonyhoz, s az elutasító válasz után mint üzente meg büszkén: elismeri, hogy Eleázár Tóra-tudása nagyobb volt az övénél, de vajon jó cselekedeteiben is nagyobb volt-e nála? Erre válaszolt így az özvegy: "Nagyobb volt, hiszen maga vállalta magára a szenvedéseket..." Jehudá így summázta az eset tanulságát: "Látom, hogy a szenvedés kedves az Örökkévaló elôtt..."

Ettôl kezdve tizenhárom éven át beteg volt. Elôször vesekôtôl szenvedett, késôbb fájdalmas íny-, illetve fogbetegség támadta meg. Tudjuk, hogy jártas volt az orvostudományban: nyilván az önként vállalt szenvedés módját jelentette a hosszas betegség, mert nem kezeltette magát.

* * *


Életének fô műve a Misná összeállítása volt. Addig tilos volt a szóbeli hagyományt írásba foglalni, és a nagy jesivákban hallomás alapján tanítottak. Akinek jobb emlékezôtehetsége volt, vagy többet ismételte a hallottakat, az tudott többet. Nem voltak egységesen szerkesztett traktátusok (Hyman), és minden tanítvány a mesterétôl hallottakat adta tovább, néha eltérô módon. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy szükség van az írásbafoglalásra. A bölcsek szétszórtsága és az anyag sokrétűsége, a háláchá bonyolultsága, a döntéshozatali eljárás megkövetelte az írásbeli rögzítést egy mindenkire kötelezô, egyöntetű kódexban. Jehudá egybegyűjtötte Izrael bölcseit Erec Jiszráélból, Babilóniából és a diaszpóra más tájairól, és az általuk egyesített, összegezett és egybehangolt hagyományt öltöztette végleges formába: ez lett a Misná.

A Misná nem más, mint az itt-ott már létezett jegyzôkönyvek kompilációja. Alapjául a rabbi Méir által vezetett jegyzôkönyvek szolgálnak: Jehudá nagy tekintélynek tartotta Méirt, aki az apja vezetése alatt álló Szánhedrin egyik vezéralakja volt. A Misná csaknem kizárólag a háláchával foglalkozik, vagyis halachikus törvények, törvényerejű szokások döntvénytára. Hat rendje, vagyis része rendszerezve, a legapróbb részletekbe menôen felöleli a zsidó élet minden területét, úgyszólván semmit sem hagyva az emberi fantáziára. Mind az Isten és ember közötti viszony, mind az emberek közötti viselkedés normáit kötelezô elôírások formájában hozza a zsidók tudomására. Pontos és fennkölt héber nyelvezete ma is érthetô, hiszen a modern héber nyelv szókincsének jelentôs része a Misnából származik.
A fejedelem hivatali és személyes tekintélye elfogadottá tette a törvénytárat és a benne foglalt, illetve annak alapján hozott halachikus döntéseket, biztosítva és erôsítve ezzel a zsidó nép szellemi egységét. Ehhez persze elsôsorban békére és nyugalomra volt szükség: ezt Jehudának jó barátja, Antoninus császár segítségével sikerült elérnie, aki lehetôvé tette számára, hogy háborítatlanul tehesse föl a koronát életművére.

A fogságba esett "frigyszekrény"


Jehudá, a fejedelem fennmaradt mondásai egy nemes lélek megnyilatkozásai. Ezekbôl következik itt egy csokorravaló.
Az Atyák bölcs tanításai följegyzi Jehudá útmutatását: "Melyik a helyes út, amelyet az embernek választania kell [minthogy szabadon választhat, jót vagy rosszat cselekszik]? Az, amelyik becsületére válik követôjének, és tiszteletet ébreszt iránta embertársaiban." Hozzáteszi: "...légy éppoly elôvigyázatos és körültekintô a kisebb [jelentéktelenebb] parancsolatok betartásában, mint a fontosabbakéban, mert nem tudhatod, mekkora jutalom jár értük. Ugyanúgy mérlegre kell tenned a parancsteljesítés [anyagi] hátrányait és az érte várható jutalmat, mint a vétek elônyeit és káros voltát. Ezenkívül pedig végy figyelembe három dolgot, hogy ne ess kísértésbe: tudd, hogy látó szem és halló fül van fölötted, és tetteid följegyeztetnek!" (
Ávot 2:1.)

     Ugyanott (4:20.) szerepel Jehudának egy másik figyelemreméltó mondása is: "Ne a kancsót nézd, hanem azt, hogy mi van benne! Van új kancsó, amely tele van nemes óborral, és van régi, amelyben még újbor sincs..."

 A metafora a Talmud-tudósokról szól, akiknél lényegtelen a kor vagy a társadalmi állás: a lényeges a tudás. A fiatal lehet okos, még ha tapasztalatlan is, és az öreg lehet szklerotikus (Bartenura).

    Jehudá azért persze tisztelte az öregeket. Egyik mestere, Josuá ben Korchá, igen magas kort ért meg. Jehudá megkérdezte, minek köszönheti ezt, milyen érdemeket szerzett, hogy ennyi ideig élhet. Josuá szarkasztikusan válaszolt: "Mi van, Jehudá, unod az életemet? Talán azt szeretnéd, ha már meghalnék?"

 Jehudá alig gyôzte magyarázni, hogy csak a hosszú élet titkára volt kíváncsi: tudni szerette volna, hogyan viselkedjék, hogy ô is érdemes legyen rá... Amikor Josuá a halálán volt, Jehudá áldást kért tôle. Az öreg ezt mondta: "Adja Isten, hogy elérd éveim felét!"

 "Miért nem az egészet?" -- kérdezte megütközve a fejedelem. "Azt akarod, hogy fiaid birkapásztorok legyenek?" -- kérdezett vissza Josuá. Rási így magyarázza meg a választ: "Nem jó, ha olyan sokáig élsz, mint én, mert uralkodó vagy. Ha nem halsz meg idejében, fiaid nem örökölhetik a méltóságot, és úgy fognak élni, mint a birkapásztorok..." (Megilá 28:1.)

* * *


Szerénységérôl is legendákat meséltek. Egyszer Chijá tanítványával a diaszpóra zsidóságát látogatta meg. Elérkeztek egy városba, és Jehudá azonnal tudakozódott, lakik-e ott Talmud-tudós, hogy szokása szerint vele találkozzék elôször. Megtudta, hogy él egy vak talmudista a városban, és azonnal indult volna, Chijá azonban nem akarta engedni. "Maradj csak a szálláson! -- mondta. -- Te fejedelem vagy: a rang kötelez. Majd én elmegyek a tudóshoz."

Jehudá addig erôsködött, míg végül együtt mentek a vak bölcshöz, aki a látogatás végén így búcsúzott tôlük: "Eljöttetek ahhoz, aki látható, de ô maga nem lát. Adja a Teremtô, hogy jó szívvel fogadjon benneteket Az, aki lát, de ő  maga láthatatlan!" Hazafelé menet Jehudá megjegyezte: "Látod, Chijá, ha nem megyek veled, megfosztottál volna ettôl az áldástól!..."

Az Izrael földjén, Bét Seárimban, illetve Ciporiban élô fejedelem nagyra becsülte a babilóniai gálut vezetôjét, a rés gálutát. Igy beszélt róla: "Ha Huná rabbi ide jönne, magasabb helyre ültetném a magaménál!" (Jeruzsálemi Talmud, Kilájim 9.)
Rendes imáján kívül mindennap elmondott egy "privát" könyörgést is. Ez így szól: "Legyen a Te akaratod, Örökkévaló Istenünk és atyáink Istene, hogy megmeneküljünk az arcátlan emberektôl és az arcátlanságtól, a rossz embertôl, a balszerencsétôl, a gonosz ösztöntôl, a rossz baráttól, a rossz szomszédtól, a romboló Sátántól, a nehéz pertôl és a kemény peres féltôl, akár zsidó, akár nem!" Ezt késôbb beiktatták a kötelezô imaszövegbe, és ma már minden imakönyvben szerepel. A Talmud azt is hozzáteszi, hogy Jehudá palotája elôtt császári ôrség állott, hogy megvédje minden inzultustól, s ô mégis naponta így könyörgött (Bráchot 16:2.)

* * *


A nem mindennapi élethez méltóságos halál illik. Jehudá semmit sem hagyott a véletlenre. Amikor érezte, hogy közeleg halála ideje, hívatta fiait, és végrendelkezett. Elsôként azt hagyta meg, hogy ügyeljenek anyjuk tiszteletére. (A Talmud megjegyzi, hogy Jehudá második feleségével, mostohaanyjukkal éltek, és ezért volt szükség a figyelmeztetésre.) Utána azt kérte, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, mintha mi sem történt volna. Ennek azért kellett így lennie, mert megpróbálták titokban tartani, hogy halálán van -- sôt késôbb, amikor bekövetkezett, halálát is --, és a családra is vonatkozott a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza [vagyis terjeszti], halállal lakol!"

Jehudá azt mondta: "Joszéf Héfáni és Simon Efráti, akik életemben kiszolgáltak, fognak szolgálni holtomban is." (Hyman megjegyzi, hogy mindenki azt gondolta, Jehudá a temetésérôl beszél. Héfáni és Efráti azonban elôbb halt meg, mint Jehudá: így nyilvánvalóvá vált, hogy a túlvilágra gondolt.)

Magához hívatta Izrael bölcseit, és rendelkezett a temetésérôl. Azt is meghagyta, hogy az érte viselt gyász nem haladhatja meg a harminc napot, "mert nem vagyok különb, mint Mózes mesterünk, akit harminc napig gyászoltak". Kijelölte utódjait: "Simon fiam lesz a cháchám [a Szánhedrin elnöke], Gámliél fiam lesz a fejedelem [a zsidó közösség vezetôje és képviselôje a rómaiak elôtt], és Chániná bár Chámá lesz a jesivá vezetôje." A Talmud megmagyarázza, hogy azért lett Gámliél a fejedelmi cím örököse -- noha öccse, Simon okosabb volt nála --, mert ô volt az elsôszülött, és istenfélelemben is felülmúlta nagyeszű öccsét.

Jehudá halálos ágyán átadta Simon fiának a Tóra titkait és a zsidó bölcsesség "receptjeit". Utána hívatta Gámliélt, és direktívákat adott neki a fejedelemi teendôk felôl. Azt mondta: "Fiam, vezesd a dolgokat erôs kézzel, és tarts fegyelmet a tanítványok és az alattvalók között!"

A fejedelem végül fájdalmas bélműködési rendellenességébe halt bele. Amikor már nagyon rosszul volt, a bölcsek böjtöt hirdettek, és egyfolytában imádkoztak javulásáért. Hűséges gazdasszonya fölment a háztetôre, és ott jajongott: "Az égiek magukhoz akarják venni Rabbit, a lentiek azt akarják, hogy maradjon itt... Adja Isten, hogy a lentiek legyôzzék a fentieket!" Amikor azonban látta, mennyire kínlódik a gazdája, és micsoda fájdalmai vannak, így könyörgött: "Adja Isten, hogy a fentiek bírják le a lentieket!" A bölcsek azonban egy pillanatra sem hagyták abba az imát, így a halál angyala nem juthatott Jehudá közelébe. A gazdasszony, aki nem bírta tovább nézni a fejedelem szenvedéseit, ledobott a háztetôrôl egy vázát. A robaj és a csörömpölés okozta meglepetésükben a bölcsek megakadtak az imádkozásban -- és Jehudá végre lehunyhatta szemét...

    A mesterek beküldték Bár Kápárát a szobába, hogy nézze meg a beteget. Be is ment, s látván, hogy Jehudá halott, megszaggatta ruháját. Eszébe jutott azonban a rendelet: "Aki Jehudá halálhírét hozza, halállal lakol!" Amikor kijött a szobából, csak ennyit mondott: "Angyalok tusakodtak más égi teremtményekkel a szent frigyszekrény körül. Az angyalok legyôzték ellenfeleiket, a frigyszekrény pedig fogságba esett..."

A bölcsek kevés szóból is értenek. "Meghalt Rabbi?" -- kérdezték. "Ti mondtátok..." -- felelte Bár Kápárá.

* * *


Az Ocár Jiszráél enciklopédia érdekes föltételezést ismertet arról, vajon miért akarták titokban tartani Jehudá halálát. Eszerint Jehudá uralkodásának végefelé, amikor már nem Antoninus volt a római császár, a megszállók újabb "zsidótörvényeket" akartak Izraelre kényszeríteni, s csak Jehudára való tekintettel halasztották el végrehajtásukat. Ezért próbálták volna eltitkolni halálát, és fenyegették súlyos büntetéssel azt, aki nyilvánosságra hozza, s ezért rendelkezett úgy maga a fejedelem, hogy a gyertya égjen, az asztal legyen megterítve, az ágy legyen bevetve, vagyis tegyenek úgy, mintha nem történt volna semmi. Amikor azután kitudódott, hogy meghalt, "megkettôzôdtek a bajok", és vele "megszűnt a szerénység és a vétkezéstôl való félelem" (Szotá 49.).

 

2012. február 27., hétfő

HETI HAFTARA – TECÁVE – 2012 - שבת פרשת זכור


 

Á G Á G TÓ L   H Á M Á NI G 

 

 

"Ezt mondja a Seregek Ura: Számon tartom, hogy hogyan bánt Ámálék Izraellel, hogy útját állta, amikor kijött Egyiptomból. Most azért indulj, verd le Ámálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg ... " (lSámuel15:2-3.)

 

 

Ez az eset Sámuel próféta öregkorában történt, miután felkente Sault Izrael első királyául. A Binjámin törzséből származó Saul már több hábo­rút viselt a Izraelt szorongató filiszteusok ellen, és most érkezett el az ideje, hogy Sámuel felhívja a figyelmét az Ámálék elleni irtó hadjárat szükséges­ségére és elkerülhetetlenségére. Ez a hagyomány szerint Izrael királyának elsőrendű kötelessége, mivel Ámálék a zsidó nép ősellensége.

 

Amikor Izrael fiai kiszabadultak az egyiptomi rabszolgaságból, átkeltek a Vörös-tengeren, és útban voltak Sínai felé, hogy átvegyék a Tórát, az ámálekiták voltak azok, akik megtámadták a fiatal, gyanútlan, tapaszta­latlan népet. A környező népek, az ámmániták, a moábiták, az edomiták. a kánaániták rosszat sejtettek, talán féltek is kissé, míg az egyiptomiak sebeiket nyalogatták. Csak Ámálék nem fért a bőrébe: először gerillahar­cot vívott, lesből támadott - a foglyokat megalázta, megcsonkította - majd frontális támadást indított.

 

Mózes Jósuára, fiatal adjutánsára bízta az ámálekiták elleni önvédelmi harc vezetését, aki meg is verte őket. A továbbiakban is nemegyszer találkozunk a zsidó népnek ezekkel az esküdt ellenségeivel. A bírák korá­ban a midjánitákkal szövetkeztek Izrael ellen. A színáji orvtámadás leírása (2Mózes 17:8-13.) azzal végződik, hogy az Örökkévaló utasítja Mózest írja meg az esetet "a könyvben" - vagyis a Tórában -, és vésse jól Jósuá emlékezetébe, hogy "Ámáléknak még az emlékét is eltörlöm az ég alól!"

