Március 15. helyett: Trianon * "A sajtószabadság – holt dogma"

Se Rákosi, se Horthy nem

szerette március 15-ét

Egy kis történelem

Kevés ünnepünk annyira közös és egyöntetűen elfogadott, mint március 15., mégis egy évszázadon át csak ímmel-ámmal emlékeztek meg róla hivatalosan. A nyíltan ellenforradalmi Horthy-rendszer 1920-ban nem lelkesedhetett semmiféle revolúcióért, a Rákosi-rendszerben pedig a szabadságeszményekkel gyűlt meg az ideológusok baja. Éppen ezért mindkét kor megpróbálta elsősorban ifjúsági és irodalmi ünnepnek beállítani az emléknapot, a szabad sajtó ünnepén pedig zavaros magyarázatokat adtak arra, hogy nálunk miért olyan a sajtószabadság, amilyen…

Szinte az egész XX. században csak „fél szívvel” volt ünnepelhető hivatalosan március 15. Magyarországon. A Monarchia utolsó évtizedeiben még élt Ferenc József, a forradalom és szabadságharc kíméletlen leverője, de a későbbi vezetők (Horthy, Rákosi, Kádár) közül sem szerette senki igazán ezt a napot.

A magát az ellenforradalom vezérének tekintő Horthyt alighanem az 1918-19-es forradalmi évekre emlékeztette március idusa, a kommunista rezsim idején pedig a szabadságtörekvések miatt volt kezelhető negyvennyolc. Rákosiék 1948-ban ugyan még nagy ünnepséget rendeztek a forradalom centenáriumára, és akkor a kommunista párt első embere volt a vezérszónok is. 1950-re azonban már lelohadt a korábbi nagy lelkesedés, az állami és pártvezetők inkább a háttérbe húzódtak.

Mementó sorozatunkban ezúttal azt vizsgáljuk, hogy miként emlékeztek meg a Magyarország történetének legnehezebb évei közé tartozó két esztendőben, 1920-ban és 1950-ben az 1848-as forradalomról és szabadságharcról. Jellemző, hogy egyik rendszer sem emelte ki a március 15-ei emléknap fontosságát. Rákosiék ekkoriban a szovjet felszabadítás ötödik évfordulójára, április 4. megünneplésére készültek, Horthyéknak pedig aktuálisabb feladatuk volt: bármelyik pillanatban felszólíthatták őket a trianoni békediktátum aláírására, és gyorsan kellett egy miniszterelnököt találniuk, aki vállalja ezt a nem túlzottan hálás feladatot.

Nézzük előbb a Horthy-korszak megemlékezéseit: meglepő módon a kor egyik vezető napilapjában, a Pesti Hírlapban az ünnep előtt egy nappal mindössze a 9. oldalon(!) jelent meg egy nyúlfarknyi „mínuszos” (cím nélküli) hír március tizenötödikéről. A szigorúan cenzúrázott lap munkatársai bújtatva próbáltak ekkor talán utalni a sajtószabadság fontosságára az 1848-as 12 pont felidézésével. Az is kitűnik az 1920-as cikkből, hogy igyekeztek megfelelni a kor törekvéseinek is: dőlt betűvel szedték például az Erdéllyel való unióról (egyesülésről) szóló követelést. Ráadásul „ál-forradalmakról” szóltak, nyilvánvalóan az 1918-as őszirózsás forradalomra és a Tanácsköztársaság napjaira utalva.

Nemzeti érzés: államfenntartó eszköz

A Pesti Hírlap ezt írta tehát március 14-én, a kilencedik oldalon: „(Március 15.) Az ál-forradalmaktól undort kapott a magyar nemzet; de az igazi nemzeti forradalmak emlékét örökké éleszteni fogjuk a lelkekben. Az 1848-iki nagy időkhöz most visszatért a nemzet. Ott folytatjuk, ahol akkor el kellett hagynunk. Március 15-ikének emlékét most fokozott lelkesedéssel kell megülni, mert a nemzeti érzés ma államfönntartó eszköz. (…) Az a 12 pont, amit e napon a magyar ifjak követeltek Petőfi és Jókai vezetése alatt, ma is nemzeti követelésünk: ’Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. (…)Kívánjuk az Uniót Erdéllyel…’ És e napon átkiáltjuk elszakított testvéreinkhez vigasztalásul Petőfi Nemzeti dalából: ’Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!’”

