1944. március 19. vasárnap volt. A kora tavaszi napfény aranyos sugarakat vetett a fővárosra. A vasárnapi, ünnepi csendet egyszerre csak megtörte valami. A csukott ablakokon keresztül valami tompa moraj hallatszott.
Volt, aki erre a napra látogatást tervezett. Rég nem látott rokonhoz indult volna vidékre, beszélgetni a napi gondokról – mert az egyre több volt… Kirándulóidő. A budai hegyek fái – rügyfakadás előtt – a városlakók ezreit csábították a szabadba… A sikló, amely ott kígyózott a királyi vár épületmonstruma felé, e napra csúcsforgalomra várt… A Pesti Izraelita Hitközség e napra hirdette meg szokásos évi közgyűlését…
Ez nem a városi járművek zaja volt. Nem a megszokott, az „orrmotoros" kék autóbuszok keserves erőlködése; nem a „kék taxik" jellegzetes dörmögése. Ez egy monoton és·tompa zaj volt… Kihajoltunk az ablakon, és döbbenten figyeltük a végeláthatatlan járműoszlopokat… A motorkerékpárokat, a terepszínű autókat, a ponyvával borított rejtélyes járműveket – amint szinte ünnepélyes lassúsággal gördültek be a városba… A teherautók platójának némelyikén szürke rohamsisakos katonák·ültek, s a gyakran felbukkanó zászlók, jelvények között egyre többször villant elő egy – kereszt. Kereszt, amelynek mind a négy ága derékszögben volt megtörve, olyan, amelyet azokban az években gyakran láttunk a Magyar Futárban, és még több más képes újságban is. Úgy hívták, hogy horogkereszt: „Bejöttek a németek" – hallatszott innen-onnan…
Ma már tudjuk, hogy ezen a napon kezdődött meg a magyar nép tragédiájának utolsó felvonása, az addig is jogfosztott magyar zsidóság tényleges és kíméletlen felszámolása és kiirtása. Az ezt megelőző negyedszázad történetét ismerve meglepetést ugyan okozhatott az, ami 1944. március 19-én történt, de – váratlanul semmiképpen nem jött…
Hogyan jöhetett volna váratlanul, … A vérvádak ugyan már csak az emlékekben éltek, de a munkaszolgálat, a zsidótörvények már nagyon is a jelen eseményei voltak.
Akkor már zsidó nem lehetett középiskolai tanár, világszerte megbecsült és elismert magyar zsidó tudósok nem lehettek a Tudományos Akadémia tagjai, újságok és folyóiratok éveken át izgattak ellenünk, a kor megbecsült, anekdotázó kedvű írója azt mondta: antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót…
Azt hiszem, megállapíthatjuk: volt előzménye annak, ami 1944. március 19~én történt… Ami pedig utána, a legapróbb nyomorúságtól a legnagyobb tragédiáig, az már történelem, amelynek egyre kevesebb a közvetlen tanúja… A kevés közvetlen tanú is – érthetően – a nagy tragédiára emlékezik. Érthető! Ki törődik ma már azzal, hogy akkoriban pl. külön húsjegy, olajjegy volt a zsidók számára, hogy nem mehettek be a trafikba cigarettáért, hogy a villamosnak csak a pótkocsijára szállhattak fel…
De most, amikor ezen események 70. évfordulójára emlékezünk – mindent fel kell idéznünk! Nem azért, hogy sebeket tépjünk fel, hiszen akiknek feltéphetnénk, egyre kevesebben vannak. Inkább azért, hogy „megsebezzük" azokat, akik azóta születtek. Éspedig azért, hogy kortársaink és utódaink örökre megtanulják és megjegyezzék: hol a helyük ebben a nagyon bonyolult világban, felismerjék a már nem is mindig olyan burkolt kísérleteket, amelyek felbukkanva a világ különböző tájain, a fasizmus rehabilitálását szolgálják.
Nem akarok ünneprontó lenni. Tudom, hogy a mai öregek akkor fiatalok voltak, és az emlékezés aranyos derűje megszépíti a múltat. Tudom, hogy nagy élvezettel hallgathatja valaki a nosztalgiahullám valamennyi „termékét" anélkül, hogy visszakívánná azt a rendszert, azokat az időket, amelyekben ezek a slágerek voltak.
De…
Hadd idézzem itt a Szentírásból Kohelet könyvének egyik mondatát: „Ne mondd azt, miért voltak a régi idők jobbak a mostaniaknál, mert nem bölcsességből kérdezed ezt."
Ha egy-egy régi felvétel hallgatása közben „azok a régi szép idők" jutnak eszünkbe – ne csak az egyén, hanem a zsidó közösség, a magyarországi zsidó felekezet szemével is nézzük, fülével is hallgassuk…
Egyet tudomásul kell vennünk! Ami 70 éve történt, az nem csak 6 millió zsidó áldozatot jelent, nem csak mérhetetlen és hasonlíthatatlan szenvedést. De – ki tudja, meddig még – jelenti a mártírok kései utódai, vagyis a mi lelkünk és tudatunk meghasonlását is! A túlérzékenységet is! Ahogy újságokban, könyvekben a sorok között a legkisebb kétértelműséget is a mi kárunkra próbáljuk értelmezni… I
Sorolhatnám… Így él lelkünkben minden, ami akkor, 70 éve történt…
Gyászév van. Majd minden testvérünk gyászol valakit. A közösség a kihalt hitközségeket, az elárvult imaházakat, a meggyalázott imakönyveket és tóratekercseket, az eltépett táliszokat, a feldúlt temetőket, a mártíremlékműveket; az elgázosított, elégetett milliók utolsó emlékeztetőjét, a házakat és a lakásokat, amelyekben nem ragyog fel már soha·többé a péntek esti gyertyák szelíd fénye. S van még egy hely, kegyeleti hely, amelyről oly kevesen tudnak. A Rákoskeresztúri temető mártíremlékműve mögött van egy sírhant. Ez a sír rejti magában azokat a tórákat, imakönyveket, amelyek gazda nélkül maradtak, s amelyek szintén áldozatai lettek a borzalmak idejének.
Jizkor! Emlékezz! – szólítunk Téged, testvérünk, ebben az esztendőben zsinagógákban és temetőkben, mártír-emlékünnepélyeken és gyászüléseken.
Lo tiskách! Ne felejts! – keresünk Téged, testvérünk, ebben az évben, aki bárhová is szakadtál ez országtól, de ezen az évfordulón itt vagy velünk, mert most együtt dobban a szívünk, és mi kevesen együtt emlékezünk és emlékeztetünk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése