זכור את אשר עשה לך עמלק

  "hogy mehettünk vissza oda,…

 ahonnan

 halálba küldtek bennünket?"

   Egy hasznavehetetlen kisgyerek a lágerban

Írta polnaire több éve*

 

„Mindannyiunk története elmondhatatlan történet"   

 

Tulajdonképpen erre nem kéne, nem lehet emlékezni… Másfél évesen deportáltak, két és fél évesen jöttem vissza. Anyukámmal. Eszmélni valójában akkor kezdhettem, amikor már hazajöttünk. – Néha bevillannak emlékképek, (olykor látomásszerűek is), de valószínű a mástól hallott elmesélések nyomán, illetve azok a látomásszerűek valahonnan nagyon mélyről, de mégiscsak belőlem. Azt hiszem arra is emlékezünk, amire – látszólag – nem. A sejtjeink emlékezhetnek. S ki tudja, milyen távoli időkbe is, vissza…

 

Elmondom hát amire „emlékszem", illetve azt is, amire nem emlékszem, de tudom, másoktól, elmondom, mert el kell mondanom, át kell adnom. Ez nálunk, zsidóknál, amúgy is parancs.

 

Én a háború kellős közepén születtem. 1943. január 11-én. Szinte pont 9 hónapra rá, hogy anyám és apám összeházasodtak. Elég merész „vállalkozás" lehetett ez akkoriban, velem együtt!  Apámat már be-behívták munkaszolgálatra, Borba. Születésem környékén meg le is csukták kis időre, mert valaki feljelentette, mivel nyilvános helyen ezt mondta: „Fordul még a kocka!" Hát fordult is később, csak hogy ő azt nem érhette meg. Legutolsó behívása után, mikor én pár hónapos lehettem, talán kettő, többé nem tért vissza. Valószínű a cservenkai tömegkivégzésnél esett áldozatul, már amikor Németország felé hajtották őket, az „erőltetett menetben". Akik haza jöttek, mesélték, hogy gyakran elővett egy fényképet, ami egy csecsemőt ábrázolt. Engem. Hívták, hogy szökjön meg, akiknek végül is sikerült, de ő nem tartott velük. Azt hitte, hogy nem élünk, a hírek alapján .

Hát mi megmaradtunk. Véletlenül?

 

A makói levéltárból kaptam egy kisebb paksamétát – anyám hadigondozás-kérelme révén lettek iratok, igazolványok egybegyűjtve, köztük egy ceruzával írt tábori postai levelezőlap is apámtól, 1944. március 17-i keltezéssel, melyben örül, hogy anyja (az én nagyanyám) le fog látogatni hozzánk (Pestről) unokanézőbe. Örül az öccsére vonatkozó jó híreknek (bár hiába várja beígért lapját). Eldicsekszik azzal, hogy most neki is jó sora van(!), mert  kölcsön kapott egy „Magyar Csillag" számot, (mivel nem érdekes mindig csak „A szellem, hétköznap"-ot olvasni). És ezt írja – többek közt – a lap alján:„üdvözlöm anyósaink unokáját…" Így köszönt el tőlem. Viccelődve. – Minket nem sokkal később gettóba kényszerítettek, saját városunkban, Makón, úgy, hogy mindenünk leltárba vétele és zárolása után, még a legszükségesebb holmikat sem vihettük magunkkal; az egyik – levéltárból megmaradt – irat szerint anyu kérelmét, hogy egy-két melegebb holmit utólag megkaphasson, már csak azért se teljesíthették, mert, mint ráírták a kérvény hátuljára: „a kérelem a zsidók gyűjtőtáborban való elhelyezése folytán tárgytalanná vált." Gyűjtőtáborba, azaz a szegedi sportpályára majd a téglagyárba kerültünk...

 

Itt pár nap után marhavagonokba raktak bennünket, miket eredetileg Auschwitzba szántak. Három vagon indult, de végül is ezek közül csak egy, a harmadik ment Auschwitzba. Nem is tudom, min múlott, hogy ki melyik vagonba szálljon. Borból is két menetben indították Németország felé a munkaszolgálatosokat, miután a felszabadító csapatok közeledte elől felszámolták a táborokat. Az első lépcsőbe kerültek nem menekültek meg, a második lépcsőbe tartozók lettek a szerencsésebbek. De hogy min múlott? Apám az első lépcsőbe került. A rosszabba. Mi véletlenül  -  jó vagonba szálltunk.

 

A vagonban zsúfoltság, elmondhatatlan. Nem lehetett se levegő, se étel, se víz, se semmi… El se tudom képzelni, hogy egy másfél éves gyerekkel a karjában egy anya, ilyen körülmények között mit tehet, hogy bírhatja ki… De anyu mindig tudta, mit kell tennie. És erős volt. (Lehet, hogy én adtam neki erőt? Illetve az anyaság tudata? Egy kisgyerekre vigyázni kell, ő még nem tud vigyázni magára. Békében sem, nemhogy háborúban.)

 

Strasshofig ment a vagonunk, Bécs mellé. Majd rövid idő múlva Zlabingsba. Innen tovább akartak bennünket vinni, anyut és engem (a „hasznavehetetlen" kisgyereket), mint mondták, valami szanatórium- vagy üdülőfélébe, ecsetelgették, hogy valami jobb helyre…, de anyu nem akart, gyanút is fogott; remekül tudott németül, s meghallott, (vagy talán inkább kihallgatott?) valamit, ami a valósághoz közelebb állt, mint amit nekünk hazudtak, s ez után kérte, hogy ne vigyenek el bennünket sehova, maradhassunk, ő dolgozni fog, annak ellenére, hogy pici gyereke van. Éjszakai műszakot vállalt, egy hadi gyárban, ahol hajszálvékony műszereket készítettek. S nappal ügyelt rám. Azt hiszem sohasem aludt… Én persze éjjel aludtam, akkor nem kellett rám vigyázni. De már hajnalban a láger kapujában álltam, és vártam őt. Örökké éhes lehettem. Az első mondatom ez volt: Mami, kenyér! Kislánykoromban az egyik lágerbeli néni, mindig szélesen rám mosolygott, ha látott, megcsípte kétfelől az arcom, s még akkor is úgy hívott: kis konyhamalac. A lágerkonyhában a platnin nyers krumplit sütögettünk felszeletelve. Évekig ez a plecsninek nevezett sivár étel volt a kedvencem, amikor már mást is (olajba sültet is) ehettem volna, itthon. De nekem plecsnit volt ehetnékem mindig! Egyszer beugrott egy kép, – már túl az ötvenen – anyut láttam, soványan, fiatalon, görnyedve, osonva-futva, s a kezében-szoknyájában sáros krumplik… Anyu krumplit szedhetett („lophatott"?) nekem. Ő húsz kg-ot fogyott, ötvenhatról harminchatra, én kis gömbölyű aranyszőke göndörfürtös mosolygós-derűs Murillo-angyalkaként úsztam meg az „éhezést" is. Anyu nem aludt, nem evett. Mindent nekem adott, a pihenésre szánt órákat, és az élelmet. Kétszer adott nekem életet.

 

Van egy történet, amit mindig nevetve adtak nekem elő –, s nem túl szívesen hallgattam, mert rajtam nevettek… Én ezen még mindig nem tudok nevetni. Egyre kevésbé. Ez akkor történt, amikor anyu még a gyárban volt. Éjjeli edény helyett egy nagyobb konzervdoboz szolgált kis- és nagydolgaim intézésére. S egyszer összekentem magam a konzervdoboz barna tartalmával… Sose tudtam viccesnek felfogni ezt az esetet, bár valószínűleg akik nevetve idézték  fel, láttak is, nagyon mulatságos lehettem, valóban… Nem is olyan rég döbbentem rá egy mélyebb összefüggésre, azóta még kevésbé találom mulatságosnak a dolgot… Miért is kenhettem össze magam? Csak úgy? Egyszer csak? Játékból? Butaságból? Érthetetlen.

