Schmidt Mária a holokausztról  - egykor és ma

"A VIDÉKI ZSIDÓSÁG MEGSEMMISITÉSE A MAGYARSÁG

ÖRÖK SZÉGYENE"

"A NÉPIRTÁS NEM VOLT A HÁBORU TÉMÁJA"

 

Irta :Vári György (Magyar Narancs)

 

A vidéki zsidóság elpusztításának hetvenedik évfordulójára a Józsefvárosi pályaudvar területére tervezett, feltehetően a Sorsok Háza - Európai Oktatási Központ nevet viselő emlékhely létrehozásának szakmai irányítására Schmidt Máriát kérte fel a kormányzat. Az alábbiakban áttekintjük, mit gondol (t) a a Terror Háza igazgatója a magyarországi vészkorszakról és a magyar zsidóság Horthy-kurzus alatti történetéről.

Schmidt Mária a holokauszt, elsősorban is a magyar holokauszt történetének kutatójaként kezdte történészi pályáját. A 80-as években kivált a Zsidó Tanácsok történetével foglalkozott, e munkájának eredményeként adta közre (részben Majsai Tamással együttműködve) 1990-ben a Budapesti Zsidó Tanács tagjainak feljegyzéseit saját bevezető tanulmánya kíséretében.

E tanulmányában arra a sűrűn tárgyalt kérdésre kereste a választ, hogy joggal vádolhatók-e a korabeli zsidó vezetők - végső soron a nácik kényszerű kiszolgálói - kollaborációval, társtettességgel. Egyértelmű álláspontja az, hogy a körülmények nem hagytak nekik jóformán semmiféle alternatívát, nem rendelkeztek valódi döntési és cselekvési lehetőségekkel, így megvádolásuk nem más, mint az áldozatok bűnbakká tételének kísérlete. Bizonyos pontokon még azzal a gondolattal is eljátszik, hogy egyenesen az önfelmentés igénye magyarázhatta például Berend Béla rabbi népbírósági perének megindítását. Schmidt érvelésének fontos része, hogy a legtöbb helyen a zsidó vezetők a nem zsidó lakosság szolidaritására sem számíthattak, így például Magyarországon sem: "A volt szomszédok, a szűkebb környezet (...) Közép- és Kelet-Európában (...) szinte mindig és mindenhol rosszindulatú és ellenséges volt. Tömeges menekülésre, a deportálások elkerülésére csak azokon a helyeken nyílt lehetőség, ahol a nácik a helyi lakosság aktív ellenállásába ütköztek, ahol 'munkájukat' nem segítették a helyi hatóságok." Hozzáteszi továbbá, hogy a hagyományos vezető rétegekre sem támaszkodhattak: "1944 tavaszán, amikor a magyar zsidóság végzete beteljesedett, már mindenki tudta, milyen sors vár a 'keletre telepítettekre'". Mások mellett "tudták Magyarország felelős beosztású hivatalnokai. Tudták, és nem tettek semmit. Hagyták, hogy elpusztuljon Európa utolsó, szinte sértetlenül megőrzött, nagy múltú zsidó közössége a háború utolsó órájában." A magyar vidéki zsidóság szinte teljes megsemmisítését ugyanebben az előszóban "a magyar és egyben az európai történelem legsötétebb fejezeté"-nek, "örök szégyené"-nek nevezi.

Előbb

A 80-as évek második felében és a 90-esek legelején foglalkozik továbbá a diplomáciai (Wallenberg), az egyházi (Slachta Margit), valamint a "belső", cionista (például a Kasztner Rezsőhöz köthető) embermentési akciókkal is. Slachta 1942-es, a szlovákiai zsidók megmentését célzó erőfeszítéseit tárgyaló 1988-as tanulmánya azt mutatja be, hogy "a hivatalos egyház" jó darabig korántsem volt olyan önzetlenül önfeláldozó Magyarországon, mint egyes bátor tagjai - felrója például a keresztény felsőházi képviselőknek az első két zsidótörvény megszavazását. Schmidt már ekkor gyakran hangsúlyozza rosszallását, amiért az angolszász szövetségesek nem kísérelték meg bombázni az Auschwitzba vezető vasútvonalakat, lényegében sorsukra hagyva a náci megszállás alá került európai zsidóságot. Ez a szemrehányás a 90-es években és azután is gyakran előkerül előadásaiban, írásaiban, és kibővül azzal is, hogy a Nyugat a Szovjetunió szövetségeseként, a Harmadik Birodalom ellenségeként maga sem alkalmazott egyenlő mércét a két totalitárius diktatúra megítélésében: Lengyelországot a Szovjetunióval szemben többször is sorsára hagyták, míg a németeknek éppen az ő megtámadásuk miatt üzentek hadat. (A "kettős mércét" a magyar és nemzetközi baloldal vonatkozásában egyaránt sűrűn kéri számon.) Más tekintetben is észlelhető folytonosság Schmidt korai és 90-es évekbeli munkái között. A dualizmus liberális-befogadó korszakában impozáns üzleti karriert befutó, az őszirózsás forradalommal és a kommünnel szemben elutasító, asszimilált és lojális Stern Samu, a Zsidó Tanács elnökének figurája érezhetően közel áll hozzá már pályája elején is, ahogyan a cionista vezető, Komoly Ottó iránt is megbecsülést érez, amiért "cionista, de magyar zsidó is. Erdély, a történelmi határok és a magyarság sorsa nem hagyja érintetlenül. Nem tetszeleg a kívülálló szerepében." A szintén a Zsidó Tanácsban dolgozó Berend Béla rabbi végül felmentéssel végződő népbírósági perét, meghurcoltatását már korán az első koncepciós eljárások egyikének tekinti, később pedig egyre határozottabban képviseli azt az álláspontot, miszerint a népbírósági eljárások jelentős részben a kommunisták politikai érdekeit szolgáló, legitimációs célzatú kirakatperek voltak, amelyek feladata elsősorban a történelmi középosztály mint vezető réteg megbélyegzése, és leváltásának, kiszorításának az előkészítése volt.

Utóbb

Első igazán nagy közéleti vihart kavaró írásai Bárdossy László miniszterelnök népbírósági perét minősítették konstruáltnak a 90-es évek derekán (valamint például a román Antonescu marsallnak és Jozef Tisónak, a nácibarát szlovák állam vezetőjének felelősségre vonásával kapcsolatban is erőteljes kételyei vannak). Bár Schmidt Mária az eljárásokat minősíti elsősorban, és nem állítja, hogy Bárdossy, Tiso vagy Antonescu teljes mértékben ártatlan lett volna, annyiban akceptálja a magyar miniszterelnök bírái előtti védekezését, hogy maga is úgy véli: a magyar politika a két háború között geopolitikai kényszerek foglya volt, jó döntések egyszerűen nem kínálkoztak. Lényegében Bárdossy politikáját is utóda, Kállay Miklós "hintapolitikájához" hasonlónak tekinti. A "hontalan" zsidók 1941-es összegyűjtése, deportálása és meggyilkolása szintén Bárdossy miniszterelnöksége alatt történt, ezt Schmidt korai tanulmányában a holokauszt "főpróbájának" nevezi. Tiso pere szintén a bolsevizálást készítette elő Schmidt értelmezése szerint, és "a szlovák nemzeti gondolattal, az önálló Szlovákiával való leszámolást, a szlovákok megalázását szolgálta".

A 90-es években Schmidt úgy látja, hogy a 30-as évek mindegyik miniszterelnöke által vitt, lényegében egyforma politikának köszönhető, hogy egészen 1944 márciusáig sikerült elkerülni az ország megszállását, és így a zsidók tömeges deportálását. A magyar zsidóság sorsa "lényegesen kedvezőbben alakult európai hittestvéreikénél". A megszállást követően pedig az ország "elveszítette szuverenitását", az uralkodó réteg tehetetlenné vált, vagyis kérdéses, mennyiben vonható felelősségre a vidéki zsidóság meggyilkolásáért.

