a kassai rosekólt hidegen hagyja a "szombat"

215 izraeli diák tanul itt, de a kóser kosztot

peszachra pestről hozzák * rabbi? az nincs

ÍRTA: GADÓ JÁNOS (Szombat)

 

Ha elutazom valamely vidéki városba az ottani zsidókról írni, a közösség vezetői rendszerint várnak rám és erősen törekszenek arra, hogy minden szempontból a legjobbat mutassák. Egy „pesti újságíró” megjelenése nagy lehetőségnek tűnik arra, hogy gyakran sziszifuszinak érzett erőfeszítéseiket országszerte elismerjék.

Kassán ilyesmitől nem kellett tartani. A hitközség elnöke nem is óhajtott velem találkozni: egyszer sikerült vele telefonon beszélnem, aztán semmi. Telefonja ki volt kapcsolva, e-mailekre, sms-re nem válaszolt. „Hát, ő ilyen” – mondják az ottani hitközségi székházban az emberek.

Valószínűleg a helyzet más, mint Magyarországon. Kassa nem vidéki város, hanem Szlovákia második legnagyobb metropolisza. Zsidó közössége hajdan népes volt gazdag és dicső. A pusztítás után írmagja is alig maradt, és most, „holokauszt tudatos” korunkban ez a roppant hiány hirtelen megmutatkozik. Az emlékezés és a főhajtás gesztusait országos és városi szinten a hitközség elnöke fogadja, s ez fontosságát, rangját igencsak megemeli. Ugyancsak ő (civilben egy ügyvédi iroda feje) intézi a zsidó közösség jóvátételi ügyeit, ami – a hajdani gazdagságra emlékezve – nyilván nem kicsiny tétel. Az elnök tehát nem kispályás játékos – a „pesti újságíró” neki valószínűleg nem sokat hoz a konyhára, tehát érdektelen. 

Aki készséggel válaszol

e-mailjeimre és Kassán fogad, az Tesser Tamás (Tomas Tesser) a B’nai B’rit helyi páholyának elnöke, amely 33 diplomás tagjával jelentős zsidó intézménynek számít a városban. A kárpótlás során visszakapott kétemeletes ingatlanjának jövedelméből még támogatást is nyújt rászorulóknak. Még az ukrajnai Lviv (Lemberg/Lwów) városában élő zsidóknak is juttat támogatást, az ottani páholy segítségével.

Tesser úrral a hitközség konyháján beszélgetünk. Az asztaloknál javarészt nyugdíjasok fogyasztják a Joint által dotált ebédet. A mintegy hatvan nyugdíjason felül (plusz több tucat ember, akiknek házhoz szállítják az ételt) itt étkezik jó pár izraeli diák is. Ők többségükben a városi állatorvosi egyetemre járnak – mintegy kétszázan! (Az orvosi karon tizenöt izraeli tanul.) Az egyetem évi 8000 eurós tandíj fejében fogadja a diákokat, akik még a kosztért kvártélyért is fizetnek. Mégsem laknak kollégiumban, lakást vagy éppen házat bérelnek. Az istentiszteleten is egy izraeli diák az előimádkozó.

 Kassán egyébként ez év januárig az ORZSE végzettje, (és a sipucca betéritettje – a  szerk.) Asztalos Károly volt a rabbi, a munkakapcsolat azonban ekkor véget ért.

Péntek este/szombat reggel nem mindig jön össze a tíz férfi, de nagyünnepen 40-50 ember is összegyűlik egy kisebb imateremben. Széder este negyven főt látnak vendégül az étkezőben – a kóser ételt, mint mindig, Pestről hozzák. A kivonulás történetéről szlovák nyelven beszélgetnek, nem mindenki tud magyarul. Az imaterem feliratai is héber/szlovák nyelvűek.

A széles főutcán sem látok magyar feliratot, az ottani könyvesboltban sincsenek magyar nyelvű könyvek, viszont Márai három művét, szlovák nyelven, a fő helyen látom. Úgy látszik, ő a szlovákok számára is a város szimbóluma lett.

Az ebédlőben magyarul is, szlovákul is társalognak a nyugdíjasok, de a 60-as éveiben járó Tesser úr szerint az ő nemzedékében már csak 40 százalék tud magyarul. Gyerekei korosztályában pedig ez az arány mindössze tíz százalék. Ő maga kivétel, erősen kötődik Magyarországhoz, ott volt a vallásos esküvője, sőt unokája brit milája és bár micvója is.

A hitközségi vezető, Pavol Sitar nevével még egyszer találkozom a főutcán: a plakátok szerint egy Holokauszttal kapcsolatos kiállítás megnyitóján mond majd beszédet. A kiállítás központi alakja Feld Lajos, a deportált kassai zsidók egyike, aki törpe növésének köszönhette, hogy túlélte Auschwitzot – a Halál Angyala, Mengele ugyanis állandóan kísérletezett rajta. Emellett rajzokat is készített a gyilkos parancsára. A felszabadulás után visszatért szülővárosába, és mint Ludovit Feld, haláláig itt alkotott és tanított, megörökítve a lágerek világát is. Úgy tűnik, napjainkban az ő személye mutatkozik alkalmasnak, amelyen keresztül Kassa városa szembenézhet a Holokauszttal.

A kérdés súlya még egy helyen megmutatkozik: a kassai dómban nemrég szentelték fel a város szülötte, Salkaházi Sára szobrát, akit 1944 decemberében az általa bújtatott zsidókkal együtt lőttek a Dunába. Alighanem a katolikusok értik meg a legjobban, mit jelent az, ha valakinek a nagytemplomban, a szentek között állítanak szobrot. Kétszáz éve ez az első szoborszentelés a templomban.

A Holokauszt kultúrája most van kialakulóban, a városban: az elhurcolt áldozatokról a zsidó temetőben emlékeznek meg, s mindezt a zsidó közösség szervezi. De az emlékműhöz már eljönnek a város vezetői is, élükön a polgármesterrel.

Az emlékezés kultúrája lassan kiterjed az egész országra: az 1942-ben kezdődött deportálások első helyszínén, Poprádon a miniszterelnök is rendszeresen részt vesz az emlékünnepségen, más miniszterek és a parlament elnökének társaságában.

Bármilyen populista, idegenellenes is egy szlovák politikus – húzza alá Tesser úr – az antiszemitizmustól tartózkodik. Még a szélsőségesen populista egykori miniszterelnök, Vladimir Meciar, vagy a mostani idegenellenes párt vezetője Jan Slota is óvakodik az antiszemita retorikától – utóbbi ehelyett a magyarokat és a cigányokat szapulja.

A politikai légkörről vendéglátóm óvatos optimizmussal nyilatkozik:

általában nyílt antiszemitizmus nincs.

Korábban előfordultak provokációk, most nincsenek. És a katolikus egyház is tartózkodik a zsidóellenességtől, fiatal papjai különösen. (A vészkorszak idején a katolikus papság járt élen az antiszemitizmus szításában.) A kormány az ilyesmit ma nem nézi jó szemmel. Hogy a fejekben mi van, azt persze nem tudni.

Jó óra múltán Tesser úr visszasiet fogorvosi rendelőjébe és engem egy idős férfi pártfogására bíz. Az 1932-ben született Kende Csaba a „Hidden child” nevű alapítvány egyik pártfogoltja. Az alapítvány, mint neve is mutatja, olyan embereket gondoz, akiket 1944-ben, gyerekként a városban vagy környékén bújtattak, s így megúszták a deportálást. Még vagy harmincan élnek a városban és környékén.

 

Csabát, a teljesen asszimilált, Ady rajongó család megkeresztelt gyermekét a háború előtt nem vették föl a városban működő premontrei rend gimnáziumába zsidó származása miatt. A háború után a család szlovák nemzetiségűnek vallotta magát – noha nem is tudtak szlovákul – hogy megússzák a kitelepítést. Ez sem mentette meg őt attól, hogy később osztályidegennek ne nyilvánítsák, aminek következtében nem vették föl egyetlen főiskolára sem.

A zsidóként/magyarként/osztályidegenként is üldözött férfi derűs kedélyű, amihez nyilván hozzájárul, hogy ötven évig volt cselgáncs-oktató. Végigkalauzol az egykori zsidónegyeden, amiből most egy nagyobb épületkomplexumot visszakapott a közösség. Három zsinagógát is megmutat. Az egyiket kívülről már bevakolták (Európa kulturális fővárosához mégsem illik egy romos zsinagóga), de belül tökéletesen üres, még a padlózata sincs meg, csak néhány üres kiállítási vitrin árválkodik benne. Az egykori ortodox zsinagógában ma valami laboratórium működik. A harmadik, a nagyzsinagóga  szintén elhanyagolt, környékén hajléktalanok ődöngenek, de nem romos. Az épületben kultúrprogramok zajlanak, de szoktak itt néha imádkozni is.

Úgy tűnik, a városban a zsidó örökség hatalmas, a még itt élő zsidó kevés. Az aránytalanság óriási, s ez most kezd tudatosulni.