KŐSZEG FERENC:ISMéT A VESZTES OLDALON?
„A zsidóságból nincs kilábalás. Ezek fényében
kérdem tőled:
Zsidó vagy? És ha igen, akkor miért nem?"
Két és fél kudarcot vallott kísérlet után Köszeg Ferenc szkeptikusan látja a magyarországi zsidóság integrációjának esélyeit. A volt szerkesztő, ellenzéki aktivista, jogvédő, politikus az ország jövője miatt is aggódik, mert úgy látja, ismét egy agresszorral szövetkezünk, és ismét a vesztes oldalra kerülhetünk, mint annyiszor a történelemben.
Spiró György többször is elmondta, hogy a mai magyar és európai világban ő íróként és magyarként a zsidóságot csakis vallási kontextusban képes értelmezni. (És mivel ateista, ezért zsidónak sem tekintheti magát.) Ezzel állítható szembe Hannah Arendt Rahel Varnhagenről, azaz egy 19. századi, látszólag tökéletesen asszimilálódott berlini nőről szóló könyvének summája: „A zsidóságból nincs kilábalás". Ezek fényében kérdem most tőled: Zsidó vagy? És ha igen, akkor miért nem?
Hannah Arendtnek igaza van. A zsidóság vallás, nép, nemzet, de etnikai közösség is. Abban az értelemben mindenképpen, hogy a zsidók, ki erősebben, ki alig, de különböznek a környezetükben élő többi embertől. A szabad identitásválasztás szép eszme, de nyilvánvalóak a korlátai. Egy barátom egyszer kifogásolta, hogy zsidó ávósokról írtam. Ezek az emberek, mondta, nem tekintették magukat zsidóknak, tehát legfeljebb zsidó származásúaknak mondhatod őket, zsidóknak nem. Visszakérdeztem: Paul Robesont néger származású énekesnek mondanád? Hiszen kommunistaként nyilván elutasította az etnikai alapon való besorolást. Ha valaki a keresztség révén katolikus, de nem hívő, senki sem fog fennakadni, ha vallástalannak, szkeptikusnak vagy akár ateistának mondja magát. Vallási tekintetben tehát valóban szabad az identitásválasztás. Hasonló a helyzet a nemzeti-nemzetiségi hovatartozással. Amerikában mindenki, aki megkapta az amerikai állampolgárságot, teljes joggal mondhatja és tekintheti magát amerikainak, még akkor is, ha csak törve beszél angolul, és látszik rajta, hogy kínai. Magyarországon is abszurd volna, ha valaki a nevük alapján kétségbe vonná, hogy Csurka István vagy Áder János magyar. A szabad identitásválasztás emberi jogi elve azonban nyomban megbicsaklik, ha az azonosításnak etnikai alapja is van. Egy zsidóról vagy még inkább egy cigányról a környezete tudja, hogy zsidó vagy cigány, és ha ezt elvi alapon tagadja, csak azt éri el, hogy összeröhögnek a háta mögött. A gyakorlatban az emberi jogi elv újra meg újra önmaga ellen fordul.
ראש הטופס
תחתית הטופס
Megjegyzem, Föld, föld! című memoárjában Márai leír egy zsidó rendőrt, akinek az egész családját kiirtották Auschwitzban, és aki 1946-ban, az EMKE kávéházban a „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország" című „jobboldali" operett dallamot húzatja a cigánnyal. Mintegy vallomásként a hazájához. De mondanál példákat arra, amikor az emberi jogi elv önmaga ellen fordul?
Amikor a Magyar Helsinki Bizottság kutatást kezdeményezett annak a felmérésére, hogy van-e a büntetőeljárásban etnikai diszkrimináció, az egyik megyei bíróság elnöke azzal akadályozta a vizsgálatot, igen hathatósan, hogy kijelentette, Magyarországon az etnikai eredet érzékeny adat, a büntetőeljárás során tehát senki sem tudhatja, hogy a gyanúsított, illetve a vádlott cigány-e vagy sem. Ezzel szemben a vélhetően cigány elkövetők aktáinak 80 százalékában a sértettek vagy a tanúk tartózkodás nélkül beszéltek arról, hogy az elkövető cigány. Hosszú időn át az iskolai szegregáció felmérését, sőt még a tudomásul vételét is akadályozta, hogy a tanulók származásáról nem gyűjtöttek adatokat. Csak valahogy úgy alakult, hogy az egyik iskolában 80 százalék volt a cigány gyerekek aránya, a másikban meg nulla százalék.
