|
2014. február 28., péntek
HVG:Miért sikeresebbek nálunk az osztrákok?"MERT
Szorgalmasak, kuporgatók, a megtakarításaikat
befektetik, rendesen fizetik az adót
ÉS ÜGYES, OKOS DIPLOMATÁIK VANNAK"
Szerző: Szegő Iván Miklós
Ausztria 1919-ben rosszabb helyzetben volt, mégis a saját Trianonjából jobban jött ki, mint Magyarország. Még területet is szerzett – éppen tőlünk. A második világháború után pedig igazán megmutatkozott az osztrákok ügyessége, hiszen már a jóvátételt és a szovjet gyárfoglalásokat is kimanőverezték, arról nem is beszélve, hogy 1955-ben diplomatáik révén szabadultak meg a szovjetektől, míg mi 56-ban véres áldozatokkal sem tudtuk ezt elérni.
Miért sikeresebbek, ügyesebbek, gazdagabbak nálunk az osztrákok? – sokan teszik fel alighanem ezt a kérdést, és a válasz persze egyszerűnek látszik gazdaságilag. Szorgalmasak, kuporgatók, a megtakarításaikat visszaforgatják a vállalkozásaikba, rendesen fizetik az adót; de ez csak az egyikfajta – természetesen nem elhanyagolható – magyarázat. Németh István, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára most ezúttal történészként – és amúgy Vas megyei, sárvári születésű „érdeklődőként” – vizsgálta meg a kérdést, és írt erről Az osztrák út címmel egy könyvet.
A kifejezést, az „osztrák utat” Kurt Waldheim volt bécsi államelnök használta, s bár Waldheimet nem tekinthetjük a huszadik század mintapolitikusának – többek között vitatott második világháborús szerepe miatt –, azért az általa használt terminus nem teljesen indokolatlan.
„Életképtelen” Ausztria
Németh István elemzéséből kiderül, hogy ő maga sem az osztrákok erkölcsi értelemben vett fölényével magyarázza a sikerüket. Szerinte ugyanis a régi osztrák diplomácia rafinériája, illetve az egész osztrák politika racionalitása, finoman szólva „alkalmazkodóképessége”, és az adódó lehetőségek jó kihasználása, máskor pedig ügyes lobbizásuk döntő volt abban, hogy jóllehet földrajzilag közel fekszünk egymáshoz, Ausztria jelenleg négyszer gazdagabb állam, mint Magyarország. Minderről az egyetemi tanár az ELTE Egyetemi Könyvtárában, Budapesten beszélt kettős könyvbemutatóján, ahol a L’Harmattan kiadónál megjelent, Fiziker Róberttel közösen szerkesztett Ausztria a 20. században. Az „életképtelen” államtól a „boldogok szigetéig” című kiadványt is bemutatták.
De miért is volt „életképtelen” Ausztria? Németh szerint 1919-ben Ausztria rosszabb helyzetben volt, mint Magyarország. Arányaiban sokkal nagyobb területeket csatoltak el tőle, mint tőlünk. Elvesztették Galíciát, Bukovinát, a cseh tartományokat, a mai Szlovéniát, Isztriát és - az egyik legfájóbb pontként – Dél-Tirolt. Az ország területe 84 ezer négyzetkilométerre csökkent. Ennek ellenére rögtön, már a legnehezebb pillanatokban is józanul gondolkodtak Bécsben. Amint rájöttek, hogy mi vár rájuk a saját „trianoni” diktátumuk következtében, azaz a saint-germaini békében, azonnal cselekedtek. Rátaláltak az antant egyetlen megpuhítható vezetőjére, Wilsonra, és meggyőzték az amerikai elnököt arról, hogy a népek önrendelkezési joga következtében igényt tarthatnának Burgenlandra. Így – külügyminiszterük sürgős amerikai útja révén – sikerült a magyar koronához tartozó nyugat-magyarországi területek jelentős részét megszerezniük. (Burgenlandból Sopron „lóg ki” csupán, ez a „leghűségesebb” város ugyanis népszavazáson mondta ki, hogy Magyarországhoz kíván tartozni.)
Manőverezés az Anschluss kapcsán
De az osztrákok élelmességét az Anschluss kezelése is bizonyítja. Már 1919-ben tettek egy gyenge kísérletet erre, az antant azonban erre rájött, és megakadályozta a németekkel alkotandó „önkéntes” államszövetséget. Amikor ennek a tervnek a lehetetlenségét belátták, rögtön alkalmazkodtak az új helyzethez.
Amikor viszont 1938-ban fordult a kocka, és Hitler mindent elsöprő erővel lépett fel, a német hadparancsnokoknak az egyik legfontosabb utasítása volt, hogy az Ausztriába való bevonuláskor, a náci csapatokat szállító gépkocsivezetők vegyenek fel védőszemüveget, mert az osztrák lakosság várhatóan virágszálakat dobál rájuk, és ezek megsérthetik a szemüket.
Ennek ellenére Ausztria a második világháború után az áldozat szerepében tetszelgett, és nem kis részben az utolsó osztrák trónörökösnek, Habsburg Ottónak köszönhető, aki a háború idején elfogadtatta a szövetségesekkel, hogy Ausztriát a németek kebelezték be. Így aztán az áldozatnak tekintett Ausztriának például nem kellett jóvátételt sem fizetnie a második világháború után. Ellentétben például Magyarországgal, amelyet 1944-ben szintén megszálltak a németek.
Nem szerelték le a gyáraikat
Az osztrákok jórészt megúszták, hogy a szovjetek leszereljék a gyáraikat, illetve a német tulajdont kisajátítva szovjet vállalatokat hozzanak létre 1945 után, a négyhatalmi megszálláskor. S hogy miért voltak ügyesebbek ekkor is az osztrákok nálunk? Mert amerikai sugallatra gyorsan államosították a nagy cégeiket, így az egykori Herman Göring Werkét, is, amely Linz környékén az egyik legnagyobb ipari komplexumuk volt. (Nálunk például ugyanennek a náci vállalatcsoportnak a tagja volt az Óbudai Hajógyár, de ez szovjet tulajdonba került.) Így körülbelül 1,5 milliárd márkányi vagyont mentettek meg a szovjetek elől, ennyivel több maradt Bécsnek, mint Budapestnek.
Az osztrákok persze elfogadták a Marshall-segélyt is a második világháború után. Egyetlen ország sem kapott arányaiban annyi pénzt – fejenként 131 dollárt - az USA-tól, mint Ausztria, persze mi ebből 1947-ben már kimaradtunk, mert egyre inkább betagozódtunk a szovjet blokkba, és Moszkva letiltotta az amerikai segítség elfogadását. Az osztrákok egyébként – szintén Habsburg Ottó lobbizása és információi alapján – már rég készültek a Marshall-tervre: már 1945-ben minisztériumot állítottak fel az ilyen ügyek kezelésére, így amikor meghirdették a segélyakciót, elsőnek adták be a bécsi igényeket, és ezért kaptak kétszer annyi segélyt, mint bármelyik másik nyugat-európai állam.
A legügyesebb akció
Végül a legügyesebb manőverük 1954-55-ben következett be. Az osztrák diplomácia felismerte az egyedülálló lehetőséget arra, hogy véget vessen a szovjet megszállásának. 1954-ben a bécsi diplomácia felvetette ugyanis az ország svájci mintájú semlegességét. Erre az ötletre rögtön rákapott Hruscsov szovjet pártvezér, aki egyrészt általános kelet-nyugati enyhülési politikát hirdetett Sztálin halála után, másrészt egy stratégiai jelentőségű esélyt ismert fel az osztrák semlegességben. Hruscsov ugyanis Svájc és Ausztria neutralitását azért támogatta, mert így az Alpok vonalában a NATO északi és déli szárnya kettéválasztható lenne egy semleges övezettel. (Az NSZK, vagyis Nyugat-Németország amúgy csak 1955-ben csatlakozott a NATO-hoz.)