 

 Mózes akkor oltárt épített, és azt mondta: "Mivel kezet emelt Isten trónusára harcolni fog Ámálék ellen az Örökkévaló nemzedékről nemzedékre." (uo-16.) Onkelosz arameus fordításában, valamint Rási, Ibn Ezra és mások magyarázatában ez így hangzik: "Az Örökkévaló megesküdött trónjára, hogy örök időkön keresztül harcot fog vívni Ámálék ellen."

* * *

 

A hagyományos Midrás-irodalom összefüggést lát Izrael viselkedése és Ámálék támadása között. Amikor a zsidók eltávolodnak a Tóra szellemé­től, és nem tartják be törvényeit, a külső ellenség általában eszükbe juttatja, hogy zsidók, és hogy ez kötelességeket ró rájuk. Ámá1ék orvtámadá­sa előtt a zsidók zúgolódtak, mert nem volt ivóvizük. "Közöttünk van-e az Örökkévaló, vagy sem?" - kérdezték (2Mózes 17. és Mechiltá uo.).

 

A Midrás egy frappáns hasonlattal világítja meg ezt a helyzetet. Volt egyszer egy ember, aki kisfiát a hátán cipelte, etette, itatta, és az út minden nehézségétől megóvta. Amikor aztán lakott helyre értek, a szemtelen gyerkőc odafordult az első járókelőhöz, és azt tudakolta, nem látta-e az apját valahol. Az apa dühében ledobta a hátáról. Arra jött egy kutya, és   megharapta ...

 

Ámálék - Ézsau unokája - volt tehát a "harapós kutya", aki mindig készenlétben állt, hogy Izrael fiait zsidó voltukra emlékeztesse. A Midrás elbeszélése szerint Ézsau meghagyta unokájának, az ámálekiták ősének, hogy álljon bosszút érte: "mindent megtettem, hogy Jákobot megöljem, de sajnos nem sikerült" (Jálkut Simoni, Chukát). Azt is tudni véli a Midrás, hogy Ámálék nemzetközi expedíciós hadsereget akart szervezni Izrael megtámadására, de a népek nem álltak kötélnek, okulván az egyiptomiak példájából. Erre azt mondta volna Ámálék: én előremegyek, és megtáma­dom őket. Ha megvernek, meneküljetek el, ha pedig az akció sikerrel járna, gyertek és segítsetek (Mechiltá, B'sálách.) ...

* * *

 

A zsidóknak kötelességük volt bosszúhadjáratot folytatni a Palesztina déli vidékén élő rabló ámálekiták törzse ellen, és megsemmisíteni az álnok támadót. A Talmud szerint ez a három legfontosabb feladat közé tarto­zott, amelyeknek teljesítését Mózes Isten nevében megparancsolta a zsidó népnek. Mihelyt elfoglalták Erec Jiszráélt, és ott gyökeret vertek, kötele­sek voltak királyt választani, megsemmisíteni Ámálékot, és felépíteni a Szentélyt (Szánhedrin 20.)

 

 Most, hogy Saul személyében megvolt a király, aki egyesítette Izrael törzseit, elérkezett az Ámálékkal való leszámolás ideje -  mégpedig a totális leszámolásé, amelynek során nem volt szabad zsákmányt szedni és foglyokat ejteni. Az előzmények nem szorítkoztak a színai orvtámadásra, amelyben az ámálekiták emlékezetes kegyetlenségeket hajtottak végre: azóta is megszakítás nélkül folytatták támadásaikat, gyermekeket és nőket gyilkolva.

* * *

 

Háftáránkban - Sámuel első könyvének 15. fejezetében -- Saul a próféta ösztökélésére 210 OOO harcost mozgósítva hadjáratot indít Ámálék ellen. Miután felszólította a kénita törzseket, hogy húzódjanak biztonságba, megverte az ámálekitákat. Ám nem tartotta magát a próféta utasításához: elfogta és életben hagyta Agágot, Ámálék királyát, s az ámálekiták juh- és marhacsordáinak javát is .megszánta" és zsákmányul ejtette, ahelyett

hogy a parancs értelmében elpusztította volna.

 

A próféta szigorún megrótta Sault, aki ráadásul még győzelmi emlék- oszlopot is állított magának a Kármel-hegyen. Saul azzal próbált véde­kezni, hogy a népre hárította a zsákmányolás vétkét: " ... megkímélte a nép a legszebb juhokat és marhákat, hogy Istenednek, az Örökkévalónak áldozza." (l Sámuel 15:15.)

 

A próféta elutasítja az átlátszó kifogást. Te vagy a király, mondja, ne hivatkozz a népre! Az áldozatot illetően pedig kifejti, amit az utána következő próféták hosszú sora nem győz hangsúlyozni: nincs értelme az áldozatok tömegének, ha az áldozatot bemutató nem tartja be az isteni Tan parancsolatait. "Talán ugyanúgy tetszik az Örökkévalónak az égő- és a vágóáldozat, mint az engedelmesség az Örökkévaló szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövér jénél!" (Uo. 22.)

 

 

A továbbiakban Sámuel a varázsláshoz és          bálványimádáshoz hasonlítja a király ellenszegülését és az isteni parancs megszegését.

 

Végül kimondja a szentenciát: "Mivel te megvetetted az Örökkévaló igéjét, Ő meg elvetett  téged, és nem leszel király!" (Uo. 23.)

