Magyar önkéntesek izraeli kalandjai(2)
Irta:Amichaj
A Sar-El program 1982-ben indult, amikor az első libanoni háború idején szükség volt minden dolgos kézre.
Az önkéntesek saját költségükön utaznak Izraelbe, a repülőjegyen kívül megveszik a három hétre szóló egészség-, és baleset-biztosítást, valamint kifizetik a jelenleg 30 $ -os regisztrációs költséget. Elvileg a repülőtéren várja őket az izraeli szervező (Pamella), és három héten keresztül, a munka fejében étkezést és szállást kapnak. Azért elvileg, mert ha a csoport tagjai különböző időpontokban érkeznek, akkor nem mindig megy ki eléjük valaki.
A mi csoportunk három turnusban érkezett, szombaton, vasárnap és hétfőn, ezért minket nem várt senki, a reptérről taxival mentünk be Tel-Avivba, az önkéntesek városi szállására, a Béit Odedbe. A fejetlenség tehát már Budapesten kezdődött…
Ami szabad választásnak tűnik, az valójában slamposság, mert ha a pesti képviselők tisztában lennének azzal, hogy milyen fontossága van a előkészítésnek, akkor a programot eleve úgy szerveznék, hogy valamelyik repülőtársasággal, akár az El-Al-lal, akár a Wizzair-rel megállapodnának jó előre a csoportok kedvezményes utaztatásáról! Igaz, akkor a jelentkezők elveszítenék a szabad kószálás vitatható örömét, de optimális áron utazhatnának együtt… ami a közösség-alkotás szempontjából sem mellékes elem.
Valami bődületes kommunikációs zavar van az izraeli és a magyar részleg között, és ez adja meg az egész program alaphangját. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, és ha nem éltem volna több mint két évtizedet Izraelben, még hajlamos is lennék az izraeliek “balaganjának” (balagan=rumli, héberül) betudni az egészet, csakhogy éppen a sok éves tapasztalat alapján mondhatom, hogy az izraeliekkel lehet beszélni úgy is, hogy nagyobb esélye legyen a rendnek – következetességgel ki lehet hajtani belőlük, ha valaki érti a mentális nyelvüket is.
Erre konkrét példám a munka kezdetéről:
Nyelvismeretem okán az irodába osztottak be, ahol a számlák irattárát kellett rendbe tenni… Kezdetben rövid, indokolatlan utasításokat kaptam egy számomra teljesen ismeretlen terepen – “tedd ide, tedd oda” típusúakat. Csak a rumlit érzékeltem, és ettől önkéntelenül egyre dühösebb lettem, hiszen a legegyszerűbb munkának is van értelme, ha tudom, hogy mi az. Mivel a vérmérsékletem semmivel sem alacsonyabb egy átlag izraelinél, amikor a főnök újabb ukázt küldött a fejemre, visszafeleseltem neki, ahogy kell: “Ez így nem megy! Magyarázd el, hogy mi a cél! Mi ez a rengeteg számla, milyen rendszerben dolgoztatok, hogy akarod, hogy rend legyen ebben a rumliban? Ha megértem, meg is fogom tudni csinálni!” Egy pillanatra megdöbbent, aztán elmagyarázta, és attól kezdve önállóan dolgoztunk. A számlagyárat katonás rendbe tettük, igaz, a végén már öten hajoltunk a papírok fölé.
Meggyőződésem, hogy a “rettenetes Pamellával” is szót lehet érteni, ha a pesti felkészítés tökéletességre törekszik. Ehhez viszont korrekt módon informálni kell a jelentkezőket. Ahogy az egyik, komoly katonai múlttal rendelkező csoporttársunk volt szíves frappánsan összefoglalni:
A Sar-El program olyan önkéntes munka, amelyet katonai keretben kell végezni, és ezt az önkéntesnek tudomásul kell vennie akkor is, ha sosem volt korábban katona!
Ami azt jelenti, hogy nagyon puritán körülmények között lakunk (bázisoktól függően különböző, de jobb, ha az ember felkészül a legrosszabbra: emeletes fa priccs, hatan-tízen egy szobában.), semmivel sem rosszabbul, mint az adott bázison szolgálatban lévő katonák, de senki ne számítson kényeztetésre!
Egyenruhában és bakancsban vagyunk reggel héttől este hétig, amit az ember lánya el sem tud képzelni – három hétig ugyanazt az egyenruhát hordtuk a saját fehérneműnk felett. Ha valakinek fáj a lába a bakancsban (mindenkinek fáj), akkor engedélyt kell kérni a csoportvezető 18-20 éves katonalányoktól, hogy hordhassa a saját cipőjét, akkor is, ha az önkéntes 60 fölötti nagyanyó – a katonalány a parancsnoka.
Reggel hétkor reggeli, aztán zászlófelvonás – nem fakultatív alapon, hanem úgy, ahogy egy izraeli katona is teszi: ha valaki nem érti a vezényszavakat, akkor utánozza az előtte állót a sorban, és nem fecserészik, meg röhigcsél a bénázó társain, hanem tiszteletet ad a zászlónak! Utána parancsnoki eligazítás, amit csendben illik hallgatni, és nem locsogni amikor a 18-20 éves katonalány beszél… Kérdezni viszont lehet, sőt, célszerű, ha valami nem világos.
A munka lehet egyszerű takarítás, rendrakás, de lehet felelősségteljes leltározás is, ahol a hiba megengedhetetlen. A munkavezetőn és az önkéntesen is múlik, hogy mit csinál.
Munka után, vacsora előtt az “aktiviti” – amolyan ismeretterjesztő műsor, amit a katonalányok vezetnek fel. Mivel a mi csoportunkban meglehetősen képzett emberek voltak, ezek a programok enyhén szólva sem voltak népszerűek. A témákkal semmi baj nincs, csak ha a hallgatóság soraiban ülők az előadóknál sokkal többet tudnak az adott témáról, akkor érdektelenségbe fullad az egész. Az ismeretátadás módszere pedig kisiskolás szinten talán elmegy, de felnőtt társaságot nem tud lekötni ha vakon keresgéljük a térképen Jeruzsálemet…
Minden nap kell konyhai segítséget is adni, ha jó a közösség, akkor ez arányosan megoszlik a csoport minden tagja között. De ezt célszerű a csapaton belül megszervezni. Ehhez viszont kell egy csoporton belüli vezető, aki képes áthidalni a kulturális és korkülönbségeket, aki minden ésszerű óhajt-sóhajt közvetíteni tud a fiatal parancsnokoknak, és viszont, képes az ő elvárásaikat elfogadtatni a csapattal.
Talán, mondanom sem kell, hogy a magyar 22 nem tudott ütőképes csapatot alkotni, mert nem volt vezetője. 12 nő és 10 férfi, az átlagéletkor 50 felett, és senki nem mondta nekik, hogy ez kérem akkor jó buli, ha szervezettek vagytok, ha felkészültök azokra az elvárásokra, amelyeket az izraeli katonaságban számítani lehet.
A következő rész: Lehet még rosszabb…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése