BIBÓ ISTVÁN:ZSIDÓKÉRDÉS MAGYARORSZÁGON 1944 UTÁN(6)

A KÖZIGAZGATÁS ÉS AZ EGYHÁZAK ÁLLÁSFOGLALÁSA

 

Halljuk azt az ellenvetést is, hogy a magyar társadalom nagyobbrészt nem tudott arról, ami a megsemmisítő táborokban történt, s ha hallott ilyenekről, azok annyira valószínűtlenül hangzottak, hogy el sem hitte. Az, hogy ezeket első szóra nem hiszi el valaki, természetes. De nem az a lényeges, hogy első szóra elhittük-e, vagy ameddig lehetett, kételkedtünk. Hanem az a lényeges, hogy abban a pillanatban, mikor először felvetődött a legtávolibb lehetősége annak, hogy ilyenek történnek, ettől magától meg kell borzadnia és cselekvésbe kell lendülnie minden ép erkölcsi érzékű embernek. Mi pedig éppen akkor kezdtük nem „elhinni” a megsemmisítő táborokat, mikor a deportáló vagonokról már éppen eleget tudtunk ahhoz, hogy amazokat is elhihessük: s nem azért nem hittük el, mert töretlenül bíztunk az emberi jóérzésben, hanem azért, hogy ne kelljen szembenéznünk a magunk felelősségével.

További ellenvetés az, hogy a magunk felelősségének a túlságos és folytonos hangoztatásával ne adjunk alkalmat arra, hogy külföldön vagy itthon olyanok, akik nem voltak jobbak vagy nem jobbak nálunknál, a mi beismerésünket a maguk politikai vagy erkölcsi előnyére használják fel, s olyan politikai vagy egyéb {2-657.}következményeket vagy erkölcsi hátrányokat alapozzanak erre, amelyeket nem érdemlünk meg. Ideje volna azonban leszoknunk arról, hogy mindenféle beismerésnek és felelősségvállalásnak az erkölcsi teljességét azzal gyengítjük meg, hogy folyton arra sandítunk, hogy ez másokra, a zsidókra, a csehszlovákokra, a külföldre, a nagyvilágra hogyan fog hatni. Ha van felelősségünk, akkor minden taktikázás nélkül kell vele szembenéznünk, mert csak így válhatunk felnőtt nemzetté, s a magunk erkölcseit csakis ezen az úton hozhatjuk rendbe. S nagyobb távlatban nézve bizonyosak lehetünk afelől is, hogy a világnak velünk szemben való megbecsülését s akárki mással való összemérésünket végül nem az fogja meghatározni, hogy mennyit vallunk be és mennyit tagadunk vagy magyarázunk el, hanem az, hogy milyen komolysággal és határozottsággal állapítjuk meg a magunk felelősségét, mert csak ebben az esetben várható komolyan, hogy országunk egy következő alkalommal más, méltóbb arcot tud mutatni.

Szokásos a magunk felelősségét azzal is enyhíteni, hogy a magyarságra szégyent hozó viselkedés gócai elsősorban a magyar vezető rétegek, a középosztály, az értelmiség voltak, ezzel szemben a nép, az egyszerű emberek, a proletárság, a parasztság mindettől elítélően távol maradt. Van ezeknek a nézeteknek egy kevesebbet hangoztatott, de középosztályi-értelmiségi körökben azért nagyon elterjedt fordítottja is, amely szerint éppen az európai nívójú, művelt rétegek voltak azok, akik ettől távol maradtak, ezzel szemben inkább a durva, félművelt kurtanemesek, félproletárok és proletárok voltak azok, akik a zsidók gyötrésében és kirablásában örömüket lelték. Ismerünk végül olyan beállítást is, hogy a magyar résztvevők is valójában nagyobbrészt német vérűek voltak, vezető rétegben s köznépben egyaránt.

Ami a legelőször említett tételt illeti, a vezető rétegek s az értelmiség felelősségének a megállapítása a legnagyobb mértékben helytálló, ha azért tekintjük őket inkább és elsősorban felelőseknek, mert éppen vezetők, mert éppen értelmiségiek voltak, tehát ennek folytán nemcsak magukért, hanem másokért, másokra való hatásukért, rossz példájukért vagy elmaradt jó példájukért {2-658.} is felelnek. Valóban mi címen voltak vezetők, ha a politikai és erkölcsi irányításért sem akarnak felelősséget vállalni, s a felelősség pillanatában egyszerre jámbor és szürke népként akarják kezeltetni magukat? Ha azonban azt akarjuk ezzel mondani, hogy a zsidók üldözésében elsősorban az urak voltak aktívak, a nép pedig ettől tudatosan távol tartotta magát, ezzel nagyon veszélyes és öncsaló romantikának leszünk az áldozatai: veszélyes különösen azért, mert arra az illúzióra vezet, hogy miután az urak világa eltűnt, s a nép került uralomra, ezzel már magában megszűnt annak lehetősége, hogy ez a nép a jövőben hasonló helyzetben hasonlóan felelőtlennek vagy részvétlennek mutatkozzék. Ehhez nem elég politikai és társadalmi változás, mert az ennek csak előfeltétele, ehhez alapvető politikai és erkölcsi megkomolyodás is kell. Természetesen még kevésbé igaz az az állítás, hogy a zsidóüldözések alatt az alsóbb osztályok voltak a komiszak és embertelenek. Csak az igaz, hogy a minden rétegből való valóban művelt emberek tartották távol magukat, ez azonban annyira magától értetődik, hogy mondani sem kell. Különös súllyal mondani meg egyenesen veszélyes, mert régtől fogva tudjuk, hogy ami jó pontot Magyarországon a művelt emberek szereznek, annak rendszerint az urak akarnak a haszonélvezői lenni, akik azt hiszik, hogy ők és a műveltség azonos dolgok. A valóság az, hogy ha közelebbről megnézzük a zsidóüldözések magyar résztvevőinek osztályösszetételét, akkor a vezető rétegekből nagyobbrészt ott találjuk a jobbágynyúzó, parasztpofozó, uralmi szellemmel telített közigazgatás képviselőit, de ezenkívül a városi, hivatalnoki és egyéb középosztály egy része is helyenként olyan példáit adta az embertelenségnek és rablóösztönnek, amit minden illúziómentesség mellett sem tételezett fel róluk az ember. Ami ezek levonása után megmaradt, és európai, művelt felső, közép- és értelmiségi réteg módjára viselkedett, az többségében nagyon passzív volt ahhoz, hogy a magyar vezető réteg mérlegét egészben döntően megjavítsa. Ami viszont a népet illeti, a fasizmusra könnyen reagáló, a társadalmi fejlődés zsákutcáiban megrekedt kispolgári és félproletár rétegek éppen úgy, {2-659.} mint a minden erkölcsi gátlástól mentes alja proletárság, megfelelő számban képviseltették magukat az embervadászatnál és a rablásnál; marad igazolásul az öntudatos mozgalmi proletárok viselkedése, amelyik megint csak része az egész proletariátusnak. Aránylag legtávolabb valóban a magyar parasztság állott mindettől, ez azonban részben paraszti idegenség volt, részben emberi jóérzés és segítés, de ez sem volt tudatos és együttes erkölcsi állásfoglalás. Ami végül a német vér szerepét illeti, annyi kétségtelen, hogy mindazok, akik a német fajelmélet hatására magukban a német vért felfedezték, azok egyben az átlag magyaroknál nagyobb mértékben indíttatva érezték magukat, hogy mindabban, amit a németek csináltak, részt vegyenek, s ha ebből egy s más netán megborzasztotta s visszataszította őket, afelett szemet hunyjanak, magukat becsapják vagy belelovalják. Azt azonban, hogy ennek alapján a magyarok részvétele és felelőssége tulajdonképpen inkább a német származású magyarokra korlátozódik, illúzió és öncsalás volna állítani.(folyt.köv.)

ai