Csakhogy van nekem egy érdekes történetem, a fenti pandantja, jóval (vagy negyven évvel) későbbről, a lányom első éves csoki tortás születésnapjáról. Ott ugráltunk körülötte, anyukám, én, a férjem, az anyósom, a tortán gyertya, s az ünnepelt baba, szemünk fénye, undorodva nézi a barna csoki krémes tortát. Minél inkább kínáljuk neki, minél inkább akarjuk rátukmálni, annál inkább. Lányom erősködik, hogy ő igenis emlékszik, azért nem akart enni abból a tortából, mert azt hitte, hogy nem csoki krém van rajta, hanem valami egészen más… Az, amit én annak idején magamra kentem. (Persze ő az én történetemről nem tudhatott. – Még kiskorában felvettem egy lágerban készített dokumentumfilmet, videóra a tévéből, azzal a szándékkal, hogy mementóként megmaradjon, hogy majd felnőtt korában a lányom is megnézhesse. Rögtön letöröltem, olyan borzalmak vannak rajta, hogy nem bírtam elviselni, s dehogy is akartam a lányom kitenni, később se, ezek látványának!)

 

A „felszabadulás" – igen, én joggal használom ezt a ma szinte tiltottként kezelt szót –, a felszabadulás már Theresienstadt-ban ért bennünket. Azt mondják, ez afféle mintatábornak számított, megtévesztő propagandaként… Hát nem tudom, de az mindenesetre nagyon jó, hogy itt vége szakadt a fogságunknak. „Haza" mehettünk. Bár utólag én emiatt szemrehányást tettem anyunak, hogy mehettünk vissza oda, ahonnan elhurcoltak bennünket, ahonnan halálba küldtek bennünket? – De hát hova mehettünk volna? – kérdezett vissza, riadtan. S én elszégyelltem magam.

 

Két tárgyat hoztunk magunkkal. Egyszer, már útban hazafelé, bármit el lehetett volna hozni, hátrahagyott dolgokból; anyu csak egy babát vett el, nekem, amit (akit?) Alíznak nevezett (talán fura fintorral utalásként arra az Alízra, aki Csodaországban járt?!) Együtt jöttünk haza. Milyen országból is? Lényegében, ahol mi jártunk, az a hely is túl volt a ráción, a normális dimenziókon – abszurd és irracionális, józan ésszel felfoghatatlan, ma is... A baba feje maradt csak meg, az is repedten, s anyu csinált neki anyagból új testet, s horgolt neki szép új, türkizkék ruhát. Szerettem, bár nem voltam babázós típus, voltak babáim (amikkel többnyire a szomszéd kislány játszott), de Aliz babát mindig nagy és külön becsben tartottam – tudtam, mit jelent ő… Anyu magának egy kis fadobozt hozott el, tetején aranyló Jerusalem felirattal, héber betűkkel is… „Ha elfelednélek Jerusalem, száradjon el jobbom!" ...Hát anyu – úgy látszik – nem feledkezett el róla! Ezek szerint talán mégis lett volna alternatíva, legalábbis szellemileg, hiszen biztos, csak a felirat miatt kellett anyunak épp az a kis doboz… Csak az. Mehettünk volna Jeruzsálembe is? Izraelbe? (Mint ahogy én, később, már itthon, a Mizrachiból, a cionisták meggyőzésére, akartam is Erec-be menni …egyre hátizsák-kéréssel riogatva anyut.) De „haza" kellett mennünk. Ott vártuk a többieket: anyu testvéreit, anyukájukat, (nagymamámat), a férjét, az én apámat. De őt, hiába…

 

Útban hazafelé, egy tóban megfürödtünk. Erre a képre tisztán emlékszem. Szinte idilli volt. Még a táj is. Vagy főleg az? S a fürdés – mint valami megtisztulás… Lemosni azt a sok mocskot… Persze kívülről.  De ha az embert fogva s bűnösnek tartják, egy idő után ártatlanul is azt élheti meg, mintha tényleg bűnös lenne! Gondolom. Anyu tiszta mosolyára határozottan emlékszem. S egyfajta önfeledtségre. Meg egy igazi csokoládédarabra, amit egy ugyancsak mosolygó fiatal orosz katonától kaptam.

