A heti szakasz (6) – Cáv – 2014

IRJA: SMUEL GLITSENSTEIN, RABBI

 

     A "NÉMA GYEREK" ÉS AZ ANYJA

 

A gyerek hét éves, és még mindig nem beszél! A szülei már nem tudnának hová lenni az aggodalomtól, ha az orvosok nem állítják határozottan, hogy az idegrendszere a jelek SZERINT TELJESEN RENDBEN VAN.

 

Egyszer aztán a reggelinél odafordul édesanyjához, és azt mondja:

– Mami, a zabkása hideg, a pirítóst meg elégetted!

Az anyja alig tud szóhoz jutni a döbbenettől:

– Ha tudsz beszélni, miért nem szóltál eddig egyetlen szót sem?

–        Mert eddig mindennel meg voltam elégedve

–        .

Hányan, de hányan élnek így, mint ez a kis chutzpanyik (szemtelen, pimasz) a fenti viccben, soha a hála egy szava sem hagyja el a szájukat, amíg minden rendben van, de ha nincs, árad belőlük a panasz meg a nyafogás. Mintha csak azt várnák, hogy a jó dolgok maguktól áradnak az ölükbe, úgy, hogy az részükről semmiféle erőfeszítést ne igényeljen, ahhoz ellenben joguk van, hogy ha nem megy  minden simán, másokat hibáztassanak.

 

Vessük csak ezt a hálátlanságot össze a másik szélsőséggel. Milyen kényelmetlen érzés, amikor méltatlan ünneplésben van részünk valami csekély szívességért. Képzeljük el a jelenetet:: száz forintot adtunk a kéregetőnek, mire ő végigkövet minket az utcán, térden csúszva, orcáját könny áztatja és egyfolytában hálálkodik. A legostobább adakozóban is fölmerülne a gyanú, hogy itt valami nem stimmel, hogy ez alighanem cirkusz.

 

A jó modor a jó neveltetés jele, s ha a hálánknak pozitív fogadtatást szeretnénk, mérséklettel kell kifejeznünk. Ha vacsorára invitálnak, vihetünk magunkkal egy üveg bort vagy valami apróságot, és udvarias gesztusnak számít, ha köszönetet mondunk a házigazdának a vendéglátásért

 

Az eheti pársában a korbán todáról van szó, a hálaáldozatról, amit a Templomba vittek azok, akik az Örökkévaló iránti hálájukat akarták kifejezni jóságáért és kegyelméért. Azt gondolná az ember, hogy elvárás volt, vigye az ember szüntelenül a hála áldozatát a Templomba. Mindannyiunknak állandó javunkra van az Ő teremtése, tehát a minimális udvariasság is azt diktálja, köszönjük meg neki.

Valójában azonban míg az Örökkévalónak kifejezzük hálánkat a napi imákban és áldásokban, ez  t a hálaáldozatot csak négy speciális alkalommal mutatták be:

1) tengeri utazás után a túléléséért;

2) a sivatagon való átutazásért;

3) börtönből való szabadulás után;

4) súlyos betegségből való felépülés után.

Az említett körülmények túlélését az Örökkévaló csodás beavatkozásának tekintették, ami méltó a külön hálára és köszönetre.

Ha elgondolkodunk ezen, a fenti csodás megmenekülések azt a csodát tükrözik, amit az Örökkévaló tett az Egyiptomból való kivonuláskor, néppé formálódásunk hajnalán.

1) Az Örökkévaló elválasztotta a tengert;

2) átsegítette népét a pusztán;

3) gondoskodott spirituális és

4) fizikai jóllétéről is.

 

Az egyiptomj kivonulást soha nem feledjük, szüntelenül felidézzük történeteinkben. Amikor a peszách alkalmával összegyülekezünk a világ minden szegletében, otthonainkban és termeinkben, hogy elbeszéljük újra a szabadulás történetét, ne csak a borért és a máceszért menjünk, engedjük meg magunknak az álmodozást, a reményt, az imát és az Örökkévalónak és Teremtőnek adandó   hálát, mert Ő szabadított ki minket a börtönből, ami Egyiptom volt, és azóta is értünk cselekszik, amikor az elménket és szívünket bebörtönző vaskapukon keressük a kitörést.

(Nagyfuvaros Press)