Az ünnep utáni első számában sem a címoldalon emlékezik meg március 15-éről a Pesti Hírlap. 1920. március 16-án ugyanis fontosabb hír, hogy a két hete, március elsején megválasztott kormányzó, Horthy Miklós új kormányt nevezett ki Simonyi-Semadam Sándor vezetésével. Horthy ekkor beszédet is mondott, de a korabeli tudósítás szerint március 14-én meg sem emlékezett a közelgő ünnepről, 15-ei szerepléséről pedig nincs hír a lapban.

Horthy nem ünnepelt, új kormányt nevezett ki

A Pesti Hírlap 1920. március 16-án, kedden ezt írta tehát: „Horthy Miklós kormányzó vasárnap kihallgatáson fogadta Simonyi-Semadam Sándor dezignált miniszterelnököt és előterjesztésére kinevezte az új kormányt.” Horthy hangsúlyozta beszédében, hogy „nehezebb körülmények között még nem vette át a kormányzást alkotmányos kormány ebben az országban.”

Hogy miért volt súlyos a helyzet, arra a negyedik oldalon kapunk választ. Párizsi tudósításokból kiderül, hogy az antanthatalmak békéről döntő fóruma, a nagyköveti konferencia „elutasítja a magyar kívánságokat”, és „tíz napi határidőt kapunk a béke aláírására”. Ez utóbbi értesülés nem bizonyult igaznak, a trianoni szerződést csak június 4-én kell aláírnunk, mert az antant ekkor még nem volt biztos abban, hogy meg tudja állítani Szovjet-Oroszország nyugati terjeszkedését. 1920 nyarára azonban kiderült, hogy a lengyelek feltartóztatták Trockij és Lenin csapatait, a bolsevik offenzíva kifulladt, így nem volt szüksége a Nyugatnak Magyarországra, és a korábbi megalázó békefeltételeket íratták végül alá Horthyékkal.

A vér parancsszava

Mindezek után lássuk, hol és hogyan emlékezik meg a lap március 15-éről! Csak az ötödik oldalon olvasható a tudósítás, amely így szól: „Ma nem lanyhuló divatból, hanem a vér parancsszavára ültük meg március Idusát mindenütt, legelsősorban az akadémia nagytermében”.

Ezután felidézi a Pesti Hírlap a Petőfi-társaság ünnepi ülését. Olyan, többnyire a keresztény-nemzeti kurzushoz tartozó írókat emelve piedesztálra, akikre ma már alig-alig emlékszünk: „A felolvasók és szereplők az irodalom és művészet büszkeségei voltak. Az irodalomtörténetnek egy fejezetét láttuk, amiből bús gyönyörűséggel fog olvasni az utókor. Mi a magunk nagy szerencsétlenségében is boldogok voltunk, hogy ezen a március 15-én hallhattuk Herczeg Ferenc ezüstszavú, bölcs megnyitóját, Ábrányi Emil fennkölt szépségű költeményét és Beöthy Zsoltot és Rákosi Jenőt, a magyar gondolat e két tiszteletreméltó apostolát. A második reformkor nagyjai ők, egy második Auróra pirkadó napjának lángsugarai, akik megvilágítják az utat, melyen az új élet elindul.”

Az irodalomtörténész Beöthy Zsolt és a volt színigazgató Rákosi Jenő egyébként korábban sógorok is voltak, Beöthy öt évig volt férje Rákosi Szidi színésznőnek, Jenő lánytestvérének. A nyugatosok fő ideológiai ellenfele, a konzervatív-nacionalista Rákosi Jenő egyébként a Pesti Hírlap konkurensének, a Budapesti Hírlapnak volt a főszerkesztője több mint negyven évig (1881-1925), így nem véletlen, hogy tőle nem sokat idéznek a tudósításban.

A Pesti Hírlap talán éppen ezért is, inkább a Horthy-kor ünnepelt íróját, Herczeg Ferencet dicséri jobban: „Herczeg a sajtószabadságról szólott, és minden szavát aranyigazságként fogadták. Az akadémia másodelnöke túl van minden dicsérő jelzőn: gyönyörű, okos beszédét lapunk mai tárcarovatában közöljük.”

Herczeg Ferenc szerint ez a nemzetellenes sajtó gyásznapja

Herczeg írása valóban olvasható a lap 2. oldalán. Ebben Herczeg holt dogmának minősíti a sajtószabadságot. (Érdekes egyébként összevetni ezt azzal, amit 1950. március 15. előtt fog mondani a sajtószabadságról egy másik ideológus...) Herczeg Ferenc így fogalmazott tehát negyvennyolcról 1920-as beszédében: „A pesti sajtót a szabadságharcra az tette hivatottá és méltóvá, hogy a magyar nemzeti kultúra harcosa volt. A sajtó azonban magában véve még nem jelent kultúrát; csak alkalmas eszköze a kulturális építésnek épp úgy, mint a rombolásnak. A sajtót tehát a szerint kell értékelni, hogy milyen célok szolgálatában áll. A kard, mely a hazáját védő katona kezében villog, minden tiszteletre és kiváltságra érdemes; az útonálló kezéből azonban ki kell csavarni, össze kell törni a fegyvert. A nemzet, amely szabadságokkal védi meg a nemzet ellenségeinek fegyverviselési jogát, nem fölvilágosodott, hanem ügyefogyott. Tehát: Éljen a sajtószabadság! – de Vörösmarty szavaival: Addig éljen, míg a honnak él! Ezt a föltételt a királytól az újságíróig minden közpályán levő magyarnak vállalnia kell. És így, ha egyszer leszámoltunk a szavak igazi értelmével, március 15-ike a nemzeti sajtó szabadságünnepe és a nemzetellenes sajtó gyásznapja lesz.”

Herczeg szavai manapság szinte már ártalmatlannak tűnnek, de ne felejtsük el, hogy beszéde elhangzása előtt csaknem egy hónappal, február 17-én különítményesek hurcolták el Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét és Bacsó Bélát, a lap munkatársát. A két újságírót a megyeri Duna-parton gyilkolták meg bestiális kegyetlenséggel. A Népszavát akkor szigorú cenzúra alá vetették, és a február 19-i számból kihúzták azokat a sorokat, amelyek a feltehetően az Ostenburg-különítményesek által elkövetett gyilkosság részleteiről szólnak. Így nem jelenhetett meg, hogy „A halott fején két súlyos sérülést találtak, jobbszeme ki van ütve, orrcsontja betörve, nyakán szorosra hurkolt kötél. Lábai összekötve.”

Mindezt Szinai Miklós 1988-ban megjelent Ki lesz a kormányzó című könyvében közli. Szinai egyébként érdekes elmélettel állt elő művében. Szerinte Horthy szélsőjobbos ellenfelei adhattak parancsot Somogyiék likvidálására. Ugyanis Horthynak februárban már nem volt érdeke, hogy március elsejei kormányzóvá választása előtt nemzetközi botrány kerekedjen a különítményesek garázdálkodásából. Szinai úgy véli, valószínűleg Friedrich István korábbi miniszterelnök, a szélsőjobb háttérbe szorított képviselője adhatott ezért utasítást Somogyi és Bacsó megölésére.

Megszólal egy 48-as veterán

Mindez persze nem változtat azon, hogy Herczeg Ferenc szavait miként értelmezzük. De térjünk vissza március 15-ére, az 1920-as ünnepségekre. A Pesti Hírlap tudósítása szerint „az egyetemi ifjúság ünnepe méltó volt a nap jelentőségéhez”, megjelent itt egyébként egy 48-as veterán is. A lap szerint „Az ünnepet a Magyar Tudományegyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége rendezte (…) a Vigadó nagytermében. A Himnusz bevezető imádsága után Bornemissza Géza műegyetemi hallgató mondott nagyhatású, szép megnyitóbeszédet. Antal István, az Egyetemi Kör elnöke, a negyvennyolcas és a mai ifjúság históriai hitvallása között vont párhuzamot. (…) A kilencvenhárom éves Hegedűs Pál intézett ezután néhány szót az ifjúsághoz. A negyvennyolcas aggastyán beszéde mélyen meghatotta a hallgatóságot.( HVG))