Így aztán 1955-ben megkötötték az osztrák államszerződést, amely a nagyhatalmak révén garantálta Ausztria semlegességét, és ezzel egyidejűleg a szovjetek kivonultak az általuk megszállt osztrák területekről. Egy év múlva Magyarország ezt – a szovjet csapatok kivonását – nem tudta elérni, még véres harcok árán sem.
Mindezek után megállapíthatjuk: Bécs ügyesebb diplomáciája, kellő időben kellő rugalmasságot mutató politikája, és persze a lehetőségek precíz és azonnali kihasználása, a túlzó követelések megfelelő időpontban való visszavonása – például az „osztrák Trianon” után – mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy Ausztria sikeresebben vegye a huszadik század leggyötrelmesebb megpróbáltatásait, és Magyarországnál sokszorosan gazdagabban kerüljön ki a világkonfliktusokból. HVG via TUDÓZSIDÓ)
A HETI SZAKASZ (4) – PEKUDÉ
Irja:Smuel Glitsenstein, rabbi
A ZÁRÓVIZSGA
Átláthatóság és elszámoltathatóság – e két kulcsszótól hangos a „felelős társadalom” 21. századi eszméje. Minden tisztességes, egyenes ember örül az őszinte erőfeszítéseknek, melyek a korrupció és a tisztességtelenség felszámolását célozzák a társadalom minden szférájában, legyen az üzleti, kormányzati vagy magánéleti. De valóban új jelenségek-e ezek? A mi generációnk az első a történelemben, amit hasonló problémák foglalkoztatnak?
Az eheti pársában (Pekudé; 2Mózes 38–40) arról értesülünk, hogy Mózes napjaiban „üvegzsebprogram” keretében, részletes elszámolással kezelték az izraelitáknak a pusztai Szentély és annak eszközei számára szentelt adományait. Az aranyat, az ezüstöt és a rezet lemérték, az értékét összesítették, hogy semmiféle szó se érhesse Mózes és segítői tisztességét. A kommentárok ebből az epizódból eredeztetik azt az elvet, hogy a közösségi jótékonysági alapok vezetői elszámoltathatók kell legyenek. Szükséges, hogy mind „tiszták" legyünk az Örökkévaló és az emberek szemei előtt”.
Az Atyák Bölcs Tanitásai (Pirké avot) arra figyelmeztet bennünket, hogy egy napon mindannyiunknak szembe kell néznünk a végső elszámolással. Mindannyian meg fogunk állni a mennyei ítélőszék előtt „teljes vizsgálat és elszámoltatás” (din vechesbon) céljából, arról, ahogyan az életünket megéltük.
A Talmud (Sábbát 31a) értesülve van arról is, milyen kérdéseket kapunk majd a legfelső ítélőszék előtt. Mit gondolnánk, mi lesz az első kérdés? Meglepetésünkre nem az, hogy „hiszel-e az Örökkévalóban”, vagy hogy „böjtöltél-e a legutóbbi jom kipur alkalmával”? Ha hisszük, ha nem, az első kérdés ezen a „záróvizsgán” így hangzik majd:
„Becsületesen intézted dolgaidat?” Nem azt kérdik tőlünk, milyen vallásos istenképünk van, hanem hogy hogyan viselkedtünk a hétköznapi ügyekben. Tisztességesen, becsületesen bántunk-e másokkal?
A második kérdés viszont a zsidóság lényegét érinti. „Szenteltél-e időt a Tóra tanulmányozásának?” Úgy tűnik, hogy a Tóra-ismeret, a tanulás a kulcs, ami megnyitja az ajtókat a zsidó életben.
Nemde korunk anomáliája, hogy sok briliáns jogi elménk – ügyvédek, ügyészek, bírák – egyetlen oldalt sem tanultak a Talmudból, a judaizmus klasszikus törvénytárából? Vagy hogy kiváló orvosaink közt van olyan, aki nem ismeri Maimonidész, e 12. századi zseni orvosi írásait? Vagy hogy legragyogóbb üzleti tehetségeink közt van olyan, aki a zsidóság tudományát tekintve tudatlan, sőt, „írástudatlan”?
Ha valaki átmegy a piros lámpán, nem mentegetőzhet azzal , hogy nem ismerte a törvényt. Nincs az a rendőr, akivel el lehetne hitetni, hogy a sofőr sajnos nem tudta, miszerint tilos a pirosban áthaladni. Manapság, mikor a Tórát tanulmányozni annyi új lehetőségünk van, a tudatlanságra nincsen mentség. Ha a Talmud valaha csukott könyv volt is, manapság magyarul is elérhető – és rendelkezésünkre állnak tanárok is, akik tanítsák. Zsidó tanulmányokat folytatni minden közösségben számos lehetőségünk van. És ha valaki messze él mindentől, ott az internet, csodákra képes. Még virtuális rabbi segítségét is igénybe vehetjük!
Gondoskodjunk róla, hogy amikor a mennyei „rendőr” majd „feltesz néhány kérdést” nekünk azon a bizonyos napon, mindannyian igennel felelhessünk.
A rebbe és én (27)
Tanuljanak a nők is!
Jekutiél Farkas rabbi neves magyar származású haláchikus szaktekintély, Jeruzsálemben, Izraelben él. Ő és a felesége az 1970-es években került kapcsolatba a Chábáddal. 1980-ban audiencián jártak a Rebbénél.
„Az asszony a ház oszlopa, minden rajta múlik – lesz-e az otthonból chászid otthon, Chábád-otthon, vagy megragadunk egy másik úton?” – kezdi visszaemlékezését Farkas rabbi, az audienciáról, melyen feleségével, és két gyermekükkel vettek részt. Miután átadták a Rebbének a kéréseik és kérdéseik hosszú listáját, a Rebbe odafordult Farkasnéhoz fordult és azt mondta:
„Úgy informáltak, hogy te az unokája vagy a néhai Ámrám Blau rabbinak, élj sok hosszú éven át, aki levelezésben állt velem, és tanulta a Chábád-tanításokat, Tánját, a Likuté Torát és így tovább. Makacs ember volt – ilyen volt ő –, és sikeres: sikeres az otthonában, a családjában – efelől nincs kétség, láthatjuk, hogy így van.” – mondta a Rebbe, aztán folytatta. „De az utcán is sikert hozott neki a makacssága. És mivel te az unokája vagy, elszántan terjesztened kell az eszmét, hogy a nőknek is tanulniuk kell a chászid tanításokat, mert azok kapcsolódnak a fontos micvákhoz, melyekre a nők kötelesek.”
„A Rebbe egész beszédet intézett hozzánk” – idézi fel Farkas rabbi az eseményeket.
„Amint a Széfer háchinuch bevezetése mondja” – folytatta beszédét a Rebbe. „»Az egyik ilyen micva az Örökkévaló szeretete és félelme«. És Maimonidész ezt írja: »Hogyan képes az ember szeretni és félni az Örökkévalót? Azáltal, hogy olyan dolgokról elmélkedik, melyek az Örökkévaló szeretetére vezetik.« És míg az Álter Rebbe úgy látja jónak, hogy az asszonyok azokat a micvákat tanulják, melyekre kötelezve vannak, te elszántan hirdesd, hogy az asszonyok tanulják a chászid tanításokat, azokat a diskurzusokat, melyek az Örökkévaló félelmét és szeretetére indítanak. Ez még jobban meg fogja növelni az Örökkévaló áldásait.” – A Rebbe ezután egy nagyon különleges áldást adott Farkasnénak.
„Az audiencia során a feleségem különleges áldásokat kapott. Ami ezután történt, az nyilvánvaló… Az otthonunk átalakult. És a feleségem rendíthetetlenül végezte a dolgát. Most egy szigorúan vallásos iskolát irányít, a legszigorúbb jeruzsálemi vallási közösségek számára, ő vezeti a háztartástani munkaközösséget, és erről tanítja az osztályokat. Akárhová megy, ha a szülők otthonába is, hiába mondják neki, hogy hagyja abba… beteljesíti a küldetését.”
„Rebbe mondta nekem, hogy terjesszem az »Örökkévaló szeretetét és félelmét«” – szokta mondani Farkasné, amikor ellenző vagy értetlenkedő reakciókra válaszol.
„A mai napig teszi” – fejezi be felesége küldetésének történetét Farkas rabbi „És hála legyen érte az Örökkévalónak, aki segítse őt továbbra is az útján!”
A LEGJOBB NYILASBÓL LESZ A LEGJOBB ÁVÓS
Az SS-hez jelentkezett, végül
ávós lett ,Kádár karhatalmának feje
Szerző: Szegő Iván Miklós(hvg)
Miként vált az ÁVH az elnyomás jelképévé 1956-ra? Hogyan gyűrte maga alá az 1953-ban elvileg „lefokozott” államvédelem az egész belügyet? Miért próbálta a politikai vezetés – különösen Rákosi – az ávósokra hárítani a teljes felelősséget az 1956-ig elkövetett bűnökért?
Valencsák János Csehszlovákiában született 1922-ben, de magyar katonai parancsnok, később pedig államvédelmi tábornok lett. Karrierje alakulhatott volna másképp is, hiszen 1944-ben SS-katonának jelentkezett. Sorozott katonaként, szabadságáról visszatérve mégsem oda állt be, hanem régi (magyar) alakulatánál maradt. Erre csak 1951-ben derült fény, ám a szigorú pártmegrovás után is hadosztályparancsnokká nevezték ki még abban az évben. Valencsák 1953-tól a határőrség és a belső karhatalom közös parancsnoka lett – államvédelmi ezredesként, majd vezérőrnagyként. Az 1956 utáni megtorlásban „bizonyított”: ő tisztította meg Keszthelyt és a Balaton környékét. 1959 után a karhatalom országos parancsnokának nevezték ki, így a Kádár-korban maradt a leghosszabb ideig, 1966-ig ugyanabban a pozícióban.
Rákosi és Kádár államvédelmi, illetve belügyi vezetői között nem Valencsák az egyetlen, aki eltitkolta múltja kellemetlen részleteit. Tóbiás Sándor már rendőr alezredes volt, amikor Valencsákhoz hasonlóan, 1951-ben fennakadt a szűrésen. Az ő karrierje ezzel meg is tört: a BM Közrendészeti Főosztályának vezetője lett volna, de kiderült, hogy az Andrássy út 60. alatti nyilas pártközpontban pár hétig háziszolga volt 1944-ben, így elrakták a bűnügyi nyilvántartóba „porosodni”. (Szerencséje volt, hogy nem az Andrássy út 60.-ba került vissza – fogolyként –, hiszen ott 1945 után az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH egyik központja működött.)
Szovjet import: a magyar „gulág” szervezője
Garasin Rudolf 1895-ben Csáktornyán született, az akkori Zala megyében (ma: Horvátország). Orosz fogságba esett az első világháborúban, 1919-ben lovasezredet parancsnokolt a szovjet-orosz Vörös Hadseregben, 1931-ben elvégezte a Sztálin Népgazdasági Akadémiát. 1945-ben már megint itthon partizán. Ám a békeidő nem neki való: 1946-ban gazdasági szabálytalanságokat követett el egy pesti könyvkiadónál, ezután újra a Szovjetunióban találjuk, hogy két év múlva onnan vegyen részt a magyar kényszermunkatábor-rendszer (ennek része volt Recsk is) kialakításában. 1951-ben a magyar pártvezetés „hazakérte”, így folytatta a „magyar gulág” hálózatbővítését. 1953-tól a büntetés-végrehajtás parancsnoka. Nemcsak a leghírhedtebb akkori börtönök (Vác, Márianosztra), hanem a tiszalöki „munkahely-parancsnokság”, vagyis munkatábor is az alárendeltségébe tartozott. 1955-ben figyelmeztetést kapott a Budapesti Országos Börtönben történt súlyos bűncselekmények miatt. Utolsó egyenruhás posztja a határőrség országos parancsnokhelyettessége volt 1957-ben, a kádári megtorlás idején.
| Trójai faló a Belügyminisztériumban |
E három életrajzot a Trójai faló a Belügyminisztériumban című kötet alapján vázoltuk fel, amely egyrészt 186 rövid életrajzot tartalmaz (belügyi és államvédelmi vezetők pályafutásáról), másrészt a magyar államvédelem, az ÁVH 1953-56 közötti „túléléséről” szól. Ennek jegyében közlik Cserényi-Zsitnyányi Ildikó tanulmányát a Belügyminisztérium 1953-56 közötti szervezeti változásairól is.
Rákosi és Nagy furcsa társbérlete
Az amúgy is zaklatott magyar történelem egyik legfurcsább helyzete állt elő 1953-ban: Nagy Imre miniszterelnökké előléptetésével Moszkva a pártvezér Rákosit – az aktuális szovjet példa nyomán – elvileg a második helyre rangsorolta. Sztálin ugyanis utolsó éveiben miniszterelnökként gyakorolta a hatalmat, és nem pártfunkciója döntött. A szovjet generalisszimusz 1953-as halála után megkezdődött Nagy Imre Új szakasz-politikája itthon, de ez az irányzat már a születés pillanatában megbicsaklott. Ugyanis a kommunista világrendszer enyhítését célul kitűző posztsztálinista szovjet vezetés az 1953 nyarán kirobbant kelet-berlini munkásmegmozdulások fegyveres leverése után megingott elhatározásában, majd Hruscsov megerősödésével 1964-ig állandóan a lazítás és a keménykedés között ingadozott.
Így a frissen hatalomra került reformista, Nagy Imre miniszterelnökként a ravasz sztálinistával, Rákosival volt kénytelen „társbérletben” osztozni Magyarországon. A szovjet vezetés ugyanis nem távolította el az addigi vezért a kommunista párt éléről 1953-ban. A hatalmi harc 1955 elejéig tartott, amíg Rákosi teljesen fel nem őrölte Nagy Imrét. Az utóbbi részeredményeket elért ugyan, így az internáltak jelentős része kiszabadult, és megkezdődött a koncepciós perekben elítéltek elengedése is.
Az 1953-55-ös társbérlet sok területen – a gazdaságban, a kultúrában, a sajtóban – kiélezte a helyzetet, de mindennél súlyosabb állapotot teremtett az államvédelemben és a belügyi vezetésben. Gyarmatiék nem véletlenül adták a trójai faló címet könyvüknek. 1953-ban elvileg az ÁVH önállóságát megszüntették, és beolvasztották a Belügyminisztériumba. Ám a belügyminiszter, Rákosi addigi vezetőtársa, a szovjetek bizalmát élvező Gerő Ernő lett, ami garancia volt arra, hogy a korábbi törvénytelenségeket ne tárják fel túl alaposan. (Az összevonás ötlete 1953-ban Berijától, Sztálin véreskezű belügyesétől származott, aki ekkoriban reformerként „tündökölt” pár hónapig, ám Hruscsovék viszonylag gyorsan félreállították, majd kivégeztették.)
Az 1953-as változások gyengeségét az is jeli, hogy az ÁVH megszüntetését nem is hozták nyilvánosságra. A közvélemény nem értesült erről, az egyenruhák és a rangok is változatlanok maradtak. Gyarmatiék szerint ezért szerepelt az 1956-os forradalom követelései között is az államvédelmi hatóság felszámolása.
Belügyesek, ávósok a forradalom oldalán
A friss kötet szerzői kimutatják, hogy az ÁVH hamarosan „felfalta” a belügyet. A fontosabb belügyi vezetői posztok döntő részét egykori államvédelmisek foglalták el. S ha nem azok, akkor például a Garasinhoz hasonló, Moszkvából importált „hősök”. Az ávósok mindig népszerűtlenek voltak a katonák, a rendőrök, az ügyészek és a bírók között, ám 1953-tól 1956-ig különösen az államvédelmisek és a rendőrök ellentéte fokozódott.
A rendőrök félreszorítottsága az 1956-os forradalom idején derült ki. A legismertebb rendőri vezető ekkor Kopácsi Sándor volt, Budapest főkapitánya, aki már 1956 tavaszán nyilvánosan bírálta Rákosit, októberben a forradalom mellé állt, s november 3-án a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka lett. Később a Nagy Imre-per hatodrendű vádlottjaként életfogytiglanra ítélték, s az 1963-as amnesztiával szabadult. Kopácsi 1953-55 közötti rendőri helyettese, Kiss István – aki korábban ávós százados volt, majd rendőr őrnagy lett – hasonlóan aktív volt a forradalom napjaiban. Szervezte a Nemzetőrséget és a forradalmi karhatalmat, s ekkor emelkedett rendőr alezredesi rangra. Kádár hatalomra kerülése, a forradalom leverése után, november 8-án szolgálatra jelentkezett a Belügyminisztériumban, és 1957 januárjáig ott dolgozott az Elnöki Főosztály vezetőjeként. Márciusban tartóztatták le, és bár egyszer már majdnem kiengedték, 1958-ban végül elítélték, de ezzel együtt szabadlábra is helyezték Kisst.
Kik dolgoztak Moszkvának, a magyar vezetés tudtán kívül?
Gyarmatiék felhívják a figyelmet, hogy az államvédelemmel foglalkozók jelentős része „közvetlen moszkvai alárendeltségben tevékenykedett” (ami „időlegesen még a magyar kommunista pártvezetés számára is homályban maradt”). Közéjük tartozott Pálffy György, Tömpe András, Földy Lajos, Szűcs Ernő.
Pálffyt még a Rajk-per környékén kivégezték. Tömpe 1945-ben Péter Gáborral konkurálva szervezte a magyar politikai rendőrséget, majd elbukva a küzdelmet, a szovjet felderítés ezredeseként Latin-Amerikába küldték 1947-ben. Később, a hatvanas években Kádár bizalmasaként próbált az ötvenes évekbeli törvénytelenségek „rendezésével” foglalkozni, de végül a főtitkár is ejtette őt, és 1971-ben öngyilkos lett.
Szűcs Ernőt ávós kollégái verték péppé 1950-ben Rákosi utasítására, aki nehezen viselte, ha valaki a megkerülésével dolgozott Moszkvának. Sztálin viszont fél év múlva figyelmeztette Rákosit, hogy Péter Gábor ÁVH-főnökhöz és Farkas Mihály hadügyminiszterhez csak a Kreml előzetes jóváhagyásával nyúlhat – ez Gyarmati György 2011-es, korábbi könyvéből, A Rákosi-korszakból derül ki. Ráadásul Péter Gábor egyik helyettesének kiléte máig ismeretlen. Kovács János (ál)néven emlegették, és valójában a szovjet államvédelem alezredese volt. Mindez Gyarmatiékat nem lepi meg: szerintük Magyarország ekkoriban a Szovjetunió „nyugati tartományainak egyike” volt.
Mindenki mindenki ellen
Rákosi saját leghűségesebb pribékjéhez, Péter Gáborhoz is hozzányúlt, de ekkor már betartotta Sztálin játékszabályait: 1953 elején fogatta el, akkor éppen cionista összeesküvés vádjával készültek fellépni Péter ellen, Sztálin aktuális üldözési mániáját kiszolgálva. Rákosi 1955-ben, Nagy Imre félreállítása után megpróbálkozott a „resztalinizálással” is, azaz a diktatúra fokozásával, amiben Piros László és államvédelmisei segédkeztek neki. Piros ekkor szerette volna újra önállósítani az ÁVH-t, ezt azonban már nem tehette meg, mert Moszkvában 1956 elején a desztalinizáció győzedelmeskedett éppen.
A szovjet kommunista párt XX. kongresszusán elmondott Hruscsov-beszéd után, amely a törvénytelenségeket ítélte el, Rákosi körül kezdett megfagyni a levegő. Ő ugyan még az önimázs mentése érdekében igyekezett beáldozni az ÁVH-t, mint a bűnök fő felelősét, de 1956 első felében kénytelen volt elismerni saját szerepét is a korábbi törvénytelenségekben. Végül ennek az évnek a nyarán bukott meg, és ebben szerepe volt a börtönben ülő Péter Gábornak is. A Rákosi ellen szervezkedő magyar pártvezetők ugyanis Moszkvában Péter börtönbeli írását felhasználva „fúrták meg” a hazai pártvezért.
Gyarmatiék arra is felhívják a figyelmet, hogy az ötvenes évek közepén Moszkvában paradigmaváltás történt a titkosszolgálatok kezelésében. A KGB élére Szerov tábornok került – ő 1956-ban mutatta meg Magyarországon, hogy azért ért a sztálinista módszerekhez is –, aki a megelőzés, a technikai felderítés, a kémelhárítás elsődlegességét hangsúlyozta, nem a karhatalmi feladatokat. Ettől Rákosi emberei, különösen Piros László, aki 1954-ben váltotta a belügyminiszteri poszton Gerő Ernőt, eltért, és inkább a karhatalmat próbálta erősíteni.
Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1956-ra, a forradalom előestéjére a rendőrök, katonák, a Rákosit követő hazai politikai vezetés, de még talán Moszkva is idegenkedve nézett a magyar államvédelemre, amelyről a magyarok azt sem tudták, hogy már nem is ÁVH-nak hívják…
GYERTYAGYUJTÁS ZSIDÓ NŐKNEK!!!
פרשת פקודי PKUDÉ-תשע"ד – שבת פר' שקלים
MA – 17.09
( Az idők – Budapestre értendők)
A szombat fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga.
Ez a három specifikus női micva egyike. A szombat (sábesz) fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka.
A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint ahány gyermeke van.
A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.
Tehát ma estefelé – 17.09 órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:
BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL SÁBÁT
HÉBER ERDETIBEN:
ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם,
אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת
Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat fényeit.
שבת שלום
2014. február 27., csütörtök
Mi vár az ukrán zsidókra?
ÚJ FIATAL PÁR – CHÁBÁD
SÁLIÁCH ÉRKEZETT KIJEVBE
Bár lassan elcsitulnak az ukrajnai indulatok, a helyi zsidóság még nem lélegezhet fel. „Nincs információnk róla, hogy zsidók célponttá váltak volna, mindazonáltal továbbra is fenáll a veszély” – nyilatkozta Yaakov Bleich főrabbi a Jerusalem Postnak. „Nem tapasztaltunk támadásokat, és reméljük, az embereket alapvetően a jog és a rend érdekli, nem pedig a zavargás.” – elmondta, hogy továbbra is aggódnak a közösségek biztonsága miatt ezért mindenkit óvatosságra intenek.
Korábbi nyilatkozatában arról beszélt, hogy a kijevi zsidó intézmények biztonságát megerősítették. Vasárnap a Szochnut bejelentette, hogy sürgősségi segélyt nyújt az ukrán zsidóknak a biztonsági intézkedések magas költségének fedezésére.
A múlt héten tetőző kijevi tüntetések leverésére kirendelt csapatok áldozatai között van egy zsidó férfi is. Egy név nélkül nyilatkozó ukrán zsidó nő a Jerusalem Post kérdésére elmondta, hogy nagy a bizonytalanság a kijevi zsidók között, és nem érzik magukat biztonságban. Hillel Cohen, az Ukrajnai Hatzalah segélyszervezet képviselője elmondta: a Maidan téren járva „láthatóan zsidóként öltözve” sem érzett fenyegetettséget, de véleménye szerint a közeljövőben óvatosnak és figyelmesnek kell lennie a zsidóknak.
Az ukrajnai chábád közösség még ebben az időszakban is rendkívül aktív volt, sőt tovább növelte tagjainak a számát. Röviddel esküvőjük után sliáchként érkezett a városba Smuli Zejger rabbi és felesége, Malka, aki a helyi chábád küldöttek lánya. Az esküvő után sokan kérdezték az ifjú párt, miért költöznek a zavargások közepette Kijevbe: „Izraelben és az Egyesült Államokban nincs ránk szükség, de Ukrajnában pozitív változást hozhatunk az emberek életébe – ezért vagyunk itt.” – mondta Zejger rabbi.
Ukrajna zsidósága –akkor és most
A mai Ukrajna területén már a 11. században jelentős közösség élt mind a Kijevi Nagyfejedelmségben, mind Galíciában és a Lengyel királyság területén.
A régió egyik legnagyobb számú kisebbségeként a zsidók gyakorta voltak célpontjai pogromoknak. Leghírhedtebb ezek közül Hmelnyickij kozákjainak mészárlása, melynek során a több, mint ötvenezer főt számláló zsidóság legalább 1/3-át kiirtották vagy fogságba ejtették, elpusztítva ezzel becslések szerint háromszáz közösséget. Az ezt követő időszakban lépett színre a Báál Sém Tov és indult világhódító útjára a hászidizmus. Számos hászid irányzat gyökerezik az ukrán zsidóságban.
A régió zsidóságának története igen hányattatott: az éppen aktuális kirekesztő és kiutasító rendeleteket követve hol itt, hol ott telepedtek meg. A 19. században Odessza lett az ukrajnai zsidóság egyik fontos központja, ahol az antiszemita támadások és a kirekesztő törvények ellenére a lakosság 37 százaléka zsidó volt. Az Orosz Birodalom ukrán kormányzóságaiban és Galíciában élt a század első felében a kelet-európai zsidóság 40 százaléka, mintegy 870 ezer ember.
A 19. század alkonyán Ukrajnában a harmadik legnagyobb nemzetiség volt a zsidó: másfél millióan éltek ott és léteztek szinte kizárólag zsidók lakta városok, mint például Berdicsev. Az Ukrán Népköztársaság kikiáltása idején kitört pogromokban mintegy 100 ezer zsidót gyilkoltak meg, míg a Holokauszt alatt több, mint egy milliót.
A Szovjetunió összeomlásakor közel fél millió zsidó élt Ukrajnában, akiket még a ‘90-es években is komoly diszkrimináció sújtott. Ebben az időszakban majdnem 300 ezren hagyták el az országot. A 21. század hajnalán alig több, mint 100 ezer zsidó élt Ukrajnában, körülbelül a felük Kijevben. Őket számos, politikailag megosztott zsidó szervezet képviselte.
2007-ben az ukrán állam 700, a szovjet időkben elrabolt Tóratekercset adott vissza a zsidó közösségnek. 2008-ban azzal a céllal alakult meg az Ukrán Zsidók Tanácsa, hogy egységes érdekvédelmi szervként lépjen fel a helyi zsidó közösségek képviseletében. A zsidó közösség számának csökkenésével nem csökkent az antiszemitizmus, amely napjainkban is folyamatos és komoly kihívás elé állítja az erősen asszimilálódott ukrán zsidóságot
(Gut Sábesz, Budapest)
A SAJT-ÜGYVÉD MEGY AZ EU- PARLAMENTBE MELYNEK KIDOBTA ZÁSZLAJÁT
A MÜK TITKOSITOTT ANTISZEMITÁJA
Markó Beáta írása (168 ÓRA)
„Ön zsidó származású?” – hangzott az ügyvéd kérdése a bírónőhöz egy földrajzilag Európa közepén található ország bírósági tárgyalásán 2003 decemberében. A kérdés a magyar politika egén hajdanában tündöklő csillag, Grespik László szájából hangzott el. Ő az akkori neonáci párt, a MIÉP csapatát erősítette, és mellékesen a Közigazgatási Hivatalt vezette. Ő alkalmazta először ezt a magyar ügyvédi fogást azon a tárgyaláson, ahol fajgyűlölő skinheadek védelmét látta el. A plafon nem szakadt le, a bírónő – bár megtehette volna – nem szabott ki rá pénzbírságot, nem rekesztette be a tárgyalást, a teremőrökkel nem vezettette ki a tárgyalóteremből, hanem megszeppenve bizonygatta becsületes árja voltát.
„Ön zsidó származású?” – hangzott az ügyvéd kérdése a bírónőhöz egy földrajzilag Európa közepén található ország bírósági tárgyalásán 2013 novemberében. A plafon nem szakadt le. A bírónő – bár megtehette volna – nem szabott ki pénzbírságot az ügyvédre, de neki legalább volt annyi velő a gerincében, hogy a kérdést visszautasította.
A tíz évvel korábban megkezdett hagyományt és jogászi módszert folytató ügyvéd Gaudi-Nagy Tamás, aki mellékállásban a magyar parlament, közkedvelt nevén a Tisztelt Ház szélsőséges pártja, a Jobbik jeles képviselője volt. Ha ugyanezt a kérdést a Lajtán túl tenné fel egy ügyvéd a bírónak, fél órán belül nem lenne az ottani ügyvédi kamara tagja, működési engedélyét bevonnák, de minimum igen szigorú figyelmeztetésben részesülne, és a kollégái kiközösítenék. Magunkra erőltetett türelemmel vártunk egy napot, kettőt, hármat, és nem történt semmi. A földrajzilag Európa közepén található ország közvéleménye oda se rándított, egymondatos hír volt csupán a kevesekhez eljutó ellenzéki médiában. Nem horkant fel senki, nem tiltakozott senki, ügyvéd kollégái is mély hallgatásba burkolóztak.
Öt nap – feltehetőleg – keserves tipródás után színre lépett a magyar ügyvédi kar becsületének megmentője Réti László személyében, a Budapesti Ügyvédi Kamara képviseletében. Az ATV Egyenes beszéd című műsorában december 2-án jelentette be, hogy a kamara fegyelmi eljárást fog lefolytatni Gaudi-Nagy ügyében, amelynek a végén ő „büntetés kiszabását várja” harminc napon belül.
Teltek-múltak a napok, karácsonyi készülődés töltötte meg a szíveket. Nem is hallottunk Gaudi-Nagyról, mígnem a párizsi Charles de Gaulle repülőtéren történt vele – stílszerűen szólva – egy kis malőr. A szeretteinek vásárolt francia sajtokat a biztonsági szolgálat nem akarta felengedni a gépre, mire a Magyar Ügyvédi Kamara jeles tagja hatalmas patáliát csapott, diplomata-útlevelét lengetve, trágár szavakkal durván sértegette a francia reptéri alkalmazottat, ezzel már külföldön is öregbítve a magyar ügyvédi kar – stílszerűen szólva – renoméját. Valószínűleg összetévesztette a párizsi repülőteret egy magyar bírósági tárgyalóteremmel. Ám a tájékozatlan francia hatósági személy nem tudta, hogy a híres magyar antiszemita sztárügyvéddel áll szemben. Gaudi-Nagyot feltartóztatták, és végül csak magyar konzuli segítséggel térhetett haza a rákövetkező nap. Sajttal vagy anélkül, erről nem szól a fáma. (Csak zárójelben jegyezzük meg: érthetetlen, miért nem a CBA-ban vásárol magyar terméket, ahol ráadásul áfamentesen vehetne ízig-vérig magyar sajtot...)
E rövid intermezzo után folytattuk a napok számlálását, és érdeklődve vártuk, mire jut az ügyvédi kamara Gaudi-Nagy szakmai munkáját, a tárgyalóteremben tanúsított viselkedését illetően.
Réti László – többszöri megkeresésünk ellenére – érdemi választ nem adott. Végül két és fél hónap vajúdás után a MÜK főtitkára levelében egy jogszabályra hivatkozva – miszerint „a fegyelmi eljárás személyes adat, ezért nem nyilvános” – elutasította a válaszadást. Tehát, ha jól értjük, a zsidózás lehet nyilvános, de az utózöngéje – ha egyáltalán folytattak fegyelmi eljárást – nem nyilvános. Ez semmiképp sem értelmezhető másképp, mint hogy a kamarát egy cseppet sem zavarja, hogy egy nyíltan antiszemita tag működik a szervezetükben, sőt az oltalmuk és védőszárnyuk alatt. Mindez tökéletesen illeszkedik a Magyarországon egyre gyorsabb ütemben zajló ideológiai vonalba: a zuglói Wass Albert tér, Horthy-szobrok a fővárosban és számos vidéki településen, Nyirő József újratemetése, Tormay Cécile oktatása, a német „megszállás” emlékműve, vitéz Szakály „idegenrendészeti eljárás” Sándor kinevezése a Veritas történelemkutató intézmény élére, a cinikusan Sorsok Házának elnevezett leendő holokauszt-emlékhely Schmidt Mária rendezésében és... és... mi jön még?
S végül, Gaudi-Nagy ügyvéd jobbikos képviselőként is kitesz magáért. Mielőtt elindulna képviselőjelöltként a májusi Európa Parlament-választáson, a magyar Országgyűlés záróülésén búcsúzóul még gyorsan kihajította az EU-s zászlókat az ablakon, le az utcára, a földre. Annak a szervezetnek a zászlaját, amelybe képviselőnek jelölteti magát! Ezzel a bátor cselekedetével és masszív támogatással a háta mögött, euróban is tisztes havi fizetésért, várhatóan belülről kezdi majd bomlasztani az uniót. Fogunk még hallani róla.
De ne búsuljunk a hiánya miatt! Itt hagyja nekünk kivételes jogászi módszereit és az egzotikus szakmai fogását, amelyet hamarosan oktatni fognak az egyetemek jogtudományi karán. Igazi hungarikum lesz!
(A BÁÁL SEM TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(14)
NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN
13. fejezet
Ha egy rövid történelmi kitérőt akarunk itt tartani, próbáljunk válaszolni arra a kérdésre, hogyan lehetséges az, hogy a haszidizmus és a haszid rebbe mint szellemi vezető megjelenésére a 19. századig váratott magára? Hogy lehet az, hogy ez a fenomenális jelenség eddig, a Báál Sém Tovig nem volt ismert? Ámbár tény és való, hogy ezt a kérdést sok minden és mindenki mással kapcsolatban is fel lehet tenni. Így például, a Zohár, ami RáSBiJ (Simon Bár Jocháj rabbi) műve – aki közel 2000 évvel ezelőtt élt – mégis csak a 13. században került nyilvánosságra. De a kérdés továbbra is válaszra vár.
A válasz pedig az, hogy igenis voltak rebbék a Báál Sém Tov előtt is. Ha a zsidóság szellemi helyzete nem is indokolta a haszid mozgalom kialakulását, de rebbék, illetve napjaink magyar nyelvén „csodarabbik” korábban is voltak. Voltak, akik kisebb-nagyobb csodákat tettek, és nap, mint nap bizonyították, hogy az ég kapui nyitva állnak előttük.
A két legismertebb ilyen rebbe – akiket a Talmudból ismerünk – Chóni Hámeágél és Chániná ben Doszá rabbi volt.
Chóni a neves tanaita, Simon Ben Sátách korában élt. Ma talán azt mondanánk róla, hogy „esőcsináló” volt, de a Talmud tanúsága szerint (Táánit 23a.) nagy szárazság idején Jeruzsálemben, a nép hozzáfordult és kérte, hogy imádkozzon. Ő pedig egy kört rajzolt maga körül, és azt mondta: Világ ura! A néped kéri, hogy imádkozzak azért, hogy adjál esőt. Erre megeredt az eső, de csak lassan, apránként csepergett. Chóni nem elégedett meg ezzel, hanem tovább kérlelte az Örökkévalót és azt mondta, esküszik, hogy addig nem megy ki az általa rajzolt körből (innen elnevezése: hámeágél), amíg nagy eső nem lesz. Erre elkezdett ömleni az eső, mintha dézsából öntenék, és mindent elöntött úgy, hogy az emberek kénytelenek voltak felmenekülni a Templomhegyre.
Jöttek hozzá ismét és mondták neki: Ahogy imádkoztál, hogy essen az eső, úgy most imádkozz, hogy álljon már el!
Chóni erre ismét beállt a körbe és azt mondta: Világ Ura! A te zsidó néped nem bírja ki sem a büntetést, sem a sok jót! Tedd már meg, hogy hagyjon fel az eső és legyen jó (bőség) a világban!
Azonnal nagy szél kerekedett, az eső elállt és kisütött a nap, a nép meg kiment a mezőre gombát szedni... (Táánit uo.)
Chóni nagy népszerűségnek örvendhetett, mert még a Liskát Hágázitból (a Szentélyben, a felsőbíróság székhelye) is megdicsérték, és egy jóbi verssel értékelték tevékenységét: „Ha valamit akarsz, az meglesz, és megvilágosodik előtted utad”. (Jób 22:28.) Valószínű, hogy ebből szűrték le Bölcseink azt a tanulságot, hogy ha egy cádik akar valamit akkor az Örökkévaló teljesíti azt. (Táánit 23a. alapján).
Azonban ugyanott megtaláljuk a negatív hozzáállás csíráit is, egyfajta ellenkezést, amivel a Báál Sém Tov is szembesült: „Simon Ben Sátách, a tanaita, a Szánhedrin akkori elnöke, üzenetet küldött Chóninak az eső közismert esete után, amelyben azt mondta: „Ha nem Chóni lennél – kiközösítenélek… (mert így nem beszélnek Istennel szemben, és nem fenyegetőznek esküvel), de mit tegyek veled, hogy affektálsz és úgy beszélsz az Örökkévalóval, mint kisgyerek az apjával, aki kér tőle meleg fürdőt majd hideg fürdőt, és utána diót, mogyorót, mandulát és barackot – és az mindent megad neki! Rád mondja tehát az Írás: „Örvendjen apád-anyád, és vigadjon, aki szült!” (Példabeszédek 23:25.)
Chóni végéről ellentétes legendák keringenek. A babilóniai Talmudban (uo.) elmondják, hogy 70 évet aludt, vagyis az első Szentély pusztulása előtt aludt el és a hetvenéves babilóniai gálut végeztével ébredt fel. Senki nem ismerte fel, és bánatába halt bele. A Jeruzsálemi Talmudban két Chóniról beszélnek, apáról és unokájáról, míg Josephus szerint Chóni Jeruzsálem ostrománál halt meg, amikor a két utolsó Hasmóneus, Hürkanosz és Aristobulosz, vetélkedett egymással és mindegyikük kérte Chónit, hogy átkozza ki az ellenfelet, de ő erre nem volt hajlandó. Erre megkövezték. (Josephus Flavius / Joszéf ben Mátitjáhu, A Zsidók története 14B:a)
ß ß ß
A másik ismert „rebbe” a második Szentély vége felé élt és Jochánán ben Zákáj kortársa volt, Chániná ben Doszá rabbi. Olyan szegény volt, mint a templom egere, de lépten-nyomon csodákat művelt másokkal. Főleg arról volt ismeretes, hogy betegekért imádkozott, hogy felgyógyuljanak, és mindig megmondta előre, mikor jár majd az imája sikerrel. A kérdésre, honnan tudja ezt, azt mondta: Ha a fohász folyékonyan gördül a számból, akkor tudom, hogy az ima eredményes lesz, ha pedig nem, akkor nem.
Egyszer a mester (Jochánán ben Zákáj) fia megbetegedett, és Jochánán kérte Cháninát, hogy imádkozzon érte. Ez megtörtént, és a gyerek meggyógyult, ahogy ezt Chániná a mester küldötteinek megmondta. A gyerek édesanyja, Jochánán felesége, ennek örült, de – női hiúság – megkérdezte férjét, hogy lehet ez? Miért kérted egyáltalán Cháninát, hogy imádkozzon? Ő nagyobb, mint te?! – kérdezte.
– Ő nem nagyobb – válaszolta Jochánán ben Zákáj, aki akkor a Szánhedrin elnöke és a legnagyobb élő zsidó vezéregyéniség volt.
– Hanem? – kérdezte az asszony.
– Én olyan vagyok, mint egy miniszter a király előtt (aki nem mindig mehet be, hanem audenciát kell kérnie), míg ő olyan, mint egy szolga, aki bármikor bemehet! – szólt a válasz.
Chániná nem csak szegény, hanem szerény is volt. Egyszer egy égi hang hallatszott, amely azt mondta, hogy „az egész világ Chániná fiam érdemében kapja táplálékát, míg Chániná megelégszik egy marék szentjánoskenyérrel szombattól szombatig”.
Ő is egyfajta rebbe volt, és csodatévő mivolta éles kontrasztban van Jochánán ben Zákáj talmudista-halachista felfogásával.
ß ß ß
Egy csodálatos Midrás alapján (Dvárim rábá 1: 2. és Jálkut Simoni, Dvárim 795.) azt mondta a Báál Sém Tov, hogy az Örökkévaló kérte Mózest, hogy ő – Mózes – tegyen szemrehányást az Örökkévalónak, amiért az korholja a zsidókat, amiért nem szolgálják Őt, úgy ahogy kellene és illene, miközben Ő maga nem könyörül népén, az Ő gyermekein.
Ezt a Báál Sém Tov azzal a mágiddal (vándorprédikátor) kapcsolatban mondta, aki kígyót-békát kiáltott a „vétkes” zsidókra, és válogatott pokoli büntetéseket helyezett kilátásba nekik. A Báál Sém Tov könyörgött, hogy ne tegye ezt, hagyja abba.
A Báál Sém Tov nagyra becsülte az erőfeszítéseket, amiket az ember tesz egészsége védelmében, mondván, hogy „ha a test beteg, a lélek is meggyengül, és nem tud úgy imádkozni, ahogy kellene, még akkor se, ha teljesen mentes a vétkektől. Ezért kell a zsidó embernek nagyon vigyázni az egészségére”.
A Báál Sém Tov kedvelte a napi alámerülést a mikvében. Michel Zlocsover rabbi, aki tanítványa volt, továbbadta fiának, amit a Báál Sém Tov mondott neki: „Elintéztem (vagyis elértem az Örökkévalónál), hogy a reggeli mikvében való alámerülést olybá veszi, mintha az ember egy napot böjtölt volna!”
A Báál Sém Tov sokat foglalkozott zsidó foglyok kiváltásával. Ebből a célból sokat utazott, pénzt gyűjtött, és latba vetette ismeretségeit és befolyását a cél érdekében.
Van, aki felveti a logikus kérdést: Hiszen a Báál Sém Tov sok csodát művelt, a föld „megugrott” neki és volt, hogy egy sokmérföldnyi távolságra pillanatok alatt odaért – akkor miért kellett neki a foglyok kiváltását (pidjon svujim) a sok fáradsággal járó természetes módon megtennie?
ZSIDÓ FOGALMAK ABC SZERINT(3)
ASKENÁZ(I) – A Bibliában egy ókori nép; Noé unokája, Jefet fia. A későbbi exegézisben (RÁSI) és a zsidó folklórban Németországgal azonosítják. Átvitt értelemben a közép- és kelet-európai zsidóság elnevezése, ellentétben a másik európai ág, a szefárd, szfárád(i) (spanyol) zsidókkal.
ÁSZÉ – (héber) „tedd”, vagyis a cselekvő parancsolatokat jelzi. A Tórában 248 ilyen tevőleges parancsolat van. Ezt egészíti ki a 365 tiltó parancsolat (Ne tedd – lo táásze), összesen 613. Napjainkban ebből kb. 250 teljesíthető a gyakorlatban. (Lásd Naftali Kraus: AZ ŐSI FORRÁS (13) A ZSIDÓSÁG PARANCSOLATAI, Budapest, 2004, PolgART Kiadó)
ÁSZERET JÖMÉ TÖSUVÁ (héber) a bűnbánat tiz napja, Ros Hásáná (l.o.) első napjától, ami Tisré elseje, Jom Kippurig bezárólag (l.o.), ami a hónap tizedike. A megtérés és magábaszállás évadja, Szlichot(l.o.) imákkal és különleges betétekkel az Ámidában (l.o.)
ASSZIMILÁCIÓ – a zsidóságot pusztító világjelenség, amit sokan összetévesztenek a zsidóknak adott polgárjogokkal, az emancipációval. Az asszimiláció, vagyis a szellemi beolvadás az iskolában kezdődik, a fehér asztalnál folytatódik, majd az egyetemen, mikor is a végállomás a vegyes házasság. Közben a zsidók elvesztik jellegüket, nevüket, nyelvüket, ők a befogadó állam legnagyobb hazafiai.
Izgalmas és szomorú nyomon követni a magyarországi zsidóság asszimilációját az elmúlt 150 évben, a galíciai beszivárgóktól az ateista, öngyűlölő Rákosi-Gerő-Révai- Farkas Mihály négyesfogatig. Ma már tudjuk, hogy lehet ezt másképp is, de a magyarországi zsidóság maradékán ez sajnos már nem segít.
ÁTÁ BÖCHÁRTÁNU – (héber) „Te választottál ki bennünket”. Imarészlet az ünnepi imakönyvben, ami miatt sok támadás érte a zsidóságot, akik nem tudták megmagyarázni, hogy a kiválasztás kötelességet jelent: terjeszteni és képviselni a tiszta monoteizmust a világon.
ATYÁK BÖLCS TANÍTÁSAI – (Pirké Ávot), a Misna szerves része a Nezikin részben, hat fejezetből álló moralizáló gyűjtemény, melyet szokás Peszách és Ros Hásáná között (vagyis a nyári hónapokban) szombat délutánonként elmondani, illetve tanulni egy-egy fejezetet belőle. Lásd Ávot – rabbi Nátán Misnája (Ádrá”n).
AUFRUF – (német) felhívás. Amikor a völegényt vagy a Bar-Micva fiút (l. o.) felhívják, - a szombat reggeli ima keretében - hogy járuljon a Tóra elé.
ÁV (teljes nevén: Menáchém-áv) A zsidó naptár 5. hónapja. Kilencedikére esik a nagy nemzeti gyász és böjtnap Tis'á Beáv (l.o.)
ÁV HÁRÁCHÁMIM – (héber) Az Irgalom Atyja. Könyörgő fohász, amit szombatonként mondunk a Tóra-felolvasás után, valamint a Jizkor (megemlékezés halottainkról (l. o.) keretében. Aránylag „új” ima, valószínűleg a keresztes háborúk és a velük járó pogromok során keletkezett, amikor zsidók tízezrei estek áldozatul a fanatikus vallási örjöngésnek.
Az Á.H. szövege magyarul:
„Az Irgalom atyja, aki a magasban lakozik nagy irgalmában, emlékezzék meg szánalommal azokról a jámbor, igaz és ártatlan szent gyülekezetekről, amelyek életüket áldozták, hogy megszenteljék Nevét. A szeretettek és kedvesek, éltükben-holtukban sem váltak meg egymástól; sasnál sebesebbek, oroszlánnál erősebbek (voltak), amikor Teremtőjük akaratát, Szirtjük kivánságát kellett teljesíteniük.
Emlékezzék meg róluk Istenünk, javukra, a világ többi jámborával együtt és bosszulja meg szolgái kiontott vérét, amint az Mózes, Isten emberének Tórájában írva van: Dicsérjék nemzetek az Ő népét, mert megtorolja szolgái vérét, bosszút áll szorongatóikon... (5Mózes 32,43)
Szolgáid, a próféták pedig ezt írták: Megbosszulom vérüket, nem hagyom bosszulatlanul, hiszen Cionban lakik az Örökkévaló! (Joél 4,21)
A Szent Iratokban meg ezt találjuk: Miért mondhatják a (pogány) népek: hol van az ő Istenük?! Váljon nyilvánvalóvá a népek között, szemünk láttára, hogy bosszút állsz a pogányokon szolgáid kiontott véréért!!(Zsoltárok 79,10)
Továbbá: Számon kéri a vérontást, emlékezetében tartja s nem feledi az elnyomottak jajkiáltását (Zsolt 9,13) Végezetül pedig: Ítélkezik a népek fölött, sok lesz ott a halott, országszerte fejeket zúz össze... (Zsolt 110,6–7)
ÁVINU MÁLKÉNU – (héber) Atyánk-királyunk. Drámai fohász, amit böjtnapokon valamint Ros Hásánákor és Jom Kippurkor és a közbeeső napokon mondunk, és melyben személyes, illetve közösségi bajainkat, kérelmeinket tárjuk az Örökkévaló elé. Eredete ősrégi: rabbi Akiba volt az első, aki szárazság idején, öt rövid mondatban érte el, hogy eleredjen az eső. Ezt mondta: Atyánk, királyunk, te vagy az apánk! Atyánk, királyunk, nincs más királyunk kívüled! A. K. vétkeztünk ellened! A. K. könyörülj rajtunk! A. K., tégy velünk (jót) a neved kedvéért! És azonnal eleredt az eső. (Táánit 25,b). Az Á. M. már Ámrám Gáon imakönyvében is szerepel; több változata ismeretes. Ma 44 strófából áll; vannak, akik úgy találják, hogy ezek az Ámidá (l. o.) áldásaira (19) rímelnek.
ÁV MÖLÁCHÁ – (héber) vagyis a fontosabb, alapvető munkák, tevékenységek, melyek száma 39, s melyeket a pusztaságbeli Hajlék (MISKÁN) építése során kifejtett tevékenységből szürték ki Bölcseink. Ezeket és elágazásaikat (Toladot) tilos szombaton végezni.
ÁVÉL, ÁVÉLUT – (héber) gyászoló, gyász. A zsidó gyászfolyamat három fázisból áll: egy hét (siv’á); egy hónap (slosim) és egy év, illetve – a káddis mondáshoz – 11 hónap. Az utóbbi csak a szülőkre érvényes; őket egy teljes évig gyászoljuk A gyász a közeli hozzátartozókra vonatkozik, vagyis szülők, gyerekek, férj és/vagy feleség, illetve fiú- vagy lánytestvérek. A fő gyász, amikor sivát (hét napot) ülnek, a temetéstől számított első héten. A legfontosabb az elhunyt rokon után káddist (lásd ott) mondani vagy mondatni, vagyis lelki üdvéért imádkozni.
A gyász főbb megnyilvánulásai: a temetés után megtépik a gyászóló ruháját, a gyászoló nem nyiratkozik és nem borotválkozik, nem vesz részt mulatságokon, esküvőkön sem. Családi esküvőkön csak akkor, ha valami feladata van (például ha felszolgál).
ÁVODÁT ELILIM – (héber) bálványimádás. Ellentétben az ókorral, amikor ez egyértelmű volt: a zsidó(ság) volt a monoteizmus letéteményese, egy láthatatlan és megszemélyesíthetetlen Istent imádott, míg a népek imádták a Báált, az Ástóretet és ezek hím- és nőnemű leszármazottait. Átvitt értelemben, napjainkban az Á. E. sokkal összetettebb és rafináltabb: egy asszimilációra sarkalló tévé is lehet Á. E. és egy ünnepelt futballista vagy színésznő is lehet" bálvány". Fölösleges mondani, hogy más vallások kultiválása, vagy szokásaik összemosása az ősi zsidó szokásokkal szintén az Á. E.-hez vezet. (Lásd: Dárké Háemori és Chukot Hágój.)
ÁVODÁ ZÁRÁ – (héber, szó szerint idegen szolgálat) A bálványimádás szinonimája. Minden pogány praktika gyűjtőneve, beleértve szobrok és faragott képek istenítését. Egyike a három véteknek, ami miatt egy zsidó embernek életét kell áldoznia, ha kényszerítenék elkövetésére. (Lásd Ákum)
ÁVRÁHÁM BEN ÁVRÁHÁM – (héber) Ábrahám, Ábrahám ősapánk fia. Annak idején így nevezték a betért nem zsidót, míg a nőt Sárának vagy Rútnak. Ma nem teszik a hangsúlyt erre, és a betérő olyan nevet választhat, amilyet akar.
AZESZ PÓNEM (eljiddisült héber, eredetileg Ázut Pánim) szemtelenség, arcátlanság
ÁZKÁRÁ – (héber) megemlékezés az elhunyt szülőkről, négyszer évente (lásd Jizkor). (Folyt.Köv.)