HOGY KÉPES EGY ZSIDÓ "HALACHIKUSAN" LERÉSZEGEDNI PURIM TISZTELETÉRE?

ESZTER KÖNYVE  A CHASZID FOLKLÓRBAN

Purim hiteles történetét az Eszter könyve (Megilá) örökíti meg. Ez azonban csak egy nagyon rövid – mondhatni tényleírást – közöl, míg az események történeti és társadalmi hátteréről a Midrás és a Megilá arameus fordításai adnak részletesebb felvilágosítást.

Mint az közismert, a történet azzal vette kezdetét, hogy Ahasvéros király – aki az akkori világ tíz nagy uralkodóinak egyike volt – lakomát rendezett, melyre mindenkit – beleértve a királyi székhelynek, Susánnak, egyszerű lakóit is – meghívott. Hét napja folyt a dínom-dánom, már mindenki részeg volt, így a király is, amikor Vásti királynőt arra akarták rávenni, hogy királyi koronával a fején, de teljesen meztelenül, jelenjék meg előttük. Az pedig nemcsak, hogy megtagadta urának parancsát, de még jól le is teremtette. Ahasvéros erre dühbe gurult és tanácsadóinak nem volt nehéz rávenni őt, hogy végeztesse ki Vástit.

Bölcseink az eseményeket úgy magyarázzák, hogy bár a királyné nem volt valami szégyenlős, mégsem vethette le ruháit, mert hirtelen bélpoklos lett (mások szerint farka nőtt).
De miért járt Vástinak ez a súlyos büntetés? Hiszen az isteni igazságszolgáltatás mindenkinek érdeme szerint ad jutalmat vagy büntetést? Bölcseink azzal magyarázták, hogy ebben az esetben a „szemet szemért” („midá köneged midá”) elve érvényesült, ugyanis Vásti zsidó lányokat dolgoztatott szombatokon, miután előbb meztelenre vetkőztette őket – s most így ő kapta ezt a jól megérdemelt büntetést...

* * *

A történet folytatása, hogy Eszter lesz az új királyné, de röviddel ezután felfednek egy király elleni összeesküvést, melynek okát a Midrás Eszterben véli megtalálni. „Mióta elvette ezt a nőt, se éjjelünk, se nappalunk” mondja az egyik összeesküvő – „ugyanis állandóan nála lebzsel, és a palotaőrség 24 órás szolgálatban van”. Az összeesküvőket Mordecháj jóvoltából, Eszter királyné közvetítésével felfedik, majd kivégzik. (Mordecháj Eszter nagybácsija, a perzsa zsidóság vezetője volt).
Egy másik eseményt, amikor Mordecháj nem hajlandó Hámán előtt térdre borulni, a Midrás így magyarázza: Hámán ( a saját) nyakába bálványképet akasztott. Lehet, hogy Mordecháj, hogy ne veszélyeztesse a zsidók fizikai létét, leborult volna Hámán előtt, de így végképp nem tehette meg, mert a bálványimádás azon három főbűn közé tartozik, melyet egy zsidó nem követhet el, akkor inkább fel kell életét áldoznia.
Mint tudjuk, Hámán nem törődik bele megsértésébe, kieszközli a királynál a zsidók kiirtását, melyet Mordecháj ugyancsak megtud. A Midrás szerint az égből tudatták vele, de megtudhatta ezt kapcsolatai révén is. A történésekbe itt lép be Eszter először tevőlegesen, s kap szerepet a féltékenység, mint mozgató rugó. Ez okozza a király álmatlanságát is, mialatt rájön az események összefüggésére, s melynek a végkimenetele a zsidók szerencsés megmenekülése.
Bölcseink eme történetből azt a következtetést vonták le, hogy a perzsa zsidók azért kerültek olyan helyzetbe, melyben a gyilkos Hámán akár ki is irthatta volna őket, mert asszimilálódtak, elhagyták vallásukat, elfelejtették Jeruzsálemet. Csak amikor megtértek, visszatértek zsidó identitásukhoz – akkor menekültek meg, az utolsó pillanatban.

Azóta, egészen napjainkig, világszerte, időről-időre gyakran történnek olyan események, melyek során egy zsidó közösség élete veszélybe kerül, de valami csodával határos módon mégis megmenekül. Az ilyen történéseket a zsidó folklór „purimoknak” nevezi, az első Purim emlékére.

„MERT ÉLVEZTÉK A KIRÁLYI LAKOMÁT”

A Purim ünnepének története az utolsó, ami még bibliai eredetű. A Bibliában egy teljes könyv – Eszter könyve – szól róla.

