BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(5)

A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA

 

Nemcsak az egész magyar társadalom, de maga a magyar zsidóság is áldozatul esett a magyar társadalmon úrrá lett erkölcsi optikai zavarnak. Rengeteget hallottunk bujkálásokról és hamis papírokról, de közelről nézve ennél sokkal meglepőbb volt az, hogy a zsidók többsége mennyire nem szánta el magát bujkálásra és hamisításra, s miközben mind kevésbé lehetett kétsége üldözőinek szándéka felől, mégis milyen tömegesen engedelmeskedett a megszokott államhatalom megszokott hatósági szerveinek, holott a nem engedelmeskedés túl sok kockázatot nemigen jelentett már. Az üldözést szemlélő magyar társadalom is megállapította – helyenként elégtétellel állapította meg! – az üldözött zsidók közösségi viselkedésének a feltűnő defektusait: azt, hogy közös védekezés helyett mily sokan, s gyakran éppen a vezetők, keresték az egyéni kivételezettség kétes értékű útjait, szinte bele is nyugodva minden üldözésbe, mely a kivételezetteket nem érinti; hogyan folytattak az utolsó percig kicsinyes háborúságokat, hogyan hozták felesleges kívánságokkal nehéz helyzetbe segítőiket stb. Ha azonban azt kérdezzük, hogy mindezek vajon oly különösen „zsidós” tulajdonságok-e, akkor riadtan állapíthatjuk meg, hogy itt egészen másról van szó. Vajon melyik nemzet volt az, amely nyájszerűen engedelmeskedett világosan kilátszó pusztító szándékoknak, amely az utolsó percig kivételezett akart maradni az alól a sárga csillag alól, amit a németek láthatóan vagy láthatatlanul minden kelet-európai népre feltűztek? Melyik társadalom mutatta az ostrom alatt, a pincékben a közösségi érzés hiányának, a segíteni nem akarásnak, a segítség önző igénybevételének s a vezetőkben a reájuk bízott s bennük bízó emberek gondja elől való megfutamodásnak oly feltűnő példáit? Félek, hogy „zsidós” vonások helyett inkább a magyar társadalomhoz való asszimiláció csodáját kell megállapítanunk, pontosabban azt, hogy a magyar társadalom minden rétegében és csoportjában a közösségi erkölcsök, konvenciók és beidegződések egyugyanazon szétesése következett be!

{2-652.} Csakis ezzel magyarázható, hogy ez a társadalom, amikor és amennyire tudomást szerzett mindezekről a tömegkínzásokról és tömeggyilkosságokról, ha már nem érezte saját felelősségét, amit sokféle okkal meg lehet magyarázni, nem érezte meg legalább a saját veszélyeztetettségét. Azt, hogy egy német világban a magyarokkal nem sok híján ugyanolyan dolgok történhetnek, mint amilyenek a zsidókkal történtek; ezt ez a társadalom az utolsó percig, mint nyilvánvaló ostobaságot, ingerülten vagy kézlegyintéssel utasította vissza, és az egészben nem látott mást, mint a vesztüket érző zsidók gyermekes erőfeszítését abban az irányban, hogy a maguk veszélyét közös veszélynek tüntessék fel. Pedig tudjuk, hogy bármennyire egyedülálló volt az a hisztérikus gyűlölet és félelem, amivel a hitlerizmus a zsidókat kezelte, azért pl. a lengyelekkel, különösen pedig a lengyel értelmiségi rétegekkel úgyszólván teljesen úgy bánt, mint a zsidókkal. S aki egy kicsit képes volt érzékelni a német fajelmélet és német faji felsőségtudat világképét s ennek következményeit, annak nem volt nehéz rájönnie, hogy ami a lengyeleknek jár, az ugyanúgy kijárhat a magyaroknak is, s tisztán csak sorrend kérdése, hogy mikor. Hogy ezt a veszélyt minden figyelmeztetés ellenére újból meg újból sikeresen bagatellizálni lehetett a magyar vezető és értelmiségi rétegek előtt, annak történeti magyarázata van: ezek a rétegek az 1867. évi kiegyezés óta megszokták azt a beállítást, hogy a magyarságnak csupán az osztrákokkal vannak nagyobbrészt közjogi vitái, a németek ellenben egészben inkább szövetségeseink; ezenkívül a magyarság a maga történeti területén ugyanazt a vezető szerepet és felelősségtudatot hivatott kiépíteni, mint amire a nagynémet világkép szerint a németek világszerte hivatottak, s ezt megerősítette a két világháború német–magyar szövetsége. Így alakult ki a magyar vezető rétegek tekintélyes részében az a beidegződés, hogy ha a németeknek a kelet-európai népek fölött való uralmi igényéről és szupremáciájáról hall, akkor elsősorban ne az jusson eszébe, hogy ez felettünk való uralmat is jelent, hanem az, hogy nekünk is ugyanilyen vezetési és uralmi igényünk van a történeti Magyarország más nyelvű {2-653.} nemzetiségeivel szemben. Ez a mélyen beidegződött öngyilkos beállítás tudta azután a magyar társadalmat az utolsó pillanatig „megóvni” attól, hogy a zsidók pusztulásában a maga pusztulásának a lehetőségét meglássa.