Egy 1994-es írásban azt olvassuk, hogy a megszállók "a kormányzót (...) helyén hagyták ugyan, az események befolyásolására azonban kevés lehetőséget biztosítottak számára". A deportálásokat levezénylő kormányt tehát lényegében a tényleges hatalmat gyakoroló birodalmi megbízott, Edmund Veesenmayer nevezte ki Schmidt szerint, de az utolsó erejét összeszedő "Horthy és vele a régi Magyarország" váltotta le, és állíttatta le előzőleg a pesti deportálásokat. Ebben Schmidt messzire került korábbi álláspontjától, amely szerint Horthyék éppen úgy, mint mások, tudták, mi fog történni a magyar zsidókkal, mégsem tettek semmit. A 90-es évek közepén már nem azt emeli ki, hogy a keresztény egyházak felsőházi képviselői is megszavazták az első két zsidótörvényt, hanem azt, hogy számos politikus, értelmiségi és az arisztokraták legjobbjai tiltakoztak ellene, és hogy a II. zsidótörvény csak másodjára ment át a felsőházon, és mindenki tisztában volt azzal, hogy német nyomásra kell meghozni ezeket az intézkedéseket. Vagyis 1944 márciusa előtt a geopolitikai kényszer, utána pedig a megszállás magyarázza a zsidók elleni intézkedéseket, ugyanakkor még így is, a szorítás ellenére is nagyon sokat tett értük Magyarország; a hagyományos uralkodó elit a végsőkig védelmezte az életüket, és egy jelentős részüket, a pesti zsidóságot eredményesen meg is mentette. A sikertelen kiugrási kísérlet után viszont végképp félretolták őket, és azt a nyilas "csőcseléket" állították az ország élére a nácik, amely már "meg sem kísérelte, hogy magyar érdekeket képviseljen". De még ebben az időszakban, 1944-45-ben is kiemelendő Schmidt szerint, hogy sor kerülhetett "olyan nagyszabású ellenállásra és hősiességre, amit Budapest lakosságának egy része mutatott azokban az apokaliptikus hónapokban, amikor több tízezer embert bújtatott, mentett". Schmidtnek ezt a 90-es évek közepére kijegecesedett álláspontját tükrözi 1998-ban kiadott kötetének címe, a Diktatúrák ördögszekerén is - a diktatúrák szele mintegy ördögszekérként fújta-dobálta az országot a 20. század folyamán.

A Horthy-kurzust Schmidt 1995-ben még korlátozott demokráciának látta, egy 2000-es előadásában viszont annak a meggyőződésének adott hangot, hogy "a Horthy-rendszerben (...) az országban többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia, vagyon- és jogbiztonság volt egészen a harmincas évek végéig, és sajtó-, szólás- és gyülekezési szabadság. Állampolgárai életét a II. világháborús viszonyokat, az ország geopolitikai adottságait és katonai erejét figyelembe véve, egészen az ország náci megszállásáig igyekezett megóvni." A leírásba Gömbös Gyula miniszterelnöksége is beletartozik. Bár Gömbös nagy ellenlábasát, Bethlen Istvánt Schmidt különösen tiszteli, egy 1998-as interjúja szerint Gömbös pályáját is újra szemügyre kell venni, mert a marxista történettudomány méltatlanul bánt vele, sátáni figurának festette le.

Egy nagy vitát kiváltó 1999-es előadásában leszögezte: "Ha a fiatalabb generációk a második világháborúról a holokausztra asz-szociálnak, akkor világosan kell látnunk, hogy ennek a történelmi hűséghez természetesen semmi köze sincs. A második világháború nem a zsidóságról, nem a népirtásról szólt. Bármennyire is sajnálatos: a holokauszt, a zsidóság kiirtása vagy megmentése mellékes, mondhatni marginális szempont volt, ami egyik fél háborús céljai között sem szerepelt." Az a régi tézise Schmidtnek, hogy a szövetségesek számára nem volt fontos a zsidók megmentése, de a náciknál a Zsidó Tanácsokról szóló ifjúkori írásában még másképp látta a dolgot. Szerinte a Zsidó Tanácsok vezetői "nem számoltak azzal, hogy a nácik zsidópolitikáját nem az általuk remélt politikai, stratégiai és gazdasági megfontolások vezérlik", azaz hogy akkor is ki akarják irtani a zsidókat, ha ez éppenséggel ellenkezik katonai vagy gazdasági érdekeikkel: vagyis kiirtásuk a Birodalom kitüntetett célja. Álláspontjának igazolására pedig éppen Saul Friedlandert, az "intencionalista" történetírói iskola egyik legismertebb képviselőjét idézi, miszerint a zsidók kiirtását legalábbis egy idő után kimondottan fontos céljai között tartotta számon a Harmadik Birodalom, és e tény, ha nem az egyetlen oka is a holokausztnak, nélkülözhetetlenül fontos a megértéséhez. A Friedlander álláspontját osztó fiatalkori tanulmányát Schmidt 1998-ban megjelent kötetében újraközölte - egy évvel azelőtt, hogy hangot adott volna azon meggyőződésének, miszerint a holokauszt marginális kérdés volt mindkét hadviselő fél számára.

A múzeumigazgató

Az első Orbán-kormány elhatározta, hogy korszerűsíti, átalakítja az auschwitzi magyar pavilon kiállítását. Ihász István, a Magyar Nemzeti Múzeum Legújabb Kori Történeti Osztálya vezetőjének terveit három szakértő bírálta, ezek egyike Schmidt Mária volt. A szakértők és a további hozzászólók szerint is a németek felelősségének hangsúlyozásával az anyag igyekezett a magyar felelősség felvetését elhárítani - a dologból nem is lett végül semmi. Schmidt - bizonyos fenntartásokkal - védte a koncepciót lapunknak adott interjújában, mondván, ha kritikusai konstruktívabban álltak volna hozzá, úgy javaslataik figyelembevételével, beépítésével jó kiállítás jöhetett volna létre 

A Terror Háza átadásakor kerülnek ismét a nyilvános figyelem centrumába Schmidt történeti elgondolásai, az állandó kiállítás koncepciója heves vitákat vált ki. Randolph L. Braham, a magyar holokauszt kutatásának doyenje, aki Schmidt első, a Zsidó Tanácsokról szóló forrásközlő könyvéhez meleg hangú ajánlást írt, és akinek fő műve, a magyar holokausztról szóló kétkötetes monográfia Schmidt Mária kontrollfordítói közreműködésével jelent meg magyarul, közvetlenül a rendszerváltás előtt, maga is határozottan bírálta a kiállítást. Úgy látta, hogy aránytalan a belső elrendezése, lényegesen többet foglalkozik a sztálinizmus bűneivel, mint a nácizmuséival, ráadásul - mivel csak a nyilasokra fókuszál - a Horthy-rendszert fel kívánja menteni a felelősség alól. Ezzel összefüggésben erősen nehezményezte Schmidtnek a Horthy-kurzusról alkotott ítéletét, illetve a Bárdossyval és Gömbössel, valamint az Antonescuval és Tisóval kapcsolatban kialakított álláspontját is.

Hasonló kifogásokat hangoztatott a neves baloldali történész, Tony Judt is a New York Review of Books hasábjain, akinek a francia baloldali entellektüeleket kritizáló írásaira Schmidt is támaszkodott alkalomadtán. ' is úgy látja, hogy noha a múzeum a totalitarizmuselméletekre építő koncepciója szerint "rokonként", egyforma súllyal mutatná be a kétféle üldöztetést, az arányok eltolódnak a magyarországi sztálinizmus tárgyalása felé, és ezzel azt a benyomást keltik, hogy az időben hoszszabb korszak egyúttal fontosabb és szörnyűbb is volt elődjénél. Schmidt ezekre a vádakra azt felelte, hogy a kiállítás kialakításánál valóban figyelembe vették a két rendszer időtartamát is, és azért szűkítették a nyilas hatalomátvétel hónapjaira az időszak bemutatását, mert az épülethez, az Andrássy út 60.-hoz nekik van közük (ez a ház volt a Hűség Háza, a Nyilaskeresztes Párt főhadiszállása). A magyar holokausztot egészében pedig az akkor már régen készülő Holokauszt Emlékközpont lesz hivatva bemutatni. Mindez azonban szerinte nem változtat azon, hogy a Terror Háza arra figyelmeztet: "Mind a két diktatúra áldozatai egyforma figyelmet, emlékezést és együttérzést érdemelnek."

Ungváry Krisztián, aki maga is híve a totalitarizmuselméletnek, kollégái megfontolásaihoz hozzátette a Népszabadságban, hogy a Terror Háza bizonyos esetekben nem tesz különbséget a sztálinista terror ártatlan és szélsőjobboldali bűnelkövető áldozatai között, továbbá "a látogató azt hiheti, hogy a későbbi eseményekért (a deportálásokért - V. Gy.) csupán egy szűk, kis létszámú réteg tehető felelőssé, holott a valóságban ez épp fordítva volt. Az önvizsgálatnak, a katarzisnak a lehetősége így eleve elmarad." A magyar felelősség elkenése végett beszél a kiállítás Ungváry szerint a 30-as évek vége, 40-es évek eleje magyar közéletének "antiradikalizmusáról", amikor ennek inkább a fordítottja volt jellemző. Schmidt válaszában úgy vélte, hogy Ungváry a "magyar felelősség" feszegetésével lényegében a teljes magyar társadalom kollektív bűnösségének megállapítása mellett szállt síkra. Ungváry viszontválaszában jelezte: nem ilyesmire gondolt, csupán arra kívánta felhívni a figyelmet a Terror Háza kiállítását bírálva, hogy "Magyarországon az antiszemitizmus nem egy törpe kisebbség szenvedélye volt, és nem egyszerűen a német minták követéséből fakadt. A zsidóellenes intézkedésekből százezrek profitáltak", és az 1939-es választáson a nyilasok annak ellenére értek el kiemelkedő eredményt, hogy nem volt módjuk szabadon szervezkedni.

 

Egy tanulmány pedig a Terror Háza szimbolikus politikai ajánlatát vizsgálva arra jutott, hogy a hely nem ismereteket közvetít, hanem közvetlenül hat teatralizált látványvilágával az érzelmekre, vagyis nem annyira múzeum, mint inkább rituális célokat is szolgáló emlékhely, és emlékhelyként egy olyan magyar közösségi identitás képzését segíti elő, mely a magyar nemzeti közösséget kizárólag áldozatként mutatja be, amelyen teljesen elgondolhatatlan bármiféle felelősséget számon kérni.

Schmidt Mária közéleti szereplőként legközelebb 2006-ban került reflektorfénybe egyik kedvenc szerzője, George Orwell Állatfarmjára utaló mondatával, amely szerint Jones gazda (vagyis Orbán Viktor) nem fog már visszajönni. Kevéssel ezután egy álszerzős cikk támadta meg a Magyar Nemzetben, miszerint Schmidt Mária a nagytőke (nem utolsósorban Csányi Sándor és Bajnai Gordon) érdekkijárójaként próbálja hátba döfni Orbán Viktort.

Schmidt életművének ismeretében érdekes kérdés lehet, hogy az ő szellemi vezetésével létrejövő kiállítás hogyan fog viszonyulni a Fidesz-KDNP emlékezetpolitikai erőfeszítéseihez, a magyar nemzeti felelősség kérdéséhez, tekintetbe véve például, hogy az alaptörvény szerint Magyarország 1944 márciusában elveszítette önrendelkezését, tehát felelőssége is megszűnt egészen 1990 májusáig. A választ, azt tehát, hogy Schmidt Mária inkább a régebbi vagy inkább újabb írásainak a szellemében rendezi-e be a Sorsok Házát, nagyon hamar, még a választások előtt meg fogjuk tudni.