| Már ifjúkori városomban, Désen, a Petru Rare kereskedelmi iskolában, majd a gimnáziumban megsejtettem, hogy az életemet tanítással töltöm el .- mondja a Holokaust krónikása, az örökifjú Randolph L. Braham. Ezen a holokauszt vízválasztója sem módosított, mert továbbra is ezt a késztetést éreztem Münchenben, amikor elkezdtem az egyetemi tanulmányaimat, az amerikai beutazásra várva, s New Yorkba érkezve is ez a hivatástudat húzott magával végig a pályámon. Ifjúságom antiszemita légkörben indult Romániában, majd Észak-Erdély „visszatérése” után Magyarországon is – a két, egymással egyébként ellenséges érzelmeket tápláló országban, amelyek egyforma lelkesedéssel csatlakoztak a Harmadik Birodalom zsidótlanító programjához. 1948 januárjában léptem Amerika földjére. Nehezen szoktam meg az oktatási rendszert, s a társaim között sem találtam a helyemet. A fülem nem egykönnyen hangolódott rá az amerikai angolra, a nálam jó pár évvel fiatalabb kollégáimat a társaság, a sport és a tánc foglalta le. A legtöbbjüknek fogalma sem volt arról, mi történt a zsidósággal Európában, még csak néhány éve. Ebben az időben az Egyesült Államokban egyetlen felsőoktatási intézményben sem tanították a holokausztot – aminek természetesen akkor még sem a neve, sem a körülhatárolható fogalma nem született meg. Ha szóba került a zsidók sorsa a második világháborús Európában, akkor azt a katasztrófa vagy a héber „hurban” szóval/fogalommal írták körül. (Ez utóbbi a jeruzsálemi második templom elpusztítására utal.) Európa zsidóinak sorsát a második világháború mellékszálaként tárgyalták – vagy a huszadik századi Európa, vagy a Harmadik Birodalom történetének részeként. A holokauszt terminust – mint ismeretes, egy hollywoodi stílusú, de igen hatásos tévésorozat hatására – a hetvenes években kezdték használni. Vannak, akik a mai napig nehezen barátkoztak meg a görög holokauszt – szó szerinti jelentésében: égőáldozat – szóval, mint például jó barátom, Elie Wiesel. Ő és mások, főleg izraeliek, a soa (pusztítás) szót/fogalmat részesítik előnyben. Elégedetlen voltam az áradásukat már a negyvenes évek végén megkezdő személyes tanúságok, memoárok zsurnalisztikus felszínességével. Mint túlélő, akinek a szüleit és számos családtagját elpusztították, arról kezdtem gondolkozni, hogyan lehetne erről a tragédiáról érvényes történelmet írni a társadalomtudományok empirikus módszerével. Nem találtam egyetlen olyan munkára sem, amely kellő összetettségében beszélte volna el a tragédiát. A legtöbbje személyes emlékezés volt, közvetlen érzelmi reakcióval a gyászra. Más könyvek teológiai magyarázatokkal operáltak, megint mások pedig rengeteg értékes információt nyújtottak, de tisztán leíró jellegűeket, és gyakran dilettáns megfogalmazásban. Elhatároztam, hogy tüzetesen dokumentált tudományos összefoglalást írok a tárgyról, amelyet ilyen módon kétszer adatott átélnem. Ezt a két- vagy már három dimenziós életet élem a mai napig. A holokauszt úttörő történetíróival személyes és szakmai kapcsolatban álltam: Gerald Reitlingerrel Saul Friedländerrel, valamint Martin Broszattal, Hans Momsennel, Jehuda Bauerrel, Raul Hilberggel, Lucy S. Dawidowiczcsal és másokkal. Mindannyiuk közül Saul Friedländert tartom a legeredetibbnek. Azonban egy kollégám sem mélyedt bele úgy a magyar holokauszt történetébe, mint én, aki onnan jöttem. A hatvanas években kezdtem visszajárni Európába, majd egyre többször a keleti felébe. A