 

Saul magyarázkodik, majd bevallja: " ... féltem a néptől, és hallgattam  szavára ... " Ez végleg meggyőzi Sámuelt az isteni sugallat helyességéről: nem vezetheti a népet az, akit a nép irányít. Így azután Saul látszólag enyhe vétke miatt - aminél sokkal súlyosabbakat is elkövetett - elvesztette jogosultságát a trónra. Ettől fogva csak idő kérdése vol: hogy mikor lesz a Sámuel által felkent Dávid Izrael királya.

 

 

A fejezet zárójelenetében Sámuel elővezetteti Ágágot, Ámálék királyát, akit Saul, ki tudja, miért, életben hagyott. A prófétát nem kötötték a diplomatikus viselkedés szabályai és egyéb rafinériák, és csakis a zsidó nép létérdekeit tartotta szem előtt. Ágág biztos volt benne, hogy az öreg, fehér szakállú zsidó bácsi nem fogja bántani.

De Sámuel így szólt: "Ahogy gyermektelenné tett asszonyokat a kardod, úgy legyen gyermektelenne anyád az asszonyok között! És felkoncolta Sámuel Ágágot az Örökkévalc előtt Gilgálban", ahol az ideiglenes Szentély állott (Uo. 33.)

* * *

 

A Purimot megelőző szombaton, az Emlékezés szombatján a hetiszaka­szon kívül az Ámálékról szóló megemlékezést is felolvassuk (5Mózes 25:1­-19.). Ez köti össze a háftárát a heti szidráva1.

 

A történelmi aktualitás folytatódik, egészen a purimi Eszter-történetig A Megilá szerint a zsidógyűlölő Hámán Ágág egyenes leszármazottja volt

 

 

Való igaz, hogy bár Saul legyőzte és megverte az ámálekitákat, sokan megmenekültek közülük: Saul uralkodásának végén ismét találkozunk velük, amint izraeli városokat támadnak meg és rabolnak ki. Dávid- aki ekkor még nem volt király - vetett véget garázdálkodásaiknak, amikor szinte maradéktalanul megsemmisítette az ősi ellenséget. Sajnos csak "szinte": ezt ékesen bizonyítja Hámánnak és a későbbi nemzedékek zsidófaló antiszemitáinak felbukkanása.

 

 

Maimonides úgy módosítja az Ámálék kiirtására kiadott parancsot. hogy ha az ámálekiták megbékélnek Izraellel, és elfogadják a noáchiták hét micváját, akkor életben maradhatnak. (Noách fiainak hét törvénye azokat a bűnöket sorolja fel, amelyeket a Biblia nem zsidó szempontból is büntetni rendel: 1. Isten-káromlás, 2. a köztörvények megsértése, 3. bálvány­imádás, 4. vérontás, 5. fajtalankodás, 6. rablás, 7. az élő állatból kivágott: húsdarab élvezete.)

                                           ***

Saul ellentmondásos alakja és tragikus élete nem jellemezhető egy rövid fejezetben. Első királyként nem állt előtte követendő példa. Próbálkozása, hogy függetlenítse magát a próféta befolyásától, eleve kudarcra volt ítélve. Az oktalan irgalmasságot, Ámálék életben hagyását, oktalan kegyetlenség - Novnak, a papi városnak elpusztítása - követte nála. Ezt summázták így bölcseink: "Aki megkönyörül a kegyetleneken, az végül kegyetlen lesz a könyörületesekkel szemben." (Jálkut, Smuél.)

 

A sors keserü iróniájaként az utolsó ember, aki életben látta Sault,

egy ámálekita volt, aki azt állította: a súlyosan sebesült király maga

kérte, hogy ölje meg - és akit ezért Dávid kivégeztetett (2Sámuell:16.).

 

(Fejezet Naftali Kraus AZ ŐSI FORRÁS(2) Próféták Népe c, könyvéből,

 Budapest, 1992).

2012. február 26., vasárnap

HETI SZAKASZ –TECÁVE - 2012


   HOL  NINCS EMLITVE MÓZES A TÓRÁBAN?

           

 

     Ezt a szakaszt kérdőjellel kell kezdeni: hogy lehet az, hogy ebben a szakaszban, amely a papi ruházatról és egyéb szentségi kellékekről beszél – egyszer sincs emlitve  Mózes mesterünk neve?

 

Ehelyett, a felszólitás itt: "Te". T e parancsold meg, t e mondd, t e beszélj, t e hozd Áront és fiait – de mindez név nélkül. Mózes – jok.

 

   Hogy létezik ez? Aki a Tórát a népnek "lehozta az égből", vagyis emberközelségbe hozta az isteni Kinyilatkoztatást – azt ki lehet "cenzurázni" a Könyvből?

 

          Amennyire tudjuk, ezt előszőr rabbi Jákov ben Áser (a "Ro's" fia) vette észre és jegyezte meg exegétikájában, melynek neve "Báál Háturim". Hogy a kérdés még rázósabb legyen, a "Tur" hozzáteszi, hogy "születése óta Mózes neve minden szakaszban emlitve van".

 

Nem elég azonban feltenni a kérdést  - meg is kell válaszolni azt.  R' Jákov azt a magyarázatát adja a jelenségnek, hogy  a "kitiltást" Tecáve szakaszából, mint büntetést, maga Mózes hozta a fejére. Hogyan? Úgy, hogy amikor fohászkodott és könyörgött Istennek, hogy bocsássa meg a népnek az aranyborju vétkét, kicsúszott a száján egy "fenyegetés"számba jövő kijelentés: "ha nem (vagyis ha nem bocsátasz meg nekik ) törölj engem könyvedből, amit irtál " (2 Mózes, 32, 32), vagyis a Tórából!

 

    Ezt a  - nem követendő  - beszédmodort is csak Mózes enged(het)te magának a Világ Urával szemben, ő aki szemtől szembe beszélt Vele, és nem mint a többi próféta, álomban vagy látomásban. A végén persze az Örökkévaló naná hogy megbocsátott  és nem került sor Mózes fenyegetésének beváltásra. De – mondják Bölcseink – egy bölcs átka, még ha ok nélküli is, vagy feltételes is, valamilyen foganatja van (Mákot, 11) és ennél fogva nincs Mózes neve emlitve ebben a szakaszban. (Báál Háturim a szakaszra).

 

    Egy  kéziratban talált "Báál Háturim" szövegben további okát találjuk Mózes "eltünésének" a szidrából. Ez is egyfajta büntetés (amit már emlitettünk Smot szakaszában). Ugyanis, tulajdonképpen Mózesnek kellett volna lenni a főpapnak és leszármazottainak kellett volna a kohanitákat adni a népnek, mig testvére, Áron,  lett volna a Leviták feje. Azonban, amikor Mózes vonakodott szótfogadni és elmenni Egyiptomba az isteni küldetésben – büntetésből felcserélődtek a feladatok: Áron és fiai lettek a kohaniták és Mózes maradt a levita. "És mivel szidránk a leviták feladatairól, ruházatáról, stb beszél – Mózes nem találta meg a helyét itt, nagy bánatában" (A Báál Háturim kéziratból,  rabbi Jákov Koppel Reinitz kiadása, 1971, Bné-Brák. Reinitz rabbi a pesti  r' Koppel Reich zc"l ortodox főrabbi unokája).

 

                                                           X x x

       A gondolat már a Zóhárban megtalálható , valamint a Jálkut Háreuvéni nevü kabbalisztikus Midrásban. Idézzük a Zóhárt,(arameus forditásból): "Hárman vannak, akik maguk hozták fejükre a bajt- - - ]egyikük Mózes[, hiszen ki volt nagyobb Mózesnél, aki azt mondta "ha nem – törölj ki könyvedből...", és nem  ok nélkül mondta ezt és az Örökkévaló általában teszi akaratát és mindennek ellenére nem menekült meg  a büntetéstől vagyis nem emlittetik Tecáve szakaszában..." (Zóhár, Ki Tiszá, 246, 1).

 

           A "Báál Háturim" édesapja, rábbénu Áser (a Ro's)  részletesen ismerteti a gondolatot, amit fia hoz könyvében távirati stilusban: "Azt mondta az Örökkévaló Mózesnek: 'elnézö leszek veled szemben. Nem töröllek  a Tórából, ahogy mondtad, hanem csak ebből a szakaszból, amit Ki Tiszá előtt irtam (ahol az aranyborju vétke van emlitve) és ezért nem találjuk itt Mózes nevét".

 

 Már volt aki felfedezte, hogy nemcsak itt, hanem Mózes 5. könyvében is van három szakasz, amelyekben Mózes neve nincs emlitve ("Itur Bikurim"). Ott ez nem képez problémát, mivel a könyv legnagyobb rész egyes szám első személyben iródott és Mózes nem emliti nevén önmagát. (Mindenesetre az olvasók résztvehetnek egy vetélkedőn, melyik az a három szakasz Mózes ötödik könyvében, ahol Mózes neve nincs emlitve.

                                                        X x  x

     Van azonban egy más feltevés is Mózes távollétére a szakaszból. Eszerint a Tecáve szakaszt rendszerint Ádár hetedike körül olvassuk fel a zsinagógában. Ez, mint tudjuk, Mózes halálozásának dátuma (jáhrzeitja) és ezért tünt el Mózes a szakaszból. ( A wilnai gáon)

 

     R' Ávráhám, Korman, korunk enciklopédista exegétája, "Hápárásá lödorotehá" (A Szidrák a nemzedékek tükrében, Tel-Aviv, 1998),  cimű könyvében, hoz egy további lehetőséget is: Ahogy Dávid király,  nem akarta meginni a vizet, amit vitézei, életük kockáztatásával hoztak neki a betlechemi kútból (2. Sámuel, 23, 16) , mondván, hogy "Igy hallottam-tanultam Sámuel a próféta, Bét Dinjétől: aki hajlandó életét áldozni a Tóra szavaiért – nem idéznek halachát a nevében" (Bava Kama, 61,a), mivel a Tóráért élni kell és nem meghalni (Steinzalz) és aki veszélyezteti életét, azzal hogy majd csoda történik és nem esik baja, arra nem vonatkozik az az elv, hogy aki Halachát mond-terjeszt valaki nevében az megváltást hoz a világra ( Smuel Édelis (Máhárs"á).

    

    Igy tehát, Mózes aki hajlandó volt "életét áldozni" a zsidókért, azzal hogy töröltessen ki a Tórából, ha a vétkes zsidók nem nyernek bocsánatot – azt a büntetést kapta hogy legalább egy szakaszban nem emlitik nevét.

 

   R' Simon Szófer, a Chátám Szófer fia (krakkói rabbi) szerint ez nem büntetés volt Mózesnek hanem jutalom, önzetlenségéért. Itt adatott meg neki a felhatalmazás, a hatáskőr,  hogy Isten nevében parancsolhasson. Ezzel  - napjaink kifejezésével élve – mintegy aláirási jogot kapott. Tehát az hogy neve nem jelenik meg – előnyére válik.

 

        Van aki észrevette, hogy az előző szakaszban – Trumá – ahol a gyüjtőakcióról van szó – Áron  neve nincs emlitve. Miért? Mert ott az az utasitás hogy az összegyüjtött drágaságokat (arany, ezüst, drágakövek) a Hajlék felépitésére és Áron valamint fianak ruházatára és felszerelésére forditják (például a drágakövek a Chosenbe lettek beillesztve). Ezért nem akart Áron jelen lenni, nehogy a gyanu árnyéka is essen rá, hogy a saját érdekében  tevékeny a gyüjtőakcióban (Rabbénu Efrájim).

              

                                                              X x x

       

       Tulajdonképpen az eddig elmondottak a Drus birodalmába tartoznak. Ugyanis a Psát szerint szakaszunk és az azt megelőző Trumá szakasza egy egységet képez. Tecáve szakasza nem  uj fejezettel, hanem  a 27. fejezet 20. versével kezdődik. Igy, mivel az előző szakaszban (Truma) mindjárt az elején ott van Mózes neve, mint aki az egész dolgot parancsba kapta és ez igy folytatódik szakaszunkban is – a Psát szerint a kérdés nem kérdés. (Chidá).

 

Erre utal Abarbanel, a nagy exegéta és államférfi is, amikor hangsulyozza a két szakasz egységét és Mózes neve, ami Trumá elején van emlitve, érvényes mindkét szakaszra.

 

   Mielőtt egy szemfüles olvasó (esetleg "rabbi") megjegyezné, hogy Mózes kérése-imájá (hogy neve töröltesen ki, ha nincs bocsánat az aranyborjért) a következő szakaszban (Ki Tiszá) található és akkor hogyan kaphatta a "büntetést", itt, előbb? – sietek megjegyezni, hogy ez azon elv alapján történk, hogy a Tórában nincs konzekvens kronológia (Éjn mukdám umeuchár bátórá). Eszerint szakaszunk – Tecáve – valóban az aranyborju affér után iródott.

 

                                                      

2012. február 25., szombat

SZOMBAT ESTI HÁVDÁLÁ


AKI ELKÜLÖNITI  A ZSIDÓKAT A NÉPEKTŐL

 

 

A SZOMBAT (VAGY ÜNNEP) KIMENETELE UTÁNI IMÁBAN EZT A BETOLDÁST MONDJUK, (AZ IMAKÖNYVBEN MEGJELÖLT HELYEN):

 

"Te ajándékoztad  nekünk Tórád ismeretét, és megtanitottál bennünket, hogy általa teljesitsük akaratod törvényeit. Különbséget tettél, örök Istenünk, a szent és a hétköznapi között, a világosság és a sötétség között, úgy mint Izrael (a zsidók) és a népek között, valamint a hetedik nap (a szombat) és a hat munkanap között. Atyánk, királyunk, hadd kezdődjenek a ránk következő napok békességgel, minden bűntől mentesen, megtisztulva minden vétektől, félő tiszteletedhez ragaszkodva".

 

Vagy, héber eredetiben:

 

אתה חוננתנו למדע תורתך, ותלמדנו לעשות חוקי רצונך. ותבדל ה' אלוקינו בין קודש לחול, בין אור לחושך, בין ישראל לעמים, בין יום השביעי לששת ימי המעשה. אבינו מלכנו החל עלינו  הימים הבאים לקראתנו לשלום, חשוכים מכל חטא, ומנוקים מכל עוון, ומדובקים ביראתך.

 

   

 UTÁNA OTTHON, ELMONDJUK A HÁVDÁLÁ IMÁT,  GYERTYAFÉNYNÉL, POHÁR BORRA ÉS ILLATOS FÜSZERRE, AMELY IGY SZÓL:

 

 

                                    

    "ÁLDOTT VAGY TE, ÖRÖK ISTENÜNK, A VILÁG URA, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL; A VILÁGOSSÁGOT A SÖTÉTSÉGTŐL; IZRAELT (VAGYIS A ZSIDÓKAT) A NÉPEKTŐL, ÉS A HETEDIK NAPOT (  A SÁBESZT) A HAT MUNKANAPTÓL. ÁLDOTT VAGY TE ÖRÖKKÉVALÓ, AKI ELKÜLÖNITI A SZENTET A MINDENNAPITÓL!" (A forditás a Sámson Imája cimü imakönyv alapján, 322 oldal).

 

    Héber eredetiben ez igy hangzik:

 

"ברוך אתה ד' אלוקינו מלך העולם המבדיל בין קודש לחול, בין אור לחושך,

בין ישראל לעמים,

 בין יום השביעי לששת ימי המעשה,

ברוך אתה ד' המבדיל הין קודש לחול"!

 

 KELLEMES BIZTONSÁGOS ÚJ HETET

 KIVÁNUNK KEDVES OLVASÓINKNAK

                                             שבוע  טוב!

"...אתפשטותיה דמשה בכל דרא ודרא" (תיקוני זוהר,נ"א, קי"ד,א)


Egy kicsinyke Mózes

 minden zsidóban megbújik

VENDÉDOLDAL

Ádár hónap / Benedek István Gábor rovata

Izgalmas, színes, okos tanulságokban bővelkedő hónap. Gondoljuk meg: Zájin Ádárral, Eszter böjtjével és főleg Purimmal áll előttünk, és persze, megannyi történelmi-filozófiai jelentőségű gondolattal. Igazi felkészülés Pészáchra, Niszánra, azaz a következő hónapra, az egyetemes zsidóság legjelképesebb, népteremtő ünnepére. A tavasz örömhozó nyitányára.


Számomra még valamit jelent. Apám unokatestvérének emlékét. Szabóként is erős ember volt, ügyes, mellesleg igen jóképű, ibolyakék szemmel. Jó fizikumának köszönhette, hogy túlélte a vészkorszakot. Vallásos, Szamos menti családból jött, maga is őrizte a hagyományokat. Ezért ment el a háború után. Itthon nem tarthatta meg a törvényt.

Ausztráliában keményen dolgozott. Jómódú lett, és puritán maradt. Idős korában hosszú, ősz szakállt növesztett. Egyszer – ahogyan mondta – félúton: Izraelben találkoztunk. Jeruzsálem utcáin olybá tűnt, mint az ókori pátriárkák reinkarnációja. Beiratkozott Méá Seárim egyik legtekintélyesebb jesivájába, hogy külön kurzuson talmudot, zóhárt és kabbalát tanuljon, napi hat órán át. Boldogság töltötte el a lelkét.

Ültünk egy városi parkban, és ő mesélt. Nem a szülőfalujáról, az ukrajnai hómezőről, az ausztráliai kezdetekről, a családjáról. Hanem Mózesről. Mintha csak tegnap találkozott volna vele, és jól ismeri, tehát most kicsit pletykálkodik róla.

Hogy személyiségéből micsoda megnyerő méltóság áradt! Mennyire előkelő tartással lépett az emberek elé, miközben csöppet sem érződött rajta gőg és fölény. Éppen ellenkezőleg: barátságos volt és szeretet-teli! Inkább a mozdulataival, a gesztusaival, a tekintetével vált kiemelkedővé, semmint öltözékével. Példás szerénységgel beszélt zsidóval, egyiptomival, családtaggal, sivatagi vándorral, gazdaggal, nyomorult szegénnyel. Csak a haragja volt sodró erejű.

Egyszerűen tudomásul vette kivételes kisugárzását, azt nyilván isteni eredetűnek vélte, de vele soha nem élt vissza, önkényesen semmiképpen. Vagyis ezt a tulajdonságát is az Örökkévaló célja megvalósítása eszközének tartotta. Tudta, hogy az embereket bizonyos jó célok érdekében vezetni, irányítani kell, mert ha nem így történik, a teremtő szellem széttöredezik, és az erők egymás ellen fordulhatnak. Ez a pusztulás maga.

Áradt belőle a derű. Aki a közelébe került, érzékelte ezt. Fiatal és idős élénk tettvágyat érzett magában, türelmetlen cselekvő szándékot. A vele érintkezők hirtelen telve lettek ötletekkel, szárnyaló alkotó elhatározással. Hogy együtt segítsék megvalósítani az Elrendelést. És az ő társaságában levők egymáshoz is jobbak lettek, érdeklődőbbek, sőt segítőkészek és támogató szándékúak. Körükben élő organizmussá vált a szolidaritás.

Mózestől mindenki tanulhatott. Odaadást, figyelmet és ösztönző érdeklődést, szeretetet, tehát életbölcsességet. Magatartásából, szellemi és lelki kincseiből minden zsidó, még évezredekkel később is, meríthetett, elvehetett valamit. Bármilyen keveset, de az a kevés is zsidó teljesség volt. Miként egyetlen csepp tengervíz is – óceán. Ezért tudjuk biztosan: nem támadt olyan próféta többé Izraelben, mint ő.

Valamiben azonban önző volt. Kijárta Istennél, hogy ugyanazon a napon haljon meg, amikor született. És így e két dátum között telt, telhetett el földi élete. Ez az egybeesés jelképes. Ünnepe pedig Zájin Ádár.

Az ember életében két időpont rímelhet, összecsenghet: a kezdet és a vég. A térben viszont, mint Mózes tettei, művének hatása és jelentősége: aligha felfogható. Akár a végtelen. A világűr.

– Sugallatát azonban érzem magamban – mondta Berger Rudolf rokonom. – És tudom, hogy ezzel sokan vannak így. Egy kicsinyke Mózes ugyanis – így vagy úgy – minden zsidóban megbújik. Legföljebb némely ideig bujkál, rejtőzködik. De Ádár hónapban azért előjön.

(Forrás:Mazsihisz honlap)