Sokan szeretik azt állítani, hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemita kérdés létezik(Bibó). Abból hogy a rasszizmust elutasítjuk, nem következik az, hogy tagadjuk vagy nem vesszük tudomásul a különbségeket, amelyek az emberek és embercsoportok között részben genetikai, részben szociokulturális okból léteznek. Tudom persze, hogy egy-egy konkrét eset semminek a bizonyítására sem alkalmas. Zsidó családok a holokauszt tapasztalatai alapján eltitkolták gyerekeik előtt a származásukat, és csak akkor világosították fel őket, amikor a gyerekek az iskolában hallottak alapján zsidózni kezdtek otthon.
Az én történetem némileg ennek az ellenkezője. Hőse „árja" családban született, genetikai apja azonban egy zsidó fiatalember volt. Az anya erről mélyen hallgatott. A gimnazista majd egyetemista lányt baráti, társadalmi kapcsolatrendszere, szellemi érdeklődése inkább zsidó társaságokhoz kötötte. Születése titkát az anyja csak az anyakönyvi apa halála után mondta el a lányának. Ezt súlyos trauma volt a számára, mert nagyon kötődött az apjához, és soha meg nem fordult a fejében, hogy akit az apjának tekint, valójában nem az. Ugyanakkor azonban megmagyarázott egy furcsaságot. Akik gyerekkorából, a szülei révén ismerték, gátlástalanul zsidóztak előtte, eszükbe nem jutott, hogy X. gyereke, akinek egyik rokonát háborús bűnösként kivégezték, nem fajtiszta árja. A barátai viszont azt vették kézenfekvőnek, hogy a társaságukhoz tartozó, zsidós vonásokat viselő lány – zsidó.
Az előbbi történet arra is példa, hogy az integrációhoz még a genetikai keveredés sem visz közelebb. Az elmúlt évtizedekben rengeteg „vegyesházasság" köttetett, az integráció ügye azonban szemernyit sem haladt előre. Ehelyett a konfliktus beköltözött a „félvér" utódok személyiségébe. Szerény ismereteim szerint, ahelyett, hogy zsidó magyaroknak vagy magyar zsidóknak tekintenék magukat, amire már a származásuk is feljogosítja őket, dönteniük kell, hogy zsidók legyenek-e vagy magyarok. A rasszisták persze a félvéreket sem fogadják el magyarnak. Továbbá ma magyarnak lenni nem pusztán azt jelenti, hogy magyar állampolgárként természetesen magyar vagyok, hanem politikai állásfoglalást is tartalmaz. Többnyire csak eltorzult lelkű félzsidók lesznek heves magyarok, esetleg öngyűlölő antiszemiták. Ezzel szemben igen sok félzsidó választja a vissza-dezintegrálódás útját. Emellett szól egyébként a jó ízlés és az értelem is. Ellátogatnak Izraelbe, elkezdik megtartani a zsidó ünnepeket, még ha tudják is, hogy amennyiben az anyjuk „árja", a rabbinikus előírások alapján csak nagy erőfeszítések árán lehetnének „hivatalosan" is zsidók. De ez többnyire nem érdekli őket. A papírnál fontosabb számukra a zsidó családiasság felelevenítése, átörökítése.
Az integrációt azonban szkeptikusan ítélem meg. Az elmúlt százötven évben a zsidóság két, vagy mondjuk két és fél alkalommal kísérelte meg, hogy a magyar társadalom részévé váljon. A kiegyezés után a zsidó középosztály és a zsidó pénzarisztokrácia a magyar nacionalizmus eszméivel próbált azonosulni. Ellentétben például az oroszországi zsidósággal, nem tekintette magát külön népnek, nemzetiségnek, csupán vallási közösségnek, és arra törekedett, hogy beilleszkedjen a magyar gazdasági, politikai és kulturális életbe. A magyar politikai osztálynak jól jött ez az integrációs vagy asszimilációs törekvés: a mintegy öt százaléknyi zsidósággal nőtt a magyar nemzetiség aránya 50 százalék fölé a történelmi Magyarországon. Ugyanakkor a szlovák antiszemitáknak máig fontos érvük az antiszemitizmusuk és a magyarellenességük mellett, hogy a zsidók a szlovák lakta vidékeken is magyarok akartak lenni. A zsidók beilleszkedése óriási előnyökkel járt egész Magyarország számára. A zsidóknak meghatározó szerepük volt a korszerű ipar, gazdaság megteremtésében, a városok, mindenekelőtt Budapest fejlődésében, a modern magyar kultúra létrehozásában. Zsidók nélkül nem lett volna Nógrád megyei szénbányászat, csepeli vasmű, európai szintű büntető törvénykönyv, de Nyugat és Ady se. Az integráció nagy korszakának az első világháborús vereség, a kommün, Trianon vetett véget: a Horthy-rendszer szellemiségének meghatározó eleme az antiszemitizmus volt, a zsidók elkülönítése, kiszorítása a magyar életből.
Az integráció második kísérletét a kommunizmus hozta el. Ez távolról sem volt olyan dicsőséges, mint az első kísérlet, hiszen eleve egy tévedésen alapult. Azon a tévedésen, hogy a fasizmust legyőző kommunizmus túlhaladottá teszi a zsidókérdést, a majdani szocializmusban nem lesz zsidó és nem-zsidó. A munkaszolgálatból hazatért zsidók, akinek a szüleit, gyerekeit időközben Auschwitzba deportálták, nagy számban léptek be az ávóba. Volt, akit a megtorlás vágya vezetett, de igen sokan hittek a kommunizmussal kapcsolatos álmoknak, és hamarosan épp úgy verték a szociáldemokratákat, a kommunistákat meg a cionistákat, mint a nyilasokat. Ennek az integrációs illúziónak 1956 vetett véget, a holokausztot túlélt zsidóság jelentős része ekkor hagyta el az országot. A Kádár-rendszer megkímélte a maradék zsidóságot a kommunista antiszemitizmusnak azoktól a megnyilvánulásaitól, amelyek Lengyelországban, Romániában és mindenekelőtt a Szovjetunióban hozzátartoztak a pártállami politikához. Ez magyarázza, hogy a magyarországi zsidók nagy része a rendszerváltás után is baloldali, a lelke mélyén kádárista maradt.
Ugyanakkor az 1980-as évek demokratikus ellenzéke, amelynek a résztvevői között sok zsidó volt, ismét bízott az integrációban – ezt nevezném a két és feledik integrációs kísérletnek. Az illúziót alátámasztotta, hogy hiába kapott az antiszemitizmus kitüntetett szerepet a rendszerváltás politikai harcaiban, a demokratikus ellenzék által alapított párt, az SZDSZ, amelyet az ellenfelei zsidó pártként próbáltak lejáratni, a masszív antiszemita propaganda ellenére 1990-ben és 1994-ben több mint egy millió szavazatot kapott, és 1990-ben akár meg is nyerhette volna a választást, ha lett volna a kormányzás átvételére kész vezetése. Mára az integráció illúziója is szertefoszlott, a zsidó fiatalok elhagyják az országot, az antiszemiták magukra maradhatnak. De nem sokáig, mert ha az ember rápillant a demográfiai adatokra, karnyújtásnyira kerül Kölcsey jóslata: „És más hon áll a négy folyam partjára".
Mazsihisz szokatlanul élesen foglalt állást a holokauszt-emlékév eseményeiben való részvétel kérdésében. Mit tartasz erről?
A magyar országgyűlés elnöke hőskultuszt épít Nyírő József, a nyilas csonkaparlament tagja emlékezete köré. Miért kellene a magyar zsidóság hivatalos képviselőinek együtt emlékeznie a holokauszt áldozataira olyan politikusokkal, akik más alkalommal a gyilkosok emléke előtt tisztelegnek?
