KERTÉSZ ÁKOS, HA LEGKÖZELEBB PESTEN JÁR---

 

- - - -JÖJJÖN ÉS SZEMLÉLJE MEG

A "VIRÁGZÓ ZSIDÓ ÉLETET" ----

Győr Ágnes  (Magyar Nemzet)interjuja Köves Slomó rabbival

 

– Külső szemlélőként úgy tűnik, hogy a Zsidó Közösségi Kerekasztal óta mintha leszűkült volna a kabinet és a zsidó közösségek közti párbeszéd a Mazsihisz és a kormány közti levelezésre. Így van, s ha így van, miért?

 

–        Valóban a dolog eléggé egyoldalúvá vált.. Elindult egy folyamat, aminek sok pozitív eleme volt, a kormány és a résztvevő szervezetek nagy hangsúlyt fektettek az emlékévre, és adódott egy lehetőség a széleskörű társadalmi párbeszédre. Amikor bejelentették a német megszállási emlékművet és nyilvánosságra került annak megvalósítási terve, akkor sokan úgy gondoltuk, hogy egy összetett, sok rétű történelmi esemény ilyen leegyszerűsítő figuratív ábrázolása, amely összemos és angyalként ábrázolja a magyar kollaboránsokat, ellenállókat és áldozatokat, káros, és ráadásul a az említett kibeszélésnek is sok tekintetben gátat szab. 

–         Abban azonban már nem egyeztek az álláspontok, mennyire kell az emlékmű körül kialakult vitákban a zsidó közösségnek a frontvonalba állni, mennyire kell ezt az ügyet a zsidó közösség fő fókuszává tenni. Én azon a véleményen voltam, hogy egy hitközségnek nem lehet más a központi feladata, mint a zsidó közösségi élet-, a hitéletet támogatása és pótolni a többségi társadalom zsidósággal kapcsolatos súlyos ismereti hiányosságait. Az a kérdés, hogy a magyar társadalom hogyan értékeli bizonyos történelmi eseményekben saját szerepét, nagyon fontos, de éppen ezért kerülni kéne, hogy ennek bizonyos elemei „zsidó üggyé” egyszerűsödjenek.

– Akkor nem értenek egyet a Mazsihisz kommunikációjával?

– Szerintem nem a hangerőt, hanem az érveket kellene felerősíteni. Ugyanis itt nem egyszerűen a zsidó hitközségek és a kormány közötti vitáról van szó egy köztéri szobor kérdésében, hanem egy sokkal átfogóbb, az egész társadalom jövője szempontjából fontos dologról. Arról, hogy ismerjük meg a történelmet, vonjuk le  a tanulságokat, kezdődjön párbeszéd. Az a fajta egyezkedés, amivé ez az ügy fajult, lassan arra emlékeztet, mint amikor a szakszervezetek tárgyalnak a kormánnyal arról, legyen-e béremelés, vagy sem. Ezzel a imázzsal,  a társadalom számára a téma leegyszerűsödik a Mazsihisz és a kabinet közti konfliktusra. Így esély sem marad arra, hogy a többségi társadalom elgondolkozzon azon, egy ilyen emlékművel és a történelem ezen időszakával miért érdemes foglalkozni. Ugyanakkor a zsidó közösség felé is van egy visszás üzenete annak, ha rabbik és hitközségi vezetők egy ilyen témát, és nem a hittel, a vallási értékekkel, és ezeknek az értékeknek a megélésével járó pozitív közösségi élményt helyezik mondandójuk fő homlokterébe.

– A Mazsihisz vezetősége a miniszterelnöknek írt levelében azt javasolta, hogy a Sorsok Háza helyett inkább a létező Páva utcai Holokauszt emlékközpontot kéne fejleszteni, illetve ki kéne alakítani az úgynevezett Együttélés Házát, amely a magyar-zsidó együttélést mutatná be. Ez utóbbi ötletet mintha öntől „vették volna kölcsön”.

– Valóban én vetettem fel, már az emlékbizottság ülésein is. Kifejezetten örülök, hogy az ötletet a Mazsihisz is magáévá tette. Amikor először merült fel a Sorsok Háza ötlete, én jeleztem, hogy a nem látom a szerepünket benne már csak azért sem, mert kevés időt szabtak az emlékhely létrehozására. Ősszel jelentették be, hogy április 4-én nyílik meg egy ötmilliárd forintból készülő múzeum, s szerintem ez irreális. Heisler Andrásnak is azt tanácsoltam, hogy ha valamihez nem tudunk érdemben hozzáadni, abba kár részt venni. Ő nem így látta. Jeleztem azt is, hogy egy második holokauszt emlékközpont helyett, vagy azzal párhuzamosan, ki kéne alakítani a magyar zsidó közösség történelmét, vallását, értékeit, közösségét, múltját és jelenét bemutató központot, amely arra is kitérne, hogyan integrálódott a zsidóság a magyar nemzetbe az elmúlt 150 évben, és ennek a folyamatnak milyen fényesebb és kevésbé fényes lapjai voltak. Ha valaki nem érti, hogy mi az a zsidóság, mi a zsidó közösség, milyen értékeket adott Magyarországnak és Magyarország a zsidó közösségnek az integrációs folyamatban, nem tud arról sem beszélni érdemben, hogy miért volt a holokauszt hatalmas veszteség. Örülök, hogy a Mazsihisz fölkarolta ezt a kezdeményezést, azzal azonban nem értek egyet, hogy a Rumbach utcai zsinagógában hoznák létre. Ez ugyanis hasonló belterjességhez vezethet mint ami már a Páva utcai emlékközpontnak is az egyik hibája volt. Én lennék a legboldogabb, ha a Rumbach utcai zsinagógát megnyitnák, ezért többször is felajánlottam az elmúlt 10 év során, hogy szívesen segítünk a felújításhoz szükséges pénz előteremtésében. De úgy gondolom, hogy zsinagógát múzeummá alakítani, ott ahol van élő zsidó közösség egy nagyon kártékony üzenetet hordoz. Ha ezt egy olyan vidéki településen tesszük meg, ahol már nincsen zsidó közösség, más a helyzet. De Budapesten, a zsidó élet központjában egy zsinagógából múzeumot csinálni bűn, mert azt a téves üzenetet hordozza a látogatók számára, hogy a zsidó élet megszűnt, hogy az valami múzeumi tárggyá kopott.

– Heisler András a minap a Népszabadságnak adott interjúban arról beszélt, hogy abnormálisnak tartaná, ha a hetvenedik évfordulón zsidók nélkül emlékezne a kormány a holokauszt áldozataira. De a megfogalmazással csak az a gond, hogy bár a Mazsihisz bojkottálja az emlékévet, nem képviseli a teljes zsidóságot.

– Ebben Önnek igaza van, de ettől még valóban abszurd lenne, ha a jövőt építő közös emlékezés valóban nem nyugodna  legalább egy minimális konszenzuson. Azok a jelenségek, amelyekre a Mazsihisz bojkottal akarta felhívni a figyelmet, valóban elkeserítőek. Ugyanakkor a választott kommunikációs séma – jól megjósolható módon – kudarcot vallott, már ha az volt a hitközösség célja a bojkottal, hogy érje el, ne legyen megszállási emlékmű, a Sorsok Háza és távolítsák el Szakály Sándort a Veritas intézet éléről. Ha pedig az volt a cél, hogy Heisler Andrást idézzem, hogy „a zsidó közösségtől eltávolodott zsidó embereket, ezzel mobilizáljuk”, akkor pedig szerintem eleve maga a célkitűzés volt hibás. Nem célszerű az antiszemitizmus ellenei küzdelemmel, és pláne nem a történelem szemlélettel kapcsolatos vitákkal mobilizálni, mert ez csak azt a negatív identitásképet erősíti, amitől éppen távolodnunk kellene. Megítélésem szerint, a zsidó közösséget, csakis a zsidó vallás és hagyomány értékeivel, pozitív zsidó identitáskép felmutatásával szabad mozgósítani. Arról nem is beszélve, hogy- zsidó szemszögből nézve-, a Holokauszt áldozatainak azzal tudunk a leginkább méltó emléket állítani, ha megmutatjuk: minden fájdalom és szenvedés dacára, a gyűlölet nem tudott győzni, a halottnak hitt zsidó közösség ébredezik, új zsinagógák, iskolák nyílnak, helyi közösségek alakulnak.

Múlt csütörtökön a Hét Olajfa Egyesület estjén Kertész Ákos Kanadából Skype-on keresztül azzal vádolta meg Önt, hogy hazudott, amikor arról beszélt, hogy Magyarországon virágzó zsidó élet van. Ezzel szemben, ő azt állítja, hogy mindenhonnan sugárzik az antiszemitizmus.

Sajnos az antiszemitizmus verbális megnyilvánulásait jómagam is tapasztalom. Ugyanakkor ez nem mond ellent annak a ténynek, hogy virágzó zsidó vallási, közösségi és kulturális élet van Budapesten. Megértem Kertész Ákos elkeseredettségét, de arra kérem, ha legközelebb Budapesten jár látogasson meg bennünket! Jöjjön el és nézze meg hány fiatal vesz részt minden este szabadegyetemi kurzusainkon, hányan járnak imádkozni, mennyien hozzák el gyermekeiket ünnepi programjainkra, hányan járnak zsidó iskolába, hányan választják egyre gyakrabban a zsidó hittant az iskolákban, milyen nagy érdeklődés övezi a zsidó fesztivált nyáron és folytathatnám!

(Forrás: Magyar Nemzet)