IGY TEMETNEK ŐK - - -

 „Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat.”

Kádár Jánoshoz hasonlóan korántsem nyugodhattak békében az ország XX. századi vezetői, közülük jó néhányan több temetést is „megéltek”.

Bár nemzeti gyászt nem rendeltek el, annak rendje és módja szerint katonai tiszteletadással vettek végső búcsút a múlt év nyarán Horn Gyulától. A rendszerváltás utáni harmadik miniszterelnök temetésén a Nemzeti Sírkertnek helyet adó Kerepesi temető 15-ös parcellájánál felállított ravatal előtt három államfő ült egymás mellett (Áder János, illetve két elődje: Sólyom László és Schmitt Pál). Orbán Viktor, a hivatalban lévő kormányfő mellett pedig négy korábbi (Bajnai Gordon, Boross Péter, Gyurcsány Ferenc, Medgyessy Péter) is helyet foglalt. A ceremóniát ugyan nehezen lehetett volna politikamentesnek nevezni, az európai normák szerinti közös főhajtás azonban mégis kitűnt a szokatlanságával, ilyesmire korábban nemigen volt példa.

Annál gyakoribbak a fordulatos sírhistóriák és az újratemetések. Az elmúlt hetekben a legutóbbi magyar diktátor, Kádár János végső nyughelyének ügye kavarta fel a kedélyeket: lejárt a negyedszázaddal ezelőtt elhunyt kommunista pártfőtitkár – szintén a Kerepesi temetőben található – díszsírhelyének bérleti ideje. Ám mielőtt valamely utódpárt belekezdett volna az újabb 25 évnyi megváltáshoz szükséges 800 ezer forint gyűjtésébe, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította a hét évvel ezelőtt feldúlt síremléket, amelyből a máig ismeretlen tettesek Kádár koponyáját is magukkal vitték. A közvélemény az 1956 után halálra ítélt Wittner Mária parlamentben elhangzott – a szélsőjobboldali Kárpátia együttes által megzenésített, és a temetőben található Munkásmozgalmi Panteon falára pingált – felszólalását tekintette a közvetett felbujtásnak. E szerint: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyugodhat.”

A halottak nyugalmának tiszteletben nem tartására korábban maga Kádár mutatott példát. Nemcsak hogy felakasztatta a forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét, de vetélytársának holttestét kegyeletsértőn (a koporsóban arccal lefelé) hantolták el a Kozma utcai Kisfogház udvarán. Onnan 1961 februárjában titokban vitték át a kivégzettek földi maradványait az Új Köztemető 301-es parcellájába, ahol azok ugyancsak jeltelenül „várták” a rendszerváltás napjaként is számon tartott 1989. június 16-át – írta a HVG.hu.

A megbicsaklott XX. században az államfőknek, miniszterelnököknek, illetve egyeduralmi vezető politikusoknak gyakran nem adatott meg a végső nyugalom: jelentős részük nem ott nyugszik, ahová temették. Széll Kálmánt és Khuen-Héderváry Károlyt még békebeli szokás szerint vitték haza a család hagyományos temetkezési helyére, az 1918 októberének utolsó napján a leggyűlöltebb politikusként meggyilkolt Tisza István tetemét viszont már valósággal ki kellett menekíteni a forrongó fővárosból. Egész más utat járt be az ellenlábas, a nem sokkal később köztársasági elnökké kikiáltott, majd többször is emigrációba kényszerült – s ma Trianon okozójaként ostorozott – Károlyi Mihály holtteste. 1955-ben a festői franciaországi Vence-ból, a halála előtti utolsó lakóhelyéről Angliába szállították, hogy végakarata szerint a pilótaként lezuhant fia mellé temessék. Hét évvel később felesége – alkut kötve a Kádár-rezsimmel – állami költségen hazahozatta a „vörös gróf” hamvait, s a dísztemetéses rehabilitáció hozadékaként Károlyi angolul megjelent memoárjai is hazatérhettek, igaz, csak némi cenzúra árán.

Korántsem Károlyi volt az egyetlen politikus, akinek földi maradványai csak évek vagy évtizedek múltán kerülhettek hazai földbe. Horthy Miklós – aki Sztálin szeszélyének köszönhette, hogy 1945 után nem ültették háborús bűnösként a vádlottak padjára – 1993-ban térhetett meg szülőfalujának családi kriptájába. Temetése formálisan nem volt állami, a valóságban mégis úgy tűnhetett: az Antall-kormány több tagja hajtott fejet az egykori kormányzó előtt, úgymond magánemberként. Ennél jóval kisebb csinnadrattával hozták vissza a Horthy-éra két miniszterelnökének maradványait.

KÁLLAY HÁROM TEMETÉSE
A „hintapolitikusként” elhíresült Kállay Miklós például sajátos temetési rekordot állított be: Nagy Imréhez hasonlóan az ő maradványait is háromszor földelték el. 1967-es New York-i temetése után 21 évvel exhumálták, és csontjait a magyar máltai lovagok római sírboltjában helyezték ismét csak átmeneti nyugalomra. Öt évvel később, 1993-ban rokonsága – teljesítve Kállay végakaratát – szülei, testvérei és első felesége mellett, a kállósemjéni családi kriptában adta meg neki a harmadik végtisztességet. Noha 1994 óta a Kerepesi temetőben egy méltóságteljes, fekete és fehér márványtömbpár őrzi Bethlen István örök álmát, az Almási Balázs készítette emlékmű csupán jelképes sír. A Horthy-korszak meghatározó politikusa 1946 októberében hunyt el a moszkvai Butirszkaja börtönkórházban. Sorstársaihoz hasonlóan hamvainak végső nyughelye a Donszkoj-kolostor melletti temető 3-as számú tömegsírja lett, így a budapesti emlékmű alatti urnába – mint az Tóth Vilmos temetőtörténeti monográfiájából tudható – csupán a moszkvai közös sírból vett föld kerülhetett.

Az újratemetések pontos lenyomatai is voltak az adott időszakoknak. Az 1941-ben a történelmi felelősség elől öngyilkosságba menekült Teleki Pál annak ellenére kapott – az elődjéhez, Gömbös Gyuláéhoz hasonlatos – állami cifraságú temetést, hogy végrendeletében ennek épp az ellenkezőjét óhajtotta. Talán ez, de még inkább a megalapozott politikai pesszimizmus motiválhatta 1947-ben Teleki Svájcból hazalátogató lányát, hogy nagy titokban megszervezze apja áttemetését Máriabesnyőre. Szakasits Árpád családja a következő rendszerváltás után, az 1990-es évek elején határozott úgy, hogy az államfői tisztséget betöltő szociáldemokrata vezér, majd Rákosi Mátyás bírósága által életfogytiglani börtönre ítélt politikus hamvait a Munkásmozgalmi Panteonból a Farkasréti temetőbe viteti. 

RÁKOSI NEVÉT IS TITKOSITOTTÁK

   Oda, ahol egykori bebörtönzője is nyugtalanul pihen. Rákosit Kádárék már csak holtában, 1971-ben engedték haza szovjetunióbeli száműzetéséből. Családja 1990-ben egy frekventáltabb, szem előtt lévő urnasorban vásárolt helyet, így kívánva elejét venni annak, hogy időről időre emberi ürülékkel kenjék be vagy szitkozódó felirattal lássák el a fedlapot. Az elővigyázatossági intézkedésekhez tartozott az is, hogy új helyén már csak a diktátor nevének kezdőbetűit lehetett olvasni. Mivel azonban ez sem segített, 2008-ban újabb, temetőn belüli költöztetés következett; az új, titkolt helyen már monogram sem utal az urna lakójára.

A hatalmat 1944. október 15-én német hátszelű puccsal öt hónapra magához ragadó „nemzetvezetőt”, Szálasi Ferencet közjogi értelemben államfőként tartják számon. A nyilas vezérnek – miután 1946 márciusában halálra ítélték, s a Markó utcai fogház udvarán felakasztották – eltűnt a holtteste. 2008 februárjában Kovács Tamás történész közvetett bizonyítékok alapján azzal rukkolt elő: „nagy a valószínűsége”, hogy Szálasi, álnéven, az Új köztemető 298-as parcellájában a kommunizmus áldozatainak emlékét őrző márványtábla névsorában szerepel. Kovács szerint a más szempontból is botrányos lajstromban szereplő „Lukács Ferenc” a nemzetvezető fedőneve, amit a politikai rendőrség azért adott neki, hogy még véletlenül se válhasson a parcella nyilas zarándokhellyé. Perdöntő bizonyíték azóta sem került elő. A korszakkal foglalkozó más történészek, köztük Zinner Tibor viszont azóta is azt hangsúlyozzák, hogy effajta adminisztrációs konspiráció csak később jellemezte az állambiztonsági szerveket. Varga László pedig megtalálta az igazi Lukács Ferencet, aki SS-katonaként gyilkolt és rabolt, s ezért hónapokkal Szálasi előtt statáriális bíróság ítélete alapján végezték ki. Mindezek dacára a 298-as parcella évek óta valóságos újnyilas kultuszhely is.(168 óra)