KAPEDLI ÉS KOKÁRDA?  SOÁ VAGY TRIANON?

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:
2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával Facebook-oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek.”

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.
Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogyan látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.
Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból?
Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?
A beérkezett válaszokat névsor szerint közöljük.

A válaszadók:

Berkovits Balázs, Bodnár Dániel, Fónagy János, Fritz Zsuzsa, Gerő András, Heisler András, Hernádi Miklós, Karády Viktor, Kende Péter,  Rubin Eszter, Schweitzer Gábor, Tamás Gáspár Miklós

                                                       *

Berkovits Balázs: Sem kokárda, sem sárga csillag
A „túllépést”, azaz a felejtést az antiszemiták és a politikai és kulturális jobboldal követeli: „nektek a Holokauszt, nekünk Trianon”. Színtiszta mitológia, de kitűnő szimbolika, amely sűrítetten jelzi, a zsidók nem magyarok, mivel megsemmisítésük nemmagyar zsidóként történt, mégpedig megkésett válaszképp Trianonra, egyúttal megelőlegezett válaszként a „kommunizmusra”.

Bodnár Dániel: Az identitás csapdája – avagy: lehetséges és lehetetlen választások
Fontos volt a kampány végiggondolása során egy központi kérdés ébrentartása: a zsidó identitás és annak képződése nem feltétlenül problematikusabb, mint a magyar identitásé, a két önazonosság találkozási felülete viszont biztosan annál érdesebb, minél tisztázatlanabb egyik vagy másik.

Fónagy János: Dédszüleim is magyarok voltak
A válaszom az a – ritkán hozzáférhető – jelvény, amelyen a nemzetiszínű zászlószalag egy Dávid csillagot formáz, kifejezve a zsidóságát vállaló és magyarságához ragaszkodó viselőjének véleményét.

Fritz Zsuzsa: Utak és nem út
Kokárda és kapedli abban az esetben férhet meg egymás mellett, ha mindenki tisztázza végre viszonyát saját hovatartozásához, ha a kokárda hordói ugyanúgy egy feldolgozási folyamat végén tudatosan és szembenézve magyarságukkal, annak minden traumájával és szépségével teszik ki mellükre a kokárdát, mint ahogy a kapedli viselői is egy feldolgozás eredményeképpen veszik fel zsidóságuk szimbólumait, végiggondolva, feldolgozva a traumákat, a sérelmeket és a bűntudatot.

Gerő András: Kokárda és sárga csillag
Személy szerint úgy gondolom, hogy megmarad minden eddigi – sok esetben széttartó, egymásnak nem felelő – zsidó identitás, de a szabadság világa kedvez annak, hogy határozottabban megjelenjen egy zsidó integrációs identitásforma is. Ez alatt magyar vonatkozásban azt értem, hogy hangsúlyosabbá válhat: többféleképpen lehet magyarnak lenni, s azért mert valaki zsidóként magyar, joga és intellektuális kötelessége is másként értelmezni a magyar múlt meghatározott időszakait, jelenségeit, a magyar identitáskultúra meghatározott vonulatait.

Heisler András: Kettős kötésben
Mi zsidók, különleges helyzetben vagyunk. Van egy hazánk, itt a Kárpátok ölelésében, van közös történelmünk – hisz’ már a honfoglaló magyar törzsekkel is érkeztek zsidók a Duna-Tisza tájára. Közös a múltunk Moháccsal, Rákóczival, Petőfivel, Adyval. És vannak közös tragédiáink.

Hernádi Miklós: Van-e visszaút…
A követendő magatartás szerintem ez: ha Magyarország egykor szívességet tett azzal, hogy befogadta migráns felmenőinket, akkor mi hasonló szívességet teszünk azzal, hogy annyi csalódás után is Magyarországot választjuk földrajzi, közigazgatási és kulturális hazánkul.

Karády Viktor: „Mindig egyéni döntések kérdése”
Nyílt társadalomban (melyben talán még egyelőre élünk) a partikuláris önbesorolás minden változata, ennek nyilvános felvállalása, kifejezése, megélése egyaránt lehetséges, még ha ezek az érintettek között esetenként súlyos konfliktusokat is okozhatnak. Nem a kívülálló társadalomtörténész feladata, hogy ezek között döntőbíróként igazságot tegyen.
Az viszont igen, hogy emlékeztessen: minden kulturális vagy inkább ’partikuláris’ természetű önbesorolásnak tulajdonképpen háromféle forrása lehet: az örökség, a külső (a mások által történő) besorolás és az elkötelezettség valamilyen módozata (beleértve ennek hiányát is).

Kende Péter: „…Legszemélyesebb meggyőződésünk szerint”
Lehet-e egy mai magyarországi jó vagy rossz zsidónak némi reménye arra, hogy (kapedlivel vagy a nélkül) megfeleljen a magyarsághoz való tartozás éppen uralkodó elvárásainak? Még egyszerűbben fogalmazva: számíthat-e arra, hogy vallásával vagy vallástalanságával együtt és zsidóként érzékelt megnyilatkozásaitól függetlenül elfogadják őt „közülünk való jó magyarnak”? Nyilvánvaló, hogy a válasz ezekre a kérdésekre nem az illető zsidóságától, hanem környezete milyenségétől függ.

Rubin Eszter: Identitás szédelgők
Az asszimiláció zsákutcának bizonyult, az ebből levont tanulságok a hagyományok megőrzését, az asszimiláció helyett integrációt, a politikai nemzet ideájának megvalósítását helyezik előtérbe. Ennek azonban Kelet-Európában nincsenek hagyományai, valamint úgy tűnik, igény sincs rá.

Schweitzer Gábor: „A kettős identitás magától értetődő – volt”
A több mint másfél évszázados múltra visszatekintő kettős identitás gondolata – az alternatívák egyikeként – a „Mózes hitű magyar”, illetve „zsidó vallású magyar” jól ismert szóösszetételekben öltött annak idején testet. A magyar szabadságért küzdő zsidó hazafiakra történő utalás nemcsak az 1848/49-es forradalom- és szabadságharcra, hanem az 1956-os időszakra is vonatkoztatható.

Tamás Gáspár Miklós: Már megint magyarzsidómagyar
A magyarországi, a budapesti zsidó értelmiség visszavágyik a liberális nacionalizmus korszakába – amely az asszimilációért és az ún. magyar nemzeti célok kritikátlan elfogadásáért cserébe jogegyenlőséget és „befogadást” kínált – , azonban ez a liberális nacionalizmus pontosan száz évvel ezelőtt megszűnt.

*

 Engem nem kérdeztek meg – és jól tették. Rólam 10 éves koromban,

1942 március 15.én, a pesti  utcán letépték a kokárdát, mondván hogy az "nem nekem való".  Tudomásul vettem, azóta allergiás vagyok a kakárdára és 1949-ben, miután véletlenül életben maradtam – levontam a konzekvenciákat. Sajnálom azokat akik ott ragadtak és akik identitását a házmesterek definiálják. Az egész egy épületes marhaság volt, tudtommal eredménnyel sem járt. A válaszok önmagukért beszélnek.

 Egyébként azt sem kérdezték meg aki kiagyalta az épületest. Ez nem Bodnár volt. Ő itt csak a stróman szerepét tölti be.

A szerk.