EGY CÁDIK A MAGYAR SZODOMÁBAN

Kubinyi Zoltán hihetetlen története

Balla Eszter (San Francisco)

Kubinyi Zoltán története egyszerre szól egy rendkívül kalandos szökésről és egy magyar katonatiszt példásan gerinces kiállásáról a második világháború borzalmai közepette. Marta Fuchs San Franciscó-i könyvtárosnő most Legacy of Rescue: A Daughter's Tribute (Az életmentés öröksége: Egy lány tisztelgése) címmel thrillert írt édesapja, Fuchs Miksa és megmentője, a magyar honvéd nagy meneküléséről és tragédiájáról. A szerzővel emlékeiről és történelmi küldetéstudatáról beszélgettünk.

Mi késztette arra, hogy megörökítse Kubinyi Zoltán történetét?

A válasz nagyon egyszerű: Kubinyi Zoltán magyar honvédtiszt 1945-ben megmentette az édesapámat, így bátyám is, én is, sőt gyermekeink is neki köszönhetik életüket. Tartozom annyival, hogy egy tisztességes férfi emberségéről hírt adjak a világnak. Családom történetét már megírtam Henry bátyámmal a Fragments of a Family (Egy család töredékei) című munkában, amiben Kubinyiról is szóltunk. De addig nem tudtam nyugodni, amíg nem állítok emléket Kubinyi Zoltánnak külön könyvben is. Édesapám születésének századik évfordulójára, mintegy születésnapi ajándékként végre elkészült az írás.

Miért várt ilyen sokáig?

Nem teljesen rajtam múlott, hiszen sokáig alig tudtam valamit szüleim múltjáról. Édesanyám családja megjárta az auschwitzi haláltábort, mindössze három lány élte túl a népirtást. Édesapám „csak” munkaszolgálatos volt Ukrajnában öt évig, családjában ő az egyedüli túlélő, két nővére, bátyja ugyancsak Auschwitzban halt meg. Szüleim a háború után szülőföldjükön, Tokajban telepedtek le. Amikor az 1956-os forradalom kitört, elhatározták, hogy elmenekülnek Magyarországról. Gyerekeik jövőjét külföldön nagyobb biztonságban látták. Kaliforniában kötöttünk ki végül. Beilleszkedtünk, tanultunk, aztán éltük a magunk életét. Henry bátyám nemzetközi hírű tudós, én pszichológus és könyvtáros vagyok.

A szüleik sokat beszéltek a múltról?

Érdekes módon alig. Pontosan nem ismerem az okát, de társadalmi, pszichológiai magyarázata egyaránt lehet. Amerikában a népirtás felidézése nem mindenki számára volt kívánatos. De azt hiszem, hogy szüleim sohasem akarták a szenvedés terhét gyermekeikre tenni. Optimista, szívélyes, jó emberek voltak világ életükben. Magyarnak és zsidónak vallották magukat, minket is így neveltek.

Hogyan jött elő a Kubinyi-történet?

Teljesen véletlenül. San Franciscóban dolgoztam a holokauszt-könyvtárban, amikor egy rendező 1978-ban azzal keresett meg, hogy dokumentumfilmet akar csinálni a túlélőkről. Segítettem a szüleimnek felkészülni az interjúra, igazából ekkor hallottam először, mi is történt apámmal a második világháborúban. Faggattam, kitartóan kérdezősködtem, s a visszaemlékezés alapján lassan összeállt a kép.

Hogyan kezdődött a történet?

Körülbelül kétszázötven zsidó társával együtt édesapám Ukrajnában, a brjanszki erdőben levő munkatáborba került, ahol közel öt évig fakitermelést végeztek. Amikor 1945 elején a németek visszavonulásra kényszerültek az orosz fronton, egyre zavarosabb volt a helyzet a lágerben is. Az erdőben bujkáló partizánok környékezték meg a munkaszolgálatosokat, arra biztatták őket, hogy öljék meg a magyar őröket, és az elkobzott fegyverekkel csatlakozzanak hozzájuk. Ezt a felkérést a többség visszautasította, egyrészt a magyar tisztek nem bántak velük rosszul, miért ölték volna meg őket. Másrészt a partizánélet, különösen a legyengült öreg zsidó férfiaknak, nagyon veszélyesnek tűnt. De így is sokan átszöktek, ami miatt retorziót, tizedelést helyeztek kilátásba. Amikor az éppen ez ügyben tevékenykedő lágerparancsnok megsérült, új vezető került hozzájuk, egy mélyen hivő, adventista hadnagy: Kubinyi Zoltán.

Az első pillanattól látszott, hogy ő emberséges?

Igen, mert tiszteletben tartotta a zsidó vallási szokásokat. Amikor a németek úgy döntöttek, hogy a tábort feloszlatják, foglyait pedig Németországba viszik likvidálni, Kubinyi a parancs ellenére Magyarország felé irányította a különítményt. Kassára érve azonban csendőrök vették őket körül, akik maguk akartak arról gondoskodni, hogy a csapat eljusson Németországba. Kubinyi leitatta őket, és az éj leple alatt továbbindultak Magyarország felé. A már orosz fennhatóság alatt levő Balassagyarmat volt az első nagyobb település, ahova elértek. A foglyokat barátsággal fogadták az oroszok, de a magyar katonákat üldözték. Hiába könyörögtek apámék Kubinyi Zoltánnak, hogy vegye le az egyenruháját, mint ahogy a legtöbb katona tette, ő hajthatatlan maradt. A magyar hadsereg büszke katonájának tartotta magát, aki tisztességgel szolgálta hazáját, és semmi rosszat nem tett. Apámék az oroszoknak is könyörögtek, bizonygatták, hogy a hadnagy jó ember. De elfogták, hadifogolyként Szibériába vitték, alig egy év múlva tífuszban meghalt. Negyvenöt éves volt. Jeltelen tömegsírba temették el. Kubinyi egy fiatal özvegyet és egy csecsemőt hagyott maga után Pesten. Egy évig a munkaszolgálatosok felváltva küldtek nekik az élelmiszert.

Mások is megerősítették édesapja visszaemlékezését?

Erre feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy 1990-ben a jeruzsálemi Jad Vasem kert zsidómentő emléktáblájára felkerülhessen a neve. A század egy másik tagja is hasonlóképpen tanúskodott Kubinyi Zoltánról, de volt más dokumentáció is. Amikor 2005-ben, Jeruzsálemben felkerestem a kertet, a zsidó temetési szertartás szerint négy követ helyeztem Kubinyi emléktáblája fölé, a négy unoka tiszteletének jeléül, és imát mondtam apám megmentőjéért. Arra gondoltam, hogy Kubinyi Zoltán sírját sohasem találjuk meg, legyen ez a tábla jelképesen az ő örök nyughelye.

Hogyan kutatta fel a Kubinyi család tagjait?

Nem volt könnyű az internet előtti korban. Apám azt hallotta, hogy Miskolcon éltek. Minden Kubinyi névre hallgatót felhívtam telefonon, hátha valaki tud információt adni. Végül eredménytelenül jöttem vissza Magyarországról 1991-ben. A további kutatást egy tokaji barátomra hagytam. Pár hónap múlva értesítettek, hogy megvan a fia, Kubinyi Márton Gábor. Rögtön levelet váltottunk, édesapámmal pedig több évig leveleztek. 1994-ben a tokaji holokauszt- emlékünnepségen személyesen is találkoztam vele, köszönetet mondtam neki. Nagyon megható élmény volt. Mint kiderült, édesanyja sohasem hitt férje halálában; élete végéig visszavárta. A család helyzete miatt Márton nem tudott továbbtanulni, tizennégy éves korától dolgozott. Buszsofőr volt. 2011-ben Henry bátyámmal elvittük a gyermekeinket a Kubinyi családhoz Magyarországra. Csodálatos délutánt töltöttünk együtt. Azóta Márton sajnos elhunyt, de özvegyével, Mónikával és az unokákkal változatlanul tartjuk a kapcsolatot.

Az amerikai sajtó „pozitív holokausztként” emlegeti könyvét. Az ön számára mit jelent a címben jelzett örökség?

Volt egy hős, aki - ahogy édesapám írta - feláldozta az életét, kiállt az ártatlanok és az üldözöttek mellett. Harcolok azért, hogy minél szélesebb körben megismerjék Kubinyi Zoltánt. Szükség van rá megosztott világunkban. Remélem, nem tűnik közhelynek, de számomra személyes inspiráció is az ő példája. Azt jelenti, mindenki tud olyasmit tenni, ami jó hatással van környezetére. Ezt tartom követésre méltónak, erre neveltem gyermekeimet.(Heti Válasz)