ADÓCSALÁS VETETT VÉGET A CSALÓ MÜVÉSZTÖRTÉNÉSZ ÜZELMEINEK

 Zsidó felmenői voltak a  nácikkal

üzletelő most lebukott képtolvajnak?

 Csalás, hazugság, a II. világháború és a nácik is szerepet játszottak egy hihetetlen gyűjtemény létrejöttében, melyet csak most fedeztek fel.

A történet ott kezdődik (vagy inkább ér majd véget), hogy egy adócsalás miatt vizsgált német férfi, Cornelius Gurlitt müncheni lakásában nemrég 1401 festményt fedezett fel a hatóság, egy adag rohadó élelmiszer mögött. A festményeknek nem csak a száma jelentős, hanem az értékük is felbecsülhetetlen első pillantásra, mivel olyan alkotók munkái, mint Degas, Picasso vagy Chagall. De hogyan kerültek ezek műkincsek Gurlitt birtokába ilyen mennyiségben? A múlt héten befejezett vizsgálat sok mindenre fényt derített, habár ahogyan az a világháborús történeteknél gyakran előfordul, az összes kérdésre sosem fogunk választ kapni. De kezdjük az elején.

A kezdetek

Hogy megértsük mi történt, vissza kell tekernünk az idő kerekét egészen 1895. szeptember 15-éig. Ekkor született ugyanis Hildebrand Gurlitt, Cornelius Gurlitt édesapja. Hildebrand apja elismert történész, nagyapja pedig híres festő volt. Maga Hildebrand a hadseregben szolgált az első világháború alatt, amikor meg is sérült, majd a háború végeztével művészettörténeti doktorátust szerzett szülővárosában, Drezdában.

 

Ebben a házban van Cornelius Gurlitt lakása - itt találták meg a gyűjteményt

1925-ben, mindössze 25 évesen nevezték ki Zwickau város művészeti galériájának élére, ahol gyorsan hírnévre tett szert, mint a modern festészet (például Klee) pártolója. De amint későbbi, a világháború lezárulását követő kihallgatásakor egy amerikai katonának állította, 1930-ban a „dekadens modern művészetek” iránti vonzalma és zsidó felmenői miatt magára vonta a nácik figyelmét, és el kellett hagynia a posztját. Nos, ez egy elég érdekes állítás, tekintve hogy a nácik csak 1933-ban jutottak hatalomra Németországban. Habár már megjelentek Zwickauban 1930 környékén, a várost akkor még a baloldali vezetés irányította. Tehát Hildebrand Gurlitt hazudott a vallatóinak (nem először, és nem is utoljára).

Az első üzletek

Állítása szerint Hitlerrel szembeni ellenszenve miatt veszítette el későbbi állását is, amikor már a Hamburgi Művészeti Egyesület vezetője volt. Vallomásában elbocsátását annak tulajdonítja, hogy lefűrészeltette a zászlórudat az egyesület épületénél, nehogy arra felhúzhassák a horogkeresztes zászlót. Ez vagy megtörtént, vagy nem, mindenesetre az biztos, hogy Hildebrand Gurlitt ekkor kezdte összeszedni gyűjteménye első darabjait. És nem csak a maga számára: már ekkor minden lelkiismeretfurdalás nélkül üzletelt a nácikkal.

Miután hatalomra jutott, Hitler elhatározta, hogy megszabadul a „dekadens modern művészetektől”, nehogy azok megmérgezzék a tiszta árja elméket. Ennek ellenére a nácik nyugodt szívvel húztak belőlük profitot azzal, hogy az elvileg megvásárolt műveket eladták külföldi gyűjtőknek. Gurlitt is a műkincsek eladásával megbízott szakértők körébe tartozott – miközben állítása szerint gyűlölte Hitlert és a nácik pedig megpróbálták őt ellehetetleníteni.

Szorgos munkaerő

Mikor az amerikaiak kihallgatták, munkájáról egy szót sem szólt. Bizonyíték persze van rá, például dr. Henri Hinrischen, egy Lipcsében lakó zsidó zenei kiadó 1940. január 11-én átadta Pissarro egy festményét Gurlittnak, aki okmányokat ígért neki cserébe. Ezeket azonban sosem kapta meg, elhurcolták, és Auschwitz koncentrációs táborában halt meg másfél év múlva. Gurlitt ezalatt borsos áron értékesítette a festményt egy genfi gyűjtőnek (2009-ben a festményt a Sotheby’s adta el New Yorkban, majdnem egymillió dollárért.) És ez csak egy a sok hasonló történet közül.

Hitler olyannyira meg volt elégedve a munkájával, hogy kinevezte a tervezett linzi művészeti múzeum különleges képviselőjévé. Ekkor jött az igazi lendület a vagyongyűjtésben. A legtöbb műalkotást zsidóktól szerezte, potom áron vagy ingyen. Később ezt természetesen tagadta. Ekkor már négy százalékot számított fel minden egyes festményért, ami átment a kezén. Ez a profit mai számokkal mérve úgy 266 millió forintot jelenthetett neki csak 1943-ban.

Gurlitt „karrierje” alatt legalább tízszer utazott Franciaországba, ahol beszerző körutakat tett. Az utolsó ilyen útja 1944 júniusában történt, éppen mielőtt a szövetséges erők megjelentek volna. Ezután Drezdába költözött, ahol a háza a város bombázásakor megsemmisült.

Szorul a hurok, de nem eléggé

Gurlitt a feleségét és a gyerekeit (közük Corneliust) anyjának a város határain kívül álló házába menekítette. Itt aztán egy komoly problémával kellett szembenéznie: hogyan védje meg a családját és drága gyűjteményét az érkező orosz hadseregtől?

Vallomásában Gurlitt azt állította, hogy sikerült szert tennie egy teherautóra és agy utánfutóra, ebben szállította családját és „dobozait” biztonságosabb helyre, Aschbachba, egy vidéki kastélyba. Az utazás három napig tartott, 1945. március 22-től 25-ig. A családja matracokon feküdt a raktérben a műkincsek mellett. Maga az út jól mutatja Gurlitt befolyását: nem csak a benzin volt akkoriban nagyon ritka és drága dolog, de a szövetséges repülőgépek folyamatosan köröztek az égen, célpontot keresve.

Egészen 1945 júniusáig meg tudtak itt lapulni, amikor is az amerikai 3. haderő a műkincsek csempészését felderítő részleg tippje alapján elkapta. Több ládát is lefoglaltak, amikben összesen 139 festmény, többek között Degas, Picasso, Chagall és Rodin munkája is megtalálható volt.

Csak egy „áldozat”

Ezután egy fiatal amerikai tiszt, Dwight McKay hallgatta ki. A kihallgatás három napig tartott, és a végére Gurlitt meggyőzte a katonát, hogy ő valójában csupán egy ártalmatlan művészettörténész professzor, a gyűjtemény pedig a sajátja. Még azt is sikerült elhitetnie, hogy valójában ő is csupán a nácik egy áldozata. Gurlittot elengedték.

A lefoglalt 139 képet Wiesebadenbe szállították, ahol a Monuments Men nevű szervezet vette át őket. Ez az 1943-ban alakult csoport 350 férfiból és nőből állt, akik a világ 13 országából jöttek, és mind a művészetek szakértői voltak. Azt a hatalmas feladatot vállalták magukra, hogy megmentsék, és ha lehet, jogos tulajdonosához visszajuttassák a műkincseket.

 

Amit Gurlitt „elfelejtett” bevallani, az az volt, hogy gyűjteménye valójában sokkal nagyobb 139 darabnál: még 1250 lopott alkotása volt valahol elrejtve. A következő öt évben Gurlitt levelekkel és kérvényekkel bombázta a Monuments Ment. Ezekben ártatlanságát bizonygatta, és azt, hogy a festmények jogosan őt illetik. Ekkoriban a csoport szörnyen leterhelt volt, és akadtak komolyabb műkincsek is a háború sújtotta Európában, melyekre jobban figyeltek, mint az akkor még kevéssé értékelt modern darabokra.

Felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény

1950 márciusában Gurlitt még azt sem szégyellte kijelenteni, hogy a festményeket tulajdonképpen jótékony szándékkal vásárolta, hogy megsegítse tulajdonosaikat, akik pénz szűkében voltak. Természetesen egyikük sem volt zsidó vagy külföldi. A taktikája bevált: két nappal később az amerikaiak visszajuttatták gyűjteménye nagy részét, két hónappal később pedig visszakapta az utolsó darabokat is (egy Picassót és egy Chagallt).

És, hogy mi történt a gyűjteménnyel a következő hatvan évben? Gurlitt 1956 januárjában meghalt egy autóbalesetben. Az özvegye 1967-ben azt mondta a hatóságoknak, hogy a festmények mind elpusztultak Drezda bombázásakor. Ezt a hazugságot fia, Cornelius Gurlitt egészen mostanáig képes volt fenntartani, mikor is egy adócsalás miatti kutatáskor megtalálták a lakásában az 1401 festményt. Közel kétszáz festményre nemzetközi körözés volt érvényben. Hogy mi is lesz a további sorsuk, azt csak az idő tudja megmondani, de addig is egy biztonságos müncheni raktárba szálitották óket.

(Nyugat.hu)