BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(7)

FELELŐSSÉG ÉS FELELŐSSÉGVÁLLALÁS

Legutolsó érvül azt lehetne végül ellene vetni a magunk felelősségének a felvetése ellen, hogy ha egyszer ilyen jól meg lehet magyarázni azokat a politikai és társadalmi összetevőket, történeti megrázkódtatásokat, félrevezető tapasztalatokat, közösségi zsákutcákat, rossz beidegződéseket, melyek a magyar társadalom viselkedését meghatározták s idáig vezették, akkor mi értelme van bűnösségről vagy felelősségről beszélni, mikor itt valójában a történelem nagy folyamatairól van szó, melyeket elsősorban megérteni kell, nem pedig ilyen hittanórára való kategóriákkal, mint bűnösség és felelősség, túlmoralizálni. A problémának ez a fajta felfogása a bűnösség és felelősség kérdésének és mibenlétének a teljes félreismerését jelenti. Bűnösség és felelősség megállapítása nem azon alapszanak, hogy a tettesről bebizonyult, hogy nem társadalmi, közösségi, nevelési és személyes meghatározói alapján cselekedett, hanem mindezektől függetlenül és szabadon határozta el, hogy gonoszat fog cselekedni; ha ellenben {2-660.} bebizonyítja; hogy csak különféle meghatározó okoknak és előzményeknek engedett, akkor nem bűnös és nem felelős. A gonoszság, a silányság, a gyávaság nem valami szabad és impozánsan ördögi elhatározásban áll, hanem éppen abban, hogy nyomorultul, tudatosság és szabad elhatározás nélkül azt tesszük és csak azt tesszük, amire társadalmi, közösségi, nevelési és személyes adottságaink, torz és torzító tapasztalataink, belénk rögződött előítéleteink, üres közhelyeink, kényelmes és ostoba formuláink indítanak. Való, hogy az ilyen emberrel szemben nincs értelme felelősségvállalásról beszélni, mert egyszerűen nem is ér el a tudatáig ennek a szónak az értelme. Ezzel azonban nem vonja ki magát a felelősségrevonás, vagyis cselekedeteinek a következményei alól. A felnőttség és szabadság ott kezdődik, amikor meglátjuk a merőben előzmények által meghatározott cselekedeteink silány voltát, kezdünk felelősséget vállalni és szabadon, felelősen cselekedni. Mindezt keresztényül úgy mondják, hogy a bűnös ember az eredendő bűn rabságában cselekszik, s még a jó cselekedete is a törvények kényszere alatt születik, tehát értéktelen; a megváltott, szabad ember viszont lélekből és szabadon cselekszik. Ugyanezt marxistául úgy mondják, hogy az ember cselekedeteit osztályhelyzete határozza meg, ha azonban felismeri osztályhelyzetét, úgy tudatosan állást foglal, s ha osztályhelyzete a történelmi fejlődés ügyének szolgálatára indítja, ezt immár tudatosan teszi, ha pedig osztályhelyzete a történelmi fejlődés ügyével szembeállítja, akkor osztályával szembefordul.

Ebben az értelemben kell felvetnünk a magunk, a nemzetünk, a társadalmunk felelősségének a kérdését. Ha a magyar nemzet valóban egy tisztán jobbágyszellemű, nyájszerű, a felelősség kérdését uraira és megszállóira toló társadalom, akkor nem érdemes a felelősségvállalásról beszélnünk, s ha felvetjük, el fogja utasítani. De én nem hiszem, hogy a magyarság a nyájszerűségnek s az elnyomottságnak ezen a mélypontján állott volna s állana. Bármennyire is nem tudta az utolsó száz esztendőben a maga felemelkedésének az igazi útját megtalálni, közben szüntelenül és nagyon tudatosan kereste azt, és a nagy szellemeknek{2-661.} nem kis száma járt az élen ebben a keresésben. S bármennyire elkeserítően éreztük is azt a zsákutcát, amibe a magyar politikai és társadalmi fejlődés az utolsó évszázadban, különösen az utolsó évtizedekben, leginkább pedig a második világháború folyamán beleszorult, újból meg újból vártuk és reméltük, hogy végül mégis adódik valami, ami kiváltja azt a jobbat, amitől úgy éreztük, hogy nem pusztult el teljesen. Igaz, végül a felelőtlenségnek, a helyzetet felismerni és helytállni nem tudásnak az a mértéke, amit az ország 1944-ben felmutatott, meghaladta legrosszabb várakozásunkat is. Ha azonban több vagy kevesebb joggal merhettünk várni ennél jobbat is, mint ahogyan nálunk minden külső jel szerint nem jobb nemzetek mutattak ennél jobbat is, s azóta a magyarságban is újból megmutatkozott sok minden, ami reményt keltő, akkor mégiscsak van értelme felelősségvállalásról beszélni és azt remélni, hogy ez nem marad ebben az országban egészen visszhangtalanul.

Azt azonban nem állíthatjuk, hogy az egész nemzet, az egész társadalom nevében való felelősségvállalásnak ma egyszerű a módja, és biztos a visszhangja. Ha ez bizonyos lett volna, már rég meg is történt volna; tudjuk azonban, hogy az erre irányuló kísérletek balul végződtek. Említettük, hogy milyen ingerültséget keltett egy nyilatkozat, mely maga s mások nevében bocsánatot kért a zsidóságtól. Mondhatjuk, hogy a bocsánatkérés talán nem a legszerencsésebb fogalmazás, mert ha más emberhez vagy emberekhez van intézve, akkor mindig ott lebeg felette az a veszedelem, hogy a bocsánatkérő számára a túljátszott önlealacsonyítás, a címzett számára pedig az erkölcsi pöffeszkedés vagy kegyes leereszkedés torz gesztusaira ad alkalmat. Egy társadalom azonban, melyben erőteljesen él a felelősségvállalás szelleme, nem akadt volna meg szavakon vagy formákon, hanem azokat megfelelően kiigazítva, továbbhaladt volna a lényeg, a felelősség megállapítása, vállalása és viselése felé. Nálunk nem ez történt, hanem egy meglehetősen ingerült elutasítás következett, s nehezen fog menni, hogy társadalmunk feladja azokat az okokat vagy álokokat, melyeket a felelősségvállalás ellen kialakított {2-662.} magának. Aki tehát újból megpróbál e kérdésben a magyar nemzet, a magyar társadalom nevében valami magvasat és igazat nyilatkozni, könnyen szembe fogja magát újból találni azzal az ingerült kérdéssel, hogy: ki bízta meg ezzel?

Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét. Megállapítani pl. azt, hogy mindaz, amit e sorok írója akár lelkiismeretből, akár kérésre segített vagy segíteni próbált, milyen siralmasan és szánalmasan kevés, mennyire mögötte marad annak, amit kellett és amit lehetett volna, mennyire meg van terhelve sok hiábavaló óvatossággal és jóra való restséggel, mennyire hiányzott belőle az, hogy a jóakarat megéreztetésének az igyekezetén túlmenően, mindenestül vállalja egy-egy hozzá forduló gondját, és kezébe vegye a megmentését, és az esetleges kockázatokba is mennyire inkább csak belecsúszott, mintsem szembement volna velük. Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, s ezek hogyan egyenlítik ki a vétkeit vagy a mulasztásait; hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is.

Ha mindazt, amit eddig elmondottunk, a felszabadulás pillanatában mondtuk volna, akkor ezzel be is fejezhettük volna. Nem világítottuk volna meg vele a teljes problémát, de elmondtuk volna azt, aminek elmondása 1944 után a legfontosabb volt. Közben azonban eltelt három esztendő, felnőtt egy új – vagy újjászületett a régi – antiszemitizmus, s mint láttuk, a zsidók tömeges elpusztításáért való felelősség felvetésére a leggyakoribb felelet, hogy miért nem beszélünk arról a szenvedésről is, amit azóta viszont nem zsidók szenvedtek. Ma tehát nem kerülhetjük el, hogy az antiszemitizmus újjáéledéséről és annak okairól ne beszéljünk. Nem azért, mintha, mint azt már mondottuk, a kétféle szenvedés egy pillanatig is komolyan összemérhető, egyenrangúnak vehető volna, hanem azért, mert azokat a burkokat, {2-663.} melyeket szenvedésből, sérelmekből, rossz lelkiismeretből maguk köré vonnak az emberek, csak a teljes igazság erejével lehet valamennyire is áttörni.

k