2013. november 30., szombat


Így éltünk

Kitagadott esztendők

 Bölcs István írása

Az olvasható a legeslegfontosabb szövegben, a gránit szilárdságú Alaptörvényt bevezető Nemzeti hitvallásban, hogy „Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-ától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”. 

Így. 

És azokkal mi legyen, akik ebben az exlex, azaz törvényen (Alaptörvényen!) kívüli korszakban születtek, éltek, tanultak, dolgoztak? Azok hogyan számoljanak el a saját életükkel? A negyvenhat kitagadott esztendővel? Akik átestek e tragikus történelmi fordulón, látták a bevonuló német csapatokat, megfordultak bizonyos vidéki téglagyárak környékén, szagolták az égő budai vár füstjét, a temetetlenek bűzét, aztán házat építettek a romokból, államosított gyárakban dolgoztak úgynevezett „nemzeti vállalatoknál”, kivonultak május elsején meg október 23-án, aztán beszélőre jártak, egymásba szerettek, aztán Trabantot vettek, aztán útlevelet kaptak, gyerekeik születtek, és ha nem volt elég gondos az SZTK, akkor meg sem érték az újrakezdés, újraszámolás napját, 1990. május 2-át, mert törvény nélküli keretek között lefolyt életüknek korábban szakadt vége, negyven-ötven-hatvan éves korukban. Azokkal mi legyen, kérem szépen? A kudarcosokkal? És mi legyen a túlélőkkel?

„A kollektív emlékezetet nem lehet állami keretek közé illeszteni” – mondta a 168 Órának Szakály Sándor történész, a létrehozandó Veritas Történetkutató Intézet főigazgató-jelöltje. Igaz. Milyen igaz!

A múltat nem lehet feldarabolni és kicsontozni. Bólinthatunk persze, vállat vonva arra, amit a korlátolt felelősségű autókirály, Henry Ford mondott, hogy ”a történelem többé-kevésbé sületlenség”. De idézhetjük Pilinszky Jánost is, aki szerint „mindaz, ami elmúlt, halhatatlan”. S ha valóban az, ki sem rekeszthető egy nemzet (bármennyire lukacsosnak gondolt) történetéből. És persze a benne élt nemzedék sem. 

Ha ön, Kedves Olvasó, úgy véli, a magyar történelemben túl sok a ficam, az ugrás, a megszakítás és újrakezdés, jó nyomon jár. Így éltünk. Békésebb sorsú országokban nem kellett ennyiszer nekirugaszkodni. Jutott nekünk – csak az én életemben – háború (1939-45 között), megszállás (1944. március 19-ét és 1945. április 4-ét követően), kiközösítés (zsidókat, németeket, kulákokat, arisztokratákat, polgárokat, nemzetelleneseket és a nép ellenségeit), jutott forradalom (1956. október 23.), utcai harcok után kivégzés és konszolidáció (1956. november 4. után), vidám barakk és rendszerváltás (1989/90). Csupa fordulat. Csupa rángás. De mi ezenközben is folyamatosan éltünk. Az ember nem választhat magának korszakot. Sem hazát. Legfeljebb országot. Esetleg. Nem válogathatja meg a kortársait sem. Gondolják végig ismerőseik névsorát!
i Mátyás

Az én generációm látott Sztálin-gyertyát, hallott Sztálin-orgonát, evett Hitler-szalonnává züllött marmeládot (amint a beteg skót királynőnek szánt lekvárt nevezték hajdan: „pour Marie malade...”). Volt nekünk nagybányai legfőbb hadurunk, volt nyilaskeresztes nemzetvezetőnk, támadt népünknek „bölcs atyja”, aztán kompromisszumos, kacsintós veteránja, s legutóbb egyenest vezérlő tábornoka – és itt vagyunk jobbra meg balra rángatva. 

Jártunk bocskaiban, lengyelkében, viharkabátban, lódenben, krombiban, orkánkabátban, trencskóban – ki tud megítélni bennünket? Ki tudja, ha nem hordta: miért szorított mellben a vitézkötéses lengyelkabát, miért dörzsölte ki a nyakunkat a bocskai aranyrojtos nyakkendője, hogyan került ránk hasonló viharkabát, mint amelyikben Radnótit eltemették az Abda melletti tömegsírba (csak a mi zsebünk üres volt, verstelen), ki tudja, az egyenlóden zöld szégyenét miért hordtuk mégis (mert mást nem lehetett kapni), a krombikabát nehéz volt és merev, az orkánt nyilvánosan csempészkedő futbalistáinktól lehetett kéz alatt és vám nélkül venni, a trencskóban mégis volt valami klasszikus: a Casablanca című filmben ezt hordta Humphrey Bogart, világszerte. Tessék, urak, folyvást lehet történelmi divattanácsokkal ellátni bennünket, kiseprűzött túlélőket, kínosan korán születetteket!
 

Az utókor ismeretei a korabeli valósághoz képest mindig hitványak. Lepároltak. Leszűrtek. Minden utólagos mérlegelés doktriner. Dezinficiált. Mert nincs benne, nem is lehet benne akkori örömünk, félelmünk, érzésvilágunk: a mosoly és a hideg veríték. Nincs benne az az alkonyati látvány, amint a motorizált német tüzérség az esőben Szerbia felé dübörög a Mária körúton, és az ágyúcső két oldalán puskáját szorítva két acélsisakos katona didereg. Nincs benne a négymotoros Liberátorok morajló, tompa zúgása. Az óvóhelyi rettegés. Az ünnepi ebédet megkeserítő halálhír, amit bemondott a korabeli Kossuth, a „Budapest 1.” a kormányzóhelyettes lezuhanásáról. Nincs benne a civil ruhát követelő, átvérzett kötésű katonák látványa, sem a fellélegzés percei, amig a Horthy-proklamációt hallgattuk, és nincs utána a „Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre” baljós közleménye. Nincs a hadifogságból hazajöttek hallgatása. Az októberi Köztársaság tér dermesztő emléke. A Kossuth téri sortűz. És a többi. Csupa hiányjel! Ezek között éltünk.
 

A Kossuth tér jelenleg folyó, 1944. március 19. előtti állapot szerinti visszarendezése látványosan világossá teszi az Alaptörvényben foglalt dátum töréspont jellegét: csak ami előtte volt, az létezett, az rekonstruálható, az átélhető. A többi: bontás alatt. Pedig a Szabadság téren, a hajdani Újépület helyén emelt Trianon-szoborcsoport mellékalakjai közé bátran odaállhattak volna felmenőim mind: apám, anyám családját egyaránt Erdélyből zsuppolták ki 1920-ban, feleségem famíliája a Felvidékről jött. Mindenki menekült valahonnan. De mi már beleszülettünk Csonka-Magyarországba. Az irredenta illúziók világába, ahol a bilincsbe vert, lemeztelenített, kopjafához láncolt Erdélyt maga Csaba királyfi szabadítaná fel (Pásztor János szobra szerint). A Felvidéket a keresztre feszített Hungária teste szimbolizálta, s a hozzásimuló kisfiú a tót nemzetnek az anyaországhoz való ragaszkodását fejezi ki Kisfaludi Strobl kompozíciójában. Szeplő a koncepción, hogy az én életemben Csaba királyfi sosem jött el, s a tót kisfiúból közben euróval fizető szlovák felnőtt lett. Mi pedig nézünk visszafelé. Ameddig látunk.

Volt egyszer – átmenetileg kortársunkként – egy bizonyos Szabó Dezső nevű írónk. Tőle származott az elhíresült idézet: „üres hassal nem lehet himnuszt énekelni." Budapest ostroma idején aztán ő éhen is halt. Magunk – megint menekültek – találkoztunk 1945 januárjában, a Rákóczi téren szánkóra tett, összeeszkábált koporsó-ládájával, amelynek oldalára fekete festékkel volt írva: Szabó Dezső. Apám levette a kalapját. Vagyis hát volt szakadatlanság, folytonosság a sorsokban 1944. március 19. után is. Magam ezt láttam, ezt tanultam.

És mielőtt elsírná magát sorsunkon a nyájas vagy nyájtalan utókor, tegyünk úgy, mint a görög színházban tették, ahol a tragédiák után mindig következett egy szatírjáték. Mert mi sem szomorkodtunk folyton. Akkor sem, ha ma zápult szemű romlottak ezt akarják is bemagyarázni rólunk. A mi életünkről. Amely volt ilyen is meg olyan is, sokszor egyszerre kétféle. De sosem érdektelen. És nem is fölösleges. Hiszen a mi nemzedékünk közreműködése nélkül azok sem lennének, akik ma kioktatnak és kiiktatnak bennünket.
Tehát most a kor vidámabb történeteiből!
 

A hatvanas évektől kezdve bár tudomásul vettük, hogy a világegyetem tágul (legfeljebb azt sajnáltuk, hogy nem nekünk), azt is átéltük, hogy a „világfalu” egyre inkább közelebb hoz bennünket egymáshoz. Keleten azt mondták: „nemzetközivé lesz...”, nyugaton meg azt: „globális.” Virulens kultúrák szembesültek egymással.
 

Tudós fizikus barátom fél évet kint dolgozott Akademgorodokban, Szibériában. A modern műszerezettség mellett nem lehetett nem észrevenni a nyugati civilizáció némely találmányának hiányát. Például az angol vécéét. Gyuszi barátom – más finnyás ülepű nyugati kollégájával együtt – felkereste az akadémiai intézet gazdasági igazgatóját, kérdezvén: nem lehetne-e ilyet beszerezni? Egy hét múlva örömhír: a pottyantós illemhelyen megjelent egy fülkében az európai megoldás. A deputációban járók nagyon örültek, visszakapták hitüket az emberi szó erejében, s mondták: lám, lám! Lehet ezekkel beszélni! Másnap reggelre aztán a vécékagyló köré szép deszkadobogót ácsoltak, ahova felállva ki-ki elvégezhette aktuális ügyeit. Gyuszi pedig később Kanadába költözött.
 

Közeli hozzátartozóm Magyarországon tanuló külföldieket tanított nyelvünkre. Mindenféle nációt. Akadt olajsejkfi, aki Mercedesszel járt be a tanfolyamra, és akadt ugyanabban a csoportban vietnami sebesült, aki alapjáraton is alig élt. Beszédgyakorlás közben a tanár kérdezte: „Mire gondol most, Mehmed?” Mire a felelet: „En most asz en menyasszonyomra gondolok.” „És mire gondol most maga, Ky?” – ment tovább a kérdés a kis vietnamihoz, aki tanácstalanul széttárta a karját, és a legolcsóbb, szinte ingyenes megoldást választotta: „Én is a Mehmed menyasszonyára gondolok.”

Ugyane kultúrkörhöz: év vége előtti társalgás óra. A tanár kérdezi: „Mit fog csinálni a nyáron, Ahmed?” „En megyek haza asz en apamhoz és a felesegeihez.” „Hány felesége van a maga apjának, Ahmed?” „Asz en apamnak van hat felesege.” „Hat? De hát a próféta legfeljebb négyet engedélyez az igazhitűeknek” – replikázik a tanár. „De tanar úr, mi nem vagyunk moszlim, mi vagyunk keresztény!” – hangzik a végső tromf.

Károlyi Amy kérdezi versében:
“De mi lesz majd az emlékeinkkel?
A nagy színes bazár
 
hol lesz felállítva,
melyik téren?
(Forrás:168 óra)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése