2011. augusztus 31., szerda

BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (19)*


MIÉRT SÍRT ELISA DAMASZKUSZBAN?

 

Emlékszünk még, hogy Élijáhu meghagyta Elisának, kenje fel Cházáélt Árám királyának? Igen, de ez idáig ez nem történt meg; legalábbis nem olvastunk róla. Itt, a Királyok második könyvének nyolcadik fejezetében ez bekövetkezik. Ez az első alkalom, hogy egy zsidó próféta olyannyira beavatkozik az idegen külpolitikába, hogy királyt ken fel, illetve nevez ki; királyt, aki azután sok bajt csinál a zsidóknak, vagyis Isten haragjának botja (eszköze) lesz, amivel a vétkes zsidókat bünteti.

 

Ebben a fejezetben több felvillanó jelenet van, amelyekről érthető, hogy egy korábbi időpontban történtek. Az első példa erre visszavezet bennünket Sunémbe, ahol Elisa életre keltette a „nagyasszony” fiát, azt, aki a próféta áldására született. Vagy mindjárt a csoda után (lásd fentebb), vagy valamivel később Elisa azt tanácsolta az asszonynak, menjen családjával külföldre, mert nagy éhínség lesz az országban hét esztendőn keresztül. (Egyébként, Bölcseink szerint, ez volt a leghuzamosabb éhínség, amit az Írás említ; az Élijáhu által meghirdetett szárazság csak három évig tartott.)

 

Az asszony megfogadta Elisa tanácsát, a filiszteusok földjén telepedett le, de hét év elmúltával – valószínűleg Somron arámi ostrom alóli felszabadulása után –visszajött, és földjeit és házát idegen kézen találta. Rási szerint „rablók” orozták el földjeit, mások szerint maga a király kobozta el a „disszidálók” vagyonát . Ekkor elment Somronba, hogy panaszt tegyen a királynál, és éppen akkor érkezett, amikor a király Gécházit, Elisa (volt) szolgáját kérdezte:

 

„Meséld el nekem, kérlek, mindazokat a nagy tetteket, amiket Elisa véghezvitt! Az pedig (Gécházi) éppen azt mondta el a királynak, hogy is volt, amikor Elisa életre keltette a halottat, amikor az asszony megjelent, hogy segítséget kérjen a királytól háza és mezeje dolgában. (Ekkor) Gécházi így szólt: Uram, királyom, ez az az asszony és ez a fia, akit életre keltett Elisa!” (2Kir 8,4–5)

 

A király ekkor magát az asszonyt kérte meg, mondja el, hogy történt, majd utána kirendelt egy királyi tisztségviselőt, akinek meghagyta: adassa vissza a nőnek földjét és termései értékét, mióta elhagyta az országot. Ez nem lehetett sok, hiszen szárazság és éhínség volt az elmúlt években.

 

Az, hogy nincs időrendbeli pontos kronológia a Tórában (vagy általában a Bibliában) innen is kitűnik. Ha Elisa figyelmeztetése a sunémita nőnek korábban történt, a király kérése, hogy Gécházi meséljen neki Elisáról – nagy valószínűség szerint Elisa halála után történhetett; az akkori király Jóás, Jóácház fia, Jéhu unokája lehetett, aki nagy tisztelője volt Elisának (lásd uo. 13,14). Ez a Dáát Mikrá véleménye. Eszerint Elisa hosszú életű volt, az akkori generációk fogalmaihoz képest és már idéztük a Széder Olám megállapítását, hogy „Elisa hatvan éven keresztül szolgálta Izraelt”. Gécházi sem lehetett már fiatal akkor és lehet, hogy már kigyógyult a – büntetésből kapott – poklosságából (különben a városon kívül kellett volna laknia, és nem valószínű, hogy a király kiment volna hozzá).

 

* * *

A továbbiakban (nem tudjuk pontosan, mikor) Elisa Damaszkuszba ment, hogy eleget tegyen Élijáhu parancsának, aki „átpasszolta hozzá” az új arámi király – Cházáél – kinevezését. Bölcseink a Talmudban (Szóta 47) azt mondják, hogy ezen felül volt Elisa látogatásának egy másik, privát célja is: megtéríteni és visszahozni Gécházit, aki eszerint akkor ott lakott. Kimchi arra a kérdésre válaszolva, mit keresett Gécházi az arámi fővárosban, azt mondja, hogy Náámánt kereste fel, és segítségét kérte, hiszen az ő poklosságát „vette át”, illetve kapta meg.

 

Amikor Ben-Hádád, Arám királya – aki éppen beteg volt – megtudta, hogy Elisa ott van, elküldte hadvezérét, Cházáélt, menjen, és kérdezze meg nevében a prófétát, felgyógyul-e betegségéből. Cházáél jött is, és a helyi szokásnak megfelelően negyven teve által hordott ajándékot hozott a prófétának, majd feltette a kérdést királya nevében.

 

Elisa válasza több mint kétértelmű: „Menj és mondd neki, hogy élni fog, (ámde) az Örökkévaló látnom engedte, hogy belehal (betegségébe)” (uo. 10). Kimchi szerint Elisa célzott rá, hogy Cházáél lesz a király Ben-Hádád után, és ezzel mintegy siettette halálát, mivel Cházáél elértette a célzást.

 

„Majd Elisa elrejtette arcát (Jonatán fordítása), mereven maga elé nézett (ezzel próbált uralkodni magán, mert nagy sírhatnékja támadt) hosszú ideig, majd sírva fakadt az Isten embere.” (uo. 11)

 

Cházáél udvarisan megkérdezte: Miért sír, jó uram? Erre ez volt Elisa válasza:

 

„És mondá (Elisa válaszul): Tudom, hogy majd gonoszul bánsz Izrael fiaival; megerősített városaikat felgyújtod, ifjaikat kardélre hányod, míg a csecsemőiket szétzúzod és várandós asszonyaikat széthasítod. Mondá erre Cházáél: Hát mi vagyok én, egy kutya, hogy ilyeneket csináljak, (de) Elisa azt mondta: Láttatta velem az Örökévaló, hogy te leszel Arám királya!” (uo. 12–14)

 

Cházáél visszament, és királya kérdésére azt válaszolta, hogy a próféta szerint élni fog, vagyis meggyógyul. Másnap vízbe mártott egy takarót és rátette a (lázas, beteg király) arcára, mire az azonnal meghalt, és Cházáél lett helyette a király.

 

* * *

Ezzel Elisa teljesítette az egyik rátestált feladatot – Cházáél „felkenését”, illetve kineveztetését Arám királyának. Még hátravolt Jéhu ben Nimsi felkenetése (kinevezése), akinek feladata lesz (volt) Ácháv bálványimádó házától megszabadítani Izraelt. Ezt ő a legalaposabb és legkegyetlenebb módon véghez is vitte, ám a végén kiderült, hogy sok köszönet nincs benne: Jéhu fenntartotta Jeroveám aranyborjait Dánban és Bét-Élben, attól tartván, hogy a nép visszatér Jeruzsálembe és egyesül Júdea királyságával.

 

 

ELISA KINEVEZTETI JÉHUT IZRAEL KIRÁLYÁNAK

 

Ahogy Cházáél Arám részről volt „Isten botja”, aki Elisát sírásra fakasztotta, úgy lett valamivel később, Jéhu ben Nimsi, Jorám király hadseregparancsnoka, Izrael királya, „Isten ostora”, aki kiirtotta Ácháv bálványimádó házát, és ivadékai négy nemzedéken keresztül ültek Izrael trónján.

 

Emlékszünk, hogy e kettő kineveztetését („felkenését”) Élijáhu kapta parancsba, azt utódjára, Elisára testálta, aki a maga részéről egy „végzős” prófétanövendéket (Bölcseink szerint ez Jona ben Ámitáj volt, a Jom Kippur délutáni máftirból ismerős próféta) küldött Jizreélbe, hogy az ott állomásozó Jéhuval közölje titokban a hírt, és a nála lévő olajjal kenje fel őt királynak.

 

Jéhu, akit katonatiszt társai azonnal elfogadtak mint királyt és megéljeneztek – nagy vehemenciával fogott hozzá feladata teljesítéséhez. Először is megölte a sebesült Jorám királyt, aki a Cházáéllal vívott harcban sebesült meg, és Jizráélben a király rezidenciáján keresett gyógyulást sebeire, valamint a nála beteglátogatáson lévő rokonát, Ácházjáhut, Júdea királyát. Utána megölette Ácháv hetven fiát, akik Somronban előkelő családoknál nevelkedtek, majd kivégeztette Izebelt, Ácháv özvegyét, akinek tetemét a kutyák falták fel Jizreél falánál – Élijáhu jövendölése szerint.

 

Egyik utolsó „hőstette” volt a Baal-papok totális megsemmisítése és a Baal-kultusz kipusztítása Izraelből. (2Kir 8., 9. és 10. fejezetek). Azonban fiánál, Jóácháznál, Astarte (Ásérá)-szobor is találtatott Somronban (uo. 13, 6).

 

* * *

Dáát Mikrá megjegyzi, hogy Jéhu hosszú uralma alatt – huszonnyolc esztendő – Elisa hangját sem hallatta, meglehet, azért, mert a prófétának kétségei voltak, ha nem is Jéhu cselekedeteinek tartalma és mibenléte miatt (hiszen ezért lett király), hanem ahogyan azokat végrehajtotta. A prófétanövendékek sem voltak részesei Jéhu rémuralmának, és Jonadáv  ben Récháv, az aszkéta zsidó ősbeduin , aki pedig támogatta Jéhut uralmának első fázisában, szintén eltűnt, pontosan úgy, ahogy felbukkant (uo. 10, 15–17). Hoséá próféta (lásd címszavában) könyvében elítéli Jéhu vérengzését (Hóséá 1,4).

 

Jéhu unokájának, Jóásnak idejében „Elisa súlyosan megbetegedett (ez volt a betegség, amibe belehalt) és Jóás, Izrael királya meglátogatta, sírva fakadt előtte, és azt mondta: Atyám, atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai!” (2Kir 13,14) Ez az első eset, és Jóás az első izraeli király, aki sírt a próféta előtt (mert félt, hogy az meg fog halni, és elhagyja Izrael népét – Dáát Mikrá).

 

A király szavai azonosak azzal, amit Elisa maga mondott gyászában, amikor búcsúzott mesterétől, Élijáhutól. Értelme: Izrael erőssége vagy; többet érsz imáddal, mint a harci kocsik és lovasok (Jonatán fordítása).

 

...ÉS ELISA HALÁL UTÁNI CSODÁI

 

Elisa utolsó csodatette állami szintű. Az őt látogató Jóás királynak tudomására hozza, hogy utolsó leheletével is segíteni akarja a törvényes királyt, a vérengző Jéhu unokáját, kinek véres tettei de facto az isteni akarat kifejezői voltak: detronizálni és kisöpörni Ácháv házát. Ez van, ezt kell szeretni, a szomszédos Júdeában, ahol kvázi Dávid háza van uralmon, szintén nem ideális a helyzet; ott sem minden király istenfélő, mint Dávid volt, aki időközben a Messiás jelképévé idealizálódott a nép szemében.

 

A háttérben az állandósult arámi háborúval és Cházáél aggressziójával a haldokló Elisa, Isten embere ezt mondja az előtte sírdogáló királynak:

 

„Fogj (a kezedbe) íjat és nyilakat; ő pedig (Jóás király) íjat és nyilakat fogott. Majd ezt mondta (Elisa) Izrael királyának: Feszítsd ki kezeddel az íjat – és az kifeszítette – és Elisa rátette a kezét a király kezére. (Ezután) azt mondta neki (Elisa): nyisd ki a keletre néző ablakot! (Jóás) kinyitotta, és ekkor Elisa azt mondta: Lőj! Ő pedig lőtt. (Ekkor Elisa) ezt mondta: A győzelem nyila ez az Örökkévalónak, győzelem nyila Arám felett; tönkre fogod verni Arámot Áféknál! Majd azt mondta (Elisa Jóásnak): Fogd a nyilakat – és az kézbe fogta a nyilakat (az íj nélkül). Ekkor azt mondta Izrael királyának: Üss a földre! (a nyilakkal) és (Jóás) ütött háromszor, majd abbahagyta. Ekkor Isten embere megharagudott rá, és azt mondta: Ötször vagy hatszor kellett volna ütnöd, akkor teljesen leverted volna Arámot, de így csak három ízben fogod megverni!

Ennek utána meghalt Elisa, és eltemették...” (2Kir 13,15–20)

 

Szimbólumokat látunk itt, nem is egyet. A nyilak és az íj jelképek: a próféta áldását szimbolizálják, hogy Izrael végre megszabaduljon a szomszédos arámi agressziótól. Dáát Mikrá Nachmanidészt idézi , aki megállapítja, hogy „a próféták gyakran cselekvő jelképet csatoltak jövendöléseikhez”, hogy ezzel érzékeltessék mondanivalójukat.

 

Miért verte Jóás a nyilakat a földre csak háromszor, és nem várta meg, amíg Elisa azt mondja, hogy elég? R' Joszéf Kászpi szerint „lusta volt”. Vagy megelégedett azzal, hogy háromszor verje földhöz a nyilakat, mivel azt gondolta, hogy jelképnek ez is elég. A keletre néző ablak Jeruzsálem felé nézett, ahogy ezt Dánielnél látjuk (6, 11), ahogyan manapság a zsidók világszerte Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak.

 

Elképzelhetjük a király meghatott izgatottságát, amikor Elisa rátette kezét az íjat tartó királyi kézre. Kimchi szerint ezt azért tette Elisa, „hogy megerősítse szívét, hogy higgyen a nyilak szimbólumában”, míg Gersonidés ebben ígéretet lát, hogy „a próféta vele lesz háborúiban, és ott csodákat művel az isteni Gondviselés alapján”. Figyelemre méltó, hogy ezek a csodák már Elisa halála után történtek, ahogy a manna továbbra is jelen volt egy darabig Mózes halála után.

 

Áfékot azért említette Elisa, mert ott aratott annak idején Ácháv fényes győzelmet az arámiak fölött (lásd 1Kir 20,29–30), és ez a csoda majd megismétlődik Jóás idejében – háromszor, ahányszor a nyilakat a földhöz verte. Hogy valóban így történt, azt a továbbiakban olvashatjuk:

 

„Cházáél halála után, amikor fia, Ben-Hádád (a harmadik) lett a király Arámban, Jóás, Joácház fia, visszavette Ben-Hádádtól, Cházáél fiától, azokat a városokat, amelyeket háborúban vettek el apjától, Joácháztól. Háromszor verte meg Arámot Jóás, és visszavette Izrael városait.” (2Kir13,24–25)

 

 Ez már Elisa halála után történt.

 

Stílusosan, életéhez illően Elisa még haló porában is csodát tett: halála után moávi szabadcsapatok jöttek az országba, hogy szokásukhoz híven raboljanak és fosztogassanak. Éppen ott és akkor temettek valakit, és a megrémült gyászolók fejvesztett menekülésük közepette a tetemet Elisa sírjába dobták. „Amikor a holttest Elisa csontjait érintette, feltámadt és lábra állt.” (2Kir 13,21). A Midrásokban vita folyik arról, ki volt ez az ember: van, aki azt mondja, hogy a sunémita asszony fia volt. Mások szerint, csak „lábra állt, de nem ment haza”, hanem elment onnan, hogy ne legyen Elisa sírjában. (Szánhedrin 47,a)

 

* * *

Elisa tehát meghalt. Életkorát csak találgatni lehet. Ha elfogadjuk a Széder Olám számítását, amely Elisa prófétai működését hatvan évre teszi (és nincs okunk, hogy ne fogadjuk el) – akkor legalább nyolcvanéves volt, amikor jobblétre szenderült. Szép életkor ez, amikor tudjuk, hogy Sámuel, „a próféták atyja” ötvenkét éves korában tért meg őseihez, és Dávid hatvanéves korában számított „élemedett öregembernek”.

 

Életművét nem könnyű összefoglalni. Önálló könyvet nem hagyott hátra, de a Királyok két könyve elképzelhetetlen Elisa életműve nélkül. Vele és általa teljesedett be mestere, Élijáhu próféciája, ő nevelte ki a prófétaifjak százait, és vezette jesiváikat. Ő állott Izrael királyai mellett, és hatott rájuk, hogy a szellemi-vallási helyzet ne legyen rosszabb, mint amilyen volt. Hatása túlterjedt a határokon, Damaszkuszban is ismerték és tisztelték; ő térítette meg (illetve be) Náámánt, a neves hadvezért, és nevezte ki Cházáélt az ellenséges Arám királyává. Érdekes módon a szomszédos és a hithez hűbb Júdeához egy szava sem volt, és azon kívül, hogy egy ízben dicsérte Josáfátot, Júdea királyát, nem hallottuk őt Jeruzsálemről és a Szentélyről beszélni.

 

Vannak exegéták, akik számon tartják és felsorolják Elisa tizenhat csodatettét (a dupláját Élijáhuénak). Mi nem foglalkoztunk ezzel, mert  ez nem lényeges, és nem releváns Elisa, „Isten embere” alakjának megértéséhez.

 

* Fejezet Naftali Kraus hasonló cimü könyvéből (Ősi Forrás 16.)

2011. augusztus 30., kedd

CHÁJJIM HÁLÉVI DONIN - ZSIDÓNAK LENNI(14)


A családi élet: a boldogság kulcsa (2)

                                          Férj és feleség


A békés otthon (slom bájit), amelyben harmónia és megbecsülés uralkodik férj és feleség között, minden házaspár számára a legnagyobb érték és a legfontosabb cél.

Minden, ami a sálom bájit létrehozását elősegíti, elismerésre méltó. A gyanúsítgatás, a düh, a sértő szavak és tettek lerombolják az otthon békéjét és harmóniáját, még ha a "megbecsülés", "hűség", "önzetlenség" álarca mögé bújnak is.

A Biblia előírása szerint a férj köteles gondoskodni felesége élelmezéséről, ruházatáról és házastársi jogainak érvényesüléséről (2Mózes 21:10.) Az előírás azt is tartalmazza, hogy a férj kötelessége a feleség testi szükségleteinek kielégítése.

A férfi nem erőszakoskodhat feleségével annak akarata ellenére. Ellenkezőleg, a házastársi érintkezés csak a feleség beleegyezésével történhet.

Ha a házastársak egyike gyűlöletet érez a másik iránt, kerülnie kell a nemi érintkezést, még ha kívánja is magát az aktust. Ha haragban vannak, tilos közösülniük, míg ki nem békülnek, és a durva szitkokat gyengéd szavak nem váltják fel.

Az asszonynak nem szabad halogatnia a mikvába menést, sem más módon késleltetnie megtisztulását csak azért, hogy ezzel bosszantsa vagy megbántsa férjét.

A nemi érintkezést fegyverként, büntetőeszközként vagy egyéb módon egymás ellen felhasználni a legnagyobb bűn a házastársi kapcsolatban.

A bölcsek arra is intenek, hogy a férfi óvakodjék feleségét megütni, vagy szavaival szenvedést okozni neki. Ez arra vonatkozik, ha maguk között vannak. Súlyosabb az inzultus, ha mások előtt történik, és súlyosabban is esik latba

"A férfinak legalább úgy kell szeretnie feleségét, mint önmagát, de jobban kell tisztelnie saját magánál." (Jevámot 62b., Szánhedrin 76b.)

"A férfi egyék és igyék kevesebbet, mint amennyit megengedhet magának; öltözködjék úgy, ahogyan megengedheti magának; ámde becsülje meg (lássa el ruházattal és födéllel) feleségét és gyermekeit jobban, mint amennyire megengedheti magának." (Chullin 84b.)

"Egyél és igyál kevesebbet, és amit megtakarítasz, költsd a lakásodra!" (Peszáchim 114a.)

"A háztartás és a gyermekek ellátásának dolgaiban a férfi kövesse felesége tanácsát, hogy béke és összhang uralkodjék otthonában." (Bábá Meciá 59a.)

"Bölcseink azt mondták: A férfi hízelegjen feleségének, hogy megóvja a házi békét." (Midrás Jelámdénu)

"Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél." Példabeszédek 31:10.) Egy zsidó bölcs így mondta egyszer: "Ez a zsoltár azt az asszonyt dicséri, aki elhagyja atyját, hogy férjét kövesse; aki akkor is mosolyog, ha férje haragszik; aki becsüli férjét, ha koldus
-szegény, ha gazdag, ha öreg, ha fiatal. Habozik eljárni otthonról, de nem habozik kenyeret adni a szegénynek. Akkor sem tétlenkedik, ha sok szolgája van, hanem együtt dolgozik velük. Figyel arra, aki beszél hozzá, de nem válaszol meggondolatlanul. Osztozik férje örömében, és reményt nyújt neki a bajban. Útjai tiszták, és ruházata erkölcsös."

"Ki a gazdag?" Rabbi Ákivá azt mondta: "Az, akinek derék felesége van." (Sábát 25b.)

"A férfi legyen otthon kedves, és ne követelődzzék." (Midrás Bármidbár Rábá 89.)

"Olyan a harag a házban, mint a féreg a szezámmagban." (Szotá 3.) A szezámmagvak nagyon kicsik: ha féreg esik beléjük, az összeset ki kell dobni, mert nem lehet szétválogatni a jót és a férgest. "A harag ostobává teszi a bölcset." (Peszáchim 66.) De a harag elmúltával jobb bocsánatot kérni és megbánást mutatni, mint bizonygatni, hogy nekünk volt igazunk.

A feleség és a gyerekek kívánságait, kéréseit, érveit türelmesen és figyelmesen végig kell hallgatni, hogy ne meggondolatlanul odavetett, hanem megfelelő választ tudjunk adni. vissza a fejezet elejére

A válás


Ha minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyul a házi béke, a házastársak közötti összhang megmentésére, és keserűség, állandó harc, viszálykodás jellemzi a házat, jobb, ha a házaspár elválik. Ilyen esetre a Tóra lehetővé teszi a házassági kötelék válás útján való felbontását.

A válásra vonatkozó törvény bibliai előíráson alapszik. A háláchá szigorúan szabályozza a követendő eljárást. A válás héberül gérusin; a válólevél neve get.

A vallás alapján megkötött házasságot, amelyet "Mózes és Izrael Törvénye szerint" szenteltek meg, nem bontja fel a polgári bíróság ítélete – amely az állami törvények értelmében rendelkezik –, csak a szintén "Mózes és Izrael Törvénye szerint"* lefolytatott eljárás. Get nélkül a férfi és a nő továbbra is házasok maradnak.

Ugyanezért minden házasság vagy kapcsolat, amelyet polgári válás után, rabbinikus válás nélkül kötöttek, a zsidó vallási törvények értelmében érvénytelen, és házasságtörő kapcsolatnak számít.

Akiknek útjai elváltak, és így nem tekintik többé férjnek és feleségnek egymást – vagy polgári válóper útján felbontatták házasságukat –, törvényszegést követnek el, ha nemtörődömségből vagy tájékozatlanság miatt elmulasztanak gondoskodni a getről. Isten előtt ilyenkor nemcsak a férfi és a nő a felelős, sőt nemcsak azok, akikkel ezután házasságtörő kapcsolatban élnek, hanem az új kapcsolatból születendő gyerekek is magukon viselik a törvénytelenség bélyegét.

Ha a kapcsolat annyira megromlott, hogy nincs más megoldás, mint a válás, akkor annak teljes, Isten előtt is érvényes válásnak kell lennie: a hit előírásai szerint megszentelt házasság előírások szerinti felbontásának. Vajon lehet-e erkölcsi értéke a válásnak, ha csak a polgári hatóságok intézkedése és a világi törvények hitelesítik?

Bár a Tóra megengedi a válást, és nem nehezíti meg túlságosan, nem szabad önkényesen vagy elhamarkodottan ezt a megoldást választani, csak ha a szakítás reménytelenül véglegessé vált, és a viszálykodás állandósult. "Ilyenkor a válás törvénye biztosítja az ember békéjét és a család egységét. Aki szükség esetén elválik, nem rosszat tesz magának, hanem jót."3

Az emberi tragédiát, amely minden válással együtt jár – különösen ha gyerekeket is számításba kell venni – mégsem lehet megrendítőbben leírni, mint a Talmud szavaival: ha valaki elválik, "még Isten oltára is megkönnyezi."

A gettel kapcsolatos eljárás és a szabályok leírása a Válási eljárás című részben, a .... oldalon található.


A nemi élet szabályai


"Ne közeledj nőhöz havi tisztátalanságának idején, hogy fölfedd a szemérmét..." (3Mózes 18:19.) – ez a bibliai előírás az alapja a zsidó házasságban folytatott nemi élet szabályainak. Ezeket a törvényeket általában "a család tisztaságának" – táhárát hámispáchának – hívják.

A Tóra szerint a havi menstruációs szakasz kezdetétől számítva
öt teljes napig tilos minden szexuális érintkezés férj és feleség között. Azt az állapotot, amelyben az asszony a menstruációs szakasz alatt van, niddának nevezik, ami szó szerint "eltávolított", "elkülönített" állapotot jelent.

Rabbinikus határozat alapján a Talmud kiterjesztette az elkülönültség – niddá – állapotát a menstruációt követő "hét tiszta napra" is. Egy átlagos nő menstruációja általában öt napig tart, tehát az elkülönültség ideje havonta körülbelül tizenkét nap.*

Az elkülönültség ideje alatt a férj és a feleség nem alhatnak egy ágyban, nehogy megfeledkezzenek magukról. Ezért szokás a zsidó otthonokban dupla ágy helyett két ágyat használni.

Az asszony mindaddig elkülönített állapotban marad, míg el nem végzi a rituális vízbe merítkezést (mikvá). A megmerítkezés szertartása választja el a két időszakaszt egymástól: az elkülönítettség szakaszát, amikor tilos a házastársi érintkezés, és az egyesülés szakaszát, amikor az érintkezés nemcsak megengedett, hanem a testi és lelki egészség szempontjából pozitív tevékenység.

Az asszony kötelessége, hogy gondosan számon tartsa az időt az első vérfolt megpillantásától a hetedik "tiszta" nap végéig, hogy ne túl hamar, de ne is túl későn menjen a mikvába.

A megmerítkezésre a legalkalmasabbak a hetedik nap esti, napnyugta utáni órái.* Hacsak férje nincs távol a háztól, az asszony nem halogathatja a mikvába menést.

A mikvában, ahol felügyelő asszony teljesít szolgálatot, az asszony előkészül a szertartásos merítkezésre. Meleg vízben alaposan megtisztálkodik, és minden tárgyat eltávolít testéről – kötést, hajtűt, győrőt, még a körömlakkot is –, mert ezek válaszfalként állnának a víz és testének minden része közé. A haját is megmossa és megfésüli.

Miután a rabbinikus vélemények megoszlottak arról, vajon a kéz- és lábkörmök alatt lerakódott piszok "válaszfalat" képez-e, szokásba jött közvetlenül a vízbe merítkezés előtt levágni a körmöket, hogy eltávolítsanak minden lehetséges szennyet. Annak is érvényes a merítkezése, aki ezt nem tette meg, mert vannak, akik úgy vélik: "...a Misnából és sok poszkimból kiviláglik, hogy ha a köröm tiszta, ez [elvileg] nem képez válaszfalat." (Joré Deá 198., Sách 25.)

Napjainkban divat a hosszú köröm, és a nők sok gondot fordítanak rendben tartására: reszelővel, kefével, egyébbel kezelik, amelyek az alatta összegyűlt piszok eltávolítására is alkalmasak. Ezért azt lehetne gondolni, hogy elég egy alapos körömtisztítás. De a merítkezés előtt akkor is rövidre kell vágni a körmöt, egyszerően azért, mert túl hosszú. (Tsuvot HáBách 11.)

Miután az asszony egyenes tartásban teljesen megmerítkezett, a következő áldást mondja:
(Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b'micvotáv v'civánu ál hátvilá.)
"Áldott vagy, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolatokkal, s meghagytad nekünk, hogy alámerítkezzünk."
Az áldás után az asszony újra megmerítkezik.

Az asszonynak esküvője előtt kell először elmennie a mikvába, hogy ezzel kiléphessen a niddá állapotából. Ezért úgy kell az esküvő idejét kitűzni, hogy arra az időszakra essen, amikor az ifjú pár számára megengedett az érintkezés.

A bibliai törvény szerint az asszony szülés után is a tisztátalanság (tumá) állapotában van. Ha fiút szült, hét napig, ha lányt, tizennégy napig tart ez a periódus. Mindkét esetben ki kell várnia a "hét tiszta napot", és utána meg kell merítkeznie.

Sok közösségben fiú születése után negyven, lány születése után nyolcvan napot várnak a megmerítkezésig. Ezt azonban a bölcsek véleménye nem teszi indokolttá, ezért nem mindenütt kötelező.

A hagyományokhoz ragaszkodó zsidó közösségekben a mikvát fontosabbnak tartják a közösség fizikai és szellemi szükségleteinek kielégítésére, mint a zsinagógát, ezért előbb arról gondoskodnak.


A mértékletesség


A "mértékletes" minden családtag magatartásának állandó jelzője legyen. Jelölje a férj és feleség kapcsolatát, a szülők és gyermekek kapcsolatát, és a család minden tagjának külső kapcsolatait is.

A mértékletesség visszafogott beszédet, ízléses öltözködést, megfontolt evést és ivást, józan élvezetet és szórakozást jelent.

Nincs otrombább, mint a közönséges kifejezések vagy a közönséges mozdulatok. A káromló szavak és bárdolatlan kifejezések sértik a Tóra által felállított magatartási normákat.

Fontos a mértékletes öltözködés. Szemérmetlenül öltözködik a nő, ha szabadon hagyja testének azokat a részeit, amelyeket el kellene takarnia. Aki valamiféle hóbortos divatnak hódolva nem födi be magát rendesen, éppolyan ízléstelenül viselkedik, mintha nyilvánosan ingerelne minden arra járó férfit. A csinos öltözködés nem egyenlő a szemérmetlenséggel.

A mértéktartás a viselkedésben nem erőszakos és arcátlan – de nem is félénk és visszahúzódó – magatartást jelent.

A mértékletességnek mindenben meg kell nyilvánulnia. Ez nem azt jelenti, hogy ne vegyünk részt egy kellemes összejövetelen, csak azt, hogy tudjunk ott mértéket tartani például az ivásban.

"Ne légy házasságtörő!" – mondja a bibliai parancsolat, amely tiltja a más ember feleségével való viszonyt. Ilyen esetben az asszony és a férfi egyaránt bűnös. Ez a törvényszegés a legnagyobb vétkek egyike. A bűnt nem annyira a gyanútlan férj ellen követik el, mint inkább Isten ellen, hiszen az Ő előírását és törvényét sértették meg.

A Tóra a házasságtörésen kívül is tiltja a szabad szerelmet, és z'nutnak, erkölcstelen magatartásnak nyilvánítja mint azoknak a népeknek a gyakorlatát, akik között az izraeliták éltek, és akiknek szokásait tilos volt követniük.

Ez ellen és a szexuális perverzitás minden formája ellen szigorú az intelem: "Ne kövessétek annak a népnek a szokásait, amelyet kiűzök előletek. Megutáltam őket, mert mindezeket cselekedték..." (3Mózes 20:23.)

A zsidó erkölcsi normák világosan kifejezik, hogy a nemi kapcsolat csak a házasság kötelékének szentségében kaphat helyet. "Legyetek nekem szentek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló..." (3Mózes 20:26.)

A közönségesség minden formája – jelentkezzék akár a képzőművészetben, az irodalomban, a színházban, a televízióban, az újságokban vagy a magazinokban – teljesen ellentétes a judaizmussal. A mezítelenség nyilvános mutogatásával, az érzéki vágy és a szexuális szabadosság reklámozásával a judaizmus kezdettől fogva szembehelyezkedett. A zsidóságnak ugyanez volt az erkölcsi alapállása a pogány istenségek, Baal és Asztarté kultusza idejében, a görög és római hedonizmus hejehujái idejében, és ugyanez ma is.

Tény, hogy a tömegek erkölcsi normái változnak: idővel elfogadják a korábban szabadosságnak ítélt megnyilvánulásokat is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az új normák elfogadhatók: ma keményebben kell harcolnunk a zsidóság szent hagyományainak megóvása érdekében, mint valaha. Nem szabad feladnunk az évszázadok óta folytatott szellemi küzdelmet. vissza a fejezet elejére

A terhességmegszakítás és a születésszabályozás


A terhességmegszakítás

Bár a terhesség megszakításáról minden alkalommal külön döntést kell hozni, és minden egyes esetben mérvadó rabbinikus tekintélyhez kell fordulni, vannak bibliai és talmudi források, amelyek megadják az abortuszra vonatkozó vallási vezérfonalakat. Minden halachikus tekintély egyetért abban, hogy az "egészségügyi" beavatkozás – vagyis amikor az anya életének megóvása érdekében kell megszakítani a terhességet – nemcsak megengedett, hanem kötelező is. A terhesség előrehaladottsága nem számít. Ha az a kérdés, hogy az anya vagy a születendő gyermek életét kell-e megmenteni, akkor a zsidó törvény szerint az anya életének megmentését kell előbbre helyezni. A magzat mint emberi lény helyzete nem egyenlő az anyáéval.

Abban is megegyeznek a szaktekintélyek, hogy a kényelmi, gazdasági és egyéb személyes okok miatt végzett magzatelhajtás egyértelműen tilos. Ez a fogamzás pillanatától kezdve érvényes. A magzat megszületéséig nem tekinthető élő léleknek, de potenciális élőlény, akinek elpusztítása súlyos bűn.

Eltérőek a halachikus álláspontok abban a kérdésben, mi a teendő, ha fennáll a lehetőség, hogy a gyerek vérfertőző kapcsolat következtében nyomorék lesz, vagy az anya komoly érzelmi és pszichológiai károsodást szenvedhet, még ha az élete nem kerül is veszélybe. Vannak, akik ilyen helyzetben a terhesség negyvenedik napjáig – egyes esetekben harmadik hónapjáig – megengedhetőnek tartják a terhességmegszakítást. A vélemények ebben a kérdésben a legkülönbözőbbek (l. Responsa. Szridé És 3. kötet 3:127. és Noám 6., 7., és 9. kötet).

A születésszabályozás


Ameddig a családok gyermekeket akarnak, és teljesítik a "Szaporodjatok és sokasodjatok!" micváját, a családtervezés vagy a szülések megtervezése nem jelent vallási problémát.

A háláchá inkább a születésszabályozás megengedhető módszereit vizsgálja vallási szempontból. A mai rabbinikus szakemberek nem emelnek kifogást a "tabletta" ellen, mert használatával nem sértik meg "a mag elpusztítását" tiltó szabályt.

Ennek ellenére tudnunk kell, hogy a rabbinikus hagyomány mindig sok gyerek szülésére ösztönzött. Maimonides így ír: "Még ha teljesítetted is a szaporodj és sokasodj parancsát, akkor sem kell tartózkodnod attól, hogy addig szaporodj és sokasodj, míg képes vagy rá, mert ha egy életet adsz Izraelnak, az olyan, mintha egy világot építettél volna." (Isut 15:16))

 

(Folyt.köv.)

                                          Férj és feleség


A békés otthon (slom bájit), amelyben harmónia és megbecsülés uralkodik férj és feleség között, minden házaspár számára a legnagyobb érték és a legfontosabb cél.

Minden, ami a sálom bájit létrehozását elősegíti, elismerésre méltó. A gyanúsítgatás, a düh, a sértő szavak és tettek lerombolják az otthon békéjét és harmóniáját, még ha a "megbecsülés", "hűség", "önzetlenség" álarca mögé bújnak is.

A Biblia előírása szerint a férj köteles gondoskodni felesége élelmezéséről, ruházatáról és házastársi jogainak érvényesüléséről (2Mózes 21:10.) Az előírás azt is tartalmazza, hogy a férj kötelessége a feleség testi szükségleteinek kielégítése.

A férfi nem erőszakoskodhat feleségével annak akarata ellenére. Ellenkezőleg, a házastársi érintkezés csak a feleség beleegyezésével történhet.

Ha a házastársak egyike gyűlöletet érez a másik iránt, kerülnie kell a nemi érintkezést, még ha kívánja is magát az aktust. Ha haragban vannak, tilos közösülniük, míg ki nem békülnek, és a durva szitkokat gyengéd szavak nem váltják fel.

Az asszonynak nem szabad halogatnia a mikvába menést, sem más módon késleltetnie megtisztulását csak azért, hogy ezzel bosszantsa vagy megbántsa férjét.

A nemi érintkezést fegyverként, büntetőeszközként vagy egyéb módon egymás ellen felhasználni a legnagyobb bűn a házastársi kapcsolatban.

A bölcsek arra is intenek, hogy a férfi óvakodjék feleségét megütni, vagy szavaival szenvedést okozni neki. Ez arra vonatkozik, ha maguk között vannak. Súlyosabb az inzultus, ha mások előtt történik, és súlyosabban is esik latba

"A férfinak legalább úgy kell szeretnie feleségét, mint önmagát, de jobban kell tisztelnie saját magánál." (Jevámot 62b., Szánhedrin 76b.)

"A férfi egyék és igyék kevesebbet, mint amennyit megengedhet magának; öltözködjék úgy, ahogyan megengedheti magának; ámde becsülje meg (lássa el ruházattal és födéllel) feleségét és gyermekeit jobban, mint amennyire megengedheti magának." (Chullin 84b.)

"Egyél és igyál kevesebbet, és amit megtakarítasz, költsd a lakásodra!" (Peszáchim 114a.)

"A háztartás és a gyermekek ellátásának dolgaiban a férfi kövesse felesége tanácsát, hogy béke és összhang uralkodjék otthonában." (Bábá Meciá 59a.)

"Bölcseink azt mondták: A férfi hízelegjen feleségének, hogy megóvja a házi békét." (Midrás Jelámdénu)

"Derék asszonyt kicsoda találhat? Értéke sokkal drágább az igazgyöngynél." Példabeszédek 31:10.) Egy zsidó bölcs így mondta egyszer: "Ez a zsoltár azt az asszonyt dicséri, aki elhagyja atyját, hogy férjét kövesse; aki akkor is mosolyog, ha férje haragszik; aki becsüli férjét, ha koldus
-szegény, ha gazdag, ha öreg, ha fiatal. Habozik eljárni otthonról, de nem habozik kenyeret adni a szegénynek. Akkor sem tétlenkedik, ha sok szolgája van, hanem együtt dolgozik velük. Figyel arra, aki beszél hozzá, de nem válaszol meggondolatlanul. Osztozik férje örömében, és reményt nyújt neki a bajban. Útjai tiszták, és ruházata erkölcsös."

"Ki a gazdag?" Rabbi Ákivá azt mondta: "Az, akinek derék felesége van." (Sábát 25b.)

"A férfi legyen otthon kedves, és ne követelődzzék." (Midrás Bármidbár Rábá 89.)

"Olyan a harag a házban, mint a féreg a szezámmagban." (Szotá 3.) A szezámmagvak nagyon kicsik: ha féreg esik beléjük, az összeset ki kell dobni, mert nem lehet szétválogatni a jót és a férgest. "A harag ostobává teszi a bölcset." (Peszáchim 66.) De a harag elmúltával jobb bocsánatot kérni és megbánást mutatni, mint bizonygatni, hogy nekünk volt igazunk.

A feleség és a gyerekek kívánságait, kéréseit, érveit türelmesen és figyelmesen végig kell hallgatni, hogy ne meggondolatlanul odavetett, hanem megfelelő választ tudjunk adni. vissza a fejezet elejére

A válás


Ha minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyul a házi béke, a házastársak közötti összhang megmentésére, és keserűség, állandó harc, viszálykodás jellemzi a házat, jobb, ha a házaspár elválik. Ilyen esetre a Tóra lehetővé teszi a házassági kötelék válás útján való felbontását.

A válásra vonatkozó törvény bibliai előíráson alapszik. A háláchá szigorúan szabályozza a követendő eljárást. A válás héberül gérusin; a válólevél neve get.

A vallás alapján megkötött házasságot, amelyet "Mózes és Izrael Törvénye szerint" szenteltek meg, nem bontja fel a polgári bíróság ítélete – amely az állami törvények értelmében rendelkezik –, csak a szintén "Mózes és Izrael Törvénye szerint"* lefolytatott eljárás. Get nélkül a férfi és a nő továbbra is házasok maradnak.

Ugyanezért minden házasság vagy kapcsolat, amelyet polgári válás után, rabbinikus válás nélkül kötöttek, a zsidó vallási törvények értelmében érvénytelen, és házasságtörő kapcsolatnak számít.

Akiknek útjai elváltak, és így nem tekintik többé férjnek és feleségnek egymást – vagy polgári válóper útján felbontatták házasságukat –, törvényszegést követnek el, ha nemtörődömségből vagy tájékozatlanság miatt elmulasztanak gondoskodni a getről. Isten előtt ilyenkor nemcsak a férfi és a nő a felelős, sőt nemcsak azok, akikkel ezután házasságtörő kapcsolatban élnek, hanem az új kapcsolatból születendő gyerekek is magukon viselik a törvénytelenség bélyegét.

Ha a kapcsolat annyira megromlott, hogy nincs más megoldás, mint a válás, akkor annak teljes, Isten előtt is érvényes válásnak kell lennie: a hit előírásai szerint megszentelt házasság előírások szerinti felbontásának. Vajon lehet-e erkölcsi értéke a válásnak, ha csak a polgári hatóságok intézkedése és a világi törvények hitelesítik?

Bár a Tóra megengedi a válást, és nem nehezíti meg túlságosan, nem szabad önkényesen vagy elhamarkodottan ezt a megoldást választani, csak ha a szakítás reménytelenül véglegessé vált, és a viszálykodás állandósult. "Ilyenkor a válás törvénye biztosítja az ember békéjét és a család egységét. Aki szükség esetén elválik, nem rosszat tesz magának, hanem jót."3

Az emberi tragédiát, amely minden válással együtt jár – különösen ha gyerekeket is számításba kell venni – mégsem lehet megrendítőbben leírni, mint a Talmud szavaival: ha valaki elválik, "még Isten oltára is megkönnyezi."

A gettel kapcsolatos eljárás és a szabályok leírása a Válási eljárás című részben, a .... oldalon található.


A nemi élet szabályai


"Ne közeledj nőhöz havi tisztátalanságának idején, hogy fölfedd a szemérmét..." (3Mózes 18:19.) – ez a bibliai előírás az alapja a zsidó házasságban folytatott nemi élet szabályainak. Ezeket a törvényeket általában "a család tisztaságának" – táhárát hámispáchának – hívják.

A Tóra szerint a havi menstruációs szakasz kezdetétől számítva
öt teljes napig tilos minden szexuális érintkezés férj és feleség között. Azt az állapotot, amelyben az asszony a menstruációs szakasz alatt van, niddának nevezik, ami szó szerint "eltávolított", "elkülönített" állapotot jelent.

Rabbinikus határozat alapján a Talmud kiterjesztette az elkülönültség – niddá – állapotát a menstruációt követő "hét tiszta napra" is. Egy átlagos nő menstruációja általában öt napig tart, tehát az elkülönültség ideje havonta körülbelül tizenkét nap.*

Az elkülönültség ideje alatt a férj és a feleség nem alhatnak egy ágyban, nehogy megfeledkezzenek magukról. Ezért szokás a zsidó otthonokban dupla ágy helyett két ágyat használni.

Az asszony mindaddig elkülönített állapotban marad, míg el nem végzi a rituális vízbe merítkezést (mikvá). A megmerítkezés szertartása választja el a két időszakaszt egymástól: az elkülönítettség szakaszát, amikor tilos a házastársi érintkezés, és az egyesülés szakaszát, amikor az érintkezés nemcsak megengedett, hanem a testi és lelki egészség szempontjából pozitív tevékenység.

Az asszony kötelessége, hogy gondosan számon tartsa az időt az első vérfolt megpillantásától a hetedik "tiszta" nap végéig, hogy ne túl hamar, de ne is túl későn menjen a mikvába.

A megmerítkezésre a legalkalmasabbak a hetedik nap esti, napnyugta utáni órái.* Hacsak férje nincs távol a háztól, az asszony nem halogathatja a mikvába menést.

A mikvában, ahol felügyelő asszony teljesít szolgálatot, az asszony előkészül a szertartásos merítkezésre. Meleg vízben alaposan megtisztálkodik, és minden tárgyat eltávolít testéről – kötést, hajtűt, győrőt, még a körömlakkot is –, mert ezek válaszfalként állnának a víz és testének minden része közé. A haját is megmossa és megfésüli.

Miután a rabbinikus vélemények megoszlottak arról, vajon a kéz- és lábkörmök alatt lerakódott piszok "válaszfalat" képez-e, szokásba jött közvetlenül a vízbe merítkezés előtt levágni a körmöket, hogy eltávolítsanak minden lehetséges szennyet. Annak is érvényes a merítkezése, aki ezt nem tette meg, mert vannak, akik úgy vélik: "...a Misnából és sok poszkimból kiviláglik, hogy ha a köröm tiszta, ez [elvileg] nem képez válaszfalat." (Joré Deá 198., Sách 25.)

Napjainkban divat a hosszú köröm, és a nők sok gondot fordítanak rendben tartására: reszelővel, kefével, egyébbel kezelik, amelyek az alatta összegyűlt piszok eltávolítására is alkalmasak. Ezért azt lehetne gondolni, hogy elég egy alapos körömtisztítás. De a merítkezés előtt akkor is rövidre kell vágni a körmöt, egyszerően azért, mert túl hosszú. (Tsuvot HáBách 11.)

Miután az asszony egyenes tartásban teljesen megmerítkezett, a következő áldást mondja:
(Báruch Átá Ádonáj Elohénu Melech HáOlám áser kidsánu b'micvotáv v'civánu ál hátvilá.)
"Áldott vagy, Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszentelt minket parancsolatokkal, s meghagytad nekünk, hogy alámerítkezzünk."
Az áldás után az asszony újra megmerítkezik.

Az asszonynak esküvője előtt kell először elmennie a mikvába, hogy ezzel kiléphessen a niddá állapotából. Ezért úgy kell az esküvő idejét kitűzni, hogy arra az időszakra essen, amikor az ifjú pár számára megengedett az érintkezés.

A bibliai törvény szerint az asszony szülés után is a tisztátalanság (tumá) állapotában van. Ha fiút szült, hét napig, ha lányt, tizennégy napig tart ez a periódus. Mindkét esetben ki kell várnia a "hét tiszta napot", és utána meg kell merítkeznie.

Sok közösségben fiú születése után negyven, lány születése után nyolcvan napot várnak a megmerítkezésig. Ezt azonban a bölcsek véleménye nem teszi indokolttá, ezért nem mindenütt kötelező.

A hagyományokhoz ragaszkodó zsidó közösségekben a mikvát fontosabbnak tartják a közösség fizikai és szellemi szükségleteinek kielégítésére, mint a zsinagógát, ezért előbb arról gondoskodnak.


A mértékletesség


A "mértékletes" minden családtag magatartásának állandó jelzője legyen. Jelölje a férj és feleség kapcsolatát, a szülők és gyermekek kapcsolatát, és a család minden tagjának külső kapcsolatait is.

A mértékletesség visszafogott beszédet, ízléses öltözködést, megfontolt evést és ivást, józan élvezetet és szórakozást jelent.

Nincs otrombább, mint a közönséges kifejezések vagy a közönséges mozdulatok. A káromló szavak és bárdolatlan kifejezések sértik a Tóra által felállított magatartási normákat.

Fontos a mértékletes öltözködés. Szemérmetlenül öltözködik a nő, ha szabadon hagyja testének azokat a részeit, amelyeket el kellene takarnia. Aki valamiféle hóbortos divatnak hódolva nem födi be magát rendesen, éppolyan ízléstelenül viselkedik, mintha nyilvánosan ingerelne minden arra járó férfit. A csinos öltözködés nem egyenlő a szemérmetlenséggel.

A mértéktartás a viselkedésben nem erőszakos és arcátlan – de nem is félénk és visszahúzódó – magatartást jelent.

A mértékletességnek mindenben meg kell nyilvánulnia. Ez nem azt jelenti, hogy ne vegyünk részt egy kellemes összejövetelen, csak azt, hogy tudjunk ott mértéket tartani például az ivásban.

"Ne légy házasságtörő!" – mondja a bibliai parancsolat, amely tiltja a más ember feleségével való viszonyt. Ilyen esetben az asszony és a férfi egyaránt bűnös. Ez a törvényszegés a legnagyobb vétkek egyike. A bűnt nem annyira a gyanútlan férj ellen követik el, mint inkább Isten ellen, hiszen az Ő előírását és törvényét sértették meg.

A Tóra a házasságtörésen kívül is tiltja a szabad szerelmet, és z'nutnak, erkölcstelen magatartásnak nyilvánítja mint azoknak a népeknek a gyakorlatát, akik között az izraeliták éltek, és akiknek szokásait tilos volt követniük.

Ez ellen és a szexuális perverzitás minden formája ellen szigorú az intelem: "Ne kövessétek annak a népnek a szokásait, amelyet kiűzök előletek. Megutáltam őket, mert mindezeket cselekedték..." (3Mózes 20:23.)

A zsidó erkölcsi normák világosan kifejezik, hogy a nemi kapcsolat csak a házasság kötelékének szentségében kaphat helyet. "Legyetek nekem szentek, mert szent vagyok Én, az Örökkévaló..." (3Mózes 20:26.)

A közönségesség minden formája – jelentkezzék akár a képzőművészetben, az irodalomban, a színházban, a televízióban, az újságokban vagy a magazinokban – teljesen ellentétes a judaizmussal. A mezítelenség nyilvános mutogatásával, az érzéki vágy és a szexuális szabadosság reklámozásával a judaizmus kezdettől fogva szembehelyezkedett. A zsidóságnak ugyanez volt az erkölcsi alapállása a pogány istenségek, Baal és Asztarté kultusza idejében, a görög és római hedonizmus hejehujái idejében, és ugyanez ma is.

Tény, hogy a tömegek erkölcsi normái változnak: idővel elfogadják a korábban szabadosságnak ítélt megnyilvánulásokat is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az új normák elfogadhatók: ma keményebben kell harcolnunk a zsidóság szent hagyományainak megóvása érdekében, mint valaha. Nem szabad feladnunk az évszázadok óta folytatott szellemi küzdelmet. vissza a fejezet elejére

A terhességmegszakítás és a születésszabályozás


A terhességmegszakítás

Bár a terhesség megszakításáról minden alkalommal külön döntést kell hozni, és minden egyes esetben mérvadó rabbinikus tekintélyhez kell fordulni, vannak bibliai és talmudi források, amelyek megadják az abortuszra vonatkozó vallási vezérfonalakat. Minden halachikus tekintély egyetért abban, hogy az "egészségügyi" beavatkozás – vagyis amikor az anya életének megóvása érdekében kell megszakítani a terhességet – nemcsak megengedett, hanem kötelező is. A terhesség előrehaladottsága nem számít. Ha az a kérdés, hogy az anya vagy a születendő gyermek életét kell-e megmenteni, akkor a zsidó törvény szerint az anya életének megmentését kell előbbre helyezni. A magzat mint emberi lény helyzete nem egyenlő az anyáéval.

Abban is megegyeznek a szaktekintélyek, hogy a kényelmi, gazdasági és egyéb személyes okok miatt végzett magzatelhajtás egyértelműen tilos. Ez a fogamzás pillanatától kezdve érvényes. A magzat megszületéséig nem tekinthető élő léleknek, de potenciális élőlény, akinek elpusztítása súlyos bűn.

Eltérőek a halachikus álláspontok abban a kérdésben, mi a teendő, ha fennáll a lehetőség, hogy a gyerek vérfertőző kapcsolat következtében nyomorék lesz, vagy az anya komoly érzelmi és pszichológiai károsodást szenvedhet, még ha az élete nem kerül is veszélybe. Vannak, akik ilyen helyzetben a terhesség negyvenedik napjáig – egyes esetekben harmadik hónapjáig – megengedhetőnek tartják a terhességmegszakítást. A vélemények ebben a kérdésben a legkülönbözőbbek (l. Responsa. Szridé És 3. kötet 3:127. és Noám 6., 7., és 9. kötet).

A születésszabályozás


Ameddig a családok gyermekeket akarnak, és teljesítik a "Szaporodjatok és sokasodjatok!" micváját, a családtervezés vagy a szülések megtervezése nem jelent vallási problémát.

A háláchá inkább a születésszabályozás megengedhető módszereit vizsgálja vallási szempontból. A mai rabbinikus szakemberek nem emelnek kifogást a "tabletta" ellen, mert használatával nem sértik meg "a mag elpusztítását" tiltó szabályt.

Ennek ellenére tudnunk kell, hogy a rabbinikus hagyomány mindig sok gyerek szülésére ösztönzött. Maimonides így ír: "Még ha teljesítetted is a szaporodj és sokasodj parancsát, akkor sem kell tartózkodnod attól, hogy addig szaporodj és sokasodj, míg képes vagy rá, mert ha egy életet adsz Izraelnak, az olyan, mintha egy világot építettél volna." (Isut 15:16))

 

(Folyt.köv.)

2011. augusztus 29., hétfő

AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI (3)

                                       

 

     SZOLGÁLAT – JUTALOM NÉLKÜL

Simeontól, az Igazságostól tanítványa, a Szóho városbeli Antignos vette át a szóbeli Tan fáklyáját. Ő a hasmoneus felkelés előtti nemzedékben élt, abban a korszakban, amikor a szír-görög befolyás elhatalmasodott a zsidó népen.

 

  "Ne legyetek olyanok, mint azok a szolgák, akik urukat a jutalom fejében szolgálják. Ellenkezőleg, ti azokhoz legyetek hasonlók, akik minden ellenszolgáltatás nélkül szolgálják urukat, és legyen rajtatok Isten félelme." (Atyák, 1,3).

 

   Antignos ezen szavait sokan magyarázták, de kevesen értették meg.

Mint a Szinhedrion elnöke, azon munkálkodott, hogy a zsidók a Tóra parancsait ne valamiféle jutalom reményében tartsák be, hanem cselekedeteik a Tóra iránti tiszteletből és Isten szeretetéből fakadjanak. Ez nem mond ellent a "jótett-jutalom", ill. a "bűn-bűnhődés" elvének. Azt tanította, hogy a jó vagy rossz cselekedetek nem azonnal nyerik el jutalmukat, ill. büntetésüket. Előfordulhat az is, hogy egy igaz embernek ebben a világban rosszul megy a sora, míg egy gonosznak jól.

 

   "Legyen rajtatok Isten félelme" - tanítja Antignos.

 

Aki valójában szereti Istenét, az különösen odafigyel a pozitív parancsolatok betartására. Az istenfélelem pedig azt eredményezi, hogy a tiltó parancsolatokat is tiszteletben tartsuk, hiszen mindkettő egyformán fontos. (Bártenura)

 

   Antignos tanítását nem minden tanítványa fogadta el. Volt köztük kettő, Zaddok és Baitus, akik szavait félremagyarázták, s azt állították, hogy Antignos szerint nincs bűn és nincs bűnhődés, nincs jutalom, nincs túlvilág se, nincs semmi. "Hogyan lehetséges, hogy a munkás egész nap serényen dolgozzon, és este ne kapjon fizetést?" - mondották. - "Ha mestereink tudták volna, hogy van túlvilági élet, nem mondták volna, amit mondtak." E két tanítvány végül teljesen eltávolodott a Tórától, s ők lettek a szadduceusok és abaitusok szektájának megalapítói. (Adrn, 5. fej.)

 

   Bölcseink tovább folytatták ezt a gondolatot: Ha valaki azt mondja, hogy tanulom a Tórát, ezután majd rabbi leszek, minek következtében a túlvilágon jutalomban részesülök - erre mondja az Írás, hogy "szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet...", vagyis mindent, amit teszel, Isten iránti szeretetből tedd, ne pedig jutalom reményében (Szifri).

 

   Maimonides filológiai szempontból magyarázza a dolgot, miszerint különbséget kell tenni az itt említett jutalom (prász) és fizetség (száhár) között. A fizetség az jár, mint pl. az elvégzett munkáért. A jutalom az nem jár, abban csak részesülhet az ember. Az Isten iránti szeretetért, a Tóra parancsainak betartásáért sem jár jutalom, hiszen ezek a zsidó lét természetéből erednek.

 

                              ***

 

"És legyen rajtatok Isten félelme".

 

  Áháron Chorin volt az első reformista rabbi Aradon. Egy hitsorsos, aki nagyon ellenezte a rabbi reformista tevékenységét, felkérte őt, hogy tartson Din Tórát (bírósági eljárás lefolytatása a zsidó törvények alapján). A rabbi kérdésére, hogy ki ellen akar pert indítani, a zsidó közölte, hogy a Jó Isten ellen.

 

  - Dehát,miért éppen nálam? - kérdezte a rabbi. - Hiszen rajtam kívül még sok rabbi van.

 

-        Azért éppen Önnél, mivel Ön nem vádolható részrehajlással. A többi rabbiban nincs bizodalmam, mert azok istenfélők, és attól tartok, hogy azok Isten javára fognak pászkenolni (dönteni). Az Ön esetében ettől nem kell tartani...(Folyt.köv.)

 

 

2011. augusztus 28., vasárnap

MAJSAI TAMÁS, A WJLF DÉKÁNJA, KAMENECRE EMLÉKEZIK

 

SZENZÁCIÓ: ID.ANTALL JÓZSEF LEVELE 

A MENEKÜLT KÜLFÖLDI  (LENGYEL) ZSIDÓK

 "IDEÖZÖNLÉSE" ELLEN !!

 

                                              *

Kegyelet, emlékezés és emlékeztetés

A Wesley János Lelkészképző Főiskola és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség a Kőrösmező - Kamenyec-Podolszkij-i deportálás 70. évfordulója alkalmával emlékezik  l


Hetven évvel ezelőtt, 1941. július-augusztusában került sor az első magyarországi deportálásra, amikor is a magyar kormányszervek - élve a Szovjetunió megtámadása nyújtotta katonai lehetőségekkel, kifejezetten saját kezdeményezés alapján - Kőrösmező határállomáson keresztül mintegy tizennyolcezer hazánkban élő izraelita vallású testvérünket telepítették ki az ukrajnai hadműveleti területekre, ahol túlnyomó többségük áldozatul esett a náci megszállók által szervezetten művelt zsidómészárlásoknak és az orosz földön elszabaduló lakossági pogromoknak. 

 

 

A történtekről fennmaradt tudósítások és a későbbi visszaemlékezések is azt erősítik meg, hogy magyar földről kitaszított zsidók kálváriájának legborzalmasabb - nagyon sok ezer életet követelő - stációit az augusztus 27-28-án Kamenyec-Podolszkij-ban véghezvitt és az október 12-i véres vasárnappal Stanislauban megkezdődött massacre-k jelentették. 

A hivatalos magyarázat szerint a deportált zsidók illegálisan olyan lengyel és galíciai területekről Magyarországra beszivárgott külhonosok voltak, akik eltávolítására ezt megelőzően nem volt lehetőség. Megmaradva most annál az egyszerű megállapításnál, hogy a német megszállás sátáni erőket szabadjára engedő körülményei között az adott intézkedés egy mégoly "jogszerű" esetben sem lehetett volna államrendészeti alternatíva, a kitelepítés indoklásaként felhozott érvek köszönő viszonyban sem voltak a tényleges valósággal. A deportáltak között igen jelentős számban voltak olyanok, akik generációk óta magyar területen éltek, ám honosságukat megfelelő formaisággal nem tudták igazolni (egyébként sok nem zsidó származású állampolgárhoz hasonlóan), és ezrével voltak olyanok is, akiket meglévő okmányaik ellenére űztek el az országból. Az akció igazi arcát jól érzékeltetik azok a korabeli feljegyzések, amelyek szerint, a magyar hatalmi elit bizonyos tényezői abban reménykedtek, hogy hamarosan további sok tízezer, nemkívánatosnak tekintett zsidó deportálását is foganatosíthatják.

Az, hogy a deportáltak száma végül "csak" körülbelül tizennyolcezer volt, bármily paradox is, a náci katonai vezetésnek köszönhető. A náci hadigépezet bizonyos tényezői ugyanis, a magyar miniszterelnök és belügyminiszter törekvései ellenére, a fegyveres erők hadműveleti érdekeire tekintettel, július közepén leállíttatták a kitoloncolási programot.
 

    (A hivatalos magyar verzió a mai napig azt állitja, hogy az "akciót" Keresztes-Fischer Ferenc állitatta ke – "amkor tudomást szerzett róla"- Vagyis: egy ilyen akciót az akkori Magyarországon végre lehetett hajtani a belügymibiszter tudtán kivül...

A szerk. megjegyzése)                                                                        *

A magyarországi mainstream történelmi emlékezetnek nem része az 1941-es deportálás. Az áldozatok, a túlélők és árváik fájdalmának nemzeti ügyként való meghallására, a kitaszítottak visszafogadásának lelkiismereti programként való felkarolására a rendszerváltás utáni Magyarországnak sem volt komolyan vehető, érvényes szándéka. És arra sem, hogy a zsidóellenes indulatok 1941-es gyilkos manifesztációjában a mindenre elszánt galádság előhangját, az állandósuló és radikalizálódó magyar antiszemitizmus 1944-be torkolló önismeret-értékű signum mori-ját lássa meg. 

Reménykedőbb pillanatainkban fel-felmerül a gondolat, hogy e lélektorzulással fenyegető "feledés"-t talán csak az 1944-es események minden korábbi antiszemita kilengést felülmúló emléktömege okozza. Hamar rá kell azonban döbbennünk, hogy az igazi ok másutt keresendő. Éspedig a magyar történelmi önismeret elemi hiányosságainak a forrásvidékén: Magyarországon nem csak populáris szinten nyilvánul meg tradicionálisan erős érdeklődés az antiszemitizmus vészkorszak alatti történelmi bűneinek elfedésére, e gyalázatnak az 1944-es német megszállással történő feledtetésére, de a szellemi és szakmai elit részéről is. 

Mellőzve a részletezőbb elemzést, hadd utaljak csak arra a minapi intermezzóra, amelynek nyomán világossá vált, hogy az eddig inkább szégyenlősen lopakodó történelmi revizionizmus immár a kormányzatfilozófiai stratégákig is eljutott, és szócsöveiken keresztül frivol lelkiismerettel hirdeti, hogy a Horthy-rezsim szinte paradicsom volt a zsidók és a vészkorszak idemenekülő üldözöttei számára; a kormányzó által fenntartott rendszernek pedig nem volt komolyabb köze (lásd ezzel ellentétes irányból az országra mentális smogot teríteni készülő vulgáris Horthy-kultusz izmosodását) azokhoz az emberarcot nélkülöző gonosztevőkhöz, akik 1944-ben, a nácik teremtette vákuum-helyzetben engedhettek csak szabad folyást zsidógyilkos indulataiknak. 

Axiómáiknak megfelelően az új nemzetfilozófia protagonistái természetesen mit sem kívánnak tudni azok szerepéről és felelősségéről, akik akárha nem is lévén tudatában cselekedeteik teleológiai súlyának, funkcionálisan jelentős mértékben hozzájárultak a tevőleges gyilkosok garázdálkodásával szembeni össztársadalmi érzékenység szinte teljes lebontásához, ahhoz, hogy hazánkban messzire, nagyon mélyre elhatóan váljon közérzületformáló evidenciává a zsidók pária-mivoltáról terjesztett gonoszság eszméje. Ez utóbbival kapcsolatos rövid illusztrációként mindenesetre hadd idézzek meg itt két meggondolkoztató történelmi emléket egy részletesebb tanulmányomból. 


a) A Horthy-Magyarországon 1938-tól kezdve tucatnyi BM-intézkedés született a nyugati országokból, köztük elsősorban Ausztria felől és a cseh-szlovák régióból Magyarország irányában várható és érkező zsidó menekültáradat feltartóztatására. Az egyes döntéseket hordozó kormányzatfilozófiai hátteret jól érzékelteti Csáky István külügyminiszter lélegzetelállító tárgyilagossággal papírra vetett 1939. szeptember 17-i feljegyzése, amely szerint másnap közölni fogja a lengyel követtel, hogy a tőlük érkező "menekültekre vonatkozó nagyvonalú rendelkezésekből zsidók természetesen ki vannak zárva, mert ezeket a határon kereken visszautasítjuk". 

b) Az előbbinél is meghökkentőbb az a levél, amelyet  id. Antall József, a II. világháború alatti menekültpolitika emblematikus szereplője (ez idő szerint a belügyminisztérium közigazgatási és szociális osztályának a vezetője) intézett a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottság elnökéhez, gróf Károlyi Józsefnéhez: 

"73/1942.

Méltóságos Grófnő! 
Az utóbbi időben azt tapasztaljuk, hogy Lengyelországból zsidó fajú egyének szivárognak be Magyarországra és Méltóságod vezetése alatt álló Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságnál jelentkeznek részben támogatásért, részben pedig azért, hogy részükre valamely táborunkban való elhelyezkedés lehetősége kieszközöltessék. Kihallgatásunk alkalmával - amint értesültem - letagadják sok esetben, hogy zsidó fajúak és így könnyen lehetséges, hogy mi őket a legszigorúbb tilalom ellenére táboraink állományába felvesszük. 

Ezért mély tisztelettel kérem Grófnőt, hogy az újonnan érkezett zsidó fajú menekülteket, továbbá akik erre gyanúsak, azonnal a KEOKH-hoz utasítani szíveskedjék. De leghelyesebb volna a KEOKH-tól egy detektívet kérni, aki őket odakísérné. Én Siménfalvy Őméltóságával, a KEOKH vezetőjével megbeszéltem az ügyet. Ő a legkészségesebben küld Méltóságodhoz detektíveket. Nagyon kérem kedves Grófnőt, hogy ezeket az eseteket a legszigorúbban méltóztassék kezelni, mert eltekintve attól, hogy ellenkező esetben magyar hatósági rendelkezésekkel méltóztatnék összeütközésbe kerülni, a lengyel szociális akció is csorbát szenvedne. Ugyanis, ha a magyar hatóságok azt látnák, hogy a lengyel menekültek közé - a velük szemben tanúsított nobilis eljárásunk következtében - külföldi zsidók szivároghatnak be, magukkal a lengyelekkel szemben is kénytelenek volnának olyan megszorító intézkedéseket tenni, amelyek következtében a lengyel menekültek helyzete is romlana. De a közérdek is ellene szól, hogy ezen a téren engedékenyek legyünk. Ha elterjed a zsidók körében, hogy Magyarországon a külföldi zsidóságnak is menedékjogot biztosítunk, akkor egész Európa zsidósága ideözönlenék. 
Tapasztalatból tudom, hogy a Bizottság mekkora áldozatkészséggel és munkával végzi nemes feladatát, éppen ezért a Bizottság érdekében áll, hogy csak azon a területen fejtsen ki szociális működést, amelyen annak idején a Belügyminiszter Úr megengedte és hozzájárult. 
Egyúttal is kérem Grófnőt, hogy holnapi napon Siménfalvy Őméltóságát értesíteni méltóztassék arról, hogy kik jelentkeztek eddig Méltóságodnál a zsidó fajú egyének közül és Budapesten ezek hol találhatók. 

Antall s.k., 
miniszteri osztálytanácsos." 

Az 1942 novemberében kelt sorokat Antall József másolatban eljuttatta az alábbi levél kíséretében eljuttatta a KEOK vezetőjéhez is: 

"73/res/1942./IX. szám.
Méltóságos
dr. Siménfalvy Sándor
miniszteri tanácsos úrnak,
a KEOKH vezetője
Budapest 
Kedves barátom! 
Hivatkozással telefonbeszélgetésünkre, megküldöm gróf Károlyi Józsefné és Gróf Szapáry Erzsébethez intézett levelem másolatát. Ők elnöki, illetve alelnöki tisztet töltenek be a Magyar-Lengyel Menekültügyi Bizottságnál /: Fő u. 11. :/.
A magánlevél formát az ügy bizalmas természetére tekintettel választottam. Egyébként telefonon figyelmeztettem őket, hogy milyen veszedelmes volna, ha ilyen ügyekbe beleavatkoznának.
Szeretettel köszönt
Antall József " 

Megjegyzés: Visszaemlékezéseiben, utólagos tanulmányaiban Antall József minderről semmit nem tud, sőt olyan menekültparadicsomként mutatja be Magyarországot, ahol "menekültügyben zsidókérdés nincs." 

                                                                *
Az első magyarországi zsidó-deportálás nemzeti önismeretünk kardinális eseménye. Relevanciáját elsősorban az a történelemelméleti kérdés adja, hogy a magyarországi zsidóság elpusztításáért viselt felelősség jobban vagy kevésbé terheli-e a többségi társadalmat. Az externodeterminista "nemzeti" koncepció képviselői - a magyar felelősség bagatellizálásának célzatával - a történtek értelmezésében a külső tényezők szerepét hangsúlyozzák, az internodeterminista nézetéi pedig a magyar és a külső (a német) felelősség - önmentegető prekoncepciók nélküli - párhuzamos bemutatására teszik a hangsúlyt. 


Eddigi megemlékezéseink

A Wesley János Lelkészképző Főiskola (WJLF) és a fenntartó egyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) társadalomdiakóniai és politikai theológiai szolgálatainak fontos lelkiismereti fejezete a kőrösmezői deportálás emlékezetének és megemlékezésének ápolása. 
Az emlékezés és emlékeztetés liturgiailag és történettudományilag rendszeresített alkalmaival alapvetően két célt követünk: hitvallásainkból következően kinyilvánítani együtt érző szeretetünket Izrael lányai és fiai iránt, akiket saját nemzetünk tett áldozattá 1941-ben, másfelől pedig segíteni emlékezetben tartani és tartatni azt a roppant súlyos nemzetönismereti tényt, hogy a Soá magyarországi "prelúdiumá"-ra (a kifejezést Randolph L. Braham professzor használta először) minden külső hatalompolitikai kényszer nélkül - Magyarország német megszállását három évvel megelőzően - került sor. 
Megemlékezéseink különösen fontos eseménye volt a 68. évforduló, amikor a főiskola és a fenntartó egyház küldöttsége felkereste a deportálás több ukrajnai helyszínét, és utunk során 
Kamenyec-Podolszkij-ban átadtuk a MET által felállított Magyarországi Mártírok Emlékművét, Kőrösmező/Jaszinyá-n pedig elhelyeztük az áldozatok emléktábláját és részlegesen rendbe hoztuk az elhanyagolt állapotban lévő helybeli zsidó temetőt. (Ukrajnai utunkról és az évenkénti kegyeleti alkalmainkról részletes tájékoztatást nyújt a Kőrösmező - Kamenyec-Podolszkij című honlapunk: http://korosmezo.atw.hu/


Zarándokút az 1941-es deportálás ukrajnai helyszíneire

A szimbolikus jelentőségű idei évforduló alkalmával a WJLF és a MET két program keretében is szeretné gyakorolni emlékezet- és emlékeztetés-diakónia szolgálatát.

Augusztus 27-30-án zarándokútra indulunk a deportáltak sorsának meghatározó jelentőségű három ukrajnai helyszínére. Utunk során a magyarországi vonatkozású emlékjeleknél gyászistentisztelet keretében hajtunk fejet a hetven évvel ezelőtti testvérgyilkos merénylet mártírjai előtt, és könyörgünk bűneink bocsánatáért és a túlélőket és árváikat ma is nyomasztó fájdalmak és szomorúság enyhítéséért, Stanislau/Ivano-Frankowsk-ban pedig elhelyezzük az 1941 októberében itt meggyilkolt áldozatok emléktábláját is. 


Emlékezés és konferencia 

Október 12-13-án a WJLF Theológus és Lelkész Szak Soá és Kereszténység Kutatóintézete szervezésében kétnapos nemzetközi konferenciát rendezünk. Az 1941-es deportálás közvetlen magyarországi vonatkozású összefüggéseivel foglalkozó előadások mellett nagyon szeretnénk, ha olyan tudósok és kutatók is megtisztelnék kegyeleti rendezvényünket, akik a Szovjetunió elleni támadás első időszakának pogromeseményeivel, az Einsatzguppék és Einsatzkommandók tevékenységével, továbbá a Kamenyec-Podolszkij-i és Stanislau-i massacré-val, valamint az 1941-es történések recepciójának eszme-, ideológia- és emlékezettörténeti, filozófiai és irodalmi elemzésével kapcsolatos kutatási eredményeikkel gazdagíthatják tudásunkat és ismereteinket. A főtémára koncentráló előadók mellett szívesen látjuk továbbá konferenciánkon azokat is, akik a Soá egyéb korabeli eseményeinek elemzésével, vagy éppen a nemzetiszocialista múlt feldolgozásának hazánkban ismét és továbbra is igen aktuális problémáit vizsgálva kapcsolódnának be megemlékezésünkbe. (A szümposzionon való részvételi szándékot a theol@wjlf.hu címen kérjük jelezni.)
Konferenciánkon külön is nagy hangsúlyt szeretnénk szentelni az emlékező hozzászólásoknak, a kegyeleti és liturgiai alkalmaknak, és tervezzük azt is, hogy emléktáblát helyezünk el az 1941-ben toloncállomásként szolgáló budapesti Pávai utcai zsinagógánál.

Legyen áldott a mártírok emlékezete!

 (Forrás:  Dr. Majsai Tamás a WJFL dékánja / Népszava/ Sófár)



                  *
Latorcai Csaba: a kamenyec-podolszkij-i tömeggyilkosságot soha nem szabad elfelejteni

"Soha nem szabad elfelejteni a Kamenyec-Podolszkijban történt tragédiát, amely során mintegy húszezer deportált, védtelenné, hontalanná vált zsidó embert öltek meg" - mondta Latorcai Csaba nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár pénteken Budapesten, az ukrajnai területen végrehajtott tömeggyilkosság 70. évfordulóján rendezett megemlékezésen.

 

A Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban tartott rendezvényen - amelyen a vészkorszak néhány túlélője is részt vett - a helyettes államtitkár rámutatott: aki a múltat elfelejti és saját népének történetét nem tiszteli, nem érdemes arra, hogy a jövő által felkínált lehetőségekkel éljen.

"Ezt a tragédiát soha nem felejthetjük, hogy okuljunk és tanuljunk, hogy megtaláljuk a helyünket a jövőben" - tette hozzá.

(Forrás: Népszava/ Sófár)