BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(15): ÉLIJÁhu (Illés) a tisbi

A FANATIKUS, HARCOS PRÓFÉTA

 

 „Ekkor a tésevi (héberesen a Tisbi) Élijáhu (Illés), Gilead lakosai közül, azt mondta Áchávnak (Izrael királyának): Az élő Istenre, Izrael Istenére mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy ezekben az esztendőkben nem lesz sem eső, sem harmat, hacsak nem az én szavamra.”(1Kir 17,1).

 

Élijáhu az első karizmatikus személyiség, aki szembe mert szállni az idegen felesége befolyása alatt álló Ácháv királlyal. Titokzatos ember, aki szinte a semmiből nőtt ki hirtelen, hogy Isten uralmát hirdesse, és egyszemélyes ellenzékként vágja a király szemébe az Örökkévaló és a Tóra igazát.

 

Élijáhu – apja nevét sem tudjuk, és az is kétséges, melyik törzsből származott – már életében legendává vált, és a mai napig is a zsidó mondavilág és folklór jelentős mesebeli alakja. A Bibliában (a Királyok első és második könyvében) több fejezet foglalkozik vele, és ezekből kirajzolódik egy megalkuvást nem ismerő, harcias zelóta alakja, aki fanatikus hittel hirdeti igazát, és sokak szerint megmenti Izraelt a létét veszélyeztető pogány befolyástól.

 

Sámuel, a királycsináló próféta, bíró és néptribun óta – akit az Írás nemes egyszerűséggel Mózessel és Áronnal hasonlít össze (lásd Zsolt ,99,6) – több nagy királya és kis prófétája volt Izraelnek. Saul, Dávid és Salamon – mindegyikük külön-külön könyvet érdemelne – alkalomadtán igénybe vették az Urim Vetumim(*) útmutatását, de úgy gondolták, nincs szükségük a próféciára. (Arról már nem is beszélve, hogy a szájhagyomány Dávidot és Salamont is mint prófétákat tartja nyilván). Dávid meghallgatta Nátán dörgedelmes intelmeit (lásd  könyvünk utolsó fejezetében), majd tette, amit akart. Salamon sem hallgatott Áchijá, a silóbeli intelmeire . Csak a királyság kettészakadása után, főleg a jeroveámi Izraelben, ahol a pogány rítus került uralomra, és az aranyborjú volt a nemzeti felségjel, kerülhetett mindezek antitéziseként Élijáhu előtérbe.

 

* * *

Több kisebb kaliberű, egymást váltó király után, Ácháv, Omri fia lett Izrael királya. Ő nagy formátumú uralkodó volt, városokat épített; csak éppen felesége, a cidonita királylány – Izevel – volt a rossz szelleme, s általa lett Izrael a Báál(*) és az Astoret(*) pogányság vazallusává.

 

A nép nyíltan imádta az idegen isteneket; a királyné megengedte, sőt kultiválta a legförtelmesebb kicsapongásokat (lásd történetét Naftali Kraus, Az Ősi Forrás (14) Nők a Bibliában és Talmudban, Budapest, 2005, PolgART Kiadó). Ácháv szobrot emelt Báálnak Szamáriában, amit megtett fővárosává  és a királynő asztalánál 800(!) idegen Báál- és Astoret-pap evett, ami azt jelenti, hogy Izevel nemcsak behozta az idegen bálványkultuszt, hanem azt állami pénzen tartotta fenn és támogatta.

 

Ebben az időben történt az is, hogy Chiél Bét-Élből, egy helyi nábob, Ácháv király személyes jó barátja, újjáépítette a lerombolt Jerikót, amit Jósuá elátkozott, mondván „átkozott legyen az az ember, aki felépíti Jerikót!… Elsőszülött fián (vagyis halálával) vesse meg alapjait, és legkisebb fián állítsa be kapuit”. (Jósuá 6,26).Így is történt: Chiél két fia, Ávirám és Szguv meghaltak az építkezés során (1Kir 16,34).

JERIKÓ ÉS A SZÁRAZSÁG

 

A jeruzsálemi Talmud(*) összeköti Jerikó felépítését az Élijáhu által ezután beharangozott szárazsággal. Ez úgy történ(hetet)t, hogy Ácháv ráparancsolt Chiélre (ma azt mondanánk, hogy koncessziót vagy állami megrendelést adott neki), hogy építse föl az ősi Jerikót (mely több mint ötszáz évvel azelőtt lett elfoglalva és fölégetve Jósuá által). Chiél szabadkozott; ámbár ő is vallástalan, illetve bálványimádó zsidó volt, de tartott az ősi átoktól. Azonban Ácháv kinevette, és azt mondta neki: Ki nagyobb – Mózes vagy Jósuá?

 

Természetesen Mózes, volt a válasz. Nos, mondta Ácháv, Mózes figyelmeztet a Tórában, hogy „Vigyázzatok, hogy szívetek el ne csábítson benneteket, le ne térjetek (az útról), hogy idegen isteneket imádjatok,…mert akkor fellángol az Örökkévaló haragja ellenetek, bezárja az eget, nem lesz eső, és a föld nem hozza meg termését...” (5Móz 11,16–17). Én pedig nem hagytam ki egy bálványt sem, amelyet ne szolgáltam volna, és minden jó, ami létezik a világon – az itt van az én koromban, az én uralmam alatt. Nos, ha Mózes figyelmeztetése nem válik be, akkor ki mondhatja, hogy Jósuá átkának lesz foganatja? (Jerusálmi, Szánhedrin 10,2)

 

Erre jöttek válaszul Élijáhu szavai, aki azt mondta, hogy „ezekben az években” nem lesz sem eső, sem harmat, hanem borzalmas szárazság, ami éhínséghez vezet.

 

A talmudi legenda szerint ennek előzménye az volt, hogy amikor Chiél gyászolta meghalt fiait, az Örökkévaló azt mondta Élijáhunak: Ez a Chiél egy fontos ember, menj el hozzá kondoleálni. Élijáhu azt válaszolta, hogy nincs kedve, mivel azok ott Chiél házában istenkáromló és gyalázkodó beszédeket fognak hallatni, amit ő (a próféta) nem képes elviselni. Erre azt mondta neki az Örökkévaló: Ha valóban így lesz, akkor amit határozol – megvalósítom. Élijáhu pedig elkérte az „eső kulcsát”, ami mindig az Örökkévaló kezében van. (uo.)

 

* * *

Nem minden exegéta ért egyet a zelóta próféta büntető akciójával. Abarbanel(*) szerint ezt Élijáhu a saját szakállára tette, nem isteni utasításra, vagyis hogy az isteni utasítást ő maga provokálta volna ki. Ez egybevág a fenti talmudi véleménnyel, amely szerint Élijáhu kérte magának az „eső kulcsát”. Egy  Midrás(*) szerint Élijáhu jót akart: „jobb, ha éheznek egy kicsit, mint hogy teljesen elvesszenek azáltal, hogy a pogányság hínárjába kerüljenek" (Pszikta rábbá 44,17).

 

A Talmud(*) is enyhíteni próbálja azt a benyomást, hogy a fanatikus próféta kezdeményezte volna a kollektív büntetést. A Jeruzsálemi  Talmud szerint (Bráchot 5,2) „az eső dolgában (Élijáhu) meghallgatásra talált, de a harmat dolgában nem”, mivel a harmat elmaradása elviselhetetlen átok és büntetés (lásd Chágáj 1,10 és Dáát Mikrá 1Kir 17,1). A Psát(*) hívei Josephus Flavius(*) szavaiban láthatnak külső bizonyítékot a többéves szárazságra, ami akkoriban Cor és Cidonban volt, Etbáál uralma alatt, aki Ácháv apósa volt.

 

Élijáhu „bemutatkozása” nem vall nagy szerénységre, amidőn azt mondja,

 hogy eső és harmat csak az ő szavára lesz. Nem idézi az Örökkévalót, nem használja a próféták szokott szavajárását, („Így szólt az Örökkévaló, Izrael Istene”), hanem saját magának vindikálja az esőcsinálás jogát, mint ha az említett képletes „kulcs” valóban a kezében lenne. Rabbi Joszéf Kárá(*) eredeti értelmezése szerint a „szavamra” alatt azt értette a harcias próféta, hogy „addig nem lesz eső, amíg nem kényszerítelek benneteket, hogy felhagyjatok a bálványimádással”. Így is volt – teszi hozzá Rj"k – addig nem eredt el az eső, amíg Élijáhu nem tartott népítéletet a Báál papjain, a karmeli „teszt” után (lásd a továbbiakban). Rási(*)  utal erre, nem is egyszer mondván, hogy az Örökkévaló megtalálta a módját, hogy Élijáhu is szenvedjen, mert ezáltal ő is rádöbbenhet, milyen súlyos megpróbáltatás volt a népnek a hosszú szárazság.

 

ÉLIJÁHU MENEDÉKET TALÁL EGY ÖZVEGYASSZONYNÁL

 

„Ezután így szólt hozzá az Örökkévaló: Eredj el innen, menj kelet felé, és rejtőzz el a Kerit-patak mellett, a Jordántól keletre. A patak vizéből ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak rólad (lássanak el ennivalóval)...” (uo. 2,4)

 

Miután elmondta a királynak intő próféciáját, Éijáhu isteni figyelmeztetést kap: Menjen és rejtőzzön el! (Ácháv és főleg Izevel elől),mivel – mint tudjuk – az idegen lelkű királyné  a próféták  életére tört. Most, amikor a közelgő szárazságot nem lesz nehéz Élijáhu nyakába varrni, a próféta nem kockáztathat. Ha magától nem is tenné, ha karakánságból megvárná, hogy a kopók érte jöjjenek, és Isten kénytelen legyen megmentésére csodát tenni, itt a figyelmeztetés, ami útilaput köt a talpára: Ne várj csodára, hanem menekülj! Gersonidés(*) ezt úgy fogalmazza meg, hogy „Az Örökkévaló nem művel fölöslegesen csodákat, ha van más, természetes megoldás”.

 

Tehát a próféta menekül. A patakból iszik és a hollók (Orvim) hoznak neki naponta kétszer kenyeret és húst. Ez addig megy (kb. egy évig), amíg a szárazság következtében a patak kiszárad. Ekkor újból hallja az égi hangot: Menjen a Cidon melletti  Corfátba,  ott majd talál egy özvegyasszonyt, aki el fogja látni.

 

* * *

 

A prófétát élelmező "hollók"nak nagy irodalma van. Nem lényeges, csak érdekes: vannak, aki azt tartják, hogy ezek valóban az ismert fekete szárnyasok voltak, akiket a tisztátalan madarak közé sorol a Tóra. Ezek hoztak a rejtőző Élijáhunak naponta kétszer húst és kenyeret. Hogyan? Ez természetesen csoda volt, amit a Talmud nem kérdőjelez meg, csak azt firtatja, kóser volt-e a hús, illetve honnan hozták? Van, aki azt mondja, hogy Jehosáfát, Júdea királyának konyhájáról, aki egy istenfélő, „kóser” király volt, míg Ácháv konyhájába be sem mentek, mert egy bálványimádó cidonita királylány nem megbízható a kóserságot illetően. A psát(*) szerint ezek egy közeli, Orév (holló) nevű falu lakosai voltak, azok látták el Élijáhut, aki inkognitóban bujkált arrafelé. Kimchi(*) szerint nem kell kérdezni, honnan hozták, hiszen sok kóser zsidó volt akkor Izraelben . Gersonidés(*) azt mondja, hogy ha nem is volt kóser, ette, mert isteni parancsra cselekedett, és ha a csoda megtörtént, hogy a hollók élelmezték, az sincs kizárva, hogy kósert hoztak neki.

                    A HALOTT  (ÁJULT) GYEREK FÖLÉLED

 

Élijáhu menekültében csodát csodára halmoz.   Corfátban  valóban találkozik egy özvegyasszonnyal, akitől inni és enni kér, de az azt mondja, hogy neki sincs, csak egy marék lisztje és egy gyűszűnyi olaja. Abból csinál egy lepényt, amit megeszik ő és a fia, „és azután meghalunk”. A nő nem tudja, amit Élijáhu tud, aki  azt mondja neki: Ne félj, és ne aggódj; menj, és süsd a lepényt, de előbb hozzál nekem egy kis perecet, míg te és a fiad csak utána egyetek. „Mert így szólt az Örökkévaló, Izrael Istene: A liszt nem fogy ki az edényből és az olaj a korsóból, addig a napig, amíg az Örökkévaló esőt nem ad a földre.” (1Kir 17,14).

 

Az özvegy úgy tett, ahogyan az idegen mondta neki, és ő,  fia, valamint Élijáhu egy teljes évig ettek abból a lisztből. „Az edényből nem fogyott ki a liszt, és a korsóból nem fogyott ki az olaj, ahogy az Örökkévaló mondta Élijáhunak.” (uo. 16).

 

A próféta tehát ott lakott az özvegyasszonynál egy teljes évet. Ekkor az asszony fia megbetegedett, és a betegség annyira súlyos volt, hogy „nem maradt benne lélek” (vagyis meghalt, vagy halottnak tűnt). Az özvegy bánatában súlyos szemrehányásokkal illette Élijáhut, mondván: „Mi dolgod van velem, Isten embere, hogy jöttél hozzám, emlékeztetni vétkemre, és megölni a fiamat!?” (uo. 17,18).

 

Mi volt az özvegyasszony vétke? A könyv nem részletezi. A klasszikus magyarázók a szokványos pszichológiai elmefuttatást variálják, mintha az asszony mondta volna, hogy „amikor nem voltál itt, a helység többi lakosával szemben igaz embernek tűntem, de melletted vétkesnek tűnök, ahogyan annak idején Lót is cádiknak tűnt a romlott szodomitákkal szemben”.

 

A klasszikus magyarázók félrenéznek, és eltekintenek két midrási(*) forrás burkolt utalásától, amely a próféta és az özvegyasszony kapcsolatában romantikus elemeket vél felfedezni (Jálkut Simoni és Pirké drábbi Eliezer) arra a kifejezésre, hogy „jöttél hozzám” (Báátá Éláj), ami a héberben a nemi kapcsolat egyik eufemizmusa. Eszerint, mondta a nő, most, hogy meghalt a fiam, az emberek azt fogják híresztelni, hogy vétkem miatt történt ez. Korunk egyik nagy  Halacha(*) tudósa, Eliezer Waldenberg rabbi (Cic Eliezer) azt mondja, hogy az özvegy nagy fájdalmában azt mondta Élijáhunak: Most engem fog a világ gyanúsítani, hogy miattam halt meg a fiam. Vedd az áldást, amit hoztál, és add vissza a fiamat!

Mások is ebben az értelemben próbálják kimagyarázni a kényes szituációt. A két ember között semmi nem történt, de az özvegy félt a nép szájára kerülni, és zavarában mondta, amit mondott.

 

* * *

Élijáhu, aki megértette, hogy a szerencsétlen nő becsülete forog kockán, azt mondta neki: Add ide a fiadat – majd felvitte a padlásszobába, ahol lakott, ágyára fektette és imádkozott.

 Ezt mondta: „Uram, Istenem, hát ennek az asszonynak is, akivel (vagy akinél) lakom, rosszat teszel és megölöd a fiát!? Majd ezután háromszor ráborult a gyerekre, és azt mondta: Uram, Istenem, térjen vissza a lélek ebbe a gyerekbe! És az Örökkévaló hallgatott Élijáhu szavára, visszatért a lélek a gyerekbe, és az föléledt!” (uo. 20–22)

 

Élijáhu levitte a kisfiút, átadta az anyjának, és azt mondta neki: Lásd, él a fiad! Az asszony pedig azt mondta Élijáhunak: „Most (már) tudom, hogy (valóban) Isten embere vagy, és igaz a szádban az Örökkévaló igéje!” (uo. 24)

 

Ha figyelmesen újra elolvassuk a „halott” gyerek esetét, észrevehetjük: az Írás nem állítja, hogy meghalt, csak hogy elszállt belőle a lélek, ami lehet ájulás is. Kimchi (*)szerint lehet, hogy a próféta mesterséges légzést alkalmazott, mivel „a csodák legtöbbször természetes mezben jelennek meg”. A Midrás(*) "ismeri" a gyereket: az Jóna próféta volt, aki ninivei küldetéséről ismeretes, és akinek (rövid) könyvét Jom Kippur délutánján olvassák fel a zsinagógákban mint Máftirt. (Lásd majd fejezetében, a "kispróféták" között).

 

Rási(*) egyszerűsíti a dolgot. Szerinte az egész azért történt, hogy Élijáhu kényszerítve legyen megszerezni a halottak feltámasztásának „kulcsát”, és azt csak úgy kaphatta meg, ha előbb visszaadja az eső „kulcsát” és az Örökkévaló, úgymond, adhasson esőt a földre, mert már megelégelte a nép szenvedését.

 

JELENÉS A KARMEL HEGYÉN

 

Így is történt, hiszen ennek utána azt olvassuk, hogy

 

„Hosszú idő múltán, a harmadik esztendőben, szólt az Örökkévaló Élijáhuhoz: Eredj, jelenj meg Áchávnál, mert esőt akarok adni a földre. És ment Élijáhu Áchávhoz, és Somronban az éhínség súlyos méreteket öltött.” (1Kir 18,1–2)

 

Élijáhu megy, hogy teljesítse a parancsot. Már tudja, hogy nem az ő szavára lesz eső, hanem az Örökkévaló megelégelte a szárazságot, és visszavette tőle az „eső kulcsát”. Tudja, hogy a felesége által uszított király halálra keresi őt, de megy, mert a parancs az parancs, és egy próféta nem mondhat le, s nem szegheti meg a kapott utasítást. Útközben találkozik Ovadjával, Ácháv király háznagyával, a királyi háztartás vezetőjével, aki istenfélő ember hírében áll. El is mondja Élijáhunak, hogyan rejtett el száz ifjú prófétát két barlangban, élelmezte és ezzel megmentette őket Izevel kopóinak kezétől.

 

Amikor találkozik Áchávval, az a szemére veti, hogy a próféta „Izrael megrontója”, mert azt hiszi, hogy miatta nincs eső, és éhezik a nép. Élijáhu válasza:

 

„Nem én vagyok Izrael megrontója, hanem te és apád háza, azzal, hogy elhagytátok az Örökkévalót és te a Báálokat követed! Most pedig küldj (követeket) és gyűjtsd egybe egész Izraelt a Karmel hegyre, a Báál(*) négyszázötven és az  Ásérá (Astóret(*)) négyszáz prófétáját, akik Izebel asztalán étkeznek.” (uo. 18–19)

 

Mecudát Dávid  (*)szerint Élijáhu kilátásba helyezte, hogy a karmeli kísérlet után lesz eső. A frusztrált király, aki ezt megelőzően országjárásra indult háznagyával takarmányt keresni, hogy a kevés megmaradt ló el ne pusztuljon – teljesítette a próféta kívánságát. Ha próbát akar, legyen próba, legyen bármi, csak legyen már vége ennek a szörnyű szárazságnak. Lehet, hogy Ácháv már megbánta a nagy és divatos bálványimádást, amit felesége szorgalmazott, lehet, hogy már ingadozott; és így ahelyett, hogy elfogatta volna a torzonborz megjelenésű prófétát, szót fogadott neki.

 

A népet nem kellett nógatni, ahogy meghallották, hogy a próba Élijáhu kívánságára történik, özönlöttek a zsidók a Karmelre. A király odarendelte a négyszázötven Báál-papot, de a négyszáz Astóret-pap Izevel személyes fennhatósága alatt állott, és azok nem jöttek.

 

Ha valaki netalán megkérdezné, miért kellett az Örökkévalónak ez a karmeli színjáték a főszerepben Élijáhuval, és miért nem adott esőt enélkül, ha egyszer megelégelte a szárazságot és a nyomában járó szenvedést? A választ Abarbanel(*) adja meg. Szerinte az Örökkévaló nem akarta Élijáhu hitelét rontani: ő hirdette meg a szárazságot, legyen ő az, aki feloldja, miután meggyőzi az ingadozó, hezitáló népet, hogy az Örökkévaló az egyetlen, láthatatlan Isten.

* * *

A Karmel-hegyi színjáték fenséges volt és egyedülálló a maga nemében, talán csak a Szináj-hegyi kinyilatkoztatással vethető össze. Ott az Örökkévalót magát hallották, a tízparancsolattal és Mózessel a háttérben. Itt meg Élijáhu, az „egyetlen életben maradt próféta” – ahogyan magát bemutatja –, aki nem esett áldozatul Izevel gyilkos dühének.

 

A teszt, amit ajánl, rendkívül egyszerű.""Meddig ingadoztok még"? – teszi fel a bámész népnek a szónoki kérdést. (Szó szerint: Meddig ugráltok még ágról ágra, mint egy madár, amely nem tudja eldönteni hol jobb neki – Dáát Mikrá (*)

 

„Ha az Örökkévaló az Isten, kövessétek őt, ha meg a Báál(*), kövessétek azt” – mondja Élijáhu. Logikus, de a nép nem válaszol egy szót sem. A próféta logikája nem a nép logikája. Az idegen kultúra annyira beivódott a szívekbe, Báál és Astóret rituáléja olyan színes és érdekes, annyira nem hasonlít a láthatatlan Isten rideg, szürke szolgálatához (ne feledjük: a jeruzsálemi Szentély Júdea kicsi királyságában van, ez itt a Jeroveám alapította Izrael, ahol jelképes aranyborjúk vannak, és közel ezer jövevény Báál- és Astóret-pap. Itt csak hétezer zsidó maradt, akik nem hajtottak térdet a Báál előtt, és nem csókolgatták bálványszobrait).

 

     Nem marad más hátra, mint a kísérlet. Élijáhu felajánlja: Áldozzanak egy-egy ökröt, a Báál papok egyet, és ő is egyet. Amelyik áldozatra tűz jön az égből, annak az istene az igaz Isten. A Báál-papok már visszakoznának, ők tudják, miért, de a nép nem enged: tetszik neki a próféta által felajánlott játék. Elő az ökrökkel!

 

* * *

 Miután az előkészületek megtörténtek, Élijáhu imádkozik. A vakmerő hazárdjáték tétje nagy: Mi lesz, ha az Örökkévaló ezúttal nem működik együtt a zelóta prófétával, és nem jön tűz az égből? És mi lesz, ha az idegen, pogány papok, akik mögött Izevel hatalmas államapparátusa áll, valami trükköt alkalmaznak az egy szem prófétával szemben, a bámész nép szeme láttára, akit látható módon csak a cirkusz érdekel? Ácháv, úgy tűnik, itt semleges. Ha nem az lenne, megöletné „Izrael megrontóját”, és nem fogadná el kihívását a próbára. Talán egyszer és mindenkorra meg akarja tudni, hol az igazság,  felesége, Izevel vagy Élijáhu oldalán.

