"Egy rabbikonferencia fő témája nem lehet az antiszemitizmus"

KÖVES INTERJU A BOJKOTTRÓL, A SZOBORRÓL

ÉS A HITKÖZSÉG(EK) FELADATÁRÓL

Lakner Dávid (VS)

Az EMIH vezető rabbija szerint sokan félreértik, hogy mi egy zsidó hitközség feladata. A bojkott kontextusát károsnak tartja, ugyanakkor ő sem szemléli kritikátlanul a német megszállás emlékművét vagy a Sorsok Házát.

A holokauszt-emlékévről elmondta, hogy az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) nem pályázott állami pénzekre, mert ezeket a civil szervezeteknek kellene kapniuk. A Civil Alapnál ugyanakkor pályázott és nyert a Rabbinical Centre of Europe (RCE), amelyhez annyiban van köze, hogy a március végi magyarországi rabbikonferenciájukat ön szervezi. Ebből a pénzből jutott az EMIH-nek is?

Az RCE arra pályázott, hogy nemzetközi mobil kiállításon (amely más országokba is eljut – a szerk.) mutassa be a magyarországi zsidó élet múltját és  jelenét, figyelemfelhívásként annak a közösségnek kultúrájára, szokásaira, nehézségeire és szépségeire, amely az egyetlen folytonos, honi közössége Európának. A projektet az RCE viszi, ebben maximum szakmai hozzájárulással tudunk részt venni.

Többen felvetették, hogy kontraproduktív lehet a választás előtt rabbikonferenciát tartani. Heisler András, a Mazsihisz elnöke szerint „tíz nappal a választások időpontja elé szervezni egy kétszáz fős rabbigyűlést közösség elleni vétek!" Az időpontot önök nem találják aggályosnak?

Szerintem az lenne inkább vétek, ha még egy rabbikonferencia időpontjának kiválasztásába is hagynánk belefolyni a mindent átható politikát. Eleve úgy tűnik, van egy félreértés konkrétan a rabbikonferenciával és azzal kapcsolatban is, hogy rabbiknak, vallási szervezeteknek, hitközségeknek mi lehet a fő feladatuk és célkitűzésük. Egy rabbikonferencia fő témája nem lehet az antiszemitizmus, mert a rabbiknak a zsidóság a fő fókuszuk, nem pedig a zsidó embereket támadó antiszemitizmus. Egy hitközség fő témája nem lehet más, mint a zsidó vallási élet propagálása mind a közösség tagjai, mind a potenciális tagok és a társadalom egésze felé. Azzal kapcsolatban Magyarországon is van egy óriási félreértés, hogy mi egy zsidó hitközség feladata. Nekünk, magyar zsidóknak kötelességünk felszólalni az antiszemitizmus ellen, és akkor is, ha úgy látjuk, hogy a történelem bizonyos eseményéhez való viszonyt nem eléggé érzékenyen kezelik. De ez nem válhat egy zsidó hitközségnek a központi témájává – ha azzá válik, akkor teljes szereptévesztésben vagyunk.

Ha egy rabbi egy köztéri szoborhoz való viszonyát teszi a fő mondanivalójává, azzal azt a képet erősíti a társadalomban, hogy a zsidók problémájáról, és nem a sajátjáról van szó. Amikor jöttek a szoborral kapcsolatos híradások, azok nekem a szakszervezetek és a kormány tárgyalását juttatták eszembe. Egy átlagembernek pedig az jöhetett le, hogy „ja, van valami szobor, és ez a zsidóknak nem tetszik". Ha egy ilyen – az egész nemzet szempontjából – lényeges kérdés, mint a nemzeti önszemlélet és a történelmi felelősség viszonyának ügye a zsidók és a kormány alkudozásává válik, akkor az amúgy is apátiában fulladozó átlagember biztos nem fogja azt sajátjának tekinteni, és nem fog érdemben elgondolkodni a dolgon.

Akkor miről fog szólni ez a konferencia?

Arról, amiről egy rabbinak szólnia kell: a zsidó vallási élet és közösség szükségleteiről, kihívásairól. Az európai zsidó oktatás, ortodox rabbiképzés, a fiatal nemzedék közösségbe bevonásának kérdéseiről és azokról az akadályokról, amelyek egyes európai országokban felmerülnek, és megnehezítik a mindennapi vallási életet. Ilyen, mondjuk, a kóser rituális vágás vagy a körülmetélés, amelyet egyes államokban igyekeznek korlátozni. Ez a konferencia kétévente ül össze valamelyik európai országban. A budapesti helyszínválasztás apropója pedig a holokauszt hetvenedik évfordulója. Így felhívhatjuk a nemzetközi zsidó közösség figyelmét arra, hogy minden negatív tapasztalat dacára Magyarországon egy élő és egyre ébredező zsidó közösség van jelen.

Akkor mi okozta a félreértést, amelyről a Galamus is írt: hogy az Európai Zsidó Sajtóügynökség erősödő antiszemitizmusról szólt a konferencia kapcsán?

A félreértés oka az volt, hogy Margolin rabbi, aki ennek a központnak a vezetője, a Jobbik esztergomi akciója ellen felszólalt, és azt mondta, elfogadhatatlan, hogy egy a törvényhozásban antiszemita kijelentéseket tevő párt egy  volt zsinagógát használjon fel politikai kampányhelyszínként, és ennek kapcsán említést tett a Magyarországon egyre hangosabb antiszemita tendenciákról és a közeledő konferenciáról is. Ezt átvette egy brüsszeli hírcsatorna, amely megemlítette a konferenciát is. Amikor pedig magyar lapok is írtak erről, már volt benne minden a gyújtogatástól az antiszemitizmusig.

Ön szerint amúgy valóban aggasztó az antiszemita incidensek száma?

Én nem vagyok antiszemitizmus-szakértő, de a saját tapasztalatomat el tudom mondani. Magyarországon az elmúlt öt-tíz évben az antiszemita ideológia hangjai sokkal nagyobb teret kaptak általában a társadalomban. Azt nem érzem, hogy a kormány antiszemita lenne. Az viszont mindenképp aggasztó tendencia, hogy van egy politikai párt, amely olyan lózungokat enged meg magának a parlamentben, amilyenekre korábban csak kocsmákban volt példa. Az pedig valóban a kormánypárt és az egész politikai elit feladata, hogy utat

"----hetven éve elhunyt mártírjainknak azzal tudunk leginkább emléket állítani, ha megmutatjuk – elsősorban magunknak, és aztán a világnak –, hogy a gyűlölet nem tudott győzni. Hogy amikor azt mondjuk, soha többé Soá, akkor megígérjük magunknak, soha többé nem fogjuk szégyellni zsidóságunkat, soha többé nem fogjuk identitásunkat mások elvárásaihoz igazítani, soha többé nem hagyjuk ki, hogy megismerjük és megismertessük azt a felmérhetetlen, több ezer éves szellemi örökséget, melynek magunk is örökösei vagyunk."

*****************************************************************************

és példát mutasson az egész magyar társadalomnak a múlttal való szembenézéshez. Az egész nemzetnek meg kell küzdenie azokkal a történelmi terhekkel, amelyeket hozunk magunkkal a huszadik századból, ezen belül is kiemelten a 1920-tól 1945-ig tartó időszakból: de ennek a hiánya nem közvetlen antiszemitizmus, hanem az egész társadalom mentális egészségét jellemző állapot.

A Mazsihisz bojkottjával akkor egyetért, vagy sem?

Mint mondtam, én az egész kontextust tartom károsnak. A kritikánknak hangot kell adnunk, az érveinket el kell magyaráznunk. Ugyanakkor nagyon káros, ha egy zsidó hitközség a nemzeti történelemszemlélet ügyét teszi fő témájává. Ugyanis ezzel azt üzeni, mintha „a múlt megküzdése a zsidók miatt lenne fontos". Ráadásul azt a nézetet is erősíti a köztudatban, hogy a zsidóság csak a holokauszt emlékéhez vagy az antiszemitizmushoz kapcsolódhat. A zsidó vallás értékeinek üzenetei, a hit és a közösség értékei teljesen háttérbe szorulnak. Azt pedig külön érdemes lett volna definiálni egy ilyen bojkott meghirdetése előtt, hogy mit akarunk azzal elérni. Konkrét célokat, mint például azt, hogy ne állítsanak fel egy köztéri szobrot, vagy ne nyíljon meg a Sorsok Háza? A társadalom történelemszemléletének megváltoztatását? Az antiszemitizmus visszaszorítását? Ezek közül sajnos egyik kérdés esetében sem tűnik úgy, hogy célravezető volt ez az eszköz.

Úgy gondolja, hogy Heisler András az ön fenti kritikája miatt támad vissza azzal, hogy a választás előtti rabbikonferencia lesz kontraproduktív?

Nem tudom. Az is meglep, hogy támadja; ezt most hallom először. A rabbiközpont vezetőségének egyik tagja Magyarországról Oberlander rabbi, aki az én mesterem is. Úgy tudom, hogy Heislerék felhívták Oberlander rabbit, aki mondta, hogy jöjjenek, és elmondja, miről van szó. Heislerék viszont a találkozót kihagyták. Ezután írt nekik egy levelet, amelyben világosan leírta, hogy a konferencia miről szól és miről nem.

A német megszállási emlékmű mellett kiállók azzal védekeznek, hogy így minden áldozatnak, zsidónak és nem zsidónak is emléket lehetne állítani. Ezt a magyar felelősség relativizálásának tartja?

„A minden áldozatnak" duma szerintem félrebeszélés, és egyben annak is a jele, hogy a „védekező" magát a kritikát sem érti teljesen. Meg kell próbálni kiemelni az egész kérdéskört a zsidó – nem zsidó viszonylatból. Ha a magyar kormány létre akar hozni egy emlékművet, az önmagában nem feltétlenül ördögtől való. Viszont a kormánynak meg kellene értenie, hogy egy összetett és sokrétű történelmi eseménynek nem lehet egy a reflexió további lehetőségeit eleve elvágó, didaktikus és figuratív ábrázolással emléket állítani. Amikor a német hadsereg bevonult, legalább négy csoportra lehetett osztani a magyar társadalmat: voltak a kollaboránsok, akik örömmel fogadták a németeket; voltak, akik féltek szembeszállni, és behúzták a redőnyt; és olyanok is, akik küzdöttek ellenük. Plusz voltak konkrét áldozatok, elsősorban zsidók. Ezt a négy társadalmi csoportot összemosni és egy ártatlan angyalként ábrázolni buta, sértő és értelmetlen koncepció. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a problematika – a történelem leegyszerűsítése, a felelősség elmaszatolása – nem egyedi probléma. Általában nem szeretünk múltunk árnyas oldalaival szembesülni sem személyes, sem közösségi, sem nemzeti szinten.A holokausztban megítélt szerep problémájával más országokban is nehezen küzdöttek meg. Az osztrákoknál sem ment például ez könnyen. Mindemellett és éppen emiatt azt a képet erősíteni, hogy a zsidó hitközségnek ez a fő témája, kudarc. Sok magyar zsidó sajnos amúgy is tabuként kezeli zsidóságát, bizonyos értelemben szorong is tőle. Egy zsidó fiatal miért akarna csatlakozni a zsidó közösséghez, aktív, pozitív zsidó közösségi élményekkel gyarapodni, ha mindig azt hallja, hogy kizárólag az antiszemitizmussal és a holokauszttal kapcsolatosak az üzenetek?תחתית הטופס

תחתית הטופס

A Sorsok Házának ön szerint is problémás az elnevezése?

Szerintem nem ezen múlik a dolog, sokkal általánosabb ügyről van szó. Az a kérdés: a cél elérése érdekében a leghatékonyabb eszköz-e még egy holokausztmúzeum megépítése. Szerintem nem feltétlenül. Természetesen fontos az, hogy a holokauszt emlékéről beszéljünk, de a holokausztot és az azzal járó mérhetetlen nemzeti veszteséget sem lehet megérteni, ha nem helyezzük kontextusba. Ezért lenne fontos a magyarországi zsidó élet történelmét, értékeit, közösségét, kulturális örökségét és természetesen jelenét bemutatni. Megmutatni az ezeréves együttélést annak minden árnyasabb és fényesebb oldalával együtt. Megmutatni mindazt, amit Magyarország adott a zsidóságnak, és azokat az értékeket, amelyekkel a magyar zsidók gyarapították hazájukat. Most nyitnak egy ilyen múzeumot a lengyel zsidóságról, és Moszkvában is nyitottak két évvel ezelőtt. A holokausztról nem lehet úgy beszélni, hogy nem beszélünk a zsidó életről. Ami pedig a Sorsok Házát illeti, mi, az EMIH már novemberben jeleztük az emlékbizottságnak is: furcsának tartjuk, hogy novemberben bejelentenek egy múzeumot, amelynek a megnyitását áprilisra tűzik ki. Nem látjuk, mi hogyan tudnánk ebben hitelesen részt venni.

Azokat az aggodalmat jogosnak érzi, hogy Schmidt Mária koncepciója relativizálná a magyar állam felelősségét?

Nem ismerem Schmidt Mária koncepcióját. Azt én is nagyon problematikusnak tartom, ami általános tendencia Magyarországon: hogy a holokausztot és a kommunizmus bűneit egymással szembeállítva, kiegyenlítő módon emlegetjük. A Terror Házában is megjelenik ez, ahogy abban is, ahogy a Fidesz módosította a holokauszttagadási törvényt a ciklus kezdetén. Akkor jeleztem is Navracsics Tibornak, hogy ezt károsnak tartom. Ez csak a társadalom mély megosztottságát tudja erősíteni és azt a kényszerképzetet, amely a holokausztot és a nácizmust a kommunizmussal állítja szembe, óhatatlanul is relativizálva ezzel.

Azzal sem ért egyet, hogy büntessék a diktatúrák bűneinek tagadását?

Annak idején, amikor a holokauszttagadás törvénye előkerült, azt írtam: nem tudom, ez-e a legjobb eszköz a dolog kezelésére. Németországban volt egy olyan társadalmi-erkölcsi konszenzus, amely megkérdőjelezhetetlenül elítélően viszonyult az ország második világháborús szerepéhez és a holokauszthoz. Sőt a holokauszt bűnét az emberi történelem erkölcsi romlásának mélypontjaként kezelte. Ilyen helyzetben a holokausztot helyeslőknek nem maradt más lehetőségük, mint relativizálni a Soát. Magyarországon sajnos nincs ilyen széles társadalmi konszenzus, és így nálunk, ha valaki antiszemita, akkor nincs rákényszerítve az áttételes beszédre. Nézzük csak meg a magyar nyelvű náci oldalak széles tárházát: nem állnak meg a tagadásnál, nyíltan helyeslik a nácizmus bűntetteit. Ha már megszületett egy ilyen törvény, akkor érdemes megpróbálnunk használni, ugyanis a gyűlöletkeltő beszéd elleni küzdelemben sajnos nagyon szűkösek a jogi eszközeink. Ugyanakkor emlékeznünk kell, hogy az antiszemitizmus elleni fellépésnek csak egy eleme a jogi eljárás. Ennél lényegesen alapvetőbb az ismeretterjesztés, az oktatás. Mert az előítéletek a tudás hiányának talaján nőnek. Nemrég olvastam egy összeállítást általános iskolai és gimnáziumi tankönyvekből, hogy ezek milyen módon érintik és viszonyulnak a zsidóság általános és magyar történetéhez, valamint a holokauszthoz. Sajnos a kép lesújtó. Az új NAT és kerettanterv bevezetése után hamarosan új tankönyveket fognak nyomni. Mindannyiunk érdeke, hogy ezekben legyen szó a zsidó kultúráról, a magyarországi zsidóság emancipációjáról és integrációjáról, a magyar nemzetnek adott értékeiről, de ugyanakkor a 20-as évektől kezdődő végzetes folyamatokról, jogfosztásról és vagyonrablásról is, amelyeknek a deportálás volt a végpontja. Sajnos a történelmi folyamatok elkendőzése és szőnyeg alá söprése a Rákosi-rendszer idején kezdődött, és azóta is a könyvekben és fejekben maradt.

תחתית הטופס

Az is a történelemoktatás kudarca lehet, ha idegenrendészeti kérdésként beszélnek a kamenyec-podolszkiji deportálásokról?

Az egész szituáció teljesen abszurd, a helyzetfelismerés kudarcát mutatja. Ha valaki egy ilyen kifejezést használ, és nem veszi észre, hogy nem egy történészkonferencián van, hanem a tévében, ahol minden kimondott szónak aktuális és aktuálpolitikai éle van, majd arra hivatkozik, hogy történészként csak egy szakkifejezést használt, az ne nyilatkozzon a tévében. Ez olyan, mintha valaki 1956-ról, mint a témával foglalkozó történész, ellenforradalomként beszélne csak azért, mert ez akkor egy szakkifejezés volt.

Szükségesnek tartja, hogy Szakály Sándor lemondjon a Veritas éléről?

Nem tudom megítélni, hogy ő mennyire képes azt a feladatot betölteni, amelyre hivatott – ahogy azt sem, pontosan mi a feladata. Azt viszont tudom, hogy az ilyen típusú megszólalások nemcsak Szakály szintjén vannak, hanem lassan beférkőznek az általános diskurzus ezernyi megnyilvánulásába.

Az is felmerült a kormány egyes megszólalásaival kapcsolatban, hogy amikor „magyarokról és zsidókról" beszél, akkor utóbbiakat verbálisan kirekeszti a nemzetből. Ezzel egyetért?

Ahogy Kovács András professzor az egyik általam nagyon kedvelt tanulmányában egyszer kifejtette: a zsidó emberek túlnyomó része azáltal válik „zsidóvá", hogy mások annak tekintik. Durvább esetben pedig maga az antiszemitizmus által. Ez a két dolog pedig gyakran keveredik, és így sok zsidó azt is sértőnek és antiszemitizmusnak tartja, ha zsidónak nevezik. Ez talán azért is van, mert közel 150 éves múltra tekint vissza az az íratlan szerződés, amely úgy szólt: a zsidók lehetőleg ne legyenek zsidók, és akkor érdemesek lesznek arra, hogy magyarok legyenek, meg persze akkor nem is lesz antiszemitizmus. Pedig el kellene felejteni azt, hogy azáltal leszek valami, hogy az identitásom egy részét feladom. Éppen ezért jó lenne, ha a politikusok a probléma iránt érzékenyebb módon szólalnának meg ezekben a kérdésekben. Ugyanakkor, ha egy zsidó hitközség fellép egy ügyben, akkor zsidó hitközségként lép fel, tehát mégiscsak definiálódik egy szerep.

És olyat sem mondunk végül is, hogy magyar–keresztény párbeszéd.

Csak a különbség az, hogy az érintettség ott valóban nem a magyarság és a kereszténység mentén húzódik, a zsidóság esetében viszont igen. Ugyanis habár igaz az, hogy a hatszázezer magyar holokausztáldozat nagy része inkább tekintette magát magyarnak, mint zsidónak, mégiscsak tény, hogy nem a magyarságuk, hanem a zsidóságuk, a zsidó származásuk volt barbár üldöztetésük oka. Ezek után nem lehet úgy beszélni erről a traumáról, hogy ne legyen egyértelmű, másképp voltak és vannak érintve zsidó és nem zsidó magyarok ebben a történetben.

Nemrég a Nyizsnyij Novgorod-i könyvtárban rábukkant 103 olyan tóratekercsre, amelyet feltehetően Magyarországról vittek el a II. világháború során. Jelenleg mennyire biztos ez?

Ezt támasztja alá minden jelentős kutató. A Magyarországról elvitt tóratekercseket sehol máshol nem találtuk meg, viszont találtunk Nyizsnyij Novgorodban száz tóratekercset, amelyről a könyvtárosok azt állítják, hogy a „nagy háborúban" odamenekült zsidók mindegyike vitt magával egyet, és azt ott is hagyta. Ugyanebben az archívumban ott voltak amúgy a sárospataki református könyvtár könyvei is. Az azért elég abszurd történet, hogy a II. világháborúban több százan menekültek Kelet-Európából Nyizsnyij Novgorodba, és mindegyikük vitt magával egy tekercset, és azt a Lenin-könyvtárban helyezte letétbe.... Ezek nagy része restaurálható állapotban van. És jelképes értékkel bírnak: azt a zsidó életet szimbolizálják, amely a magyar közösségé. Azt szimbolizálják, hogy minden fájdalom és mérhetetlen pusztulás dacára az elveszettnek hitt magyar zsidó közösség él, és lassan magára talál. Azt szimbolizálják, hogy hetven éve elhunyt mártírjainknak azzal tudunk leginkább emléket állítani, ha megmutatjuk – elsősorban magunknak, és aztán a világnak –, hogy a gyűlölet nem tudott győzni. Hogy amikor azt mondjuk, soha többé Soá, akkor megígérjük magunknak, soha többé nem fogjuk szégyellni zsidóságunkat, soha többé nem fogjuk identitásunkat mások elvárásaihoz igazítani, soha többé nem hagyjuk ki, hogy megismerjük és megismertessük azt a felmérhetetlen, több ezer éves szellemi örökséget, melynek magunk is örökösei vagyunk.

(Zsido.com)