KÖVES KONTRA HEISLER: A GALUTI SZEMLÉLET HALÁLOS CSAPDÁJA

 TÉNYLEG „Elég az alattvalói áhítatból (?)”

2014-03-14

 

„Mindenható Isten, elismerjük mindenkori függőségünket Tőled, és könyörgünk áldásodért miránk, szüleinkre, tanárainkra és hazánkra. Ámen”

1959-től ez az egy mondatos fohász kavarta fel az amerikai közvéleményt.

Az imát – eredeti nevén a Regent’s prayert – amerikai állami iskolákban mondták el reggelente, egészen addig, amíg néhány Long Island-i zsidó szülő  New York Állam  bíróságához nem fordult: az imádkozás beszüntetését kérték arra hivatkozva, hogy az (állami) iskolai fohászkodás nem összeegyeztethető az „állam és egyház különválasztásának” alkotmányos alapelvével. 1961. július 14-én a New York-i fellebbviteli bíróság még úgy határozott, hogy önmagában egy „Legfelsőbb Lénybe vetett hit az amerikai kormányzati rendszer állandó alapeleme”, és mivel a Regent’s Prayer egyik vallás istenét sem nevesíti, így az nem áll ellentmondásban az amerikai Alkotmánnyal. Az ügy azonban végül a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely 1962. június 25-én mégis azt a döntést hozta, hogy az említett fohász megszegi az Államok Alkotmányát. Nem foglalkoznék az amerikai Legfelsőbb Bírósági döntés érdemi alkotmányjogi vonatkozásaival. Az azonban nagyon tanulságos, ahogy az ügyben – annak idején – támogatóként fellépő néhány zsidó szervezet érvelése kézenfekvően ellentmondásos következtetéseket eredményezett. Az ügy jogi kezelésében és az ezáltal történő közvéleményre való nyomásgyakorlásban ugyanis aktív szerepet vállaltak bizonyos amerikai zsidó szervezetek –  így például az American Jewish Congress - amelyek úgy ítélték meg, hogy a zsidó szervezetek legfontosabb feladata az alkotmányos értékékek védelme, mert azoknak legkisebb mértékben való csorbulása egy olyan áttételes folyamatot indíthat majd meg, amely végső soron a zsidó közösség jogait közvetlenül is csorbíthatják.
A vitában megszólalt Menachem M. Schneersohn rabbi, a lubavicsi rebbe is, aki ezzel ellentétes álláspontot képviselt. Ő úgy vélte, hogy „az oktatás fontos feladata felhívni a figyelmet a jó és a rossz erkölcsi fogalmára és a Teremtő létére, amelytől nem csak tartani, hanem amelyet szeretni is lehet.”

A vita tartalmi részén túllépve magának az érvelő kifejtésnek egy sajátos ellentmondására lehetünk figyelmesek itt. Az említett zsidó szervezetek disszonáns fellépésére Niszan Mindel rabbi hívta fel a figyelmet. Két lényeges pontban foglalhatjuk össze megállapításait: 
1. Nagyon sajátos,  hogy a korabeli zsidó szervezetek egy része a  „csúszós lejtő” érvelési hibájába esve – amely abban áll, hogy egyetlen eseménynek indokolatlanul nagy valószínűséggel tulajdonítanak, sok lépésből álló láncolatban,  egyre súlyosabb következményekkel járó fejleményeket – egy olyan ügyet emelt figyelmének középpontjába és tűzött  közéleti küzdelmeinek zászlajára, amely csak nagyon áttételesen kapcsolódott a zsidó közösség jogainak sérelméhez és az antiszemitizmus elleni küzdelemhez.
Érvük az volt, hogy „ha most engedjük az állami iskolákban az ima bevezetését, amely ugyan tartalmában nem, de formájában (talán) sértheti a demokratikus jogokat biztosító amerikai alkotmányt, akkor különböző további események bekövetkezése esetén eljöhet majd később az a pillanat, amikor az alkotmány sérelme már közvetlenül jelent veszélyt az amerikai zsidóságra.” Ebből az érvelésből kiindulva – a később esetleg jelentkező antiszemitizmus és jogok csorbulásának megelőzése érdekében – még úgy is vállalták az ügy érdekében a konfrontációt, hogy azzal előre láthatóan közvetlenül gerjesztettek antiszemitizmust azoknak a mélyen vallásos keresztényeknek a körében, akik a gyerekek reggeli imádkozását fontosnak tartották. Ők voltak azok, akik különösen nem értették, hogy hogyan kerülhetett ez az ügy zsidó szervezetek figyelmének középpontjába. Egyszerűbben: később  beláthatatlanul kis valószínűséggel  esetleg bekövetkező következményektől való félelmükben a bizonyossággal előrelátható káros következmény bekövetkeztét idézték elő, akár az az egyébként egészséges ember, aki lebírhatatlan halálfélelmében öngyilkos lesz.

2. A fent jellemzett „bátor zsidó kiállás” a demokratikus értékek védelmében  különösen meglepő volt azt figyelembe véve, hogy az említett zsidó szervezetek általános hozzáállása a zsidó identitás és a vallásgyakorlás nyílt vállalásával kapcsolatban már korántsem volt ennyire harcias és bátor, sőt ugyanők a zsidó vallásgyakorlás vagy akár Izrael Állam érdekében tett nyílt állásfoglalásokat sok esetben „veszélyes indulatgerjesztésnek” tekintették és elítélték.

Talán minden olvasó számára egyértelművé tudom tenni, hogy nem forszírozott értelmezésem, mely valami hasonló folyamatot vél felfedezni a közelmúlt zsákutcás diskurzusában.

Az elmúlt hetek és hónapok nyilvánosságának egyik központi témája volt a Magyar Kormány által egyszerre bejelentett Holokauszt Emlékév és a nevezetes Német megszállási emlékmű problematikája. A kérdés komplexumot egyszerűen formulázva: mi a teendője a magyarországi zsidó közösségeknek, amelyek egyfelől értékelik a kormány által kiemelt jelentőséggel felruházott állami megemlékezést, másfelől aggódva figyelik ugyanennek a kormánynak egyéb lépéseit. Itt különösen annak a köztéri emlékműnek az ügyére gondolhatunk, amely számos kérdést vethet fel. Számos megszólalóval együtt bőségesen kifejtettük az emlékmű problematikáját és veszélyeit, így ezeket nem részletezném  ismét. Maradjunk  inkább annál a – szempontomból – általánosabb  érvényű kérdésnél, hogy mi a helyes cselekvés módja ilyen esetekben. Nem kérdés, hogy zsidó közösségeknek is – a civil társadalom egészéhez hasonlóan – erkölcsi kötelessége  kritikát megfogalmazniuk, érveiket hangoztatniuk, a civil társadalom és a politika sokszor csak lappangó lelkiismeretét megszólítaniuk. Az alapkérdés azonban, hogy kell-e, sőt, egyáltalán lehet e ebben az ügyben  kenyértörésig jutni? Kell-e, szabad-e egy ilyen ügyet – amely nem közvetlenül, unikálisan és kizárólagosan a zsidók, hanem az egész társadalom  rezsimről-rezsimre folytonosan torzuló önképének az ügye – a zsidó közösség szemléletének fókuszába helyezni, a zsidó hitközség zászlajára tűzni, és a teljes, egészpályás konfrontációt választani mint lehetséges diszkurzív stratégia? Kell-e, szabad-e egy a zsidó közösségek sajátos szereptévesztése által központi zsidó üggyé formált helyzetet a hitközség lényegi, centrális ügyeként felmutatni, és - hogy úgy mondjam – a folyamat végpontjaként egyenesen az egyházi 1% mottójává  „emelni”?
Személyes meggyőződésem kezdetektől az volt, hogy ez egy végtelenül kiszolgáltatott és megszámlálhatatlan veszéllyel szegélyezett út! Könnyen belátható: ha a zsidó közösség áll ennek az egész nemzetnek az önszemléletét befolyásoló üggyel kapcsolatos konfrontációnak az élére, akkor az ügy a „zsidó közösség és a kormány vitájává” torzul, ez pedig  magának a célnak az elérését teszi kétségessé sőt kivitelezhetetlenné. „Zsidó üggyé” átfogalmazva ezt a sajátosan és mélyen az egész magyar nemzet történelmi tudatát érintő  súlyos kérdésekbe hasító ügyet -  különösen egy kampány időszakában – a tiltakozás könnyen elintézhető azzal,  hogy a „zsidók már megint bele akarnak szólni a kampányba”, és ezzel magáról az ügyről lehet a társadalom figyelmét elvonni és annak kommunikációját a lehető legkevésbé kívánatos irányba terelni. Mindez további beláthatatlan veszélyekkel jár, mert ha az egészpályás konfrontáció egy ilyen – nem kizárólag a zsidóságot érintő – ügyben nyilvánvalóan megalázó kudarcba fullad (ezt ma már sajnos kész tényként kezelhetjük), akkor azzal a magyar zsidóság általános érdekérvényesítő képessége is gyengül.  A zavarbaejtő folyamat egyenes következményeként a jövőben olyan ügyekben  is a kiszolgáltatottság alapállapotából fog a közösség tárgyalni, amelyek közvetlenül a zsidó közösségek és hitközség ügyei, vagy amelyek az antiszemitizmus elleni közvetlen fellépést stimulálnák vagy segítenék.
Sok más okot sorolhatnék és soroltam is, hogy milyen kockázatok szabad prédájává vált közösségünk az elmúlt hetekben.

Lássuk azonban meg a közmondásos érem vonzóbb, fényesebb oldalát is! Egyebek mellett  egy pozitív hozadéka mindenképp van ennek a közéleti felfordulásnak: a tény hogy a Mazsihisz elnöke történelminek mondható bejelentést tett: „Elég volt az alattvalói áhítatból” – mondta. (Népszabadság, 2014. február 26.).

 

A Mazsihisz elnöke a kijelentés felelősségét elvállalva egyértelműen deklarálja, hogy még akkor is kiáll az általa fontosnak tartott értékek mellett, ha nem biztos abban hogy a kiállás eredményre vezet, vagy egyenesen károkat okoz közösségének és rövid/közép távon biztosan tápot ad  nyíltan antiszemita megszólalásoknak.
Elemi jelentőségű fordulatnak vagyunk tanúi, hiszen annak a Mazsihisznek az elnöke mondja ezt, amelynek elődszervezete az elmúlt rendszerben minden lehetséges megnyilvánulással fellépett a „felesleges provokációk” ellen, a „vallás magánügy” és a kompromisszumkész „óvatos zsidó” identitást hirdetve, s amely az elmúlt huszonöt évben is óva intett a zsidó vallás és a zsidó identitás nyilvános megélésétől. Ez a Mazsihisz végre véget vet az „alattvalói áhítatnak”.
Eljött a salamoni tanítás  felismerésének az ideje: "Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de ki az Örökkévalóban bízik, az oltalmat talál" (Példabeszédek 29:25.). Ez az a felismerés, amelyet a pozitív zsidó identitásvállalás ügyében is lehetőleg magáévá kellene tennie a kárpát-medencei zsidó közösség minden tagjának.
Talán megindult valami lelkiismeretből és felelősségből táplálkozóan, és a Mazsihisz idősebb generációjának körében is lassan felismerik: a zsidóság jövőjét nem biztosíthatja a gettó-identitás, a megalkuvás. Él bennem a remény, hogy a kompromisszumok nélküli identitásvállalás nem fog a mindannyiunk számára fontos demokratikus értékek és a magyar társadalom történelmi felelősségvállalásának ügyénél megállni, hanem a zsidó értékek és a zsidó vallási értékek ügyét is hasonló megalkuvás-nélküliséggel teszi majd magáévá ez a forradalmi lendület. Egy hit-községről van szó, végülis…

Dr. Köves Slomó
EMIH, vezető rabbi
 

Forrás:ÉLET ÉS IRODALOM