A történet maga szokványos, szinte az unalomig ismert: a nagy zsidó közösség jómódban él a perzsa birodalom különböző részein. Életük olyannyira zavartalan, hogy már nem is érzik, hogy gálutban, száműzetésben élnek s megindult az asszimiláció folyamata. Sokan már perzsa nevet is vesznek fel, már nem tekintenek Jeruzsálem felé. és már nem is nagyon imádkoznak a Szentély újjáépítéséért. Mózes-vallású perzsákká váltak, már-már a királyi udvarba is beházasodnak.
Szinte törvényszerűen következik be a jól ismert történelmi fordulat: megjelenik Hámán, korának Hitlerje, majd a zsidók kiirtására irányuló intézkedések, „alapos” indoklással, miszerint „a királynak nem érdemes őket életben hagyni”, s persze vagyonuk elkobzása se maradhat ki mindebből.
A csodálatos megmenekülés története már nem annyira szokványos. Az életveszélyben lévő zsidók böjtölnek, imádkoznak, végül Mordecháj, Eszter nagybátyja, felszólítja a királynét, lépjen közbe a zsidók megmentése érdekébe. Eszter minden asszonyi ügyességét latba veti, végül zsidó mivoltát is felfedi királyi ura előtt, miközben bebizonyítja Ahasvérosnak – aki, a Talmud bölcsek szerint, igencsak mulya ember volt – hogy Hámán terve az ő – Eszter királyné – életét is közvetlenül veszélyezteti. Ahasvéros ekkor már nem habozik cselekedni, életét veszi Hámánnak, és lehetőséget ad a zsidóknak, hogy leszámoljanak azokkal, akik korábban őket akarták kiirtani.
Mivel szolgáltak rá a zsidók abban a nemzedékben, hogy Isten őrizz, egy Hámán-féle amalékita gyilkos életüket veszélyeztesse? – teszik fel bölcseink a kérdést.
Szerintük azzal, hogy részt vettek a király által rendezett ünnepi lakomán és élvezték azt (Megilá 12.). Érdekes – magyarázza egy haszid bölcselő – nem arról van szó, hogy nem-kóser ételeket ettek a lakomán. Erre talán lehetett volna mentséget is találni. Lehet, hogy kötelesek voltak a lakomán részt venni. Igen ám – teszi hozzá – de nem voltak kötelesek azt élvezni is. A zsidók pedig örömmel és lelkesen élvezték a 180 napig tartó lakomát. Ezen a lakomán a király előhozatta a Szentélyből elorzott edényeket is, melyekből a részegségig ittak. Ennek pedig örülni, ezt élvezni – aki erre képes, az megérett a pusztulásra ...

* * *

Amikor a Cemách-Cedek, Menáchem Mendel (a harmadik rebbe a lubavicsi dinasztiában) 5-6 éves lehetett, nagyapja, Snéur Zálmán, – a dinasztia megalapítója és a Chábád chászidizmus megteremtője – Purim előtt megkérdezte tőle: megtanultad Eszter könyvét? A gyerek igenlő válasza után tovább kérdezte: és meg is értetted?
Erre a gyerek azt felelte, hogy azt nem értette, hogy miért kellett Hámánnak 50 könyöknyi (Biblia korabeli hosszmérték, 1 könyök = 48 cm) bitófát felállíttatni ahhoz, hogy Mordechájt, a zsidók vezetőjét felakasztassa? Hát Mordecháj olyan magas volt? – kérdezte.
Nagyapja ekkor nem válaszolt erre semmit. Később, már Purim napján, adott rá választ, amikor – kabbalisztikus értelemben – elmagyarázta, hogy Hámán a magas akasztófával azt akarta szimbolizálni, hogy ő – az amálékita – elérte az „ötvenedik kaput” (kabbalisztikus fogalom) és így a zsidóság felett áll szellemileg. És ez volt a veszte – fejezte be a rebbe eszmefuttatását.

* * *

Purimkor a legfőbb micve, hogy ajándékokat küldenek az emberek egymásnak (Misloách Mánot), és a nélkülözőknek alamizsnát juttatnak. Amikor Ávráhám Jósua Heslt rabbivá választották, hívei egy marék aranypénzt küldtek neki. A cádik kezébe vette az aranypénzeket, és látható élvezettel forgatta. Fia, reb Jicchák-Meir – aki ismerte apját, és tudta róla, mennyire semmibe veszi, sőt megveti a pénzt – felettébb csodálkozott azon az élvezeten, amely kiült apja arcára, ezért meg is kérdezte tőle, mi történt vele?
– Egész évben a pénzről még csak tudomást sem veszek. Most azonban, Purimkor, a szegények között pénzt kell osztani, ily módon is gyakorolnunk kell a micvát. Tehát nagyon nem szeretném, ha olyat adnék nekik, ami az én számomra nem jelent értéket. Ezért most próbálom magam rávenni, hogy szeressem a pénzt. Csak ha ez sikerül nekem, akkor fogom majd szétosztani – adta meg a magyarázatot a rebbe a fia kérdésére.

