A REBBI ÉS ÉN (30)

 

Hátrányos helyzetű helyett KIVÉTELES!

 

Joszef Lautenberg a Jeruzsálemért vívott csatában sérült meg, az 1948-as függetlenségi háború során. Alapítója volt az izraeli hadsereg hadirokkant veteránokat tömörítő egyesületének, és a Bét Hálochémnek – a sebesült katonák rehabilitációját szolgáló intézménynek.Ő vezette az izraeli delegációt az 1976-os torontói paralimpiára, melyben többségében hadisérült veteránok voltak. Neki támadt az az ötlete, hogy elviszi a csoportot New Yorkba, meglátogatni a Rebbét.

 

„Felhívtam a Rebbe titkárságát. Azonnali kedvező választ kaptam, megállapodtunk a dátumban, amikor felkereshetjük a Rebbét. Két busszal érkeztünk a Rebbe zsinagógájába. Kijöttek elénk üdvözölni minket, aztán betessékeltek. Foglalt helyünk volt a zsinagógában, elől. Leültünk – azt kell mondanom, hogy igen meg voltam rendülve. Különleges légkör volt ott, a szentség légköre.

A Rebbe kijött, és felment az emelvényre, és szólt hozzánk. A szavait egyenesen a mi csoportunkhoz intézte. Éreztük a nagy együttérzését, és külön megtisztelt minket azzal, hogy héberül szólt hozzánk.”

„...minden zsidó férfi és nő képes összefogni és felülemelkedni a tér korlátain, és az idő korlátain is képesek felülemelkedni.” – mondta a Rebbe – „Azt mondhatjuk, hogy a zsidó nép képessége, mellyel túlléphet tér és idő korlátain, a zsidó nép azon veleszületett tulajdonságában gyökerezik, hogy képes a spirituális szférát a fizikai fölé emelni, és hogy a minőséget a mennyiség fölé képesek helyezni…”

„Ez olyasmi, ami mindenki szívéhez szólt.” – folytatja a visszaemlékezést Joszef Lautenberg „Némelyikünk tradicionális vallásos zsidó, mások nem olyan hagyományőrzőek, de mindenki nagyon örült ennek a találkozónak a Rebbével, nagy becsben tartották. Természetesen megrendültek e szavak hallatán.”

 

„Ez okból” – így folytatta  Rebbe – „nem szeretem a ’hátrányos helyzetű’ kifejezést hallani senkiről – mintha alacsonyabb rendűséget sugallna –, éppen azt kell hangsúlyoznunk, hogy az illető különleges, kivételes, a Teremtője tette azzá, aki felruházta kivételes erőkkel, a hétköznapi ember képességein túl és fölött, melyek folytán képesek felülemelkedni nehézségeken és akadályokon, melyeken a hétköznapi ember nem képes. Ezért aztán azt javasolnám, hogy a ’hátrányos helyzetű’ helyett mondjunk kivételest!”

„Úgy ültünk ott, mintha a székhez szegeztek volna, ittuk minden szavát...” – idézi fel a Rebbe beszédének hatását Joszef Lautenberg. „És én, aki ezen a területen töltöttem az egész életemet, mondhatom, a Rebbe szavai vezérlő csillagommá lettek. Láttam a legrémesebb módon sérült embert – vakot, bénát... És azzal a kevéssel, ami nekik volt, az elképzelhető legtöbbre jutottak. Aki nem ismeri ezt a világot, el se hinné. De a Rebbe rögtön megértette ezt, ahogy találkoztunk vele. És ez kivételes erővel szólt hozzánk.

 

 Mikor befejezte a beszédét, a Rebbe lejött közénk – erről azt mondták nekünk később, hogy nagyon ritkán fordult elő. Lejött, hogy kezet rázzon a delegáció minden egyes tagjával. Velem is kezet rázott. Olyan látvány volt ez, amit nehéz leírni… Legalább egy órája voltunk már ott a beszéd után, talán többel is, úgy éreztük, ez az ember igazán szeret minket, szeret minket, akik feláldoztuk a testünket Izrael állam megőrzésére és megalapítására – ez a szeretet tapintható volt. Ez nem csak amolyan szokásos látogatás volt a Rebbénél, az emberek folyton jöttek a Rebbéhez... Ez egy igazán különleges találkozás volt.”

Végezetül a Rebbe maga köszönte meg a találkozót: „Áldást és sok köszönetet mondok azért a megtiszteltetésért, melyben részesülhettem e látogatás által. És legyen az Örökkévaló akarata, hogy sikerrel járjatok, éspedig sokszorosan, és örömöt, fényt és zsidó vallásosságot vigyetek mindenhová, ahol jártok, a diaszpórában is, és azután is, a Szentföldön”.(jem)