ÉRVEK A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS ELLEN

Végighaladtunk az összes fontos tényeken, s igyekeztünk a legsúlyosabbakra magyarázatot is találni. Szándékosan tartózkodtunk minden mértéktelen fogalmazástól, s igyekeztünk az erkölcsi felelősség fokozatait nem összekeverni. Nem azért, mintha enyhíteni és elkenni akarnánk bármit is, hanem azért, hogy ha a felelősség kérdésére sor kerül, megtámadhatatlan hitelű tényállásból indulhassunk ki, s válaszul ne kapjuk azt a védekező szolidaritást és ellentámadásba való átmenetet, mely minden igazságtalan vagy túlfeszített általánosításnak az ismert következménye. Szükség volt erre az óvatosságra, mert különböző érveket vagy ellenvetéseket hallunk az ellen, ha mindezekből azt a következtetést vonja le bárki, külföldi vagy magyar, keresztény vagy zsidó, hogy a magyar társadalom részes annak a felelősségében, ami történt.

Az első ellenvetés az, hogy a zsidók milliós tömegben való kiirtását nem mi csináltuk, hanem a németek, túlzás volna tehát az ő gonosztetteikért felelősséget éreznünk és vállalnunk. Ez igaz, erről nincs is szó. Fel lehet ugyan vetni, hogy abban, hogy és abban, ahogy a németek bejöttek, nincs-e szintén valami felelősségünk. De itt meg is lehet fordítani a dolgot, és elismerhetjük azt, hogy az egész Teleki–Kállay-féle zsidótörvényhozásos és átvészelős politikában volt a zsidók megmentése szempontjából pozitív lehetőség is; és annak felelősségét, hogy ez a kísérlet március 19-én csődbe került, hagyjuk meg az ország vezetőinek. Kapcsoljuk ki tehát a németekért való felelősséget – a fentiekben sem arról beszéltünk –, s szorítsuk a felelősséget arra, ami ezután is megmarad: a magyar polgári és katonai hatóságok tudatos közreműködésével folyt zsidóüldözésre és zsidóirtásra, valamint arra, ahogyan a magyar társadalom s annak {2-654.}különféle hivatali és társadalmi szervei a zsidók üldözését, deportálását és gyilkolását nézték.

További ellenvetésként azt is gyakran halljuk, hogy ne ezekről vagy ne csak ezekről beszéljünk, hanem beszéljünk a hadifoglyokról, a háborús szenvedésekről, az internáltakról, a demokrácia nevében folyt hatalmaskodásokról; vagy „jobbik” esetben azt halljuk, hogy – mindezekre való tekintettel – ne beszéljünk semmiről sem, hanem húzzunk egy vonalat, s tekintsük a zsidók által elszenvedett szenvedést a nem zsidók által azóta bármi okból elszenvedett szenvedéssel kölcsönösen kiegyenlítettnek. Hogy mi hiba és vétek történt a felszabadulás óta, az külön kérdés. Itt, ebben az összefüggésben először azt kell nagyon határozottan leszögeznünk, hogy csak hadifoglyok, ártatlanul internáltak és jogtalanul meghurcoltak vonatkozásában foglalkozhatunk egyáltalán a kérdéssel, mert remélem, hogy azt a szenvedést, amelyet az igazi gyilkosok és részesek megbüntetése okoz, senki sem akarja, még ha annyira együtt érez mindenszenvedővel, a negyvennégyes tömeggyilkosságok és szörnyűségek felelősségét máris kiegyenlítő szenvedésnek tekinteni. Másodszor le kell szögeznünk, hogy e szenvedéseknek csak egy része minősíthető visszatorlásnak, a többi olyan esemény, melynek a zsidóüldözésekért való felelősséggel összefüggése nincs. Harmadszor le kell szögeznünk, hogy sem hadifogság, sem internálás, sem rendőri hatalmaskodás – melyek különben egymástól is igen különböző dolgok – nem mérhetők össze, még ha emberi életek estek is neki áldozatul, azzal, ami a zsidókkal történt. Nem mondom ezt azoknak az anyáknak, feleségeknek, gyermekeknek és hozzátartozóknak, akiknek belepusztult vagy belerokkant valakijük mindezekbe, mert nincs jogom rangsort csinálni az ő gyászuk és veszteségük s a zsidó anyáké, feleségeké, gyermekeké között; bár tudjuk, hogy a gyász és veszteség ténye mellett annak körülményei sem egészen lényegtelenek, s ezek nem vitásan a zsidók esetében voltak borzalmasabbak. De szólok azokhoz, akik azt hiszik, hogy jogukban és módjukban van e kérdésben, akár mint szemlélőknek, akár mint ártatlanul fogságot {2-655.} vagy inzultust szenvedetteknek, történeti mérleget csinálni s a számadás két tételét egymással kiegyenlíteni. Azok a fogságok, nélkülözések és inzultusok, melyekre ezt alapozzák, az emberi szenvedésnek abba a csoportjába tartoznak, melyek háborúban, emberek tömeges fogságban tartásánál és tömeges politikai felelősségre vonásánál a világtörténelem kezdete óta mindig előállanak a történelmi helyzetek keménysége s az emberek lelkiismeretlensége, kegyetlensége, hatalmaskodása és visszaélései folytán. Minden okunk megvan arra, hogy továbbra is harcoljunk ezek ellen, de a mértéket azért ne vétsük el: ezek bármelyikét a zsidók tömeges legyilkolásával komolyan egy napon említeni nem lehet más, mint frivolság vagy rosszhiszeműség. Nemcsak a kereszténység és civilizáció évszázadaiban, de az emberi kegyetlenség történetének évezredeiben is folyton érvényesült egy határ, melyet elvben alig s a gyakorlatban sem oly gyakran hágtak át, mely bizonyos kíméletet biztosított az öregek, asszonyok és gyermekek életének; a zsidókat ért tömeggyilkosságoknak ellenben a fajelméletnek s az irányítók szándékának megfelelően az öregek, asszonyok és gyermekek éppen úgy tömeges áldozatai voltak, mint a férfiak. S a kiválasztásnak s a halálig gyötrésnek olyanok voltak a módszerei, hogy azok között, akik mégis túlélték őket, tízezrével vannak a szó klinikai értelmében elmebetegek. Közöttünk járnak és élnek emberek, akik látták vagy tudták az édesanyjukat vagy feleségüket kopaszon és meztelenül mustrálgattatni, bántalmaztatni és halálba küldeni, közöttünk járnak szülők, akik látták vagy tudták gyermekeiket máglyára dobatni s újszülötteiket a vagon falához veretni, vagy akik a megőrülés határán emésztik magukat azzal az önkínzó és végsőleg alaptalan váddal, hogy miért engedték vagy küldték szeretteiket valamilyen, végül halálba vezető útra. Közöttük szinte derült és felszabadult embereknek tűnnek fel azok, akiknek hozzátartozói bombától vagy váratlan betegségben pusztultak el, s még azoknak is egy fokkal jobb, akiknek hozzátartozói emberi gonoszság és kegyetlenség miatt, de mégis a halálnak valamilyen ismert és megszokott formájában vesztek oda: mert {2-656.} ezeknek az emberek régi és meghitt barátjával, az absztrakt, személytelen Halállal van dolguk, nem pedig a tébolynak, a szadizmusnak és az emberek által mesterségesen csinált sűrített Borzalomnak azokkal a képeivel, amelyektől alig lehet szabadulni. Aki jó vagy kevésbé jó okokkal elhárítja magától azt a gondolatot, hogy ennek a felelősségében részes, még mindig elborzadhat, ha saját anyját, saját feleségét, saját gyermekeit gondolja el ugyanebben a helyzetben, s akkor talán elmegy a kedve attól, hogy mindezeket akárhány esztendős hadifogsággal, akármilyen koplalásos internálással s akármiféle rendőri inzultussal egy napon merje említeni. Negyedszer végül le kell szögeznünk, hogy ha pontosan ugyanazt és ugyanannyit szenvedtünk volna vagy szenvednénk is visszatorlásként, az legfeljebb arra volna ok, hogy ne kérjünk bocsánatot, de nem arra, hogy magunkat az önvizsgálat és felelősségvállalás alól felmentsük.(FOLYT.KÖV)