A HUNGARIKUMRÓL MÉG EGYSZER

MILYEn FRAKKOT HORDTAK AZ AMORIT'ÁK?

ÍRTA: KÖVES SLOMÓ – (Szombat)

Schweitzer Gábor cikkemre írt válaszcikkének „aktuálpolitikai indítékaival nem foglalkoznék…

…ellenben a cikk néhány történeti vonatkozását már nem hagyhatom szó nélkül, mert az iromány szerzője, véleményem szerint, meglepően hiányos ismeretekkel rendelkezik a magyarországi zsidóság múltjának egyes fejezeteit illetően" (az idézőjelek közötti mondatrész megfogalmazását magától Schweitzertől kölcsönöztem).

Nincs önálló neológ teológia

Kezdjük talán a lényegnél. Cikkemben két alapállítás volt.

Az első: „A neológia – a német reformmal ellentétben – soha nem érvelt nyíltan a vallási előírások és hagyományok megváltoztatása mellett, és különös módon soha nem is hivatkozott állítólagos hittudományi megfontolásokra. … a neológiának soha nem volt az ortodox irányzattól eltérő  hittudománya, nem jött létre soha neológ responzum-irodalom, vagy neológ vallási szabálygyűjtemény, de még csak neológ hittétel-gyűjtemény sem".

Mit értek ezen? Pontosan azt, amivel Schweitzer Gábor is egyetért, hiszen gyakorlatilag elismétli, amit én magam is írtam: jelesül, hogy neológ rabbik majdnem kizárólag történelmi művek írásával és klasszikus héber szövegek (így a Schweitzer Gábor által is említett IMIT biblia) magyarra fordításával foglalkoztak. Nem foglalkoztak viszont teológiai kérdésekkel, és különösképpen nem alkottak önálló teológiai alapelveket. (Itt a hittudomány kifejezést azért használtam, mert a teológia  szót hagyományosan  keresztény szövegkörnyezetben szokták használni.)

Mit értünk teológiai témák alatt? Háláchikus responzum irodalmat, talmudista pilpul jellegű értelmezéseket, a zsidó vallás alapvető hittételeit érintő filozófiai fejtegetéseket. Ilyen kérdésekkel nem foglalkoztak neológ rabbik. Ha foglalkoztak is háláchikus témákkal, akkor is a Talmud és a háláchá „tudományos ismertetésének és elemzésének" a szemszögéből tették, nem pedig azzal a szándékkal, hogy – az arámi szófordulattal élve – ászuké smátátá álibá döhilchátá, azaz „hogy a témát elemezzék, a törvény megtalálása céljából, a háláchá törvényei szerint".

Daniel Sperbert, a Bar Ilan egyetem professzorát idézve (Netivotpsziká, Jeruzsálem 2008, 9. l.), az ortodoxok a következő szellemes leírással jellemezték az ortodox jesivák és a neológ rabbiszeminárium közti tanulmányi megközelítésbeli különbséget: „mi azt kutatjuk, hogy mit is mondott Ábájé és Rává, ők pedig azt kutatják, hogy milyen ruhát hordtak, amikor mondták, amit mondtak."

A reform és konzervatív teológia 

Mindez élesen eltér a német, vagy amerikai reform rabbik tevékenységétől, akik nemcsak  foglalkoztak ezekkel a kérdésekkel, hanem a háláchikus (ortodox) zsidóság Sulchán Áruch, illetve a Maimonidész által összeállított 13 hittétel ellenmintájára, időről időre össze is állították (összeállítják) a reformzsidóság hittételeit. Ilyen volt például a Pittsburgh Platform néven elhíresült alapdokumentum, melyet amerikai reform rabbik állítottak össze 1885 novemberében, s amelyben számos háláchikus előírást (így például kóser étkezés) és alapvető hittételt nyilvánítottak meghaladottnak.

Az amerikai konzervatív zsidóságnak (amit a magyar neológiával szoktak – megítélésem szerint egyébként tévesen – párhuzamba vonni) ez a folyamat kissé lassabban ment, de ott is született egy hasonló alapdokumentum 1988-ban: ez az 57 oldal terjedelmű Emet Ve-Emunah: Statement of Principles of Conservative Judaism (Igazság és hit: a konzervatív zsidóság hitelvei).

A neológia részéről viszont semmi ilyen vagy ehhez hasonló kinyilatkoztatás nem történt. A bevezetett vallási reformokat nem teológiai érvekkel támasztották alá. Sőt többször is kinyilvánították, s  – az elhíresült kongresszusi Sulchán Áruch affér ellenére – a szakadás után 40 évvel is igyekeztek bizonygatni, hogy „a neológság vonalnyival sem áll messzebb a Sulchán Áruchtól, mint az ortodoxság" (Kecskeméti Lipót, 1913: Egy zsidó vallás van­e, több­e?  196. l.).

Nem a valamikori neológ rabbik szellemi teljesítményét vonom kétségbe

Schweitzer Gábor több híres neológ rabbi szellemi tevékenységét méltatja, és azt a benyomást igyekszik kelteni, mintha jómagam alábecsülném ezeknek a szellemi óriásoknak a munkásságát. Ez egy érdemi kérdésekkel foglalkozó írásban etikátlan dolog, ugyanis a cikkemben nem erről volt szó, hanem egyszerűen arról, hogy milyen témákkal foglalkoztak a felsorolt tudósok.

Nézzük sorra a Schweitzer által említett szerzők főbb műveit:

Blau Lajos – IMIT ifjúsági biblia, A Talmudról; Bacher Vilmos – IMIT Biblia fordítás; Venetianer Lajos – A magyar zsidóság története; Frisch Ármin – A zsidók története 1492-től napjainkig; Fényes Mór – A grammatikai genus a héberben; Guttmann Mihály – Clavis Talmudis, talmudi irodalmi enciklopédia; Kecskeméti Lipót – Jeremiás proféta és kora.

Bloch Mózes valóban foglalkozott háláchával, de ő, ugyan a neológ rabbi-szeminárium tanára volt, nem tudott magyarul, és megítélésem szerint nem is tekintette magát neológnak. Az pedig egészen bizonyos, hogy – ha bele is nyugodott a neológia vallási „reformjaiba" – nem írt a háláchával ellentétes kánont.

Blau pedig, ugyan foglalkozott talmudi és háláchikus irodalommal, de azt „akadémikus" szemszögből tette. Dávid Hálivni professzor megfogalmazásában (Gvuroh Háremách, Jeruzsálem 1987, 317. l.): „Blau erőssége nem a belső értelmezésben volt, hanem abban, hogy külső tudományos forrásokat hogyan tud felhasználni talmudi témákkal való összehasonlításhoz."

Schweitzer József: A neológia reformjainak nem teológiai okai voltak

A cikkem állítása, mely szerint a neológia reformtörekvéseinek nem teológiai, hanem politikai okai voltak, olyan történelmi tény leszögezése, amelyet nem én fogalmaztam meg először, és nem én fedeztem fel. Ezt írja többek közt a téma egyik legszakavatottabb történész kutatója Jakov Katz professzor (Lásd pl. A végzetes szakadás, Budapest 1999, 64. l.): „Magyarországon még a '48-as forradalom napjaiban is csak kevés olyan különleges rabbi volt, aki intellektuális megfontolásokból törekedett a reformra."

De maga Komlós Aladár, az előző cikkemben idézett tanulmányában, is így nyilatkozott, s említhetnénk még itt számos más szerzőt is. Amúgy már csak azért is meglepett Schweitzer Gábor cikkének tartalma, mert édesapja maga, szóról szóra a következőket írja a tárgyban: „A magyarországi vallási modernizáció sokkal inkább esztétikai, semmint teológiai indítékból táplálkozott." (Schweitzer József, 2007: Uram, nyisd meg ajkamat – Válogatott tanulmányok és esszék 59. l.)

Schweitzer József főrabbit amúgy kétszer is meglátogattam irodájában szakmai egyeztetés céljából, amikor doktori disszertációmat írtam a Debreceni Egyetemen, és fenti állítását személyesen is megerősítette. De ez már csak egy személyes adalék.

A neológia és a külső politikai nyomás

És akkor nézzük a másik állításomat.

Cikkemben azt írtam, hogy „a neológia annak a külső politikai nyomásnak kívánt megfelelni, amely a zsidók egyenjogúsítását a vallási szokások kozmetikázásához, a zsidó identitás részleges feladásához és az asszimilációhoz kötötte".  Ezt az állítást Schweitzer Gábor ismét az én hiányos történelmi ismereteimre vezeti vissza. Ez ugyan nem esik jól nekem, de nem ez a lényeg. Ugyanis ez az állítás se az én – történelemismeret-hiányosnak vélelmezett – kútfőmből pattant ki. Számos neves történész hívja fel erre a figyelmet. Lásd pl. az alább idézet Gyurgyák János, Prepuk Anikó (1997: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században), vagy Michael Silber (2007: Magyar zsidó történelem másképp). De nem is kell mélyreható történelemismeret ennek belátásához, hiszen, minden – a téma iránt kicsit is érdeklődő – laikus is tudja, hogy az első, 1849-es emancipációs törvényben konkrétan benne van a zsidó vallás megreformálásának ügye. Szó szerint idézve: „A belügyminiszternek meghagyatik: a mózes-vallásúak papjaiból és népválasztottjaiból hívjon össze egy gyülekezetet, részint, hogy hitágazataikat nyilvánítsák, s illetőleg reformálják, részint hogy jövendő egyházi szerkezetökre nézve a kor kívánataival megegyező javításokat tegyenek."

Azzal kapcsolatban, hogy ez a kitétel a (végleges) 1867-es törvényből miért maradt ki, számos teória létezik. Gyurgyák János például azt írja, hogy azért, mert „az asszimiláció, a vallásreform tekintetében a hatvanas évek végén már fontos lépések történtek. Így a magyar politikai elit döntő többsége úgy vélte, hogy ezt már nem szükséges törvényben rögzíteni." (A zsidókérdés Magyarországon 61. l.

„Hiányos ismeretek"

Bátorkodom megjegyezni, hogy Schweitzer Gábor alkotmányjogász cikkében fellelhető még néhány olyan állítás, amely „meglepően hiányos ismeretekre vall a magyarországi zsidóság múltjának egyes fejezeteit illetően". (Megint csak Schweitzer Gábor hozzám intézett szóhasználatát kölcsönzöm.)

Ezek közül csak néhány:

- Azt írja, hogy a statusquo irányzat 1928-ig nem létezett.

Ez tévedés. Ugyanis bár tény, hogy a Magyarországi Statusquo Izraelita Hitközségek Országos Szövetségének alapszabályát csak 1928-ban ismerte el a vallási és közoktatási miniszter, ugyanakkor magának a statusquo irányzatnak a létét már kinyilvánította Trefort Ágoston vallási és közoktatásügyi miniszter 1877-ben (7768/1877 V.K.M. rendelet). Az 1928-as országos szövetség létrehozásának folyamatát csak 1926-ban indították meg, mégpedig a 88,206/1926, sz. VKM. rendelet miatt, amely csak így adott lehetőséget a statusquo alapon álló hitközségeknek a felsőházi tagok delegálásához.

- Azt írja, hogy „nem létezett a neológtól és az ortodoxtól élesen elkülönülő, sajátosan statusquo vallási, liturgikus és halachikus arculat". Nos, ez ebben a formában megint csak nem igaz. Ha ugyanis „az ortodoxtól élesen eltérő liturgikus és háláchikus arculatát" a neológiának abban látjuk, hogy a valódi neológ templomokban volt például orgona, amelyen szombaton is játszottak, vagy hogy a bima nem a hagyományos módon középen (hanem a keresztény templomok oltárának mintájára) elől helyezkedett el, akkor kijelentjük, hogy ettől eltérő volt a statusquo liturgikus és háláchikus arculat, amelyik ilyen értelemben teljes mértékben a hagyományos ortodox előírásokat követte, és csak valóban annyiban tért el az ortodoxtól, hogy nem akart az országos szervezethez csatlakozni, és nem tartotta jónak a magyar zsidóság szétszakítását.

- Köszönöm, hogy cikkének utolsó előtti bekezdésében idézi cikkem lényegi állítását és azt megerősíti, annak ellenére, hogy megítélése szerint cikkem „gúnyos, rosszindulatú és tendenciózus" és „történelmi ismeretek hiányosságáról tesz tanúbizonyságot".

A kokárdás zsidó kisfiú

Végezetül térjünk ki az EMIH kokárdás kisfiú kampányára. Ahogy Bodnár Dániel barátom az e havi Szombat hasábjain részletesen kifejtette, az EMIH célja a kampánnyal nem az volt, hogy sajátjának tüntesse fel a neológia 19. századi – általunk meghaladottnak gondolt – „mózeshitű magyar" identitás képzetét. Hanem éppen az, hogy diskurzust generáljon, érdemi vitát kezdeményezzen arról, hogyan tud megférni egymással a 21. században a zsidó és a magyar identitás.

Olyan kérdés ez, amelyhez mind a zsidó, mind a magyar identitás 150 éve megszokott alaptéziseit kell újragondolnunk. Olyan kérdés, amelyhez érdemi, mélyreható diskurzusra lenne szükség. És persze olyan kérdés, amelynek megvitatásában a diskurzushoz szükséges alapfeltételek lennének szükségesek, például hogy a diskurzust ne a „gúnyos, rosszindulatú és tendenciózus" jelzőkkel kezdjük, hanem a tények ismeretével és ismertetésével. 

*

(Mint Köves Slomó jelezte szerkesztőségünknek, Schweitzer József írására külön cikkben reagál. A szerk.)