hidegháborús korszakban szinte az egyetlen amerikai állampolgárként engedtek a zsidóüldözéssel kapcsolatos dokumentumok közelébe – Magyarországon és Romániában egyaránt. Rendszeresen megfordultam a Magyar Országos Levéltárban, ahol a szintén túlélő kollégák sokat segítettek a munkámban, mindenekelőtt Karsai Elek és Verő Gábor, aki a rendszerváltás után a Magyar Auschwitz Alapítványt kezdeményezte 1990-ben. Más történészekkel, például Hanák Péterrel is kellemes szakmai és emberi viszonyt alakítottam ki, nemkülönben Szinai Miklóssal, akinek a Horthy-rendszer forrásaiban való jártasságát rendkívül nagyra tartom. Budapesten még 1946-ban jártam először, amikor Romániából Bécs irányába szökve, menekültként néhány napot töltöttem az éppen háborús romjait takarító fővárosban, ahonnan addig számunkra, zsidók számára, csak a fenyegető törvények és rendelkezések érkeztek. Később nem a New Yorktól élesen elütő gazdasági körülmények vágtak mellbe az utcákon járva, hanem a nyelv. Mindenki magyarul beszélt, az „elkövetők” nyelvén. Néztem a szüleimmel egyidős embereket, vajon kiknek lehetett, bármilyen áttételesen is, köze az elpusztításukhoz? Lévai Jenő újságírótörténésszel, az első magyar holokausztkönyvek írójával, az Eichmann-per tanújával bejártuk a hajdani gettó területét, a Síp utcát, ahonnan a Zsidó Tanács próbálta áttekinteni és menteni a helyzetet teljes kiszolgáltatottságban, a Rabbiszemináriumot, az Üvegházat, a cionista ellenállás és inkább mentés központját. A románok segitenek... Vagy azokat a helyeket, ahol Eichmann gyakran tartózkodott: az Astoria Szállót és a svábhegyi Gestapo-főhadiszállást. Lévai megmutatott különféle holokausztra vonatkozó dokumentumokat, amelyeket még 1945/46-ban szerzett az akkori kormányszervek „zsidó szakértőitől”, vagy amelyekhez a párizsi békekonferencián jutott hozzá. Az ő Zsidósors Magyarországon című könyve kitűnően megírt és gazdag információk kal dolgozó munka, noha tudományos szempontból sok fejfájást okozott, ugyanis a forrásait nem adta meg, és azokat rengeteg utánajárásba került kideríteni, hogy fel lehessen használni. Romániában „privilegizált” személyként kezeltek. Amikor megtudták, hogy a magyar hatóságok holokausztbeli cselekedeteit kutatom, minden levéltár, titkos dosszié megnyílt előttem a bukaresti és a kolozsvári levéltárakban. Az Eichmann-per lefolyása és hatása vízválasztó volt mindazoknak, akiket izgatott a holokauszt története. A per során került napvilágra számtalan fontos dokumentum a legkülönbözőbb levéltárakból – mind a vád, mind a védelem felvonultatásában. A tárgyalás lefolyása, beleértve a szemtanúk vallomásait, felbecsülhetetlen volt számomra, s persze valamennyi, a náci rezsimmel foglalkozó történész számára. (Az esemény társadalmi, társadalom-lélektani hatása Izraelben s az egész világon külön történet.) Engem leginkább a háborús korszak magyar zsidó vezetőinek a vallomásai érdekeltek, mint például Freudiger Fülöpé, az Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség egykori vezetőjéé, valamint Joel Brandé, aki felült a nácik „teherautót zsidó életekért” meséjének. Közvetve magam is részt vettem a vádmunkájában, mivel Jacob Robinson jogász, diplomata, holokausztkutató asszisztenseként dolgoztam, aki Gideon Hausnernek, a per főügyészének a főtanácsadója volt a nemzetközi jogban és más témákban. Robinson arra kért, hogy nyújtsak neki megvilágító dokumentumokat és példákat, hogy