DÁNIEL KÖNYVE: : HARMADIK FEJEZET  

               

AKIK NEM HAJBÓKOLNAK A BÁLVÁNYNAK

 

A király hatalmas aranyszobrot állít fel Dura völgyében és kötelezi népét, hogy hajoljanak meg előtte, és imádják istenként a bálványt * Mindenki meg is teszi ezt, kivéve Dániel három társát * Őket azonnal be is súgják a királynak („a  zsidók nem teljesítik a király parancsát”) és Nebukodnecár mindhármukat tüzes kemencébe veti, ahonnan élve kerülnek ki * Hol volt Dániel, amikor ez történt? * A király újabb álma

 

     „Nebukodnecár király készíttetett egy hatvan könyök magas és hat könyök széles aranyszobrot (bálványt), és azt felállíttatta Dura völgyében, Babilon országában (városában). És Nebukodnecár király összehívatta a  kormányzókat, helytartókat, tanácsosokat, kincstárnokokat, bírákat és rendőrparancsnokokat és a tartományok tisztségviselőit, hogy jöjjenek el a szobor felavatására, amit  Nebukodnecár király felállíttatott.

 

       Ekkor összegyűltek mindezek (a fent említettek), és odaálltak a szobor elé, amit Nebukodnecár felállíttatott. A hírnök (a kikiáltó) pedig azt harsogta nagy (hang)erővel: Parancsba van adva nektek különböző nyelvü népek, nemzetek hogy amint meghalljátok a kürt, síp, citera, hárfa, lant, duda és mindenféle más hangszer hangját, boruljatok le és hódoljatok az aranyszobor (bálvány) előtt, amit Nebukodnecár király felállíttatott.

   És aki nem borul le, és nem hódol – abban az órában dobassék be egy izzóan tüzes kemencébe.

 

    Amint meghallották a népek az említett hangszerek hangját, tüstént leborultak és hódoltak a bálványnak, amit felállíttatott Nebukodnecár király.

 

    Ekkor azonban jöttek kaszdeus emberek és árulkodtak a zsidókra. Azt mondták: Nebukodnecár király örökké éljen! Te, király, megparancsoltad, hogy minden ember, aki hallja a hangszerek hangját, boruljon le, és hódoljon az aranyszobor előtt. Ha pedig valaki nem borul le, és nem hódol, az dobassék a tüzesen izzó kemencébe. (Nos) vannak itt zsidó férfiak, Sádrách, Mésách és Ábed-Ngó, akiket Bábel országában állítottál szolgálatodba, ó király, és ezek téged semmibe vesznek, nem tisztelik isteneidet, és nem hódolnak az aranyszobor előtt, amit felállíttattál!

 

     Ekkor azt mondta Nebukodnecár nagy haraggal, hogy vezessék elő Sádráchot, Mésáchot és Ábed-Ngót. Oda is hozták ezeket a férfiakat a király elé.” (Dániel 3,1–13)

 

        Nagyon valószínű Abarbanel* (és mások) megállapítása, miszerint álma és annak megfejtése adta a babilóniai királynak az ötletet a monstre bálvány felállítására. Lehet , hogy ez már Jeruzsálem végleges elfoglalása és a Szentély felégetése után volt? Lehetséges.

 

  Mindenesetre itt előbújik a győztes nagyhatalom urának megalomániája, egy olyan óriási szobrot felállítani – színaranyból! –, amit messze földről látni lehet. Álmában csak a szobor feje volt aranyból – itt már az egész szobor. És persze mindenki köteles imádni a szobrot, meghajolni előtte és hajbókolni neki. Az a Nebukodnecár, aki Dánielt próbálta isteníteni – sikertelenül –  most maga  „gyárt” egy istent magának és azt ráerőszakolja egész népére, akik parancsszóra – zeneszóra! – egybegyűlnek és meghajolnak a király akarata – és bálványa – előtt.

 

   De mint kiderül – nem mindenki. Rögtön jönnek a besúgók, a spiclik és bemondják , hogy van itt három zsidó (naná, hogy zsidók), akiket a király nemrég (mikor?) magas állásokba nevezett ki Dániel protekciójára, és azok fütyülnek a királyra, és fittyet hánynak parancsának.

 

    Lehet, hogy ez az egyik oka könyvünk megírásának és a Szent Iratokba való felvételének. Bemutatni és demonstrálni, hogy a zsidó önfeláldozás nem új keletű, hanem ősrégi. Hiszen a három fogoly vagy túsz hajlandó életét áldozni, csak hogy ne kelljen bálványt imádniuk.

 

   A Száádjá* gáonnak tulajdonított magyarázat szerint azért csinálta a király ezt a gigantikus szobrot, hogy tőrbe csalja Izraelt. Mivel az álomfejtés szerint királysága leáldozik, és azt egy második és harmadik királyság  váltja fel – azt akarta a király, hogy a zsidók bálványimádása tegye az előre elrendeltet semmisé, és királysága maradjon fenn örökkön-örökké. Ezt jelzi az is, hogy az ő bálványa színarany, nemcsak a feje...

*

     Dura völgyét bölcseink azzal a hellyel azonosították, ahol Ezékiél életre keltette a „száraz csontokat”. Mások szerint itt ölték meg a filiszteusok az Egyiptomból idő előtt kimenekült efrájimitákat. Megint mások azt tartják, hogy itt állították fel az ősidőkben a bibliai Bábel tornyát (Zóhár).

 

  Nem tudjuk ma pontosan beazonosítani az itt említett arám (vagy talán görög?) nyelven irott hangszereket, amelyek között ott találjuk a szimfóniát(?)  is, valamint amit az Írás pszántérnak nevez (egyszer tet betüvel és másszor távval), ez a mai héberben a zongora elnevezése...

 

     Ugyancsak találgatások témája a felsorolt babilóniai méltóságok titulusa, és címeik jelentősége a gyakorlatban. A lényeg az, hogy mindenki ott volt, aki élt, mozgott és számított. Mindenki ki volt rendelve, és senki nem merészelt nem megjelenni – kivéve a három érintett zsidót, akiket „jóakaróik” azonnal besúgtak.

 

     Ne higgyük egy percig sem, hogy Nebukodnecár valami vallási fesztivált vagy hitgyülekezetet akart csinálni a hatalmas bálvány imádatával. Azt sem muszáj elhinnünk, hogy ő maga hitt a bálvány „istenségében”. Ő, a nagy király, saját magát ünnepelte, és a szobor csak eszköz volt – vagy lett volna – istenítésében.

 

    Erre jön három szemtelen zsidó, akik merészelnek el sem jönni a fesztiválra. Hiába szól a zene, a hárfa, a flóta, egy egész szimfonikus zenekar, hiába áll a hatalmas bálvány, mint egy világítótorony – a három zsidó csak nem jelenik meg.

 

   Jönnek helyettük a besúgók. Ezeknek már rég nem tetszik ez a három „Icik”, az idegen lelkűek, akik hangzatos babiloni neveket vettek fel (ki törődik azzal, hogy ezeket maga a királyi apparátus adta nekik, amikor kinevezésüket megkapták), ez a Chananja, vagy hogyishívják és társai, akiket az az álomfejtő barátjuk protezsált be a királynál.

 

Kérdi tőlük Nebukodnecár: Igaz ez, Sádrách, Mésách és Ábed-Ngo, hogy nem tisztelitek isteneimet, és nem hajbókoltok az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattam? Most pedig készek vagytok-e – amikor halljátok a mindenféle hangszer hangját – leborulni és hódolni a szobor előtt, amelyet csináltattam? Mert ha nem,  azon nyomban bedobnak benneteket az izzóan tüzes kemencébe. Létezik-e olyan isten , aki a kezemből ki tudna szabadítani benneteket?