 

Haza, Magyarországra mentünk vissza, de először még nem a szülővárosomba, Makóra, hanem Pestre, apukám szülővárosába, az ő hozzátartozóihoz: apukám anyukájához: Franciska mamájához, ahogy selypítve hívtam, és apukám öccséhez. Őket – mint általában a fővárosiakat – nem deportálták, illetve nagybátyám megúszta a munkaszolgálatot. Mindnyájan aput vártuk haza: az apát, a férjet, a gyermeket, a testvért. Hiába. Csak kósza híreket kaptunk róla a bori rézbányából, azaz haláltáborból gyéren hazaszállingozóktól. Utoljára Cservenkánál látták. Ahol a tömegkivégzés volt… 1944. október 6-án. Mégis vártuk.  Csodában reménykedtünk. Nagymama el se hitte, vagy nem akarta, hogy elhiggye. Nagybátyám szerint úgy halt meg, 1961-ben, Amszterdamban, abban a biztos hiszemben, hogy apu, a fia él. Ő pedig, aki bátyját nem csak testvérének, hanem barátjának és tanítómesterének is tekintette, egész hátralevő, hosszú életében nem tudott menekülni az önvádtól, ami pusztán a túlélőmivoltából táplálkozott. S hogy miért is nem tudta megmenteni egyetlen, szeretett bátyját.

Kiskoromban sokáig ábrándoztam arról, hogy hazajön apu, hármasban megyünk az utcán, és én fogom anyám és apám kezét. De apám kezét sohase foghattam. Nagyon sokáig vártam! Akkor is, amikor már semmi reális alapja nem lehetett ennek a várakozásnak. Nem akartam elfogadni, hogy apaként csak a hiányát ismerhetem. Nagy becsben tartottam hát azt az egy-két megfogható tárgyi emléket, amit kézbe vehettem, talán, hogy csökkentsem az apahiány miatti fantomfájdalmat? Egyetlen igazolványképét, amit anyu magával vitt a deportálásba, és a melltartójában őrzött meg, így egy átlós repedés keletkezett rajta, addig rakosgattam, dugdosgattam, hogy végül is elkallódott. De a hosszúkás, szomorú arc, a szemüvegen is áthatoló, okos, mély tekintet belém vésődött így is. Maradt még egy kis fekete kockás notesz, amibe filozófiai tanulmánya jegyzeteit, képleteit írta apró betűkkel, néhány bekezdést X-szelve áthúzott benne, nézegettem-nézegettem,  még olvasni nem tudtam, amúgy se érthettem volna meg, hát én is áthúztam egy párat, ostoba módon, őt utánozva így, külsőlegesen, csakhogy valami megfogható-látható kapcsolatot létesíthessek ilyen (torz) módon akár, vele… 18 éves lettem, nagykorú, leérettségiztem épp, amikor – már rég külföldön élő – nagybátyám közölte velem nagymama halálhírét (egy autó ütötte el), s egy csomagban megkaptam  egy paksamétát, apám jogi egyetemi indexe volt benne; két Nyugat szám, még gimnazista korában megjelent esszéivel, Goethe-ről, illetve Thomas Mann Varázshegyéről;  egy színházi lap, a Délibáb, benne 19 éves kori fényképe, s egy kotta, amivel díjat nyert egy dalszerző versenyen; s a legfontosabb: egy 60 oldalnyi gépirat; fekete, fehér vignettás füzet, egy filozófiai tanulmánya: A logika értelme, amit akkor nyomott öccse kezébe apám, mielőtt fellépett arra a végzetes vagonra, mely Borba, a halálba vitte…  Afféle szellemi örökhagyás lett ez a tanulmány, ami tulajdonképpen azt igazolja, hogy a logikai alaptörvények semmit se érnek, valójában csak üres formák, és az a  már nem is  paradoxon, hanem igazság a summája, hogy ha Istennek minden hatalmában áll, kivéve a logikai törvény megsértését, úgy Istennek minden hatalmában áll kivétel nélkül. Tehát valójában nincs is a logikának értelme. Életünk nem logikus.

 

Pesten történt valami, amiről, ha mellékesen is, beszélnem kell… A  „véletlenek" sorsteremtő lehetőségeiről. Vagy arról, megint, hogy nincsenek véletlenek? Ki tudja…

Elvesztem! Két nap és egy éjjel nem voltam meg! Hazahozott anyám a pokolból, ahogy mondták, erre én fogom magam, és elveszek… S még élvezem is a dolgot – állítólag.

Úgy történt, hogy óvodába járattak, mivel anyu – mint mindig és mindenhol – dolgozni kezdett, annak a színháznak a varrodájában, melynek nagybátyám volt az igazgatója (az államosításáig). Mamája jött volna értem az óvodába, de kiderült, hogy későn, már senki nem volt ott, hét vége lévén, neki meg elfelejtettek előtte szólni, hogy korábban jöjjön. Nos, én nem voltam sehol! Kiderült, hogy az óvónő a házmesterre bízott, aki nem ügyelt elég éberen rám, én a kapuban álltam egy darabig, s mikor a házmester lement valamiért a pincébe, fogtam magam, és az utcán épp arra játszó gyereksereghez csatlakoztam, akik csak este vették észre, már egész más helyszínen, mikor már hazafelé kezdtek szétszéledni, hogy én ott maradtam egymagamban, mert hogy én nem tartozom valójában egyikőjükhöz sem. Végig fel sem tűntem nekik, illetve azt hitték, hogy valamelyikőjüknek a kishúga vagyok. Hiába kérdezték, nem tudtam megmondani, hogy hívnak. Csak a keresztnevem: Jujika. A hol laksz-ra pedig csak azt tudtam felelni: szálloda. A Continentál nevet valóban nehéz lett volna kiejteni egy két és fél évesnek. Az egyik fiú hazavitt hozzájuk. Szeretettel fogadott a család, már az örökbefogadásomat is latolgatták, nagyon jól éreztem én is magam náluk, eszembe se nagyon juthattak az enyémek…,  de másnap – a fiú színinövendék nővére indítványára – színházba mentünk, épp a nagybátyáméba, ahol Karády Katalin énekelt, s én cserfes kislányként, aki megszokta a tömeget, az embereket maga körül, hisz folyton  abban élt, – egy évig a lágerben, egymás hegyén-hátán éjjel-nappal, - gátlástalanul felkiáltottam a színpadra: Ennek a néninek olyan mély a hangja, mintha bácsi lenne!

Karády felfigyelt a bekiabálásra, felhívott magához a színpadra, és nagyon kedvesen magasba emelt.

Hát – kisebb botrányt okozva – így lettem meg. Míg elveszettnek hittek, nagymama magán kívül volt, magát okolta, miért is nem ment hamarabb értem, az óvodába. Anyu keresztül-kasul rohanta a romos, felszakított sínek szabdalta várost, hivatalos helyekre szaladgált, volt az orosz főparancsnokságon is, bemondtak a Magyar Rádióba. Mindenhol sajnálkoztak, de –tekintettel a még kaotikus helyzetre is – semmivel se bíztatták (sőt mivel akkoriban volt egy beazonosítatlan, utcai gyermekbaleset, ez órákig rémületben tartotta, míg az azonosításnál meg nem győződhetett róla, hogy nem én estem áldozatul.) Itthon, anyu rokonai is elhűlve hallgatták a rádióból, hogy eltűnt G. Julika, két és fél éves szőke göndörhajú kislány, piros csizmában, ekkor és ekkor, innen és innen… 

Később visszajöttünk Makóra, a régi családi házba, anyai nagymamámhoz.  Nagymama beteg lett még kint a lágerban, s én már úgy emlékszem rá, mint aki mindig feküdt az ágyban, félkönyökére dőlve, cigarettázva. Az arcbőre színe sárgás volt, én azt hittem a sok cigarettától, de valójában a végzetes epebetegségtől.  Anyu egy emlékezetes délelőttön az ágyához vitt, azt mondta, pusziljam meg nagymamám homlokát, ami már hideg volt és nyirkos. Valamennyi gyermeke, mind a hat, hazajött a deportálásból, családtagjaikkal együtt, de ő mindössze két évvel élte túl a deportálást, azt is fekvő betegen.

 

Először a legidősebb unoka hagyta el az országot, vőlegényével – aki szüleit Auschwitzban elvesztette – kimentek Parisba, majd Kanadába, ahol a fiút egy ott élő rokonházaspár adoptálta. Anyukája, anyu nővére, gyakran énekelte, sírva, takarítás közben, hogy Elment a rúzsám Ámerikába, és én nem megyek utána… Aztán mégis elment, férjével együtt, miután a másik gyereke, a fiú is kivándorolt, a nővére után. S lassan minden rokonunk külföldre szivárgott körülöttünk, a legkisebb testvér kivételével. (Ő Pesten lakott.) Apai nagybátyám is visszament Hollandiába, ahol a háború előtt is élt, táncművészként, s ezúttal kivitette anyukáját, mamaját is.

 

Anyuval magunkra maradtunk. Nagymama nővére lakott még itt a városban, pár sarokkal feljebb, ugyanabban az utcában, a másik házban, amit persze a miénkkel együtt hamarosan államosítottak. (Rövid ideig lehetett újra az elkobzott „zsidó vagyon" a miénk.) Ő még az első világháborúban vesztette el férjét, majd nem sokkal később, egyetlen 15 éves lányát, aki korrepetálás közben kapta el tanítványától az agyhártyagyulladást. (Talán tragikus sorsa miatt is mondta mindig, nekem, hogy szerencse is kell az élethez, mindenhez.) Amikor – anyu idegösszeomlást kapott, s be kellett vinni klinikára, Erzsi néninél töltöttem azt az időt, amíg anyu rendbejött. Mindig rendbejött rövid idő alatt. És sose jött rendbe véglegesen. A kiegyensúlyozott periódusaiban ő volt a világ legharmonikusabb lénye. De vagy a mély depresszió vagy a felhangolt, lázas, túlhajszolt időszakok váltogatták egymást, megnehezítve életünket. Ami amúgy se volt túl könnyű. Nem egyszer fakadt ki anyu ezzel a mondattal: A lágerban jobb volt. Haza jöttünk, de nem érezhettük magunkat igazán itthon, sokszor. És ez nem rajtunk múlott. Mi mindig megpróbáltunk egyszerre hűségesek lenni őseinktől örökölt zsidóságunkhoz, és elvitatott magyarságunkhoz is. Megpróbáltunk lenni zsidó is, magyar is, egyszerre. És főleg ember.  A lágerban jobb volt?! – kérdeztem vissza értetlenül. De anyám ezzel a kifakadással közel sem azt akarta kifejezni, mintha a lágerban valóban jó lett volna, hanem azt, hogy ott a közvetlen környezetünk legalább megértő, baráti volt, összetartó. Itt nem egyszer ellenségek vettek körül, egy ellenséges világ… Mintha nem lett volna vége a deportálásnak. Mintha újabb és újabb deportálásoknak lettünk volna kitéve folyton, országhatáron, sőt városon, kisebb közösségeken belül. Mert minden elszigetelés, idegennek tekintés, be nem fogadás, kirekesztés – „deportáció"; még ha már nem is életre – halálra menő.

 

De ezekről - talán - majd máskor beszélek.

--------------------------------------

*Ismerem az irás szerzőjét, ő a mamája annak a makói Timinek, akinek kérésére a Tikvá (Reménység) nevet adtam annó, abban a reményben hogy megmarad zsidónak.

Megmaradt.Egyelőre. Férjhez ment – zsidóhoz – van egy fia akit körülmetéltek. Remélhetjük a legjobbakat.

 Részletek az Áldozat visszatér cimü könyvemben.

A szerk.