Más kérdés, hogy a konkrét ügyek, amelyek körül az ellentétek fellobbantak, valóban megérdemlik-e hogy társadalmi viták középpontjába kerüljenek. A Szabadság téren áll a szovjet emlékmű, az egyetlen, amely a nagyszámú szovjet emlékműből megmaradt. Ennek a megtartására államközi szerződés kötelezi a mindenkori kormányt, az emlékmű azonban a jobboldali támadások állandó céltáblája. A Szabadság téren állt az ereklyés országzászló, amelynek felirata szerint a 896-ban alapított történelmi Magyarország a világ végezetéig fennmarad. A jobboldal ennek az emlékműnek a helyreállítását is folyamatosan követeli. Feltételezésem szerint a kormány ezt a kettős nyomást akarta enyhíteni a megszállási emlékmű. Nem tudom, számítottak-e rá, hogy nemzetközi hullámokat verő botrány lesz belőle.
Az ellenzők történelemhamisítást emlegetnek, joggal persze. De a történelemhamisítás az Alaptörvényben jelenik meg, az emlékmű csak ennek a leképezése. A törvény bevezetője szerint Magyarország 1944. március 19-én elvesztette önrendelkezési jogát, és azt csak 1990. május 2-ával, a szabadon választott népképviselet megalakulásával nyerte vissza. Ezzel a törvény egybemossa a két megszállást: ezt fejezné ki a megszállási emlékmű és a szovjet emlékmű együttes jelenléte a téren. A német megszállás azonban nem jelentett olyan éles cezúrát a magyar történelemben, mint azt az Alaptörvény szövege sugallja. Nem Szent István államának a szuverenitását szüntette meg, mert az már 1541-ben megszűnt, hanem annak az államnak a szuverenitását, amely a Habsburg birodalom felbomlása után, 1918 novemberében jött létre, és amely az ereklyés országzászló tövében kőbe vésett fogadkozás ellenére sem lehetett a soknemzetiségű Magyarország, amely csak egy európai birodalom részeként létezhetett. Továbbá a megszállás nem volt egyértelműen megszállás, hiszen az ország vezetése, kénytelen-kelletlen ugyan, de beleegyezett, katonai ellenállás helyett üdvözlő beszédek hangzottak el. Legfőképpen pedig a zsidóság deportálását nem a német megszállók kényszerítették rá az országra, és nem ők hajtották végre: semmi sem sikerült volna belőle a magyar közigazgatás aktív közreműködése és a magyar társadalom csendes egyetértése nélkül. Ugyanakkor az is igaz, hogy német megszállás nélkül nem került volna sor ilyen arányú népirtásra. Ha szabad történelmi eseményekből nemzetkarakterológiai következtetéseket levonni, 1944 eseményei nem a magyar társadalom zsidógyűlöletét, kegyetlenségét bizonyítják, hanem a fennhéjázó szolgalelkűségét. Annak a lakájnak az aljasságát, aki megerőszakolja és megveri a gazdája szeretőjét, miután az úr kiadta az útját.
A magyar politikában újra meg újra fölénybe kerülnek a szimbolikus ügyek a súlyos gazdasági és társadalmi következményeket hurcoló valóságos ügyekkel szemben. Ma is azt gondolom, hogy az Országgyűlés rossz döntést hozott, amikor a koronás címert tette a köztársaság címerévé. Az azonban, amitől akkor tartottunk, hogy a soknemzetiségű középkori állam koronájának a mai magyar nemzetállam jelképévé emelése tiltakozást fog kiváltani a szomszédos országokban, nem következett be. Ma a koronás címer hozzátartozik a hivatali szobák berendezéséhez, már észre sem vesszük.
És a Veritas esete Szakály Sándorral?