* * *

Egy Kozsnitz melletti kis faluban élt egy koldusszegény zsidó. Purimkor bement a városba, hogy a zsinagógában meghallgassa a Megilá (Eszter könyve) felolvasását. A felolvasó ezúttal a kozsnitzi Mágid volt, aki szentéletű ember hírében állott. Mikor befejezte az imát odafordult a szegény zsidóhoz, majd azt kérdezte tőle:
– Ugye te hozzám tartozó faluból jöttél? S akkor miért nem hoztál nekem ma Slách-Móneszt (Misloách Mánot-ot)?
A szegény, szerencsétlen ember csak hallgatott, hiszen otthon, a családjának még betevő falatja sem volt, hát hogyan magyarázza meg a rebbének, miért nem hozott ajándékot?
De a rebbe nem is várt válaszra, hanem azt mondta:
– Ma Purim van, gyere velünk és igyál egy kis pálinkát.
A falusi szegény ember el is ment a Mágid házába, ahol finom süteménnyel és pálinkával kínálták. Afeletti örömében, hogy a Mágid házában lehet, vagy tán ittas is volt egy kissé, valami különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, semmi sem lehetetlen. Fogta magát, felkeresett egy gazdag borkereskedőt, s miután kellemes Purimot kívánt neki azt mondta:
– Kérem, uram, adjon nekem hitelbe egy üveg jó bort. Biztosan meg fogom fizetni. De ha még sem – hát ma Purim van ...
És a kereskedő adott neki egy üveg jó bort. Ezután bement egy másik boltba, ott néhány almát kért – hasonló „feltételek mellett”. Ott is megkapta, amit kért. Mindezzel pedig visszament a Mágid házába, és odaadta, mint purimi ajándékot. A rebbe nagyon örült a Misloách Mánotnak, és azt mondta neki:
– Jól tetted, hogy eljöttél. És ne feledd, hogy minden évben hozzál Purimkor ajándékot.
A falusi szegény pedig így elmélkedett magában:
– A családom otthon éhezik. Hogy is feledkezhettem meg róluk? Teszek is róla mindjárt, hogy nekik is örömteljes legyen a Purimjuk. Gondolta, ha a módszer egyszer már bevált, megpróbálja folytatni.
Ezzel bement a kocsmába, ahol egy üveg pálinkát, a pékhez, ahol kenyeret, a fűszereshez, ahol néhány sósheringet sikerült kapnia.
Határtalan örömmel sietett haza, és már az ajtóból kiabálta: Purim van, Purim van!
Felesége és gyerekei nem tudták mire vélni, hiszen nemigen látták még őt ilyen vidámnak. Azt hitték a nagy szegénységbe belebolondult. Ekkor azonban letette az asztalra mindazt, amit megszerzett és „meghívta” a családot lakomára, mondván, egyetek, hiszen Purim van.
Így hát ettek-ittak, örömükben még táncra is perdültek, amikor egyszer csak kopogást hallottak.
Először nem is akartak ajtót nyitni, de aztán – miután a kopogás megismétlődött – az asszony mégiscsak rászánta magát, hogy kinyissa az ajtót, mert arra gondolt, hátha az a szomszédjuk, aki – nem-zsidó létére is – jó szívvel viseltetett irántuk, és időnként még egy kis krumplival is szokott segíteni.
Amint kinyitotta az ajtót, egy vérrel borított, sebesült zuhant be, aki valóban ez a szomszéd volt. Gyorsan kimosták sebét, bekötözték, megitatták egy kis pálinkával. Amikor az ily módon magához tért, megszólalt:
– Megmentettétek az életemet. Majd elmesélte, hogy egyetlen fia véresre verte, és kidobta. Ha nem fogadják be, minden bizonnyal belehalt volna a sérüléseibe, vagy megfagyott volna odakint.
Később így folytatta:
– Mivel a fiam meg akart ölni, ti viszont megkönyörültetek rajtam, ezért megmutatom nektek azt a helyet, ahová elrejtettem egy csomó aranyat és ezüstöt, amit a fiamnak szándékoztam adni halálom előtt, de ezek után nektek ajándékozom. Ki is mentek az erdőbe, és pontosan megmutatta azt a fát, ahol a vagyonát elásta.
A gondos ápolás ellenére a szomszéd néhány nap múlva meghalt. Ezután a zsidó ismét kiment az erdőbe, kiásta az aranyat a fa alól. Ennek révén jómódú ember lett a szegény falusi zsidóból, s így megtehette, hogy minden Purimkor elmenjen a kozsnitzi rebbéhez és gazdag Misloách Mánotot – purimi ajándékot – vigyen neki.

„HA KEGYET TALÁLTAM A KIRÁLY SZEMÉBEN...”

1918-ban, amikor Angliában közzétették a Balfour deklarációt – amely nemzeti otthont ígért a zsidóknak Palesztinában – reb Smuél (az Ávné Nezer szerzőjének a fia, a szohotsovi rebbe, magához hívott néhány közeli és aktív hívét. Megilá-magyarázatot adott nekik, melynek – az ő előadásában – az volt a lényege, hogy Eszter királyné csak akkor cselekedett a perzsa zsidóság megmentése érdekébe, amikor olyan égi jelet látott, miszerint tette sikerrel fog járni.
– Mi is így vagyunk vele – mondta a cádik híveinek. Ezidáig nemcsak, hogy jelét sem láttuk annak, hogy az Örökkévaló haza akar vinni bennünket őseink földjére, hanem még különböző akadályokat is gördítettek ennek útjába. Ennélfogva nem erőltettük eddig a hazatérést. Most azonban – folytatta – amikor beteljesedett rajtunk az Írás szava:
„Hallga, szerelmesem kopogtat!”
– Nyiss ajtót, húgom, kedvesem...”(Énekek Éneke 5:2.) és megengedtetett nekünk ismét visszatérni szent örökségünkhöz – kötelességünk felébredni, és a magunk részéről mindent elkövetni, hogy anyagilag és erkölcsileg segítsük az ereci jisuv felépítését.

Meggyőző szavakkal ösztönözte híveit a palesztinai letelepedési mozgalom támogatására, majd elmesélte, hogy édesapja már 30 évvel ezelőtt elküldte őt a Szentföldre, hogy felmérje a helyzetet és földet vásároljon. Ott jártamkor – fejezte be mondókáját a rebbe – még nagyon veszélyes volt a közlekedés, de soha nem féltem, s nem is történt semmi baj velem ...

Mit mond a Háláchá?

Purim, az az ünnep, amely egy olyan esemény kapcsán keletkezett, ami gálutban, száműzetésben történt meg, és – Bölcseink szerint – csak nehezen sikerült bekerülnie a Bibliába.
1. Minden este és reggel a templomokban felolvassák a Megilát, Eszter könyvét. Ennek meghallgatása minden zsidóra kötelező.
2. Ezen az ünnepen legalább két embernek kell ajándékot küldeni (Slách Mónesz = Misloách Mánot) aminek kétféle enni- és innivalóból kell állnia.
3. Legalább két rászorulón kell segíteni (Mátánot Löevjonim) pénzzel vagy ennivalóval.
4. Az imákban egy betoldást tesznek (Ál hániszim) , melyben dióhéjban le van írva a megmenekülés csodálatos története.
Érdekes módon ezen az ünnepen nem mondjuk el a Hálél hálaadó imát. Ennek oka, hogy az esemény nem az ősi földön történt, hanem a gálutban, másrészt pedig a megmenekülés csupán részleges volt. A Talmud bölcsek jóval később azt mondták „hiszen mi még ma is Ahasvéros hűbéresei vagyunk” (Megilá 14).
5. Évszázadok során kialakult szokás, hogy Purimkor a zsidók álarcot öltenek, amivel az események azon fordulatát szimbolizálják, amikor az üldözött zsidók úrrá lettek ellenségeiken, vagyis „fordult a kocka” (Vönáháfoch hu). Az egész ünnepnek farsang jellege van, a gyerekek is jelmezt öltenek – a fiúk Ahasvérosnak, meg katonáknak, a lányok Eszternek öltöznek – és vidám összejöveteleken mulatnak a régmúlt szabadulás emlékére.
Ez az az alkalom, amikor a zsidók mértéktelenül szoktak inni, ami tulajdonképpen talmudi előírás „annyit köteles valaki inni Purimkor, hogy ne tudjon különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között” (Megilá 7b.).
A Sulchán Áruch ezt túlzásnak találta – hát hogy tudna egy zsidó ennyire lerészegedni? – ezért azt a megoldást találta, hogy ha az ember iszik egy pohárkával és utána lefekszik aludni, akkor ezzel eleget tesz kötelességének (hiszen álmában nem tud különbséget tenni Hámán és Mordecháj között...)