Amit ma kevesen tudnak az elvesztett háboru következményeiről

" Trianonnál is lehetett (volna) rosszabb

Irta: Szegő Iván Miklós

EGY KIS TÖRTÉNELEM(5)

Kilencvenegy évvel ezelőtt, 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, pontosabban békediktátumot, amely Magyarországból – Horvátország nélkül számítva – korábbi területének 33 százalékát sem kitevő országot faragott. A lakosok száma 7,6 millióra apadt az addigi 18,3 millióról.

  A trianoni békével Románia 103 ezer négyzetkilométernyi területtel: Erdéllyel, a Partiummal, Máramaros déli részével, a Bánát keleti felével gazdagodott, vagyis nagyobb terület jutott neki a történelmi Magyarországból, mint a mai magyar államnak, amely 93 ezer négyzetkilométer. Délkeleti szomszédunkhoz ezáltal 5,26 millió lakos került át. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 21 ezer négyzetkilométerhez jutott, többek között a Bácska déli és a Bánát nyugati feléhez, valamint a Baranyai-háromszöghöz. Ez 1,5 millió lakost jelentett, amiben nincs benne Horvátország. Azzal együtt ugyanis 62 ezer négyzetkilométert szerzett a később Jugoszláviának átkeresztelt állam: 2,6 millió lakossal.

Csehszlovákia 62 ezer négyzetkilométert és 3,5 millió lakost kapott a Felvidékkel, vagyis a mai Szlovákiával és az immár Ukrajnához tartozó Kárpátaljával együtt. Ausztria 4 ezer négyzetkilométerrel és 290 ezer lakossal gyarapodott a mai Burgenland révén. A lengyelek az egykori Árva és Szepes vármegyékből kaptak 24 ezer lakossal együtt településeket, az olaszok pedig - az előbb szabad várossá nyilvánított - Fiume révén 50 ezerrel gyarapították polgáraik számát. (Később egyébként Fiume is Jugoszláviához került, ma Rijeka néven szerepel a térképeken.)

Még Trianonnál is extrémebb követelések

A Magyarország számára tragikus trianoni döntésnél rosszabb verziók is felmerültek első világháborús vereségünk – pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as összeomlása – után. Romsics Ignác írja a Magyarország története a XX. században című munkájában, hogy a csehszlovákok részéről a „legextrémebb” követelések között volt a Pozsonyt Zágrábbal összekötő „szláv korridor” eszméje. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ebben az esetben az újonnan létrejövő csehszlovák és jugoszláv állam Szombathely magasságában „találkozott” volna, és a mai Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyék jelentős részét elcsatolták volna. Ezek és más román, illetve szerb törekvések a párizsi békekonferencián elsősorban brit és amerikai, illetve olasz és néha még francia ellenállásba is ütköztek – Romsics szerint.

A cseh követelések egyébként nemcsak Nyugat-Magyarországot érintették volna hátrányosan. Ablonczy Balázs történész Trianon-legendák című művében idézi az egyik cseh „javaslatot”, valójában követeléseket. Eszerint a Szigetköztől - amelynek egy részére a csehek igényt tartottak - a Szentendrei-sziget északi csúcsán lévő Kisorosziig a Dunát szabták meg határként, és Kisoroszi is Csehszlovákiához került volna. A határ ezután Püspökhatvantól a Nógrád megyei Sámsonházáig - Kisterenyét és Parádsasvárt is Csehszlovákiának juttatva - Domaházáig tartott volna. Miskolcot ugyan nem csatolták volna el, de az attól északra lévő iparvidéket, a Sajó völgyét igen. Ezután egy darabig a Hernád mentén húzódott volna a határ, Boldogkőváralja például szintén Csehszlovákiához tartozott volna, akárcsak Sátoraljaújhely a már a Zempléni-hegységen átvezető határszakaszon. Érdekes egyébként, hogy a cseh tervek mélyebben benyúltak volna Magyarország mai területére, de Kárpátalját eredetileg nem vonták be a terveikbe, csak feltételesen követelték volna e területet - Ablonczy könyve szerint.

Ezek az igények nem teljesültek, de megállapíthatjuk, arra jók voltak, hogy a britek és az amerikaiak eredeti terveit semlegesítsék. Romsics Ignác szerint ugyanis az angolszász hatalmak a békekonferencián eredetileg a trianoni határok menti, magyarok által sűrűn lakott területeket, így például a Pozsonyhoz közeli Csallóközt, vagy Losoncot és Füleket (ezek ma Szlovákia részei) a magyaroknak ítélte volna, akárcsak egy kelet-magyarországi, partiumi sávot, amely végül mégiscsak Romániához került. A Bácska egy része, a Drávaszög és az Észak-Bánság sem került volna el Magyarországtól az angolszász tervek szerint, amelyeket végül a békekonferencián elvetettek.

A román igények

Nagy-Románia megteremtése szintén ambiciózus tervekkel párosult. Bukarest eredetileg nem csak a végül megszerzett Erdélyre, Partiumra, illetve a Bánát egy részére vetett szemet, hatalmas vitát folytatott a szerbekkel a Bánság - Temesvár környéke - felosztásáról, és szerette volna határát egészen a Tiszáig előretolni. Nagy-Románia határai ugyanis a „Dnyesztertől a Tiszáig” húzódhattak volna egy akkoriban elterjedt jelszó szerint, ám a tiszai román határt – Debrecen, Békéscsaba, Orosháza Romániához csatolásával - a párizsi békekonferencia végül elutasította, jóllehet a Tiszántúl 1920-ig román megszállás alatt állt. Sőt, 1919 nyarától novemberig az ország jelentős részét, így a Duna-Tisza-közét és Budapestet is elfoglalták a románok.

A megszállás idején román-magyar puhatolózó jellegű tárgyalások is zajlottak. Ezeket ugyan a nagyhatalmak később elutasították és leállíttatták, de jól jellemzi a román követeléseket a szociáldemokrata Garami Ernő Forrongó Magyarország című könyvében olvasható részlet: „a Budapestet megszállva tartó román kormánynak az az igyekezete volt, hogy a párisi béketárgyalásokat megelőzően, különbéke megkötését vigye keresztül Magyarországgal.”

Garami szerint Bukarest nemcsak az 1919 őszén átmenetileg hatalmon lévő Friedrich-kormánnyal, hanem a magyarországi ellenzékkel is egyeztetni próbált. „Erdélyi János, aki mint nemzetiségi képviselő, valamikor a magyar parlamentnek is tagja volt, tárgyalt Budapesten, a román kormány meghatalmazása alapján, ezekben az ügyekben” – írta Garami, aki szerint Bukarest ekkoriban a Tisza-Maros szögletet akarta megszerezni, így a Maros torkolata is Romániának jutott volna „Békéscsabával és Makóval” együtt.

Kompromisszumra készen álltak a "soviniszták"

Garami megjegyezte: „Számomra rendkívül érdekes volt annak megfigyelése, hogy a soviniszta magyar hazafias politikusok közül is milyen sokan akadtak, akik nem csináltak bizalmas körben titkot abból, hogy e javaslattal rokonszenveznek.” Név szerint Bethlen Istvánt, Horthy későbbi miniszterelnökét is kiemelte ezen „soviniszták” közül Garami, aki azt állította, hogy az előzetes tárgyalásokon ő és Szemző Ernő fellépése nyomán utasították el a magyarok a román tervet. (Szemző kisgazdapárti politikus volt, Garami pedig a szocdemek azon szárnyához tartozott, amely nem kért a hatalomból a Tanácsköztársaság idején.) Persze, a magyarok ellenállása ekkoriban nem sokat nyomott latban, és a Maros torkolata végül is azért maradt hazánk része, mert a párizsi békekonferencia - mint azt Romsics Ignác írja - elutasította a követelést, akárcsak Debrecen, Orosháza és más tiszántúli városok és területek elcsatolását.

Annak ellenére maradt a mai Hajdú-Bihar és Békés megye magyar terület, hogy a franciák egyik szakértője, a földrajztudós Emmanuel de Martonne egyik szakvéleményében a párizsi békekonferenciának arról írt, hogy a „debreceni pusztában” etikai öntudatra ébredt román csoportok vannak – ezt Ablonczy Balázs történész idézi fel Trianon-legendák című 2010-es kötetében.

Vita a jugoszlávokkal

A mai Magyarország déli részén sokáig szerb, jugoszláv és francia csapatok állomásoztak, a szerbek ugyanis jelentős területekre vetettek szemet időközben, nagyjából a Pécs-Baja-Szeged vonal tájékán. Nemcsak a Pozsony-Zágráb korridor volt érdekes számukra, megszállva tartották a mai Magyarországhoz tartozó Baranya megye jelentős részét is. 

Bár az 1920-as trianoni béke egyértelműen kimondta, hogy Baranya megye északi része és Baja környéke is magyar terület marad, a jugoszláv állam nem szívesen adta fel 1921-ben a pécsi szénmedencét, amelyet 1918 óta tartott megszállva. Romsics Ignác erről így ír: „a jugoszláv hatóságok vonakodtak eleget tenni” a nagyhatalmak kiürítési követeléseinek, és felkarolták, illetve ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok (szocialisták) autonomista követeléseit. „Így következett be, hogy 1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot”. A ’köztársaság’ Jugoszlávia védnöksége alá helyezte magát, s kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A nagyhatalmak azonban nem változtatták meg döntésüket, a magyar hadsereg így augusztus végén mégis birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket.

Nyugat-Magyarországon –"Lajtabánság"

Elvileg a déli határvonal rendezésével párhuzamosan, szintén 1921-ben kellett volna a magyar hatóságoknak átadniuk Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Itt azonban Héjjas Iván, Prónay Pál és Friedrich István szabadcsapatai feltartóztatták az osztrák csendőröket, legalábbis Romsics szerint. 1921. október 4-én Prónay ki is kiáltotta az úgynevezett „Lajtabánságot”. Ez nem volt hosszú életű „állam”, de annyit elértek a magyar tiszti különítményesek, hogy a nagyhatalmak meghátráltak és belementek abba, hogy Magyarország és Ausztria kétoldalú egyezményt kössön. Olasz közvetítéssel erre sor is került, ezután pedig - 1921 decemberében - népszavazás döntött Sopron és környéke Magyarországhoz tartozásáról. A legtöbb vitatott területet viszont átadtuk Ausztriának: ma ezek alkotják nyugati szomszédunk Burgenland nevű részét. (Folyt.Köv.)