Úgy érzem, hasonlóképpen túldimenzionált a tiltakozás Szakály Sándor főigazgatói posztja ellen. Szakály jobboldali történészként nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy bebizonyítsa, a népbíróságok egyes vádlottakat kétes bizonyítékok alapján minősítettek háborús bűnösöknek, és ítélték őket esetleg halálra. Lehetséges, hogy egyes esetekben igaza volt. Azért ne feledjük, a népbíráskodással kapcsolatban Bibó Istvánnak is voltak fenntartásai, bár a koncepciós pereknek a Magyar Közösség elleni perrel kezdődő sorozata nem háborús bűnösök ellen folyt. Szakály azzal vált botrányhőssé, hogy a rendezetlen jogállású külföldi személyek kitoloncolását 1941-ben „idegenrendészeti eljárásnak" nevezte. Ilyen alapon én is lehetnék botrányhős, az ÉS-ben, egy Ráday Eszter által készített interjúban szó szerint ezt mondtam: „A kamenyec-podolszkiji eseményeket a történelem háborús bűncselekményként, a holokauszt első ismertté vált tömeggyilkosságaként tartja számon, holott a kitoloncolás, amelynek a katyni nagyságrendű öldöklés a következménye lett, a magyar törvények szempontjából jogszerű idegenrendészeti intézkedésnek minősült."
Erről parlamenti felszólalásokban, cikkekben többször is beszéltem, írtam, nem egy történelmi esemény értékelése kedvéért, hanem annak a példájaként, hogyan lehet egy formálisan jogszerű eljárás embertelen gaztett. A délszláv háborúk, különösen a koszovói válság és háború idején a magyar idegenrendészeti-menekültügyi hatóságok minden megtettek, hogy a volt Jugoszláviából érkező menedékkérőket, albánokat, cigányokat, szerbeket, de magyarokat is visszatoloncolják hazájukba. Hogy nem került sor tömeges kitoloncolásra, az nem a magyar kormányzati szervek emberségén múlott, hanem azon, hogy Milosevics hatóságai nem voltak hajlandók visszafogadni azokat, akik illegálisan hagyták el az országot. Ahogy 1941-ben a németek is leállíttatták a zsidók kitoloncolását a hadműveleti területekre. Úgy vélem, nem az a közügy, miként kell értelmezni Szakály Sándor kijelentését, hanem az, hogy a kormány közpénzen a politikai propagandája szolgálatában ál-kutatóintézeteket állít fel, és ezek élére olyanokat állít, akik biztosan szállítják azt a „tudományos" eredményt, amire Lázár Jánosnak vagy Kövér Lászlónak aznap szüksége van. Az a botrány, hogy egy történelmi emlékmű felállítása előtt nem kérik ki az MTA illetékes testületeinek a véleményét, holott ezt jogszabály írja elő.
A Mazsihisz pedig a maga levelezésével a választás előtt nagyon is megfelel Orbán igényeinek. A „magyar emberek" ugyanis, akikre Orbán annyira szeret hivatkozni, azt mondják: már ne a zsidók határozzák meg, milyen emlékművet állítunk fel, és kit nevezzenek ki igazgatónak. A Mazsihisz helyében azt válaszoltam volna: Miniszterelnök úr, olyan emlékművet állít fel, amilyet akar. Aztán persze meglehet, hogy a kilencvenéves Stern bácsi, aki hazajött Auschwitzból, leül az emlékmű elé egy táblával, hogy inkább a mezőkövesdi Kovács Jánosnak állítsanak szobrot, aki a deportálás után elhajtotta a két ökröt az istállómból. De írják ám rá: Kovács János, tolvaj, 1944. A politikai ellenzéknek pedig talán Pakssal kellene foglalkoznia, mert az mindannyiunk zsebére megy. Meg azzal, hogy a magyar kormánynak ismét sikerült szövetséget kötnie egy agresszorral, aki előbb-utóbb biztosan bukni fog. Muszáj nekünk mindig a vesztes oldalhoz csapódni?
ראש הטופס
תחתית הטופס
Neuralgikus pont még a Sorsok Háza is. Van, aki azt állítja, már az elnevezés is szembeszáll Kertész Imre híres fogalmával, a „sorstalansággal", és ezért mintegy kigúnyolása annak. Mennyiben értelmes ez a sértődöttség? Ráadásul ez csak egy regénycím, nem történettudományi elemzés. Szerintem maga Kertész tiltakozna, ha másnak, többnek gondolná az ember.
Szerintem Kertész nagyon is átgondoltan adta a könyvének a Sorstalanságcímet. A könyve mintha Jorge Semprun A nagy utazás című könyvével vitázna. Semprun műve a hetvenes években a Lukács-iskola példakönyve volt arra, hogy mutatkozik meg végletes helyzetben, nevezetesen a deportálóvonaton is, az emberek közötti értékhierarchia. Kertész könyve egyebek közt arról szól, hogy a tömegmészárlás helyzetében nincs bátor ember és gyáva, nincs nemes jellem és silány, a gépesített öldöklés megfosztja az embert emberi értékeitől, a sorsától, ahogy a futószalagon levágott megkopasztott csirkéknek sincs sorsuk. A Sorsok háza elnevezés nyilvánvalóan válasz erre, geil és giccses, mint Schmidt Mária egész működése. Schmidt Mária megcsinálta a Terror házát, amely bemutatta, hogy a nyilas csürhe rövid uralmát a bolsevik csürhe hosszú uralma követte úgy, hogy részben a nyilasok öltöztek át bolseviknak, részben pedig a zsidó-bolsevik ávósokból lett Nemzetmegmentő Orbán Viktor balliberális ellenzéke. Schmidt Mária úgy idézte fel Orwell emlékezetét, hogy kimaradt belőle: Orwell radikális baloldali volt, trockista, aki a fasisztákat és a konzervatív jobboldaliakat éppúgy utálta, mint Sztálint. Mindezek alapján attól tartok a Sorsok házában nem lesznek magyarok mint a deportálás előkészítői, végrehajtói és haszonélvezői, nem lesznek zsidók mint a magyar társadalomból huszonöt éven át kirekesztett kisebbség. Szegényesen öltözött öregasszonyok lesznek a tablókon meg sovány gyerekek, akiket valamiféle, ki tudja honnan termett gonosz emberek terelgetnek valahová, ki tudja, milyen céllal. Ahogy a kommunista retorika hirdette: a fasiszták üldözték a kommunistákat, a haladó embereket és az üldözötteket. Az Örökkévaló óvja attól a Mazsihiszt, hogy ebben részt vegyen
ראש הטופס
תחתית הטופס
Névjegy
„Budapesten születtem, 1939-ben. Anyai nagyszüleim a régi Oroszországból, a mai Lettország területéről menekültek el, és telepedtek le Szegeden. Anyai nagyapám Auschwitzban, apám munkaszolgálatosként, az orosz fronton tűnt el.
1963-tól a Szépirodalmi, majd az Európa Könyvkiadó szerkesztője voltam. Ebben az időben kritikákat, irodalmi esszéket írtam. 1970-ben ismerkedtem meg azzal a baráti társasággal, amelyből később a demokratikus ellenzék egy része kifejlődött. 1980-ban elbocsátottak az állásomból, mert aláírásokat gyűjtöttem a Václav Havel és társai elítélése ellen tiltakozó nyilatkozathoz. Ezután könyvesbolti eladóként dolgoztam, majd nyelvtanításból éltem. 1981-től egyik szerkesztője voltam a Beszélő című „szamizdat" folyóiratnak. 1988-ban kezdeményeztem a Független Jogvédő Szolgálat létrehozását, részt vettem a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a Szabad Demokraták Szövetsége, majd pedig 1989-ben a Magyar Helsinki Bizottság megalapításában. 1990-től 1998-ig országgyűlési képviselő, az SZDSZ-frakció tagja voltam. 1990-től 1994-ig szerkesztettem a hetilapként megjelenő Beszélőt, 1994-től 2006 decemberéig az új életre kelt jogvédő szervezet, a Helsinki Bizottság vezetőjeként dolgoztam."
Könyvei: Lehetőségek kényszere, Új mandátum, 2000; K. történetei, Magvető, 2009; Múltunk vége, Kalligram, 2011)
ראש הטופס
kőszeg
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése