A HETI SZAKASZ (2) – Vájikrá – 2O14

Irja: Köves Slomó,rabbi

Mózes szerénysége

 

 ויקרא אל משה וידבר ... אליו מאהל מועד לאמר
Szólította Mózest és szólt hozzá az Örökkévaló a gyülekezés sátorából, mondván…(3Mózes 1:1.)

Feltűnő, hogy a Tóra szövegében a vájikrá – ויקרא – szólította kifejezésben az álef kisebb a Tóra többi betűjénél. A kis álef problémájával sok kommentár foglalkozik, és különféle magyarázatokkal próbálják értelmezni a betű méretét.

A közelség értéke

A híres Slomo Efráim ben Áron Luntschitz (1550-1619) a Kli jákár című homiletikai kommentárjában úgy véli, hogy ez jelképezi Mózes kiengesztelését Isten által. Az elmúlt szakaszokban ugyanis arról olvashattunk, hogyan adakoztak a zsidók a Szentély felépítésének céljából, mind az egyszerű emberek, mind pedig a 12 törzs vezetői. Mózes mikor ezt látta, rosszul esett neki, hogy ő maga nem hoz kellő ajándékot, nem veszi ki kellően a részét. Az Örökkévaló tehát megmutatta Mózesnek, hogy az Ő szemében Mózes értéke nem az adományok, hanem a vele való közvetlen kapcsolat miatt nagy. Ezért abban a szóban, amivel megszólította a Szentély felállítása után Mózest, az álef kisebb a többi betűnél. Így a kis álef nélkül azt a szót, hogy vájikra ויקרא, úgy is olvashatnánk, hogy vájákárויקר . Vagyis „kedves", „drága", azt kifejezve, hogy a vájikrá, Mózes „megszólítása", Mózes közelsége az, ami igazán „drága" és „kedves" a Teremtő szemében, nem  az ezüst és arany adományok. 

Mózes kicsinyitette  magát

A Midrás (Tánchumá) egy másik magyarázattal  szolgál: Mózes szerénységből írta kicsivel az Álefet. Amikor Isten szólította Mózest, akkor ez egyfajta nyilvános megjelenése volt az Isten és Mózes közti közvetlen kapcsolatnak és ezért, amikor ezt lejegyezte, mintegy szerénységből lekicsinyítve önmagát, kis betűvel írta a „szólítást. 

Jonatán Eibsitz (1690-1764) német rabbi a Jeárot Dvás című könyvében erre azt a kérdést teszi fel, hogy akkor miért nem írta a Tóraadás történetében (2Mózes 19:20.) is kicsivel a megszólítás álefjét? Ott miért nem volt szükséges az önkicsinyítés? Mi a különbség az itteni Mózes megszólítása és a Tóra-adás idején történt megszólítás között? Az egyik helyen szükség volt Mózes szerénységének kifejezésére, a másik helyen pedig nem? 

    Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó, néhai sarkadi rabbi, több megoldást is említ erre a kérdésre. Egyrészt a Tóra-adás idején Isten éppen azért „szólította" Mózest, hogy elmondja neki „Eredj, menj le!". Vagyis Mózesnek és Áronnak a néphez közel, a néppel egyenlő sorban kellett állniuk. Ezért nem merült fel annak a lehetősége, hogy a nép Mózest különbnek vagy jobbnak gondolja, és ezt kivédve kelljen Mózesnek, szerénységből az álefet kicsivel írnia. Nem így itt, a mi esetünkben, amikor a Mózesi megszólítás mintegy felemelte Mózest mindenki szeme láttára a nép fölé. 

Mózes és a nép adománya

Még egy oka van annak, hogy Mózes itt különösen igyekezett önmagát kisebbíteni. Tudvalevő ugyanis, hogy miután a nép adakozott, meghozta az aranyat és ezüstöt, a Szentély minden kelléke összeállt, még mindig nem voltak képesek felállítani azt. Végül isteni energiával megtelve Mózes egymaga rakta össze a szent sátrat. Tehát egymaga vitte véghez azt, amire 600 ezren nem voltak képesek. Miután a zsidók látták Mózes különleges isteni képességét, szükséges volt, lekicsinyítse önmagát. Ezért írta tehát közvetlen a Szentély felállítása után a vájikrá szót eltérően a többitől. 
Mit is jelképez valójában Mózes és a zsidó nép szerepe a Szentély megépítésében? A zsidó nép a Szentély alapanyagát, az ezüstöt, az aranyat, a csillogó-villogó kellékeket adta Isten Házának. Mózes pedig felállította azt. Mózes képes volt azt a sivatagot, Szentélyé változtatni, amelyben a zsidó nép akkor vándorolt. 

 

A spiritualitás és az ego feladása

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó rabbi, ezt a két szerepet egy – a zsidó filozófusok által sokat hangsúlyozott – alapgondolattal vonja párhuzamba. Jehudá Hálévi (1080-1141) a Kuzári című művében részletesen leírja, hogy ellentétben azzal az általános filozofikus felfogással, miszerint az Istennel való kapcsolat a világtól való elfordulás, a spirituális meditálás, a fizikai világból való felemelkedéssel érhető el, a zsidó vallás filozófiája másképp vélekedik: Lehet, hogy a világtól való elfordulás, a spirituális elmélkedés nagyon értékes aktivitás, de nem ebben manifesztálódik az Istennel való elvághatatlan kapcsolat. Az Örökkévalóval való kontaktus csakis az Ő parancsolatainak megtartásával – az egyik oldalon a fizikai világban való részvétellel, de ugyanakkor a fizikai világ a parancsolatok általi felemelésével megemelésével – érhető el.

Ezt jelképezi a zsidó nép és Mózes adománya. A zsidó nép adománya az arany, az ezüst, a csillogó-villogó ajándékok. Ezek jelképezik a spirituális tevékenységet, amely láthatóan „csillog és villog", egyfajta módon kiemeli az embert a szürke hétköznapokból, a materiális életből. Hasonlóan a spirituális tevékenységhez, amely az arany és ezüsthöz hasonlóan a valódik érték képét mutatja, amely által az emberek felülkerekedhetnek a materiális élet béklyóin. ez azonban még nem egyenlő az Istennel való közelséggel. A Teremtő közelségéhez az ego feladása, a parancsolat ereje szükséges. Ezt jelképezte Mózes tevékenysége, a Szentély felállítása. Ugyanúgy ahogy Mózes volt végül is az, aki a Szentély felállításával teljesítette az isteni parancsot, hogy „állítsatok nekem Szentélyt", s ez által a sivatag egy részét szentté tette, hasonló módon, végső soron az elvághatatlan kapcsolat Istennel, csakis az Örökkévaló parancsolatainak megtartásával történhet meg, nem pedig csupán az öncélu spirituális elmélkedéssel.