Mit keresnek az oroszok a Krímben? - folytatásos krími(2)

   

KUN BÉLA "BOSSZUT ÁLL"   A TATÁRJÁRÁSÉRT

 

Feltettük a kérdést - hogyan kerülnek az oroszok a Krímbe? És mi bajuk van nekik a tatárokkal és viszont? És hogy jön a képbe Ukrajna? Most már meg is válaszoljuk.

Ha nem is kezdjük Ádámnál és Évánál a történet (ezt megtettük itt és itt), elég messzire kell visszamennünk az időben, hogy megértsük a mai helyzetet.  Úgy hatszáz évet, amikor a Krímben még sem oroszok, sem ukránok nem voltak - sőt az ukránok még maguk sem tudták, hogy léteznek. A Krím déli részét - láttuk - ekkor olaszok, görögök, és gótok lakták. Északabbra azonban már más volt a helyzet.  A széles sztyeppékről mindenféle  török-mongol népelemek keveredtek oda. Míg a déli rész a tenger felé nyitott kaput, az északi lejtőkről már látszott a végtelen pusztaság, amit akkor a Nyugat leginkább Cumania (Kunország) néven nevezett. Amikor aztán Timur Lenk csapásainak következtében az Arany Horda  állama szétesett, itt is mozgolódni kezdtek a helyi előkelők. Egy egyszerű közember azonban mégsem lehetett az új ország vezére - megtalálták viszont Dzsingisz kán egyik távoli leszármazottját Hadzsi Girajt (modern helyesírás szerint Haci Giray), aki éppen a Litván Nagyfejedelemségben élt száműzetésben.  

Ezt  követte az orosz betelepülők újabb hulláma. Az újabb aranykor egészen az első világháborúig tartott - utána aztán jött a zűrzavar. 1917 és 1921 októbere közti négy évben 10 különböző (bolsevik, fehér, ukrán, tatár, német stb.) kormánya volt a félszigetnek. Ami persze végül a nagy Szovjetunióban ért véget - azon belül is - ellentétben Új-Oroszország többi részével - az Orosz SzSzSzK-ban. A tatárok legalább is formailag továbbra is az alapvető államalkotó nemzetet jelentették a Krími ASzSzSzk-ban, és a kommunista pártvezetők is többségükben közülük kerültek ki  - egy számunkra igen érdekes kivétellel: 1920. november 16-tól 1921. február 20-ig a krími Forradalmi Bizottság vezetője  maga Kun Béla volt.  (Persze mondhatjuk, hogy így álltunk bosszút a sok tatárjárásért.) 1941-ben aztán, még a német hadsereg megérkezése előtt, az itt élő németséget biztonsági okokból kitelepítették. A németek meg jöttek, és elfoglalták az egész félszigetet - a tatárok többsége lelkesen üdvözölte a felszabadítókat, akik (nekik) azt ígérték, hogy a Krím a "végső győzelem után" Törökországhoz kerül majd. 20 ezer tatár önkéntes állt be a Wehrmacht Ostlegionjába. Orosz partizánokra vadásztak a hegyekben. Olyan sikeresek voltak, hogy 1944-ben, miután a Krímből kivonultak a németek, átvezényelték őket Franciaországba, hogy francia partizánokra vadásszanak.  Legnagyobb részük végül a nyugati fronton  esett el. Az oroszok viszont a végsőkig kitartottak. Szevasztopol ostroma így ismét nem volt egyszerű feladat. Az erőd 250 napig tartotta magát. A berendezkedő nácik a félszigetet a saját nyaralótelepükké akarták alakítani, és mindenféle - nagyobb részt nem létező - gót emlékeket próbáltak kreálni. Szevasztopolból is Teodorichsburg lett két évre. A félsziget zsidó lakosságát meg elholokausztolták. 1944-ben aztán visszajöttek az oroszok. Szevasztopol a Hős Város nimbusza, jelentősége az orosz legendáriumban csak tovább nőtt. A tatárokat pedig a kollektív bűnösség elve alapján egyik napról a másikra bevagonírozták, és vitték testületileg Üzbegisztánba. Ezt a deportálást nevezi a tatár Sürgünnek.

A  pakolásra mindössze fél órát kaptak a családok, a deportálást az NKVD 32 ezer fegyverese intézte - a deportáltak száma elérte a 200 ezret. Bár elméletben nem a tatárok fizikai megsemmisítése volt a cél, a gyakorlatban az első másfél évben a kitelepítettek 45%-a halt meg a betegségek, az éhség, vagy a rossz életkörülmények miatt. Akik életben maradtak azok sem térhettek vissza hazájukba egészen a Szovjetunió összeomlásáig. Közvetlenül a tatárok után kitelepítették a félszigetről  az ott élő szinte  összes, nem orosz nemzetiségűt - örményeket, bolgárokat, aki még maradt. A helyüket oroszok és - először a félsziget történetében - nagyobb mennyiségben ukránok foglalták el.

1954-ben aztán - meglehetősen váratlanul - a Krím az Ukrán SzSzK-hoz került.  A döntést azóta is legendák sora övezi. Ajándékba adta a szép félszigetet Hruscsov elvtárs az ő kedves Ukrajnájának? Így akarta lekenyerezni Moszkva a  különutas ukrán pártvezetést? Az oszd meg és uralkodj elve alapján egymásnak akarta ugrasztani a birodalom nemzetiségeit? Mindenkinek van erre bombabiztos elmélete. Egy azonban tény. A Szovjetunió felbomlása a Krímet teljesen váratlanul a független Ukrajnához sodorta. Ezt azonban a helyi  erősen orosz érzelmű lakosság elég nehezen emésztette meg. Előjelek nem voltak, az egész hirtelen, traumatikusan történt, úgy, hogy addig az "Ukrán SzSzK", mint gazdatest,  tulajdonképpen  formalitás volt - a Krím össz-szövetségi nyaralóhely volt.

 Elnyomó többségből (potenciálisan elnyomott) kisebbséggé válni  a saját hazájában senki nem szeret. A kilencvenes évek elején hosszan ment a kötélhúzás Kijev, Moszkva és Szimferopol között a félsziget pontos státuszáról, no meg a flotta megosztásáról. Közben pedig a tatárok egyre nagyobb számban kezdtek hazatelepülni, ami szintén nem volt zökkenőmentes folyamat. A helyi hatóságok ahol tudták, akadályozták a visszatérést.  Házaikban, ha még megvoltak, évtizedek óta orosz családok éltek, akik most, az amúgy is bizonytalan helyzetben saját életüket féltették. Mára a lakosság kb 12%-át alkotják, és  vannak területek, ahol ismét többségben vannak.

 Úgy látszott, nyugvópontra jutott az ügy. Az 1994-es Budapesti Memorandumban Oroszország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia szavatolták Ukrajna határait, így orosz részről - akkor úgy tűnt végleg - félretették a Krím Oroszországhoz csatolásának tervét. Kijevben ugyanakkor igen széles autonómiát adtak a félszigetnek - amelynek a hivatalos neve Krími Autonóm Köztársaság lett. A  helyi oroszok persze a választásokon mindig az "oroszbarát" elnökjelöltre, pártra szavaztak, akárcsak a teljes déli-keleti része Ukrajnának. 

Jól látszik az, ami a szovjet időkben, a nagy masszába olvadva igazán senkit sem érdekelt: Ukrajna két része, a valódi, ahol ukránok éltek, és az  oroszok által a 18. század végén meghódított, ahol az akkor betelepült lakosság utódai laknak, igazán sosem alkotott egy országot. Mindig a történelmi határok mentén szavazott. Így a most újjáéledő szeparatizmus valójában senkit nem lephet meg. (És valójában  teljesen rendben is lenne, ha a két rész szétválna, a gyakorlatban senkinek nem hiányozna a másik.) A meglepő most az utóbbi hetekben inkább csak a hirtelen fellángolás. Mert azt, hogy feszültség van a mélyben, azt lehetett tudni. Valahogyan mindenki kisebbségben érzi magát, és fél a másik, erősebbnek látszó nacionalizmustól. Az ukránok a nagy agresszív orosz testvértől, az ukrajnai oroszok a "nácikkal" azonosított militáns Nyugat-Ukrajnától, a tatárok (érthető rossz emlékeik alapján) a krími oroszoktól. Mindazonáltal 2012 nyarán, amikor ott jártunk, ebből alig éreztünk valamit. A Krím az volt, aminek kellene lennie - egy kellemes, békés üdülőhely. Igaz, arra, hogy Ukrajnában járunk, gyakorlatilag semmi nem utalt. Talán, ha egyetlen nagyon hivatalos  feliraton jelent meg az ukrán nyelv. (Olyan plakátot viszont láttunk, amiben egy az egyben kijelentik, hogy nekik bizony joguk van az oroszhoz. )

Bár hrivnyával fizettünk, a legtöbb helyen az egyszerűség kedvéért a helyiek ezt rubelnek becézték, és a turisták is szinte kizárólag oroszok voltak. A turizmus azt is biztosította, hogy a Krímben azért - pl. Kárpátaljához képest - kiugróan magas lett az életszínvonal. A turistabizniszbe pedig a tatárok is bekapcsolódtak. Hiszen mégis csak ők jelentik a couleur locale-t, az érdekességet. Így aztán a tatár éttermek mindenütt jelen voltak, akárcsak a tatár kézművesek, szuvenírárusok. 

 

Most mégis robbant a helyzet. Valószínűleg mert a demokratikus felépítményhez hiányzik a kompromisszumok,  tárgyalások politikai kultúrája.