 

     Válaszolt Sádrách, Mésách és Ábed-Ngo, és mondták a királynak: Nem is kell  válaszolnunk erre (vagy: ez  még válaszra sem érdemes!). Hiszen ha istenünk, akit imádunk, úgy akarja – ő meg tud menteni bennünket. Ha meg nem (akar megmenteni bennünket), tudd meg ó király, hogy istenedet nem imádjuk, és az arany szobornak, amelyet felállíttattál nem hajbókolunk!

 

 (Ezt hallván) Nebukodnecár megharagudott Sádrách, Mésách és Ábed-Ngóra, még arckifejezése is megváltozott (eltorzult), és utasítást adott, hogy hétszerte jobban fűtsék be a kemencét, mint rendesen. Ezután megparancsolta hadserege legerősebb  vitézeinek, hogy kötözzék meg Sádrachot, Mésachot és  Ábed-Ngót, és dobják be őket az izzó kemencébe.

 

    Megkötözték hát ezeket az embereket úgy, ahogy voltak, ruhástul, nadrágostul és süvegestül, és bedobták őket a tüzes kemencébe. Mivel azonban a király szigorú parancsára a kemencét nagyon "tüzetesen"  befűtötték – a lángoló tűz megölte azokat az embereket, akik Sádrachot, Mésáchot és Ábed-Ngót a kemencébe vetették...

 

    A három férfi pedig, Sádrách, Mésách és Ábed-Ngo megkötözve az izzó, tüzes kemencébe esett.

 

   (Ám ekkor) Nebukodnecár király megdöbbent, sietve felkelt, és megkérdezte udvari embereitől (tanácsadóitól): Nem három férfit dobtunk megkötözve a tűzbe?Azok azt válaszolták, hogy valóban így volt, urunk, királyunk! De ő (a király) azt mondta: Én mégis négy embert látok szabadon járkálni a tűzben, és nincs rajtuk semmi sérülés. A negyedik meg úgy néz ki, mint egy angyal...

 

    Ekkor Nebukodnecár, a király, odament az izzó kemence ajtajához és beszólt: Sádrach, Mésách és Ábed-Ngo, szolgái a fenséges Istennek! Gyertek ki, jöjjetek ide!

 

    És kijött Sádrách Mésách és Ábed-Ngo a tűzből. És az összegyűlt kormányzók, elöljárók, helytartók és a király udvari emberei látták, hogy ezeknek a férfiaknak semmit nem ártott a tűz, a hajuk szála sem perzselődött meg, a ruhájuk sem égett meg, de még a füst szaga sem járta át őket.

 

     Nebukodnecár ekkor így szólt: Áldott legyen Sádrách, Mésách és Ábed-Ngo istene, aki elküldte angyalát és kiszabadította szolgáit, akik benne bíztak; a király parancsát is megszegték, és kockára tették életüket, de nem hajbókoltak egy istennek sem, az övéken kívül. Ennélfogva megparancsolom, hogy aki nem tiszteli Sádrách, Mésách és Ábed-Ngo istenét, azt vágják darabokra, bármilyen népből vagy nemzetből származik is, és házát tegyék szemétdombbá ! Mert nincs (nem létezik) más isten, aki így meg tudna szabadítani.

 

Ennek utána a király ismét megerősítette Sádráchot, Mésáchot és Ábed-Ngót  tisztségében Babilon városában.

 

*

     (Innen Nebukodnecár „nyílt levele” birodalma lakosaihoz:)

 

 Nebukodnecár király üzenete a birodalmában lakó különféle nyelvű népekhez és nemzetekhez: Békességetek növekedjék!

 

    Jónak látom kihirdetni (hangsúlyozni) a jeleket és csodákat, amelyeket a fenséges Isten tett: Mily nagyok az ő jelei, és mily hatalmasak csodái. Királysága örök királyság, és uralma (fennmarad) nemzedékről nemzedékre!” (Dániel 3,14–33)

 

     Kétségtelen, hogy csoda történt, a zsidó önfeláldozás és odaadás csodája: a három vádlott élve jött ki a tüzes kemencéből, és a pogány király nem hisz a  szemének.

 

  Hogyan és miként történt a kétségtelen csoda – nem tudjuk. Mivel azonban a primitív király látott egy „ negyedik férfit", akit ő egyfajta istennek tartott – vagyis angyalnak (ahogy fordítottuk), aki lejött, hogy megmentse a hármat – fogadjuk el, hogy ez angyal volt, aki által az Örökkévaló megmentette a három önfeláldozó zsidót a tűztől.

 

Melyik angyal volt – erről a talmudi aggáda beszél: „A jégeső angyala ajánlkozott, hogy lejön, és  eloltja a tüzet, de Gabriel leintette, mondván, hogy ez nem válik az Örökkévaló dicsőségére (vagyis nem lesz kiddus hásém^*), mivel köztudott, hogy a víz eloltja a tüzet. Lemegyek én, aki a tűz felelőse vagyok, lehűtöm belülről és felforralom kívülről, és így dupla csoda lesz...” (Pszáchim, 118 a)

 

  A hagyományos kommentátorok legtöbbje biztos abban, hogy Nebukodnecár azért állíttatta fel a szobrot, hogy annak tiszteletét – mint az ő személyes istene hódolatát – rákényszerítse a népekre és főleg a zsidókra, akik ismertek voltak makacs ellenkezésükről, ami a   faragott képek és szobrok imádását  illeti. Van azonban, aki azt tartja – például Abarbanel^*, a toszafista Rábbénu Jákov Tám^* és mások, hogy nincs kizárva, a szobor nem készült eredetileg bálványnak, hanem mint egy monumentális emlékoszlop a király dicsőségét volt hivatva hirdetni. A három zsidó ennek ellenére megtagadta a hajbókolást, mint ahogy később, Perzsiában, Mordecháj nem engedelmeskedett, amikor Hámán követelte, hogy hajoljon meg előtte.

 

     Nebukodnecár úgy jelenik itt meg, mint aki valóban bálványimádásra akarta kényszeríteni népeit – akik közül csak a zsidók csináltak ebből kázust –, és ennek alapján értelmezi ezt az exegéták többsége. Már idéztük fentebb Száádjá gáont, aki szerint ezzel akarta a király a zsidókat vétekbe sodorni, és ezzel semmissé tenni álma megfejtését, amely királysága és uralma végét jövendölte.

 

    Vannak, akik azt tartják, hogy Nebukodnecár a „szimfonikus” ünnepségre nem egész népe minden fiát-lányát, sok millió embert hívott meg, illetve rendelt ki, hanem minden nációból 3-3 képviselőt, és a zsidókat a három magas rangú túsznak – Dániel barátainak – kellett

képviselniük.

 

 Maimonidés^* szerint (a Széfer Hámicvot egyik olvasata) a zsidók között ez a három  férfi volt az, aki megtagadta a hajbókolást, míg a többiek mind behódoltak félelemből: „…és ez nagy szégyen volt a zsidókra nézve”.

*

    Ha megpróbálunk egy percre objektívak lenni, és nem élni eleve a gyanúperrel az országot leigázó és a Szentélyt felégető pogány despotával szemben, akkor mondhatnánk hogy az Írásból nem tűnik ki világosan, hogy  Nebukodnecár a zsidókat akarta provokálni  ezzel a megalomán cselekedetével. Feltételezhetjük, hogyha nem jönnek a besúgók, akkor Chánánját, Misáélt és Ázárját (vagyis babilóniai nevükön: Sádráchot, Mésáchot és Ábed-Ngót) nem vetik a tüzes kemencébe?

 

    Lehetséges – legalábbis a Psát szerint. Ez annál inkább kidomborítja egyrészt a három odaadó önfeláldozását Isten nevének megszentelésére (kiddus hásém), másrészt pedig a galuti sors eklatáns példáját: a besúgó kaszdeusokat nem érdekli sem a király, sem „istene”; őket csak az érdekli, hogy van három zsidó ("júdeai férfiak"), akiknek Isten felvitte a dolgát, magas állásokban dúskálnak, míg a szegény nép stb. – és íme „ezek”  fütyülnek a királyra és rendeleteire.

 

       Könyvünkben a továbbiakban nincs a három férfi említve, sem egyebütt a Bibliában. Eltűntek, mintha itt sem lettek volna. A Talmud, amely rákérdezett Dániel hollétére is, itt szintén megkérdezi: Hová ment ez a három zsidó a tűzpróba után? Ugyan fejezetünkben, a kemence jelenet végén, azt olvassuk, hogy a király kvázi elnézést kért tőlük, és megerősítette őket pozícióikban – de a Talmud azt állítja, hogy ez nem így volt, nem is lehetett így. A történtek után nem volt maradásuk, mert a népek vagy istenítették volna őket, vagy – ami valószínűbb – tápot adtak volna a további antiszemitizmusnak.

 

   Ezért a Talmud – saját kérdésére – több választ ad. Egyrészt, mondja, visszamentek Júdeába, vagyis alijáztak, megnősültek, gyerekeket nemzettek, vagyis élték az egyszerű zsidók egyszerű életét, pedig mindenki „csodás embereknek” tartotta őket, amire Zechárjá próféta is céloz egyik jövendölésében (Zech 3,8). Mások szerint meghaltak a szégyentől (mert a gojok azzal heccelték őket: nem szégyellitek magatokat, ti zsidók, akiknek ilyen istene van, és mégis vannak köztetek bálványimádók, akik szolgálják a bálványokat... (Szánhedrin, 93, a)

 

   Dáát mikrá idézi a három férfi csodálatos menekvésének kapcsán a prófétai verset:

 

 „Ha vízen kelsz át – veled vagyok. És ha folyókon – azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, és a láng nem éget meg.” (Jes 43,2) A zsidó imakönyv Szlichot könyörgéseiben is megörökíttetett a három zsidó, mondván: Aki válaszolt Chánánjának, Misáélnek és Ázárjának a tüzes kemencében – az válaszoljon nekünk is (vagyis, aki segítette őket, az segítsen  nekünk is)!

 

    Érdekes és figyelemre méltó, hogy ebben a fejezetben Dániel nem szerepel, neve sincs említve, abban a könyvben, amely nevét viseli.

 

   Apropó, tényleg hol van Dániel ilyenkor? Ő hajbókolt talán a bálványnak?

 

 

                                                                  *    

Az exegéták nem lennének bölcsek, ha nem tennék fel ezt a kérdést: Hol volt Dániel, amikor mindez történt? Hiszen nem létezik, hogy ott volt és leborult a bálvány előtt. Ha meg nem borult le, akkor őt is tüzes kemencébe kellett volna vetni, mint három társát?!

 

A Talmud válasza, hogy Nebukodnecár elküldte őt állami küldetésben külföldre, hogy ne legyen ott, amikor ez történik (Szánhedrin, 93,a). A király, aki Dániel lekötelezettje volt a sikeres álomfejtés kapcsán, nem engedhette meg magának, hogy ő is áldozatul essen a besúgóknak.

 

      A babilóniaiak  szégyellték volna Dánielt is a tűzbe dobni, egyrészt, mert  ez hálátlanság lett volna részükről, (hiszen ő volt az, aki megfejtette a király álmát), másrészt meg Nebukodnecár istenítette őt. Ez persze nem akadályozza meg a királyt abban, hogy később (a  6. fejezetben) Dánielt az oroszlánverembe dobassa. Ez a király azonban már nem Nebukodnecár volt...

 

 A fejezet végén, amely egybeolvad a következő, negyedik fejezettel, a király  nyílt levelet tesz közzé, melyben elmondja újabb álmát-látomását, melynek megfejtésére szintén Dánielt kéri fel. De ez már a következő fejezetben olvasható. (Folyt-köv-)