 

Élijáhu imája szívhezszóló. Előbb helyreállítja az Örökkévaló lerombolt oltárát (amely még Saul idejéből volt ott – Rási), összeszed tizenkét követ, Izrael tizenkét törzsének megfelelően, majd így szól:

 

„Örökkévaló Isten, Ábrahám, Izsák és Izrael (Jákob) Istene! Hadd váljon köztudottá a mai napon, hogy Te vagy az Isten Izraelben, és én a Te szolgád vagyok, és szavadra tettem, amit tettem! Hallgass meg, Örökkévaló, hallgass meg, hadd tudja meg ez a nép, hogy te vagy az Isten, és te térítetted vissza szívüket. (Erre) lecsapott  Isten tüze és megemésztette az áldozatot… és amikor látta ezt az egész nép, arcra borultak és így szóltak: Az Örökkévaló  az Isten, az Örökkévaló az Isten!” (1Kir 18,36–39)

 

„NEM KELL A PRÓFÉCIÁD!”

 

A finálé stílusos, a kornak megfelel, bár a genfi konvenciónak nem… Miután Izevel százával gyilkoltatta meg a prófétaiskolák tanítványait és végzett növendékeit, és Élijáhura is ez a sors várt volna – ha nem így alakul a karmeli színjáték –, logikus, hogy a próféta népítéletet tartott, és a négyszázötven Báál-pap ott lelte halálát a nép kezén. A hüledező Ácháv ezt nem tudta, és talán nem is akarta megakadályozni. Másnap majd elmeséli a palotában Izebelnek, egy pohár sörbet iddogálása közben, hogy mit is művelt ez a tisbei próféta, aki ennek utána esőt is csinált.

 

Áchávnak ez a lényeg. Dáát Mikrá(*) szerint a király böjtölt a próba napján, és vele együtt a nép nagy része, ahogy szokás, amikor szárazság van; ám ekkor, a népitélet után,  a próféta közölte vele, hogy ehet és ihat, mert közeleg a nagy eső. A három év talán még nem telt le teljesen, de a nép kollektív megtérése („Az Örökkévaló az Isten!”) és a Báál-papok likvidálása lehetővé tették, hogy az Örökkévaló véget vessen a szárazságnak és nyomában az éhínségnek.  Mégpedig Élijáhu által, demonstrálván, hogy a próféta nem magánkezdeményezésre tette, amit tett, hanem Isten küldetésében. A király szót fogad, eszik és iszik, és Élijáhu felmegy a hegy tetejére és ismét fohászkodik, hogy jöjjön már a várva várt eső. Azután amikor a tenger felől, a horizont szélén megjelenik egy tenyérnyi felhő, küldi szolgáját Áchávhoz, hogy fogasson gyorsan be és menjen haza, Jizreelba, nehogy a zuhogó eső által akadályoztatva legyen. És valóban:

 

„Időközben viharfelhők sötétítették el az eget, és nagy eső kerekedett. Ácháv kocsiba szállt, és elhajtatott haza, Jizreelbe (ahol egyik palotája volt).” (uo. 18,45)

 

* * *

Aki azt hiszi és elképzeli, hogy másnaptól kezdve beható változások történtek Izraelben – hiszen a nép megtért, elismerte, hogy az Örökkévaló az Isten és a Báál-papságot likvidálták –, az nagyon téved. Csupán az történt, hogy Izevel, amikor hallotta férjétől a történteket, megüzente Élijáhunak, hogy halál fia.

 

Élijáhu veszélyben érzi magát és elbujdosik. Először a júdeabeli Beér-Sevára megy, otthagyja szolgáját, és továbbmegy a pusztaságba. Egy napi járóföldet megy, azután lefekszik egy bokor alá, és Istennek ajánlja lelkét: „Uram, Istenem, elegem van. Vedd el a lelkemet, hiszen nem vagyok én jobb őseimnél!” (uo. 19,4)

 

Majd továbbmegy és elérkezik Isten hegyéhez, Chórevhez (Szináj), ahol a Tóra(*) adatott Izraelnek. Ott egy barlangban megalszik, és megjelenik előtte az Örökkévaló, s azt kérdezi: Mit keresel itt, Élijáhu!?

 

A próféta válaszában egy mondatba sűríti egész pályafutását, amely most a vége felé közeledik:

 

„Fanatikusan (féltékenyen) tevékenykedtem az Örökkévalóért, a Seregek Uráért, mert Izrael fiai elhagyták szövetségedet, prófétáidat pedig kardélre hányták. Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni!” (uo. 19,10)

 

Ez a mondat felér egy lemondólevéllel. Elegem van – mondta előbb, a bokor alatt, itt meg kifejti, hogy nem bírja tovább. Egyedül – mindenki ellen. A fanatikus Isten fanatikus prófétája belátja, hogy így ez nem megy.

 

   Azonban egy próféta nem mondhat le, és nem menekülhet el Isten elől (lásd Jóna esetét). A prófécia erősebb a próféta személyénél, amely végső fokon csak eszköz az isteni Gondviselés kezében. Ha nem Élijáhu – lesz valaki más.

 

 Így, a látványos tűzijáték után, amelyből a próféta megtudhatta, ha eddig nem tudta, hogy az isteni Dicsfény nem a viharban van, nem a tűzben, nem a földrengésben, hanem a halk, suttogó hangban (Gersonidés(*) elevenére tapint, amikor azt mondja, hogy „mindezt azért mutatta neki az Örökkévaló, mert azt akarta, hogy könyörögjön és kérjen irgalmat Izraelre, ne azért imádkozzon, hogy semmisítse meg őket rosszaságuk miatt…, mert az Örökkévaló könyörületes és hosszan tűrő akar lenni, hogy megtérjenek hozzá...”).

 

 Ennek utána a próféta még egy majdnem utolsó küldetést kap.

 

* * *

Ebből kiderül, hogy „lemondása” elfogadtatott. Menjen – mondja neki a hang – és kenjen fel egy Cházáél nevezetű egyént Árám királyának, Jéhu ben Nimsit Izrael királyának (aki majd kiirtja Ácháv nemzetségének még az írmagját is), és maga helyett nevezzen ki egy helyettest, aki örökébe lép, Elisa ben Sáfátot, mivel azt mondta neki az Örökkévaló: Élijáhu, nem akarom a próféciádat! Feladatod lett volna könyörögni Izraelért, ehelyett kárhoztattad őket... ( Midrás Mechilta, Petichta – idézi Rási). Ezzel be is fejeződött a fanatikus, zelóta prófécia, Élijáhu nevével fémjelzett kora.

 

NÁVOT SZŐLŐJE: „gyilkoltál és örököltél!?”

 

 „De életben hagyok Izraelben hétezer embert: minden térdet, amely nem hajolt meg a Báál előtt, és minden szájat, amely nem csókolta meg (a bálványt).” (uo. 19, 18)

Ez a befejező mondata a chórevi próféciának, amelyben az Örökkévaló kilátásba helyezte a Cházáél, Árám királya és Jéhu, a pártütő katonatiszt által végzett tisztogatást. A hétezres szám nem szószerint értendő, hanem azt jelentheti, hogy keveset (R' Joszéf Kászpi(*), hiszen nem valószínű, hogy egy többmilliós népből ennyien maradnak csak életben. Dáát Mikrá szerint a katonákat kell érteni ez alatt, (hogy meghalnak),  vagyis az Ácháv-rezsim felelőseit, főkolomposait.

 

A gyakorlatban Élijáhu csak a harmadik parancsot teljesítette, a másik kettőt később Elisa fejezte be mestere helyett. Ahelyett, hogy Damaszkusz felé vette volna útját, Élijáhu nyugat felé ment, és találkozott Elisával, akit úgy látszik, előzőleg már ismert, és rádobta ködmönét, ami a próféták nyelvén azt fejezte ki, hogy jöjjön vele. Elisa megértette, jött és tanítványa lett. (Életművéről lásd  a következő fejezetben).

 

Ezzel még nem fejeződött be Élijáhu szerepe. Még hátravan egy küldetés, amelyben a főszerepet – hogy is ne? – ismét Élijáhu és Ácháv viszik. Ez Návot szőleje, amit Ácháv megkívánt, és amit felesége, a pogány Izevel szerzett meg Áchávnak, egy „szovjet stílusú kirakatper” segítségével.

 

Návotnak, a jizreeli nábobnak, volt egy szőleje a királyi palota tőszomszédságában, Ácháv szemet vetett rá és felajánlotta Návotnak, hogy megveszi, vagy ad érte cserébe egy jobb szőlőt, vagy megfizeti az árát.

 

Návot nemet mondott: Isten őrizz, mondta, hogy odaadjam apáim örökét neked. Dáát Mikrá(*) kiérzi Návot szavaiból, hogy a neked szó volt az, amely felbőszítette Áchávot. A király rosszkedvűen hazament Somronba, nem evett, hanem bezárkózott szobájába. Jött Izevel, kérdezte mi történt, és Ácháv elmondta.

 

–        Na, szép kis király vagy te! – ez volt az értelme a cidoni némber szavainak.

–        Így akarsz te király lenni Izraelben? Hagyd csak, majd én...

 

Ácháv, akinek eszébe sem jutott, hogy erőszakkal elveheti a szőlőt – hagyta.

 

* * *

Az Írás részletesen közli velünk, miként konstruálta Izevel a pert, amelyben Návot halálra lett ítélve „felségsértésért”. Az ilyen eset automatikus vagyonelkobzással jár, és így elhárult az akadály, hogy Ácháv, aki a piszkos munkát idegen feleségére hagyta – „örökölhesse” az annyira kívánt szőlőskertet.

 

Ekkor jelenik meg ismét Élijáhu.

 

„Ekkor így szólt az Örökkévaló a tisbei Élijáhuhoz: Eredj, menj el Áchávhoz, Izrael királyához, aki Somronban (Szamária) lakik, de aki most Návot szőlőjében van, ahová azért ment, hogy birtokba vegye. Ezt mondd neki: Így szólott az Örökkévaló: Hát gyilkoltál és birtokoltál is egyszerre?!

 

"Ezután meg ezt mondd neki: Így szólott az Örökkévaló: Ahol a kutyák felnyalták Návot vérét, ugyanott fogják a kutyák felnyalni a te véredet is!”

(1Kir 21,17–19)

 

Itt a megdöbbent király félbeszakította a prófétát: „Hát rám találtál, ellenségem?!” (uo. 20), vagyis most rajtakaptál egy dolgon, amin moralizálhatsz. Ácháv tudta, hogy amit elkövetett az egy amorális, zsidótlan dolog volt, amit a Tóra tételesen tilt; tudta, hogy elkövette a tízparancsolat egyik tilalmát („Ne kívánd meg...”), és azt is tudta, hogy gyenge volt ahhoz, hogy ellenálljon pogány felesége idegen szellemű, rámenős akciójának. Válasza ily módon olyan volt, mint egy rajtakapott betörő válasza.

 

Élijáhu folytatta félbeszakított mondanivalóját: „Rád találtam, mert arra vetemedtél, hogy azt tegyed, ami rossz az Örökkévaló szemében. Szerencsétlenséget hozok rád és kisöpörlek, és nem marad férfi (szószerint "falra vizelő") Ácháv házából, sem életrevaló, sem gyámoltalan...” (uo. 20–21) A próféta átka, kifejezéseiben, majdnem szó szerint azonos Áchijá, a silóbeli átkával, amivel Jeroveámot és családját illette. (1Kir 14,10). Bölcseink szerint Élijáhu Áchijá tanítványa volt.

 

Élijáhu itt nem állt meg. Mindenki tudta, hogy a kirakatper, illetve a justizmord Izevel műve volt, ezért

 

„Izevelről is szólt az Örökkévaló, mondván: A kutyák fogják felfalni Izevelt Jizreel falainál...” (uo. 23) Eddig a próféta szavai. Innen tovább a könyv szerzője (a talmudi hagyomány szerint Jeremiás próféta), aki megjegyzi, hogy

 

„Valóban nem volt még egy olyan (rossz, gonosz király), mint Ácháv, aki arra vetemedett volna, hogy azt tegye, ami rossz Isten szemében, ahogy arra felesége, Izevel uszította. Igencsak gyalázatos dolgokat művelt, amikor a bálványokhoz szegődött, ahogy az emoriták tették, akiket az Örökkévaló elűzött Izrael elől.” (uo. 25–26).

 

* * *

Amikor Ácháv ezt hallotta, nagyon megdöbbent, megtépte ruháját, zsákruhát öltött, böjtölt és leverten járt-kelt. Ekkor az Örökkévaló (aki a szívekbe lát, és tudja mennyire őszinte egy ember viselkedése), azt mondta Élijáhunak: „Látod mennyire megalázkodott előttem Ácháv! Mivel megalázkodott (ami ekvivalens a megtéréssel), nem hozom rá a bajt életében; majd csak a fia idejében hozom a veszedelmet a házára!”( uo. 29).

 

 

„ VAN ISTEN IZRAELBEN”

 

A haladék, amit Ácháv kapott – és amit Élijáhu nem biztos, hogy közölt vele – három évig tartott. Azonban, mivel szabadon engedte Árám fogságba ejtett királyát, és a próféta figyelmeztette, hogy „lelke lelkéért”, ezért Ácháv harcban esett el megtérése ellenére, ami nem mosta le ezt a vétket. Vannak, akik Áchávot Saullal hasonlítják össze, aki kegyes volt ott, ahol nem kellett volna (Amálék királyával szemben), de kegyetlen a nóbi papokkal. Így Ácháv, aki hagyta megöletni az ártatlan Návotot, gentlemanként viselkedett Izrael ellenségével, az arámi királlyal szemben (történetét lásd 1Kir, 20). Mi itt nem Ácháv élettörténetét írjuk, csak annyiban, amennyiben érinti Élijáhu életművét.

 

Hatvannyolc alkalommal említi a Biblia Élijáhut. Itt még kétszer jelenik meg: egyszer, amikor Ácházját, Ácháv fiát figyelmezteti, hogy „van Isten Izraelben” és nem kell Báál-Zevuvot (Belzebub!), a filiszteus Ekron bálványistenét kérdezni meggyógyul-e betegségéből, továbbá amikor elhagyja ezt a világot, és tanítványa, Elisa lép örökébe.

 

Ácháv tehát elesett a harcban és fia, Ácházjá lett helyette a király. Egyszer leesett az emeletről, súlyosan megsérült (2Kir 1,2) és követeket küldött Ekronba, kérdezzék meg a bálványt, kilábal-e betegségéből? Élijáhut Isten angyala értesíti, menjen a királyi követek elé, és kérdezze meg tőlük:

 

„Hát nincs Isten Izraelben, hogy mentek konzultálni Báál-Zevuvval , Ekron idoljával? Ezért így szólt az Örökkévaló (Acházjához): Az ágyról, amelyen betegen fekszel, nem fogsz felkelni, mert meghalsz.” (2Kir 1,3–4)

 

 

A követek visszatértek, és Ácházjá kérdésére elmondták, hogy az úton szembejött velük egy ember, aki ezt és ezt üzeni a királynak. A király kérdésére, hogy nézett ki az az ember, elmondták, hogy szőrös volt, és bőrövet viselt a derekán. Ácházjá a személyleírás alapján felismerte, hogy a tisbei Élijá(hu) ő.

(Kimchi(*) felteszi a kérdést, hogy lehet az, hogy a király emberei nem ismerték a prófétát, aki Áchávnál szokott járni Somronban. Válasza: hosszú idő telt el azóta, és az utóbbi időben – talán Ácháv halála óta – nem mutatkozott a fővárosban, mert félt Izevel bosszújától.)

 

* * *

A király ötvenfőnyi csapatot küld Élijáhu elfogására, aki a „hegy tetején” volt (valószínű, hogy a Karmelről van szó), és a szakaszvezető felszólt hozzá: „Isten embere, a király hív, gyere le!” Élijáhu, aki feltehetően rossz néven vette a katonás, rövid parancsot, ezt válaszolta: „Ha Isten embere vagyok (ahogy mondod) akkor szálljon alá tűz az égből, és emésszen meg téged és embereidet!” (2Kir 1,9–10)

 

Így is történt!

 

A király ekkor egy újabb csapatot küldött, és azzal is ugyanez történt. A harmadik csapat szakaszvezetője könyörgött Élijáhunak, könyörüljön rajta és emberein. Ekkor egy angyal azt mondta Élijáhunak: Ne féljen, menjen le és jelentkezzen a királynál.

 

Élijáhu a csapattal ment, jelentkezett a királynál, és személyesen mondta meg Ácházjáhunak, hogy

 

„Így szólt az Örökkévaló: Amiért követeket küldtél konzultálni Ekron bálványával, Báál-Zevuvval, mintha nem lenne Isten Izraelben, akitől kérdezhetnél (prófétája által), nem fogsz felkelni az ágyról, amelyen fekszel, mert meghalsz. Meg is halt, ahogy az Örökkévaló mondta, Élijáhu által...” (uo. 16–17).

 

 

TÜZES SZEKÉREN A MENNYBE

 

Amikor elérkezett az ideje annak, hogy Élijáhu eltávozzon a világból (nem tudjuk, mennyi idős volt), megpróbálta lerázni vele járó tanítványát, Elisát, aki nem akarta elhagyni őt. Az idő közeledtével megkérdezte hűséges tanítványát, mit tegyen neki (vagy érte), mielőtt „elvesznek tőled”, és Elisa gondolkodás nélkül rávágta, hogy a dupláját kéri magának mestere szellemiségéből.

 

Élijáhu válasza: Nehezet kértél (hiszen egy ember nem adhat többet, mint ami van neki – Rási(*). Kimchi(*) szerint „elég lett volna, ha a felét kéred, vagy ugyanannyit, de nem a dupláját, de mindazonáltal, ha lesz benned annyi Isten szelleméből, hogy látni fogod távozásomat, akkor megkapod, amit kértél.”

 

„És ők mennek, és mentükben beszélgetnek, és íme, tüzes szekér és tüzes lovak elválasztják őket egymástól, és Élijáhu felment a viharban (forgószélben) a mennyekbe. És Elisa látja (a próféciai vízióban, de ébren – Dáát Mikrá) és felkiált: Atyám, atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai!(*) És azután nem látta őt többé. És megszaggatta ruháját, és kettétépte, és felemelte Élijáhu ködmönét (palástját), amely leesett róla...” (uo. 11–13)

 

Élijáhu mennybemenetele egyedülálló a Bibliában, mely nem tanúsítja halálát, hanem csak azt, hogy a forgószélben az égbe ment. Elisa azon nyomban kipróbálta, vajon megkapja-e, amit mestere ígért neki, hiszen ő „látta”, ami történt vele. Felemelte Élijáhu leesett palástját, összegöngyölte, odament a Jordán partjára, és ráütött a vízre, ahogy azt mesterétől látta, és azt mondta: Hol van az Örökkévaló, Élijáhu Istene? És újból ráütött a vízre, amire az kettévált, ahogy ez Élijáhunál történt, és Elisa átment a Jordánon (szárazon). A prófétatanítványok, akik messziről (Jerikóból) szemlélték a jelenést, felkiáltottak: Élijáhu szelleme Elisán nyugszik, majd közelebb jöttek és földre borultak előtte (ezzel elfogadván szellemi vezetését).

 

Voltak az ifjú próféták között, akik kerestetni akarták Élijáhut, hátha a forgószél, amely elragadta őt, ledobta valahol, egy hegyen vagy völgyben, de Elisa azt mondta, ne keressék. Amikor azok erősködtek, a végén megengedte nekik Elisa, és kiküldtek ötven embert, akik három napig keresték, de nem találták. Amikor visszajöttek, azt mondta nekik Elisa: Hiszen mondtam nektek, hogy ne menjetek...

 

* * *

Élijáhu, a harcias, fanatikus próféta (Bölcseink szerint azonos Pinchásszal, aki nagyon hosszú életű volt, vagy az ő reinkarnációja) a mai napig is él a zsidó nép tudatában, folklórjában, szellemiségében. Ő a „szövetség angyala” (Málách Hábrit), aki minden körülmetélésen jelen van; ő az, akinek tiszteletére tele pohár bort állítanak a peszachi széderasztalra; ő az, akiről a szombat esténként tartott „királynőkísérőn” (Meláve Málká = a Szombatkirálynő búcsúztatása) édes-bús dalokat énekelnek, és végül ő az, aki a hagyomány szerint a Messiás jöttét fogja bejelenteni.

 

Hét évvel eltűnte (vagy mennybemenetele) után levél érkezett tőle Jöhoramhoz, Jehosáfátnak, Júdea királyának fiához, aki nem járt apja és nagyapja nyomdokain, hanem a bálványimádó somroni (Izrael) királyokat utánozta. Levelében Élijáhu a tőle megszokott  keménységgel ostorozza Jöhoramot (kinek felesége Ácháv és Izevel lánya volt), és halálát jövendöli, melyet súlyos bélbetegség előz meg (ami Dáát Mikrá(*) szerint végbélrák lehetett).

 

Mindezt a Krónikák könyvének második részében (2Krón 21,12–20) olvassuk, ahol ez az egyetlen említése Élijáhunak. A levelet – ami kétségtelenül Élijáhu eltűnése (mennybemenetele) után került kézbesítésre (a Széder Olám(*) szerint hét év telt el azóta!) – sokan, sokféleképpen értelmezték, magyarázták. Kimchi(*) szerint Élijáhu megjelent az egyik prófétának, tollba mondta neki a próféciát, és megbízta, vigye el azt Júdea királyának és „mondja neki, hogy ez Élijáhu levele, hogy Jöhorám azt higgye, hogy az égből kapja a levelet és ez hatással legyen rá, hogy megtérjen”. Abarbanel(*) szerint a levél csodával határos módon került a királyhoz, míg Málbim(*) azt a következtetést vonja le ebből, hogy Élijáhu „örökké él és időnként megjelenik itt-ott a világban, ahogy ezt Bölcseink tanúsítják”.

 

    Dáát-Mikrá(*)  azt a feltevést kockáztatja meg, hogy „talán lehet mondani, hogy a levelet maga Élijáhu írta, eltűnte előtt és a próféciát odaadta egyik tanítványának megőrzésre, hogy a megfelelő időpontban adja át a címzettnek, ahogy ezt Jesájánál találjuk.”

 

Máláchi, az utolsó próféta, (lásd címszavánál) megemlíti könyve végén Élijáhut, akit az Örökkévaló majd elküld az Ítélet napja előtt, hogy visszatérítse az apák szívét fiaikhoz, s a fiúk szívét apjukhoz (Máláchi 3,23–24).

 

A Talmud bölcseinél Élijáhu szinte mindennapos vendég, aki veszélyeztetett zsidókat ment, csodákat művel és a Messiás eljöttét fogja hirdetni mihamarabb, napjainkban. 

(* FEJEZET  NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL