(A BÁÁL SEM  TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(14)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN

13. fejezet

Rebbék a Báál Sém Tov előtt

Ha egy rövid történelmi kitérőt akarunk itt tartani, próbáljunk válaszolni arra a kérdésre, hogyan lehetséges az, hogy a haszidizmus és a haszid rebbe mint szellemi vezető megjelenésére a 19. századig váratott magára? Hogy lehet az, hogy ez a fenomenális jelenség eddig, a Báál Sém Tovig nem volt ismert? Ámbár tény és való, hogy ezt a kérdést sok minden és mindenki mással kapcsolatban is fel lehet tenni. Így például, a Zohár, ami RáSBiJ (Simon Bár Jocháj rabbi) műve – aki közel 2000 évvel ezelőtt élt – mégis csak a 13. században került nyilvánosságra. De a kérdés továbbra is válaszra vár.

A válasz pedig az, hogy igenis voltak rebbék a Báál Sém Tov előtt is. Ha a zsidóság szellemi helyzete nem is indokolta a haszid mozgalom kialakulását, de rebbék, illetve napjaink magyar nyelvén „csodarabbik” korábban is voltak. Voltak, akik kisebb-nagyobb csodákat tettek, és nap, mint nap bizonyították, hogy az ég kapui nyitva állnak előttük.

A két legismertebb ilyen rebbe – akiket a Talmudból ismerünk – Chóni Hámeágél és Chániná ben Doszá rabbi volt.

Chóni a neves tanaita, Simon Ben Sátách korában élt. Ma talán azt mondanánk róla, hogy „esőcsináló” volt, de a Talmud tanúsága szerint (Táánit 23a.) nagy szárazság idején Jeruzsálemben, a nép hozzáfordult és kérte, hogy imádkozzon. Ő pedig egy kört rajzolt maga körül, és azt mondta: Világ ura! A néped kéri, hogy imádkozzak azért, hogy adjál esőt. Erre megeredt az eső, de csak lassan, apránként csepergett. Chóni nem elégedett meg ezzel, hanem tovább kérlelte az Örökkévalót és azt mondta, esküszik, hogy addig nem megy ki az általa rajzolt körből (innen elnevezése: hámeágél), amíg nagy eső nem lesz. Erre elkezdett ömleni az eső, mintha dézsából öntenék, és mindent elöntött úgy, hogy az emberek kénytelenek voltak felmenekülni a Templomhegyre.

Jöttek hozzá ismét és mondták neki: Ahogy imádkoztál, hogy essen az eső, úgy most imádkozz, hogy álljon már el!

Chóni erre ismét beállt a körbe és azt mondta: Világ Ura! A te zsidó néped nem bírja ki sem a büntetést, sem a sok jót! Tedd már meg, hogy hagyjon fel az eső és legyen jó (bőség) a világban!

Azonnal nagy szél kerekedett, az eső elállt és kisütött a nap, a nép meg kiment a mezőre gombát szedni... (Táánit uo.)

Chóni nagy népszerűségnek örvendhetett, mert még a Liskát Hágázitból (a Szentélyben, a felsőbíróság székhelye) is megdicsérték, és egy jóbi verssel értékelték tevékenységét: „Ha valamit akarsz, az meglesz, és megvilágosodik előtted utad”. (Jób 22:28.) Valószínű, hogy ebből szűrték le Bölcseink azt a tanulságot, hogy ha egy cádik akar valamit akkor az Örökkévaló teljesíti azt. (Táánit 23a. alapján).

Azonban ugyanott megtaláljuk a negatív hozzáállás csíráit is, egyfajta ellenkezést, amivel a Báál Sém Tov is szembesült: „Simon Ben Sátách, a tanaita, a Szánhedrin akkori elnöke, üzenetet küldött Chóninak az eső közismert esete után, amelyben azt mondta: „Ha nem Chóni lennél – kiközösítenélek… (mert így nem beszélnek Istennel szemben, és nem fenyegetőznek esküvel), de mit tegyek veled, hogy affektálsz és úgy beszélsz az Örökkévalóval, mint kisgyerek az apjával, aki kér tőle meleg fürdőt majd hideg fürdőt, és utána diót, mogyorót, mandulát és barackot – és az mindent megad neki! Rád mondja tehát az Írás: „Örvendjen apád-anyád, és vigadjon, aki szült!” (Példabeszédek 23:25.)

Chóni végéről ellentétes legendák keringenek. A babilóniai Talmudban (uo.) elmondják, hogy 70 évet aludt, vagyis az első Szentély pusztulása előtt aludt el és a hetvenéves babilóniai gálut végeztével ébredt fel. Senki nem ismerte fel, és bánatába halt bele. A Jeruzsálemi Talmudban két Chóniról beszélnek, apáról és unokájáról, míg Josephus szerint Chóni Jeruzsálem ostrománál halt meg, amikor a két utolsó Hasmóneus, Hürkanosz és Aristobulosz, vetélkedett egymással és mindegyikük kérte Chónit, hogy átkozza ki az ellenfelet, de ő erre nem volt hajlandó. Erre megkövezték. (Josephus Flavius / Joszéf ben Mátitjáhu, A Zsidók története 14B:a)

ß ß ß

A másik ismert „rebbe” a második Szentély vége felé élt és Jochánán ben Zákáj kortársa volt, Chániná ben Doszá rabbi. Olyan szegény volt, mint a templom egere, de lépten-nyomon csodákat művelt másokkal. Főleg arról volt ismeretes, hogy betegekért imádkozott, hogy felgyógyuljanak, és mindig megmondta előre, mikor jár majd az imája sikerrel. A kérdésre, honnan tudja ezt, azt mondta: Ha a fohász folyékonyan gördül a számból, akkor tudom, hogy az ima eredményes lesz, ha pedig nem, akkor nem.

Egyszer a mester (Jochánán ben Zákáj) fia megbetegedett, és Jochánán kérte Cháninát, hogy imádkozzon érte. Ez megtörtént, és a gyerek meggyógyult, ahogy ezt Chániná a mester küldötteinek megmondta. A gyerek édesanyja, Jochánán felesége, ennek örült, de – női hiúság – megkérdezte férjét, hogy lehet ez? Miért kérted egyáltalán Cháninát, hogy imádkozzon? Ő nagyobb, mint te?! – kérdezte.

– Ő nem nagyobb – válaszolta Jochánán ben Zákáj, aki akkor a Szánhedrin elnöke és a legnagyobb élő zsidó vezéregyéniség volt.

– Hanem? – kérdezte az asszony.

– Én olyan vagyok, mint egy miniszter a király előtt (aki nem mindig mehet be, hanem audenciát kell kérnie), míg ő olyan, mint egy szolga, aki bármikor bemehet! – szólt a válasz.

Chániná nem csak szegény, hanem szerény is volt. Egyszer egy égi hang hallatszott, amely azt mondta, hogy „az egész világ Chániná fiam érdemében kapja táplálékát, míg Chániná megelégszik egy marék szentjánoskenyérrel szombattól szombatig”.

Ő is egyfajta rebbe volt, és csodatévő mivolta éles kontrasztban van Jochánán ben Zákáj talmudista-halachista felfogásával.

ß ß ß

Egy csodálatos Midrás alapján (Dvárim rábá 1: 2. és Jálkut Simoni, Dvárim 795.) azt mondta a Báál Sém Tov, hogy az Örökkévaló kérte Mózest, hogy ő – Mózes – tegyen szemrehányást az Örökkévalónak, amiért az korholja a zsidókat, amiért nem szolgálják Őt, úgy ahogy kellene és illene, miközben Ő maga nem könyörül népén, az Ő gyermekein.

Ezt a Báál Sém Tov azzal a mágiddal (vándorprédikátor) kapcsolatban mondta, aki kígyót-békát kiáltott a „vétkes” zsidókra, és válogatott pokoli büntetéseket helyezett kilátásba nekik. A Báál Sém Tov könyörgött, hogy ne tegye ezt, hagyja abba.

A Báál Sém Tov nagyra becsülte az erőfeszítéseket, amiket az ember tesz egészsége védelmében, mondván, hogy „ha a test beteg, a lélek is meggyengül, és nem tud úgy imádkozni, ahogy kellene, még akkor se, ha teljesen mentes a vétkektől. Ezért kell a zsidó embernek nagyon vigyázni az egészségére”.

A Báál Sém Tov kedvelte a napi alámerülést a mikvében. Michel Zlocsover rabbi, aki tanítványa volt, továbbadta fiának, amit a Báál Sém Tov mondott neki: „Elintéztem (vagyis elértem az Örökkévalónál), hogy a reggeli mikvében való alámerülést olybá veszi, mintha az ember egy napot böjtölt volna!”

A Báál Sém Tov sokat foglalkozott zsidó foglyok kiváltásával. Ebből a célból sokat utazott, pénzt gyűjtött, és latba vetette ismeretségeit és befolyását a cél érdekében.

Van, aki felveti a logikus kérdést: Hiszen a Báál Sém Tov sok csodát művelt, a föld „megugrott” neki és volt, hogy egy sokmérföldnyi távolságra pillanatok alatt odaért – akkor miért kellett neki a foglyok kiváltását (pidjon svujim) a sok fáradsággal járó természetes módon megtennie?

Azért – szól a haszid válasz –, mert a foglyok kiváltása olyan, mint a természetben veszendőbe menő „szent szikrák” egybegyűjtése. Ez természetes módon történik, és ennél fogva a foglyok kiváltása is kizárólag ezen a módon történhet...