a világ rádöbbenjen a holokauszt méreteire, hogy képes legyen felfogni annak döbbenetes léptékét. Ugyanis a hatmillió áldozat túl absztrakt és ezért elképzelhetetlen. Csaknem harminc alkalommal jártam Izraelben a Jad Vasemmel összefüggő munkák, konferenciák alkalmából. Az ottani magyar nyelvű újság, az Új Kelet is erdélyi eredetű, többször írtam cikket a lapba, vagy adtam interjút. Az újság és a Hitachdut Olé Hungaria nevű magyar zsidó szervezet segített abban, hogy megtaláljam azokat a túlélőket, akik értékes információkat adhatnak arról, milyen válaszaik voltak a magyar zsidóknak elpusztításuk közvetlen fenyegetettségére. Így kerültem kapcsolatba és így interjúvolhattam meg többek között Freudiger Fülöpöt, Krausz Miklóst, a cionista mentőakció egyik vezetőjét, az Üvegház egyik megszervezőjét, Herskovits Fábiánt, a cionista rabbit, Joel Brandot és másokat. Az eredeti hangfelvételek megtalálhatók a nevemmel jelzett gyűjteményben a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeumban. Izrael adott helyet annak a találkozónak is, amelyen a magyarországi és a Magyarországról elszármazott holokausztkutatók először beszéltek egymással és cseréltek eszmét a nagy tragédiáról. Erre a holokauszt 40. évfordulója nyújtott alkalmat. Noha még nem állt fenn diplomáciai kapcsolat Izrael és Magyarország között, de erre az alkalomra kivételesen kiengedték a magyar delegációt. Berend T. Ivánt, Ránki Györgyöt, Karsai Eleket, Juhász Gyulát és Száraz György írót, akinek az Ember Mária Hajtűkanyar (1975) című dokumentumregényére válaszoló, Egy előítélet nyomában című esszéje törte meg a magyar szellemi élet hallgatását a holokausztról. Két helyszínes-fordulós konferenciát szerveztünk izraeli, illetve szintén erdélyi magyar kollégámmal, Vágó Bélával, a Haifai Egyetem történészprofesszorával. A konferencia első részét New Yorkban tartottuk meg 1984. március 20–21-én a New York-i Városi Egyetem Holokausztkutatási Központjának égisze alatt, a másodikat pedig a Haifai Egyetem hasonló kutatásokat irányító tanszékén május 14. és 17. között. Ránkival már többször is találkoztam az MTA Történettudományi Intézetében, és Bloomingtonban is, az Indiana Egyetemen. Az ő saját zsidó hátteréről azonban soha nem lehetett beszélni vele. Intézetvezetőként valószínűleg tojáshéjon táncolt. Nem írhatott a holokausztról, s leginkább a magyarok részvételéről a zsidók elpusztításában – noha lelke szerint szeretett volna –, s ezért monumentális munkája, a Magyarország története 8. kötetében is csak marginálisan érintette a témát. A rezsim összeomlása után derült ki, hogy Auschwitz gyermektúlélője. Berend T. Ivánnal is többször találkoztam a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, és később a Tudományos Akadémián is, amikor az intézmény elnöki tisztét töltötte be. Ő is csak 1989 után beszélt Dachauba történt deportálásáról. A két konferencia anyagát én és Vágó Béla 1985-ben kiadtuk The Holocaust in Hungary: Forty Years Later címen. A magyar holokauszttal való foglalatoskodásom első tizenöt évében tudományos cikkeket írtam szakfolyóiratokba, majd kisebb lélegzetű könyveket. Végre késznek éreztem magamat az átfogómunkára. Büszke vagyok arra, hogy a Columbia University Press azonnal elfogadta és kiadta két kötetben, amikor elkészült, 1981-ben (The Politics of Genocide. The Holocaust in Hungary). Több díjat is nyertem vele, és rengeteg szakmai és nem szakmai újság írt róla szerte a világban. Magyarországon sem maradt figyelem nélkül, Ránki György írt róla méltatást az Élet és Irodalomban. Ennek a könyvemnek, amelyet magam is a legfontosabb munkámnak tartok, az első változata A magyar Holocaust címen jelent meg 1989-ben Budapesten, a Gondolat Kiadónál a Blackburn International nevű üzleti céggel közösen, amely Várszegi Gábor – akkoriban Közép-Európa egyik leggazdagabb vállalkozója – érdekeltsége volt. Gábor 1986-ban keresett fel üzletember kollégájával, Erdős Ákossal Forest Hillsben. Ők ketten akkoriban az 1929-ben Újvári Péter szerkesztésében kiadott Magyar zsidó lexikon hasonmás kiadását tervezték, s ehhez kértek fel egy figyelemfelhívó fülszöveg írására. Várszegi és Erdős egy Wiener Walzer című hetilapot is elindított Bécsben. Jól érezték a közelgő rendszerváltás lehetőségeit, s ebben az újságban elkezdték szervezni a még le nem bontott vasfüggöny két oldalán az üzleti kapcsolatokat. Itt sok mindent lehetett megjelentetni, amire Magyarországon még nem is gondolhattak. Hátha a holokauszt témája is megpendíthető lenne? – ezért megmutattam a két fiatal üzletembernek a The Politics of Genocide egy példányát. Gábor elkezdte lapozni, és egy órára rá kijelentette: „Én ezt egy éven belül megjelentetem magyarul!” Gábor felfogadott öt hivatásos fordítót, és szétosztotta közöttük a fejezeteket. A megjelentetésre a Gondolat Kiadót választotta. A szerződésükben az is szerepelt, hogy a kiadó részéről Hernádi Miklós harmonizálja a fordítók munkáját, és Ránki György lesz a szakmai lektor. Szerencsétlenségünkre Ránki 1988. február 19-én meghalt lymphomában. Ránki ajánlatára protezséját, Schmidt Máriát kérték fel a szakértői munka folytatására. Máriával először 1986 nyarán találkoztam Budapesten, amikor felkeresett a Forum Hotel társalgójában. Már ismertem a kezdő kutató nevét, mint aki a holokauszt történelme iránt érdeklődik. SCHMIDT MÁRIA PANASZA Igen meggyőző munkája volt Komoly Ottó cionista vezető naplójának gondosan jegyzetelt és előszóval ellátott kiadása – Majsai Tamás református lelkésszel, 1984-ben. Első találkozásunk alkalmával keserűen panaszolta, hogy a zsidóság vezetői nem támogatják. Meggyőzően érvelt amellett, hogy fontos lenne egy tudományos zsidó periodikát létrehozni, valami hasonlót ahhoz, amellyel a protestánsok és a katolikusok is rendelkeznek. Melegséggel töltött el ez a felvetés és ügyszeretet egy katolikus lánytól, egy zsidó fiú, Ungár András szociológus feleségétől. Máriának biztosítottam egy 2000 dolláros ösztöndíjat arra, hogy kétszeresen is ellenőrizze a fordítás helyességét. A magyar Holocaust kiadásának impresszumában ez így szerepel: „A fordítást az eredetivel egybevetette és szakmailag ellenőrizte Schmidt Mária”. Sajnos kissé csalódtam benne, mert nem felelt meg a hozzá fűzött elvárásaimnak. Engedte az eredeti magyar jogi szövegeket angolból visszafordítani ahelyett, hogy megkereste és beillesztette volna a magyar eredetiket. Ez és más hibák kiváltották komoly, hozzáértő személyek, például Ember Mária kritikáját. A bíráló megjegyzésekkel tökéletesen egyetértettem, sőt fel is használtam őket a későbbi kiadásokban. Amikor az új és jelentősen átdolgozott, kiadás 1997-ben megjelent a pontosabb címmel: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon, Mária majdnem sokkszerű meglepetéssel reagált arra, hogy a neve nem szerepel az impresszumban. Kedvem lett volna figyelmeztetni az első kiadás üvöltő hibáira, s hogy a második kiadáson semmi munkát nem végzett, ehelyett udvariasan viszontlátást intettem felé, és soha nem hívtam többé telefonon – kivéve egy alkalmat, amikor megtudtam, hogy a férje meghalt, és kondoleáltam. Nagy sajnálattal vettem tudomásul, hogy Mária a kommunista rendszer összeomlása után fölhagyott a holokausztkutatás iránti érdeklődésével, és nyíltan összeborult a magyar nacionalizmussal. A kilencvenes évek elején írt tanulmányai és beszédei egyre inkább a Horthy-rendszer rehabilitálására összpontosítottak – a magyar részvétel lekicsinylésére és elferdítésére a zsidók elpusztításának bűnében. Személye felbukkant azok között, akik Bárdossy László perének és elítélésének jogosságát megkérdőjelezték. Utoljára azon a londoni konferencián adtunk elő együtt 1994. április 17–18-án, amelyet a magyar holokauszt 50. évfordulója alkalmából rendeztek Genocide and Rescue. The Holocaust in Hungary, 1944 címen. Itt vettem észre először a jelentős elmozdulást a tudósi pozíciójában, azt, hogy feladja objektivitását a magyar nacionalista érdekek javára. Előadása közben a közönségből egy holokauszt-túlélő előrefurakodott a pódium elé, és azt kiabálta: „Mindez az önhöz hasonlók miatt történhetett meg! Maguk miatt gyilkoltak le bennünket!” Néhányan a hallgatóság közül helyeseltek, mások, közöttük jómagam is, a szabad véleménynyilvánítás nevében megpróbáltuk védeni Máriát. A magyar Holocaust megjelenése 1989-ben nagy figyelmet keltett. Január 23-án érkeztem Budapestre néhány napra. Hernádi Miklós jött értem a repülőtérre, s meglepetésemre közölte, hogy az éppen akkoriban alakult Magyar Zsidó Kulturális Egyesület szervezett egy könyvbemutatót, s fizetett hirdetésben közzétették az eseményt egy nagy napilapban. Ebben beharangozták, hogy előadást tartok a könyv megjelenése alkalmából. Az alkalom színhelye a Fészek Művészklub lesz délután hat órai kezdéssel. Érdemes idézni a „korabeli krónikás” leírását: „Több mint negyven éve járok már a Fészekbe, de ilyet még nem láttam a Művészklubban. Azaz nem is benn a klubban – már künn, a bejárat előtt és aztán bekanyarodva a Dob utcába hosszú sor állt, több száz ember. Vasárnap délután volt, néhány perccel 6 előtt. 6 órára hirdette meg a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Randolph L. Braham, a New York-i egyetem professzorának, A magyar Holocaust című kétkötetes munka szerzőjének előadását. Ezt a felhívást követte ilyen óriási érdeklődés. Az emberek pedig azért álltak 6 óra előtt türelmesen vagy kevésbé nyugodtan sorba a zárt kapu előtt, mert reménykedtek, hogy bár hírnökök jelentése szerint odafenn zsúfolásig megtelt már a nagy terem, amely Braham előadásának színhelye lesz, azért mégis csak történik valami csoda, és ők is bejutnak.” A kommunista Magyarországon tabunak számított a holokauszt, akárcsak a szovjet blokk más országaiban. A szülőhelyükön boldogulni vágyó túlélők a legkülönbözőbb pszichológiai és politikai megfontolások miatt nem osztották meg a holokausztban szerzett tapasztalataikat a gyermekeikkel. Azonban 1989 elején Magyarországon érezni lehetett a politikai és gazdasági változások szelét. Az előadásom a magyar holokauszt hátterére fókuszált, és vita követte. A közönség kollektív katarzison ment át. A vita után valósággal agyontaposott a tömeg, néhány óra után nem éreztem a kezemet annyira elfáradt a dedikálásban. Január 21-én futárral kézbesített levelet kaptam ifj. Antall Józseftől, aki akkor a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Levéltár igazgatója volt. …. ÉS ANTALL JÓZSEF MEGRÓVÁSA A kézzel írt levélben nemes módon, de megrótt, mert nem írtam semmit apjáról, idősebb Antall Józsefről, aki a második világháború alatt a Belügyminisztériumban dolgozott osztályvezetőként, és a pozíciójánál fogva lengyelek, köztük lengyel zsidók százait mentette meg. Küldött dokumentumokat is apja tevékenységéről, ezeket felhasználtam az 1997-es kiadásban. (Később Majsai Tamás felhívta a figyelmemet, hogy id. Antall József háborús szereplése nem volt annyira pozitív, mert többször is hangot adott rosszallásának, hogy a lengyel menekültek közé zsidók is keveredtek.) 1995. november 5-én érkeztem Budapestre, hogy elvégezzem az utolsó simításokat A népirtás politikája új kiadásán. Túl a második korrektúrán és a névmutatón is, épp a nyomdába adás előtt ment csődbe a Gondolat Kiadó. A könyv szerkesztője ajánlotta, hogy keressem meg Mezei Andrást, a neves költőt, akinek volt egy könyvkiadója. Verseit nagyra becsültem, de üzleti képességeiről nem voltam meggyőződve. Szerencsétlenségemre a megérzéseim nem csaltak. A kétkötetes könyv ezen a címen jelent meg 1997-ben: A népirtás politikája: A Holocaust Magyarországon. Ahogy örültem a kiadásnak magának, annyira elkeserített az alacsony példányszám s a gyenge terjesztés. A magyar holokauszt tanulmányozásából szervesen adódott – leginkább a holokauszt történetében is oly végzetesen kettéosztott Erdély okán –, hogy a nagy tragédia román oldaláról is írjak. 1994-ben jelentettem meg másokkal együtt a The Tragedy of Romanian Jewry című munkát, amelyben széles áttekintést nyújtottunk a román zsidóság tragédiájáról. Egy másik könyvem is egyfajta legkisebb közös többszörös témát ragadott meg: a volt szocialista tábor országainak holokausztrecepcióját. A blokk mindegyik országának emlékezetpolitikáját vagy inkább emlékezetbefagyasztását festettem le, így Magyarországét és Romániáét is (Anti-Semitism and the Treatment of the Holocoust in Communist Eastern Europe, 1994). Innen már egyenesen vitt a kutatás sodra a különös felelősségelhárítás történetéhez magyar–román viszonylatban, ami magyarul is megjelent Román nacionalisták és a holocaust címen. Mi sem természetesebb, mint hogy az amerikai és a magyar második kiadás után is folyamatosan olvasom az irodalmat, az újra feltárt dokumentumokat. Nagy kedvem lenne újabb és újabb pontosításokkal, árnyalatokkal felfrissíteni a munkámat. Össze is gyűjtöttem az anyagot egy harmadik kiadás számára – de az én időm is lejárt. Büszke vagyok, hogy mennyi kitűnő tanulmány jelent meg az elmúlt tizenöt év alatt javarészt fiatal kutatók tollából. Zsidókéból, de még nagyobb arányban nem zsidókéból. Sokuknak tudtam ösztöndíjat adni, munkáik túlnyomó része a Tanulmányok a holokausztról című sorozatban jelent meg. A publikációkat és az ösztöndíjakat a J. and O. Winter Fund teszi lehetővé. Ezt Várszegi Gábor alapította a magyar holokauszt kutatására a New York-i Városi Egyetem Posztgraduális Központjának égisze alatt a szülei emlékére, hogy ez a szomorú történelmi fejezet belerögződjön az emlékezetbe, s amelynek épp a mai idők ismét komorra fordulása ad szomorú aktualitást. Szomorúan látom Magyarországon, hogy nyíltan antiszemita párt foglalhat helyet a parlamentben, amely oly végzetesen erodálja a még meg nem erősödött fiatal demokráciát. Nagyra becsülöm a magyar kollégák holokauszt-feltáró munkáját: Karády Viktorét, Kovács Andrásét, Karsai Lászlóét, Molnár Juditét, Szita Szabolcsét, Ungváry Krisztiánét és másokét, akik jól dokumentált kutatásaikkal és objektív anyagkezelésükkel még mélyebbre ástak e szomorú történet sötét árkaiban. Különösen jó munka kapcsolatot alakítottam ki Tibori Szabó Zoltánnal, a kolozsvári újságíró-szerkesztő-történésszel , aki több könyvemben is közreműködött szerzőként vagy szerkesztőként. Nagy örömmel látom, hogy a legfiatalabb nemzedék képviselői is érdeklődnek a holokauszt története iránt, s szellemi energiáikat a magyar holokauszt eddig még fel nem tárt tényeinek és összefüggéseinek a felkutatására és publikálására mozgósítják. Komoly eredményeket értek el sokan, köztük Csősz László, Gellért Ádám, Kádár Gábor és Vági Zoltán, s kopogtatnak a még fiatalabbak is, akik a J. and O. Winter Fund keretében már fontos cikkeket tettek le az asztalra. Szerencsére még mindig képes vagyok előadásokat tartani – jegyzetek nélkül. Legutóbb 2012. június 20-án léptem a hallgatóság elé Washingtonban, a Holokauszt Emlékmúzeum előadás-sorozatában A magyarországi holokauszt bonctani vizsgálata: Az okok egyik lehetséges magyarázata címmel, csaknem teljesen teli nézőtér előtt. Azt a paradoxont jártam körül, hogyan volt lehetséges, hogy éppen a szövetségesek győzelmének előestéjén pusztult el a magyar zsidóság, s azt is, hogy mindez a megmenekülést valószínűsítő körülmények ellenére mégis miért történhetett meg. Most éppen a Tanulmányok a holokausztról sorozat két újabb kötetének szerkesztését végzem. Időm fennmaradó részében fiatal kutatók pályakezdését egyengetem. A legnagyobb öröm, ha köszöneteket kapok a tanítványaimtól s a kutatási programok résztvevőitől. Folyamatosan gazdagítom a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum Record Group 52: The Randolph Braham Collection anyagát, ez a világ legnagyobb dokumentumegyüttese a magyar zsidók tragédiájáról. S ahogy tíz, húsz és harminc évvel ezelőtt, most is újabb évfordulós konferenciát szervezek The Holocaust in Hungary: Seventy Years Later (A magyarországi holokauszt: Hetven évvel később) címmel Washingtonban a Holokauszt Emlékmúzeum égisze alatt – Magyarország német megszállásának 70. évfordulóján, 2014. március 19-én. A fiatal történészgeneráció képviselőit hívjuk meg, Kádár Gábort, Vági Zoltánt, Csősz Lászlót Budapestről, Klimó Árpádot, a washingtoni Amerikai Katolikus Egyetem kutatóját és Stevenson Murert, a skóciai St. Andrews Egyetem tanárát. Továbbá javaslatomra még Tibori Szabó Zoltánt Kolozsvárról, aki az erdélyi holokauszt szakértője, és Kovács András szociológust a budapesti Közép-európai Egyetemről. András a CEU-n is rendez egy konferenciát párhuzamosan, úgy tervezzük, hogy az előadások szövegeit közös kötetben tesszük közzé. *Az interjú a 2013. október vége és 2014. január eleje közötti sűrű elektronikus levelezés eredménye – benne jeruzsálemi és New York-i áram-, tehát internetszünetes megakadásokkal –, amelyben a magyarul feltett kérdésekre Randolph L. Braham angolul válaszolt, majd a végleges magyar szöveget is autorizálta. Az interjú teljes, a világ holokausztkutatására is fókuszáló szövege a hamarosan megjelenő, A holokauszt Tinódija című kötetben, amely a kilencedik ikszet elhagyó tudóst ünnepli. A cikk eredeti változata a 2014.02.08-i Népszabadságban olvasható. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése